David Graeber: Bullshit munkák (Typotex Kiadó, 2020).

Miért van tele a kapitalizmus értelmetlen munkákkal? Hogyan teszi tönkre a kapitalista munkahely az életünket?

David Graeber amerikai társadalomtudós drámaian fiatalon hunyt el 2020-ban. A Yale és a Goldsmiths professzora volt, de ezen túl széleskörűen részt vett a kapitalizmussal szemben kritikus társadalmi mozgalmakban is. A Rolling Stone magazin szerint ő találta ki az Occupy Wall Street „mi vagyunk a 99%” szlogenjét, bár később Graeber úgy nyilatkozott, hogy az közös kreativitás eredménye volt.

Pogátsa Zoltán

Világszerte ismertté a 2011-ben megjelent, az adósság 5000 éves történetét feldolgozó munkájával lett. Az angolul 2018-ban megjelent Bullshit jobs című könyve pedig a kapitalista munka világával foglalkozik.

A könyv kiindulópontja egy YouGov felmérés, mely szerint a megkérdezettek 37-40%-a feleslegesnek érzi a munkát, amit végez, és további 13% nem biztos benne. Sokan közülük azt gondolják, hogy ha holnap megszűnne az állásuk, az a kutyának nem tűnne fel. Azaz a foglalkoztatottaknak csupán az egyik fele biztos benne, hogy a munkájára ténylegesen szüksége van a társadalomnak. Ám ahogy Graeber később kifejti, még ennek a hasznos 50%-nak a napi rutinjában is találunk bőségesen olyan elemeket, melyek feleslegesek, sőt, adott esetben akár károsak is. Ki-ki magába nézhet ezen a ponton, és végiggondolhatja a saját munkáját.

Az eredmény azért meglepő, mert korábban azt gondoltuk, hogy kapitalista viszonyok között ilyen nem lehetséges. Közismert módon a szovjet típusú gazdaságok voltak teletömve ilyen „vatta” munkahelyekkel, amelyek segítségével a rendszer képes volt folyamatosan fenntartani a teljes foglalkoztatást.

Kapun belüli munkanélküliségnek is hívták ezt a jelenséget. Ki gondolta volna, hogy kapitalista körülmények között is van ilyen, méghozzá tömegesen?

A kapitalista önérdekről azt képzeltük, hogy nem engedheti meg ilyen munkahelyek létrejöttét, illetve fennmaradását, hiszen az csökkenti a profitabilitást. Elvileg az a cég, ahol ilyen munkahelyek vannak, alulmarad a versenyben azokkal szemben, ahol ilyenek nincsenek. Azzal nem számoltunk természetesen, hogy az ilyen bullshit munkahelyek olyannyira tömegesek, olyan széles körben léteznek, hogy a versenytársaknál is szép számmal vannak, azaz önmagukban nem jelentenek versenyhátrányt.

Graeber el is meséli, hogy rendszeresen kap leveleket a kapitalizmus fundamentalista híveitől, akik elmagyarázzák neki, hogy téved, hiszen tudvalevőleg ilyen munkahelyek kapitalista körülmények között nem létezhetnek. Némileg körkörös persze az érvelés: ilyen munkahely nem lehet, ha mégis van, akkor ott nincs elég kapitalizmus. Illetve mivel a kapitalizmusban a „piac” előbb-utóbb helyesen áraz be mindent, így ha egy cégnek megéri alkalmazni valakit milliós fizetéssel, aki helyett a valóságban a titkárnője dolgozik, ő maga pedig az irodai gépén online vásárolgat, illetve üzleti ebédeken lebzsel, akkor el kell fogadni, hogy ő megér ennyit a vállalatnak. Tipikus esetei a cáfolhatatlan állításnak.

A 2020-as koronavírus-járvány azonban élesen megmutatta, hogy mely munkahelyek a legfontosabbak: a legrosszabbul fizetettek. Az ápoló, a kukás, a bolti rakodó, a buszvezető és a tanár nélkül nem tudna működni társadalmunk, ezt a válság nyilvánvalóvá tette. Mégis ők a legrosszabbul fizetett tagjai. Mindeközben a 2008-as globális pénzügyi válságot összehozó bankszektorban a csillagászati fizetések mellé még bónuszokat is kapnak.

