Cara New Daggett (2019): The Birth of Energy: Fossil Fuels, Thermodynamics, and the Politics of Work. (Az energia születése: Fosszilis üzemanyagok, termodinamika és a munka politikája.) Durham: Duke University Press.

Az energia több a fizika nyelvén leírható jelenségnél: ezen keresztül érthetjük meg, hogyan fonódik össze a fosszilis energiahordozóktól való függésünk a munkával való megszállottságunkkal. Az energia társadalmi jelentésének és jelentőségének feltérképezése segíthet kitörni a kapitalizmus elnyomása alól.

Varga Dorottya és Horváth Nóra

Az ökológiai válság kialakulásában kiemelt szerepe van az energiának. Miközben az energiával kapcsolatos viták a fosszilis vagy megújuló energiahordozókra, valamint az atomenergia szükségességére és lehetőségeire összpontosítanak, addig kevés törekvés látható az energiához fűződő viszonyunk alapvető megkérdőjelezésére.

Cara New Daggett: The Birth of Energy című monográfiája erre tesz kísérletet, mindemellett pedig rámutat a tágan értelmezett munka újragondolásának szükségességére.

Az energiát övező fogalmaink létrejöttének történeti áttekintésével bemutatja, hogy a hatékonyság vágya miként alakította át a munkát; az energia és a munka összefonódása pedig hogyan vált a társadalmat és kormányzást meghatározó tényezővé.

Daggett legfőbb állítása, hogy a fosszilis energiahordozók uralma nemcsak mindennapi energiahasználatunk függőségeiben jelentkezik, hanem általában a kapitalista rendszeren belül is, hiszen egy szélesebb, filozófiai síkon ez hozza létre a munka általi megszállottságunkat is. Az energiához fűződő viszonyunk látszólag csak az energiahordozók kérdését érinti, valójában azonban az energia munkaként való értelmezése meghatározza a naphosszat tartó fizetett és fizetetlen munka rendszerét is.

A könyv tanulsága, hogy az energia és munka összekapcsolódása nem szükségszerű, szétválasztásuk lehetséges.

Azonban ahhoz, hogy ez lehetséges legyen és általa méltóbb körülmények között létezhessen az élővilág egésze, radikális változásra van szükség. Szerencsére vannak alternatívák.

Az írás Cara New Daggett sokszínű tudományos-szakmai hátterének pontos lenyomata: a Viriginai Tech adjunktusaként fő kutatási területe a feminista politikai ökológia, jelenleg a feminista posztmunka (feminist post-work) elméletekre összpontosít. Egyetemi tanulmányait biokémikusként kezdte, azonban a globális egyenlőtlenségek egészségügyi hatásai és megoldási lehetőségei helyett hamar az egyenlőtlenségek mozgatórugói kezdték érdekelni.

A The Birth of Energy erénye, újdonsága és megértésének nehézsége is ugyanabban rejlik: mind kérdésfeltevése, mind témabéli mélyfúrásai új perspektívát kínálnak a fizika, a földrajz, a mérnöki tudományok és a társadalomtudományok gyakorlói számára.

Ritka áldás az ilyen multidiszciplináris látókör. Mindazonáltal e könyvismertetőben mi csak a társadalomtudományok szemszögéből értelmezhető összefüggésekre összpontosítunk.

1. AZ EGYETEMES ÉLETERŐTŐL A FOSSZILIS ÜZEMANYAGIG

AZ ‘ENERGIA’ ELŐZMÉNYEI

A latin energia szó etimológiája Arisztotelész energeia fogalmára vezethető vissza, mely a folyamatos és dinamikus tevékenységet jelentette a jóság elérésének érdekében. Az energia korai koncepciói még elsősorban metafizikai jellegűek voltak, a változás és az állandóság, dinamizmus és statikusság filozófiai kérdését feszegette egy univerzális életerő elméletén keresztül. Ugyanakkor már az ókorban találunk olyan elméleteket, amelyek az energia fizikai aspektusait írták le.

