Mark Fisher (2020): Kapitalista Realizmus: Nincs alternatíva? (Ford.: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás.) Budapest: Napvilág Kiadó. (Eredeti megjelenése: 2009.)

Lebanov Barbara

Mark Fisher Kapitalista realizmus c. könyvében popkulturális elemzéseken keresztül történetileg tárja elénk, hogy hogyan ölte meg a kapitalizmus kreativitásunkat és képzelőerőnket, és tette lehetetlenné alternatívája elgondolását. A most magyarul is megjelent könyv az antikapitalista erők számára is hasznos tanácsokkal szolgál.

„»Ellentmondásban élünk«, mondja Badiou: »a jelenlegi, mélységesen egyenlőtlen, kegyetlen rendszert – ahol mindent egyedül a pénzben kifejezhető értéke határoz meg – eszményiként állítják be nekünk. Azonban az uralkodó rend partizánjai is tudják, hogy ezt önmagában bajos lenne ideálisnak nevezni, így inkább azt bizonygatják, hogy ez a legkisebb rossz mind közül. Meglehet, hogy nem élünk paradicsomi állapotok között, mondják, de érezzük magunkat szerencsésnek, hogy a helyzet nem is pokoli. A demokráciánk talán nem tökéletes, de gondoljunk csak azokra a véres diktatúrákra! A kapitalizmus igazságtalan, de nem bűnös, mint a sztálinizmus. Ugyan hagyjuk, hogy afrikaiak milliói haljanak meg AIDS-ben, de nem adunk ki rasszista nacionalista nyilatkozatokat, mint Milošević. Igaz, hogy vadászgépekkel mészároljuk az irakiakat, de legalább nem vágjuk el a torkukat machetékkel, ahogy az Ruandában szokás… «”[1]

„Az emancipatorikus politika első feladata, hogy lerombolja a »természetes rend« látszatát, vagyis fel kell fednie, hogy az, ami most szükségszerűnek és elkerülhetetlennek tűnik, puszta esetlegesség, míg ami eddig lehetetlennek látszott, nagyon is lehetséges.” – Fotó: Lauren Martin, Twitter

A magára legszívesebben csak bloggerként hivatkozó Mark Fisher (1968–2017) kritikai kultúrakutatásai, filmelemzései tömegek számára tették lehetővé, hogy popkulturális példákon keresztül, köznyelvi stílusban olvashassanak arról, hogyan ölte meg a kapitalizmus mindannyiunk kreativitását, képzelőerejét és tette szinte lehetetlenné bármilyen alternatívájának az elgondolását.

A brit felnőtt szakképzésben is tanító író egyik legfontosabb művét, a Kapitalista realizmust, már magyar nyelven is kezébe veheti az olvasó, amelynek megjelenését több írás is megelőzte a magyar nyelvű baloldali sajtóban a szem és az Új Egyenlőség oldalain. Fisher nagy visszhangot kiváltó Kilépés a vámpírkastélyból című esszéjének fordítása is megjelent a szemen – majd az Új Egyenlőségen is, itt és itt.

Fisher nagyhatású könyve korunk zenéin, filmjein és közös kulturális élményein keresztül vezet el bennünket a kapitalista oktatási rendszer tudásellenes anomáliáihoz, a látszólag antikapitalistának tűnő tüntetéseink impotenciájához, a mentális betegségeink repolitizációjának szükségességéhez és a valódi rendszerkritikus baloldali politika alapjainak lefektetéséhez.

Az egykor k-punk álnéven blogoló író könyve a rendszerszintű összefüggések feltárása mellett

számos magyar politikai jelenség megértéséhez is segítségül szolgálhat, mivel az elmúlt évtizedekben a maradék jóléti intézményeket is fokozatosan leépítő brit kormányok intézkedései kísérteties hasonlóságokat mutatnak a rendszerváltás utáni magyar kormányok politikájával, de még az ellenük szerveződő – és a látszólag alternatívát kínáló – ellenzéki pártjaik, politikusaik is.

 Miért kapitalista realizmus?

A rendszerkritikus közbeszéd gyakran írja le a kapitalizmus jelenlegi formáját a posztmodern, neoliberális, globális, nagyvállalati, platform-, autoriter stb. előtagokkal, ezekkel azonban több probléma is van.

Egyrészt lehetőséget adnak arra, hogy a kapitalista szó előtt szinte fosztóképzőként funkcionálva, ne általánosságban kritizáljuk a kapitalizmust, csak egyes fajtáit vagy a legkirívóbb jellemzőit, kudarcait vegyük górcső alá.

Ettől gyakran arra a hamis következtetésre juthatunk, hogy a kapitalizmus nem alapjaiban rossz működési modell a társadalom többsége számára, csak vannak benne igazságtalan működési hibák, esetleg rosszul működnek egyes intézményei, amelyeket a kapitalista kereteket megtartva, reformokkal és újraelosztással vagy az alapjövedelemmel korrigálni lehet.

A fent említett előtagok megszülik tehát azt a jelenséget, amelyet Fisher „antikapitalista kapitalizmusként” ír le, melyek magukat a kapitalizmusnál sokkal emberségesebb, egyenlőbb és igazságosabb alternatívájaként festik le, azonban meg sem kísérelnek nagyobbat álmodni a kapitalista kereteken túl, csak annak alapjait és logikáját tiszteletben tartva, a kapitalizmus vadhajtásait igyekeznek lenyesegetni. Inkább csak az osztályok közötti mobilitás növelését tűzik ki célul az egyenlő társadalom víziója, a tőke mindent felfaló éhségének és kontrolljának megszüntetése helyett.