Graeber szerint nem teljesen irreális megállapítani, hogy a munkahelyek társadalmi hasznossága fordított viszonyban van anyagi megbecsültségükkel.

Ez ellentmond annak a hiedelemnek, hogy a kapitalizmus mindent helyesen áraz be. Ha így lenne, nem lenne ápolóhiány: magas bérekkel bármikor elégséges számú ápolót lehetne alkalmazni. Jelen valóságunkban azonban a gondoskodó munkahelyek bérei olyan megalázóak, hogy az itt dolgozók adósságba sodródnak és maguknak is segítségre lesz szükségük.

Miért jöhetnek létre bullshit munkahelyek? Mert a főnökök státusza attól függ, hogy hány ember van alattuk. Ezért aztán igyekeznek is a számukat növelni. Mert a kapitalizmus olyan termékeket és szolgáltatásokat akar eladni az embereknek, amikre valójában nincs szükségük. Mert a kapitalizmus egy rendkívül pazarló rendszer, amely többek között tönkreteszi a természetet. A kapitalizmus hívei, a libertáriusok egy olyan képzeletbeli, elvont rendszert támogatnak, ami sehol nem létezik. A sakk szabályai szerint akarják megvívnia a waterlooi ütközetet. Meg sem fordul a fejükben, hogy az általuk a verseny kreatív kényszerére építő kapitalizmusként tételezett rendszerrel pontosan az a baj, hogy az nem így működik. Valójában a feudalizmusra hasonlítóan hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyok sorozata, ahol meghatározó a monopóliumok aránya, és az abból következő járadékvadászat.

A kapitalista munkahely mint szadisztikus abúzus

De Graeber nem elégszik meg azzal, hogy feltérképezi a bullshit munkahelyek jellegzetességeit. Mindezt az emberi önértékelés összefüggésébe helyezi. Felidézi annak történetét, hogy a kapitalizmus hogyan helyezi az identitásunk kellős közepébe a munkát. Nagyon árulkodó, hogy amikor ismerkedünk, a másik neve után rögtön az első kérdésünk az szokott lenni: és mivel foglalkozol?

Nem volt ez mindig így, társadalmi konstrukció, hogy a munkát ilyen centrális identitásképző elemmé tettük, a nem dolgozást (pihenést, szemlélődést, közösségi együttlétet stb.) pedig henyélésként bélyegeztük meg. Gondoljuk bele, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem ellenzőinél mennyire erőteljesen előkerül az a motívum, hogy az azt kapók csak „henyélnének”. Mintha a munkába járás valamifajta erény lenne, mintha nem lennénk vele tisztában, hogy ötből négy ember világszerte gyakorlatilag kényszerből jár be a munkahelyére. Ha nem járna, elveszítené az egzisztenciáját. Szó sincs itt erényről, viszont a kapitalizmus igen hatékonyan tesz minket ennek a kényszernek nem csupán áldozatává, hanem egyben betartatójává is.

A bullshit munkák nagy száma kifejezetten káros hatással van ránk pszichésen. Ha önazonosságunk központi része a foglalkozásunk, akkor masszívan destruktív az a helyzet, amikor tisztában vagyunk az általunk végzett munka felesleges, sőt, akár káros voltával. Ráadásul az ilyen helyzetekben igen gyakori a szadisztikus kommunikáció. Mivel mindenki tisztában van a végzett tevékenységek értelmetlenségével, ennek fenntartása erőszakkal történik, amely gyakorlatilag felhatalmazást ad már a legalacsonyabb rangú főnököknek is arra, hogy abuzívan kommunikáljon a beosztottaival.

A kapitalista munkahely pszichésen rendkívül káros, elnyomó környezet, ahol ráadásul az életünk legjavát töltjük.