Ezek megállapították, hogy mivel semmit sem lehet a semmiből előállítani, és ami egyszer már előállt, azt nem lehet elpusztítani, ezért a világegyetemben lévő energia állandó. Ezt ma a termodinamika első törvényeként ismerjük. A természettudományos elméletek bővülése mind megerősítették ezt a tételt, ugyanakkor továbbra sem adtak kielégítő magyarázatot arra, hogy mi történik az egyetemes életerővel az égés során.

Lucretius volt az első, aki az energiamegmaradást kiegészítette a Föld mulandóságnak gondolatával, évszázadokkal meghaladva ezzel az energiáról való gondolkodást. Művének e belátása azonban hosszú időre elveszett, és csak a gőzgép megjelenése után fedezték fel a jelentőségét.

A felvilágosodás korában Gottfried Leibniz vis viva, azaz életerő fogalma és egyetemes állandósága vált fontos elméleti alappá. Az ő koncepciójában kezd az energia először a viktoriánus kor felfogására hasonlítani, amelyben a vitalitás, a változás, és az aktivitás morális értelemben is felülkerekedik a statikusságon. Ezen keresztül válhatott az energia a nyugati gondolkodás fejlődésbe vetett hitének alappillérévé (18. old.).

A GŐZGÉP EREJE

Az energia azonosítása az üzemanyaggal a gőzgépek elterjedésével kezdődött. A hőt mozgássá alakító gépezet, és a működtetéséhez felhasznált szén új megvilágításba helyezte a Földről alkotott képet. A fosszilis energia a Föld folyamatos aktivitásának, a vis vivának bizonyítékaként szolgált, hiszen sok száz évmillióval ezelőtti állatok és növények maradványai leheltek életet az indusztrializáció kerekeibe.

Bár Angliában már a XIII. században is használtak szenet, nagymértékű felhasználását először királyi rendelet segítette, mely az ásványkincsek privatizációja által jövedelmező iparággá tette a bányászatot. A vízenergia háttérbe szorítását végül azonban a kapitalista termelési logika szerint működő gőzgépek elterjedése tette visszafordíthatatlanná.

Fossil Capital c. könyvében Andreas Malm kifejtette, hogy bár a gőzgép elterjedése közel sem volt szükségszerű, behozhatatlan előnye a vízkerékkel szemben abból fakadt, hogy nagyobb irányíthatóságot biztosított a kapitalista termelésben a tőkéseknek a munkások felett. (Részletesen lásd erről Domschitz Mátyás recenzióját az Új Egyenlőségen „Üzemanyag és társadalmi változás” címmel.)

A nehezen kontrollálható, ám óriási profitot ígérő új technológia megértése és fejlesztése magával ragadta a gazdag, iparosodó angol nagyvárosok tudósait – 1848 után gyakorlatilag a termodinamika lett maga a tudomány.

Fotó: Gordon Johnson – Pixabay

Az energiamegmaradás tételének megfogalmazására sem kellett sokat várni, hiszen a világegyetem állandóságáról szóló elméletek korábban is születtek – ráadásul ez jól beleillett az ember számára megismerhető, rendezett világegyetem felfogásába. Ez azonban nem volt képes megmagyarázni, hogy a gőzgép működése miért nem visszafordítható – hiszen a vízkerék lapátjai képesek a vizet hajtani, a dugattyú mozgatása azonban nem tudta az égésterméket szénné alakítani.

Ekkor vált Lucretius elmélete meghatározóvá, hiszen a tudósoknak el kellett fogadniuk, hogy az energia múlandó, és csak bizonyos állapotában képes munkavégzésre. Az entrópia törvénye, azaz a termodinamika második fő tétele azt mondja ki, hogy a hasznosítható energia egyszer elfogy.

A munkavégzés közben keletkező veszteségek csökkentése így kiemelten fontossá vált, nemcsak gyakorlati, hanem erkölcsi értelemben is.

A GEOTEOLÓGIA PARANCSA

E nézetek elterjedésében fontos szerepe volt egy csoport észak-angol protestáns tudósnak, akik az ipari forradalomban megrendült vallási nézeteket az energia koncepcióján keresztül igyekeztek helyreállítani – ezt nevezi Daggett geoteológiának. Az entrópia bebizonyította, hogy a Föld nem tökéletes, ezért nem is lehet Isten képmása – ez pedig kijelölte az emberek feladatát: megművelni és jobbá tenni. Innentől kezdve a protestáns etika az energia koncepcióját is áthatotta. Az energiapazarlás ugyanolyan megvetendővé vált, mint a lustaság vagy a bűn. Mivel a termodinamika második törvénye szerint az entrópia elkerülhetetlen, ezért az emberek morális feladata a lehető legtöbb energia kinyerése volt, amit a munka maximalizálásán és a veszteségek minimalizálásán keresztül értek el.

Így vált az energia a munkavégzés szinonimájává, az energia pedig minden munkavégzés mértékegységévé, mely összekötött embereket, gépeket és a természetet. E gondolatok szerint minden emberi és nem emberi tevékenységet (étkezés, reprodukció, kikapcsolódás, erdők növekedése, csapadék hullása stb.) az ipari termelés szolgálatába kellett állítani, különben pazarlónak minősült. „Az energia elfogadásával egyszerre tekintették azt tudományos törvénynek, emberi erénynek és gazdasági észszerűségnek.” (163. old.)

Fontos azonban tudatosítanunk, hogy a termodinamika törvényeiből nem szükségszerűen következnek ezek az álláspontok. Lucretius-t, aki az ókorban először fogalmazta meg az entrópia jelenlétét, épp a Föld elkerülhetetlen pusztulásának tudata sarkallta arra, hogy elvesse a dinamizmus magasztalását és szerény életet éljen. Ez szöges ellentéte a protestáns aszketizmussal összefonódott termodinamikai feltételezéseknek, melyek a mai napig a bérmunka fiktív szükségességéhez kötik az állampolgárokat, és a hatékonyság álcája alatt pusztítják a természet erőforrásait.

2. A BIRODALOM FOGASKEREKEI

A MUNKA MINT ELNYOMÁS

Az energiáról való gondolkodás áthatotta a 19. század jelentős tudományos elméleteit és ezáltal meghatározó volt a brit, majd később a többi nemzet birodalomépítésében is. Bár a termodinamika kimondott formában sokszor nem jelent meg a birodalmi diskurzusban, az ipari forradalom alatt létrejött alapvetések – miszerint az energia kiaknázása mindig kívánatos – mégis alapvetően meghatároztak más tudományágakat is.

Amíg azonban a 19. század közepén kibontakozó elméletekről, mint például az evolúcióról, valamint új tudományterületekről, mint például a klasszikus közgazdaságtanról vagy a geopolitikáról tudjuk, hogyan legitimálták a gyarmati elnyomást, a termodinamika szerepe az imperializmusban eddig jobbára felderítetlen maradt. Ezáltal azonban a termodinamika által igazolt elnyomási mechanizmusok felismerése és felszámolása is várat magára.

Az új energetikai modell gyakorlati jelentőségét először az Angliában elterjedő energopolitika kibontakozásában láthatjuk. Ezt a fogalmat Dominic Boyer antropológus vezette be, mellyel kiterjesztette a foucault-i biopolitkát a gazdaságra, az iparosításra és a gyarmatosításra. Szemben a biopolitikával, melynek tárgya az élet kormányzása, az energopolitika azt írja le, hogyan késztették a népességet a hatékony munkára, feláldozva mindent, ami ennek útjába állt.

A viktoriánus korban a munkavégzés állampolgári kötelességgé vált. Azáltal, hogy a munkát az energia egyetemesnek tetsző mértékegységén keresztül mérhetővé tették, új szabályozó és ellenőrző állami intézmények jöttek létre. Egyre élesebben elkülönült egymástól a munkaidő és a szabadidő, valamint a munkavégzés ellenőrzésére megnövekedett a felügyelet és a megfigyelés. A kapitalista termelésben a munka elsődleges jellemzője immáron nem az volt, hogy mennyiben szolgálja az életet, hanem az, hogy mennyire tud hatékony és termelékeny lenni.

A TÁRSADALOM ANYAGCSERÉJE

Ennek az elnyomó munkaszervezésnek egyre összetettebb formái és magyarázatai jöttek létre, mikor az energia elméleteit összekapcsolták az evolúció új világképével. Az ökológia így létrejött tudománya nemcsak a természet leírására volt alkalmas, hanem az élő szervezet metaforáján keresztül lehetővé tette a birodalom hatékony kormányzásának tudományos szintre emelését is.