A fiatalokat folyamatosan betörjük ebbe a rendszerbe. Fizetetlen vagy kizsákmányolóan alulfizetett gyakornoki és diákmunkákba kényszerítjük őket. Ahol aztán ha hatékonyan, idő előtt végeznének, rögtön előlép a főnök, aki világossá teszi számukra, hogy akár bevallottan céltalan tevékenységeket mímelve is elfoglaltnak kell látszódniuk. A bullshit tevékenység kényszere felkészítés a munka világába, az önállósággal rendelkező autonóm én pszichológiai elnyomása.

A masszív társadalmi egyenlőtlenségek fenntartása szempontjából azonban jól jön a folyamatos munka. Minél kevesebb szabadideje van az állampolgároknak, annál kevesebb időt fognak tudatosságuk fokozásával és szervezkedéssel tölteni. Minél hosszabb munkanapokból képesek csak megélni, minél inkább a fogyasztásban képesek csupán önmegvalósításukat megélni, annál kevésbé fogják megkérdőjelezni az életüket meghatározó rendszert Graeber szerint. Ismert a középosztálybeli sirám: „abban a pillanatban itt hagyom ezt a totál értelmetlen munkát, ha megmondjátok nekem, hogy miből lehet tisztességesen megélni!”

A politikától semmiképpen nem várható el a változtatás, hiszen a politikusok első számú célja a minél több munkahely, a munkanélküliség csökkentése. Még azon az áron is, hogy egyébként a létező munkahelyek nagy része bullshit jellegű. Márpedig ez egyre inkább így lesz, hiszen az automatizáció egyre inkább megszűnteti az érdemi munkahelyeket.

Bizonyíték erre az elmúlt két évszázad története.

Fekete: a mezőgazdaságban (elsődleges szektorban) dolgozók;
Sötétszürke:
az iparban (másodlagos szektorban) dolgozók;
Világosszürke:
a szolgáltató (harmadlagos) szektorban dolgozók

A középkorban még szinte mindenki földműveléssel, a mezőgazdaságban foglalkozott. A technológia fejlődése miatt azonban mára a munkaerő alig pár százaléka megtermeli a népesség egésze számára szükséges élelmiszert. (Rossz minőségben, és a földet kizsákmányolva, de ezt most tegyük félre.)

Marx és a ludditák (géprombolók) óta az ipari munkahelyek száma csökkent le durván a gépesítésnek köszönhetőn. Tömeges munkanélküliség lenne ma már, ha nem lépett volna be két új foglalkoztató. Az egyik ezek közül a (jóléti) állam, amely megfinanszírozta a tanárok, orvosok, ápolók, vasutasok, nemzeti parki erdészek és közegészségügyi ellenőrök tömegét. A másik pedig a szolgáltató szektor, ahol a munkahelyek egy része valódi, nagy része azonban a Graeber által bullshit munkaként leírt vattamunkák kategóriájába esik. A robotok és algoritmusok tömeges terjedésével azonban a feszültség jelenleg is fokozódik.

Mi a megoldás?

Graeber szerint az egyik megoldás a munkaórák csökkentése. A négynapos munkahét például több nyugalmat, pihenést, szemlélődést és közösségi életet biztosítana, és egyben szét is terítené a munkahelyeket. Ezzel párhuzamosan a Feltétel Nélküli Alapjövedelem lehetővé tenné a munka újrakalibrálását.

Ebből lehetne fizetni a ma többségében fizetetlen gondoskodó munkát (gyereknevelés, idősgondozás, háztartási munka, egészségre és kreativitásra nevelés), illetve tágabban az embertől emberig munkahelyeket, amely az ember igazi küldetése egy olyan világban, ahol a fizikai termelést már gépek és algoritmusok elvégzik helyette.

A kék- és fehérgalléros munkahelyek mintájára ezeket a munkahelyeket manapság szokás rózsaszíngalléros munkahelyeknek nevezni, mivel többségében nők végzik, fizetetlenül, vagy jelentősen alulfizetve. Az FNA bevezetésével lehetőség teremtődne e munkák anyagi és társadalmi megbecsültségének emelésére. Hozzátehetjük: adókra sincs szükség ehhez, megoldható monetáris finanszírozásból.

Ezen felül megoldás az önigazgató szövetkezeti forma, a közösségi jószágok helyi kormányzása.

Címfotó: YouTube

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.