Az energia koncepcióját megfeleltették a szervezet anyagcseréjének, és elterjedt az a nézet, miszerint a termodinamikai tudás megmutatja, hogyan lehet az energiát még termelékenyebben és hatékonyabban kiaknázni, úgy, hogy az növelje az anyagcsere mértékét, és ezáltal felgyorsítsa az evolúciót.

E felfogás legismertebb képviselője Herbert Spencer, aki a társadalom leírására alkalmazta az evolúció, a termodinamika és az ipari kapitalizmus elméleteit. A társadalom elképzelése élő szervezetként előfeltételezte a növekedés és fejlődés szükségességét, ehhez pedig elengedhetetlen volt a káros anyagok szervezeten kívülre juttatása. Amennyiben pedig az organizmust egy emberi közösségként határozzuk meg, akkor a hulladéktól megszabadulhatunk úgy, ha az (adott) emberi közösségtől elhatárolt területre juttatjuk: az óceánokba, a föld alá, vagy csak Spencertől kellő távolságra. A hulladék problémája azonnal bonyolultabbá válik, amint a teljes Földet egy organizmusnak tekintjük.

A végeláthatatlan „fejlődés” logikája természetesen erre is tud választ: a pazarlást csökkenteni nem kell félnetek jó lesz az űr is. Annak a meghatározása pedig, hogy mi minősül veszteségnek, a már meglévő rassz, gender és osztályhierarchiákon keresztül ment végbe.

Azokat, akik nem követték a viktoriánus munkaetikát és az ehhez kapcsolódó családmodellt, akár Európában, akár a Globális Délen (például dolgozó nők, zsidók, meleg férfiak, afrikaiak, szegények, városi tömegek stb.), deviánsnak tekintették és marginalizálták.

Szinte minden európai (a szakszervezetek, a rabszolgák felszabadításért küzdők, a gyarmati kereskedők egyaránt) egyetértett abban, hogy a munka és energia maximalizációja jelenti a kulcsot az európai birodalmak szervezetének egészségére. Hiába jelentkeztek folyamatosan különböző társadalmi és gazdasági válságok – emelkedő munkanélküliség, és a sztrájkok –, a válasz szinte mindig a munka behajtása volt, anélkül, hogy megkérdőjelezték volna, hogy a munka maximalizálása valóban társadalmi jóléthez vezet-e.

Az energiamaximalizálás látványos elszenvedőit az organizmus beteg részének tekintették, melyet munkán keresztül kell kigyógyítani, vagy el kell távolítani a szervezetből.

TUDOMÁNYOS RASSZIZMUS

Az imperializmus legismertebb rasszista narratívájának alapját a szociáldarwinizmus képezte. Azonban ez sem pusztán a különböző rasszok biológiai jegyeit különböztette meg, hanem a termodinamikai különbségtétel is fontos szerepet játszott benne: az afrikai és ázsiai népeket energiában és kezdeményezőkészségben hiányosnak, lustának, stagnálónak, saját erőforrásaik kiaknázására és hasznos felhasználására képtelennek mutatta be (147. old.).

A gyarmatosítás uralkodó ideológiája szerint, ahhoz, hogy a gyarmatosított népek az egyenlő bánásmód reményében részesüljenek, és önmagukat kormányozhassák, először is be kell bizonyítaniuk, hogy hatékony és produktív munkások. Az őslakosok bérmunkával szembeni ellenállását a velük született lustaságuknak tulajdonították és megrögzötten pazarló életformájuk bizonyítékaként értelmezték.

Mivel azonban a kapitalizmushoz elengedhetetlen volt a rassznak tulajdonított egyenlőtlenségek fenntartása, amellyel igazolhatóvá vált, hogy az alsóbbrendűnek ítélt népek munkáját nem kell megfizetni, a nyugati hatalmaknak új eszközöket kellett találniuk a munka kiterjesztésére.

Míg korábban a moralitást hangsúlyozták, ahol a lustaság bűn volt és spirituális változásokra volt szükség, addig az energián keresztül a munka technikai eljárássá vált, amin tudományos képzéssel javítani lehetett. A gyarmatokon, ahol a Max Weber által azonosított belső, protestáns munkakényszer nem működött, a felügyelet külső kényszereivel, például az ipari oktatás bevezetésével kellett az embereket rávenni, hogy a munkát önmagáért valóként fogadják el a munkabértől és a munkaórától függetlenül.

Daggett egy egész fejezeten keresztül mutatja be, hogyan normalizálta a mérnöki képzés a fehér férfiak felsőbbrendűségét az ipari kapitalizmusban. A birodalom fenntartásához elengedhetetlenné váltak a mérnöki iskolák, melyeknek elsődleges célja a kapitalizmust természettörvénynek tekintő, a munkát a termodinamika alapján meghatározó szakemberek kinevelése volt.

Míg ezek az iskolák a munkaszervezésre készítették fel a jómódú, fehér diákokat, a másodrangú műszaki iskolák a monoton munkára, hosszú műszakokra és engedelmes alávetettségre készítették fel a jövőbeni, jellemzően színesbőrű és szegény munkásokat. Nem magától értetődő, hogy a munka evangéliumának terjesztésére ekkora figyelmet fordítottak. Daggett érvelése szerint „maga az elnyomás eszközeként használt energialogika léte bizonyítja, hogy sokan elutasították, megvetették és ellenálltak a bérmunkának.” (170. old.)

3. MUNKA ÉS ENERGIA: A KAPITALIZMUS HŰ SZOLGÁLÓI

AMI KIMARADT

Daggett az energia logikájának történeti vizsgálatán keresztül részletesen bemutatja az energiával kapcsolatos globális szemlélet nyugati alapjait, a munkát övező történeti leírásába azonban nem teljeskörű. Elemzése az imperialista mechanizmusok leírásánál szakad meg, majd könyvének konklúziójában a posztmunka (post-work) elméleteinél veszi fel ismét a fonalat.

Bár elismeri, hogy a digitális és információs technológiákkal a 21. században jelentősen átalakult a munka, Daggett szerint „a kiüresedett protestáns aszketizmus összekapcsolva az energiáról alkotott termodinamikai feltételezésekkel máig a bérmunka fiktív szükségességéhez láncolja az állampolgárokat.” (87. old.) Nem lát tehát lényegi változást az imperializmus kora és mai energia- és munkafelfogásunk között. Bár a kapitalizmus összeköti a két állapotot, mégis történtek minőségi változások.

Az 1970-es években kezdődő neoliberális fordulattal a munkaidő és a szabadidő korábbi szétválasztása megfordulni látszik: a kettő közti határ mindinkább elmosódik, a bérmunka elidegenítő volta, valamint a létbizonytalanság egyaránt növekszik. A gőzgép megjelenése után kikényszerített nyolc órás bérmunka helyett megjelent a prekariátus bizonytalan munkaviszonyú tömege, a szolgáltatói szektor kiszélesítésével elszaporodtak – David Graeber antropológus fogalmával élve – a bullshit munkahelyek.

A kapitalista munkahelyek elemzésekor Graeber arra a következtetésre jutott, hogy a megkérdezett foglalkoztatottaknak csak a fele látja egyértelműen hasznosnak munkáját a társadalom számára, míg sokak biztosak benne, hogy fel se tűnne, ha egyik napról a másikra megszűnne az általuk végzett munka.

Mi lehet azonban erre az elidegenedésre és értékválságra a megoldás? Daggett szerint egy lehetséges kiútra a feminista posztmunka elmélet és dekarbonizációs tervek szövetsége mutathat rá. Érvelése szerint az ökológiai katasztrófa felé száguldás nem állítható meg egyedül a megújuló energiahordozókra való váltással vagy csökkenő energiaszükséglettel egy olyan rendszerben, ami a termelékenységet és az örökös növekedést hajszolja.

Emiatt van szükség a feminizmusra, de nem akármilyen formában. Az uralkodó munkaetikát nem szabad az eddig kimaradó társadalmi csoportokra és munkaformákra kiszélesíteni.

A feminista posztmunka víziója szerint ugyanis hamis cél a női vezérigazgatók egyenlő reprezentációjára törekedni, de az is, ha a reproduktív vagy gondoskodási munkák bérmunkává tételét célozzuk. Ezeknél alapvetőbb változásokra van szükség.

Bár a politikai képzelőerőnk beszűkült, nincs más választásunk, mint alternatívák után nézni. Graeber megoldásához hasonlóan Daggett is – ő Kathi Weeks: The Problem with Work c. munkájára hivatkozva – a munkaidő-csökkentés és a feltétel nélküli alapjövedelem koncepcióját vázolja fel. Weeks arra mutat rá, hogy a bérmunka jövedelmi egyenlőtlenségeket generál és termel újra, ráadásul ezt fegyelmezett egyénekre és felelős családtagokra építve teszi.

Leváltásához az élvezet alternatív politikai és utópikus vízióját kell kínálni, szemben a posztfordista, fogyasztói kultúra hatalmas energiaigényeivel. Ennek nem kell áldozattal és aszkézissel járnia, sem pedig erőszakkal és tömeges szegénységgel. A jelenlegi energia- és munkafelfogásunk lecserélése nem jelenti azonban azt, hogy az alternatíva automatikusan igazságosabb és fenntartható lenne.

ENERGIAFELFOGÁSUNK MOTORJA

A kapitalocén-elméletet képviselő szerzők, mint Andreas Malm vagy Jason W. Moore írásaival együtt olvasva a könyv befoltozza az eddig még felderítetlen területeket a klímakatasztrófa előzményeiben. Daggett írásának nem kifejezett célja, hogy a klímaváltozás antropocén vagy kapitalocén felfogása mellett foglaljon állást, azonban érték- és témaválasztásával mégis hozzászól a diskurzushoz.

Az antropocén elméletének legfontosabb jellemzője, hogy a klímaváltozást az emberiségnek tulajdonítja, az emberi tevékenység okozataként vázolja fel. Eszerint egy olyan földtörténeti kor köszöntött be, amiben az ember immár geológiai tényezővé vált. A külszíni fejtésű bányák létesítése, az ipari mezőgazdaság felpörgetése vagy a hajóipari monstrumok összeheggesztése által az emberiség átformálta a természetet és visszafordíthatatlan károkat okozott.

Az antropocén-felfogás szerint a rombolás szinte az emberi természetből következik, ezért a jelenünk és jövőnk sem ad lehetőséget a klímakatasztrófa kivédésére vagy az energiával való kapcsolatunk újragondolására, a probléma ugyanis mi magunk vagyunk.

Ezzel szemben a kapitalocén elmélete a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer, a kapitalizmus kizsákmányoló és romboló jellegét hangsúlyozza és ebben látja a klímakatasztrófa okát. Andreas Malm: Fossil Capital című – fentebb már említett – írása is ennek példája, amelyben Daggetthez hasonlóan a brit vállalkozók és imperialisra erők tőkelogikájában adja meg a klímakatasztrófa eredetét.

Ez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus előtt ne létezett volna természetpusztítás, csak azt, hogy a kapitalizmus logikája pörgette a pusztítást a már mindennapjainkban érezhető szintre. Amellett, hogy Daggett egyszerűen a terminus nagyobb elterjedtsége miatt az antropocén szót használja, elemzése és következtetése antikapitalista.

A kapitalocén elméletének ereje, hogy a kapitalizmus elleni küzdelem reményt mutat az ökológiai katasztrófától való megmenekülésre, energia és munka összekapcsolódásának szétválasztására.

A The Birth of Energy – hiányosságai és a a vele szemben felhozható kifogások ellenére is – egy kiemelkedően értékes könyv, amely nagyban hozzájárul az energiához és a munkához fűződő viszonyunk holisztikus megismeréséhez – így pedig jelenünk jobb megértéséhez és az antikapitalista alternatívák megtalálásához is. Cara New Daggett kibontakozóban lévő karrierjét és feminista posztmunka kutatásait mindenképp érdemes lesz figyelemmel követni.

Címfotó: Gordon Johnson – Pixabay

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.