Ahogyan Fisher megállapítja:

„A nyolcvanas években, amikor Jameson először adta közre téziseit, a kapitalizmusnak, ha csak névleg is, még léteztek politikai alternatívái. Még nem hatott át mindent az a halálos kimerültség, politikai és kulturális terméketlenség, amely ma uralkodik. Még éppen fennállt a »létező szocializmus« is, összeomlásának utolsó fázisában, míg Nagy-Britanniában élesen kirajzolódtak az osztályok között húzódó törésvonalak, olyan események során, mint az 1984–85-ös bányászsztrájk. A bányászok veresége a kapitalista realizmus kiépülésének fontos momentuma volt, legalább annyira szimbolikus értelemben, mint gyakorlati következményeit illetően. A bányák feletti ítélet nem véletlenül szólt úgy, hogy további üzemeltetésük nem volna »gazdaságilag realisztikus«, a bányászok pedig egy idejétmúlt proletár románc utolsó aktorai.”[2]

Emellett pedig rengeteget változott a társadalom azóta, amióta például Jameson a posztmodernt a kései kapitalizmus kulturális logikájaként[3] leírta. Míg Mark Fisher generációja például az egykori szovjet blokk országaiban még részesülhetett azokban a csekélyke, de létező jóléti vívmányokban, amelyeket a ‘80-as években a „létező szocialista” államok nyújtottak, ez a később születő generációkról már egyáltalán nem mondható el.
(Habár ezeket a rendszereket bajosan lehetne szocialistának hívni államkapitalista jellegüknél fogva.)

Amit nyugaton Margaret Thatcher és Ronald Reagan a munkásosztálytól elvettek, azt Kelet-Európában a rendszerváltás utáni kormányok vették el. A velük rokonszenvező jobboldali kormányokat Magyarországon is magukat olyan baloldalinak valló neoliberálisok követték, akik szerint a kapitalizmusnak szintén nincsen alternatívája (Thatcher mondása, TINA: „There is no alternative”). Ők meglehetősen hasonló hatékonysággal folytatták a szociális ellátórendszer leépítését, mint a Nagy-Britanniában Thatchert nem sokkal követő Tony Blair.

A kapitalista realizmus kőkeményen lesújtott a rendszerváltás utáni magyar politikai diskurzusra is. A regnáló politikai elitnek eszébe sem jutott, hogy a korábbi államkapitalista rendszer helyett megnyissa az utat a munkásönigazgatás és az állami tulajdon demokratizálása előtt; pontosan ugyanaz történt, mint ahogyan Fisher leírja a kapitalista realizmus természetét. A kapitalizmus hívei közül sokan idővel belátták, hogy a privatizálástól, a tőke és a munkaerő szabadabb áramlásától nem lett igazságosabb vagy élhetőbb a társadalmunk, de szerintük akkor sem tudunk ennél jobb rendszert kitalálni, és ez még mindig szabadabbnak tűnik, mint a sztálini Szovjetunió.

Többé nem halljuk már – az amúgy akkoriban sem túl nagyra törő – ígéreteket a virágzó vállalkozásokról, biztos megélhetésről, mindenki által hozzáférhető oktatásról itthon sem, a kapitalizmus egyetlen érve a kizárólagossága lett.

Többé nem egy igazságosabb, élhetőbb vízióval érvelnek a kapitalizmus védelmében, csupán alternatívanélküliségével.

Az erőszak banalitása és a „bizniszontológia”

Fisher a ‘80-as, ‘90-es években aranykorukat élő gengszterfilmeken keresztül mutatja be a kapitalista realista szemlélet erőszakot banalizáló, azt természetesnek és egyedüli járható útnak tekintő vonásait. Ez jellemezte a Reagan- és Bush-éra katonai, külpolitikai botrányait is, amikor tömegekkel fogadtatta el a rendőri brutalitás, a soha véget nem érő háborúk szükségességét.

„Mivel a koromsötétben nincs már fény, amely árnyékot tudna vetni, a bűn sem több törvényszéki banalitásnál. Ez merőben rímel a Reagan–Bush-éra morális szövetére: a mindennapivá vált korrupció többé már nemhogy felháborodást, de még csak érdeklődést sem vált ki.”[4]

A kor gengszterfilmjei tényleg merőben hasonlítanak a „természetes rend” kapitalizmus által előnyben részesített képzetére. Eszerint ember embernek farkasa, így szükségszerűen a tőke és az erőszak az érvényesülés záloga. A gengszterfilmek világában a tőke is erőszak eredménye, és a piszkos munkát sem azok végzik el a tőke felhalmozása során, akik éppen a legtöbb tőkével rendelkeznek.

A gengszterfilmek alkotóiszintén a kapitalista realista narratívával érvelnek, amikor azt mondják, nekik csak a realitás bemutatása a feladatuk: az erőszak és brutalitás minél érzékletesebb átadása. Szerintük nem dolguk állást foglalni az ezekkel kapcsolatos erkölcsi dilemmákban, éppen úgy, ahogy ennek a kapitalizmusban sincsen helye. A kapitalizmus többé nem érték-, hanem csak ténykérdés, így szükségszerűen nincsen is benne helye igazságossági szempontoknak.

Helye van azonban benne a „bizniszontológiának”, melynek értelmében a családjainkat – a gengszterfilmekben a családként is működő maffiahálózatot –, az oktatási rendszerünket, az egészségügyünket és az államunkat is úgy kell működtetni, mint egy vállalkozást.

Antikapitalista kapitalizmus

A kapitalista realizmus látszólagos alternatíváinak kudarcára Fisher a 2008-as gazdasági válság után szerveződő globalizációkritikus, altergob mozgalmakat hozza példaként.

Hiába omlottak le mindenki szeme láttára újra a kapitalizmus hazugságainak falai az ingatlan- és bankszektorról és mentették meg a nyugati és európai kormányok a bankokat a bedőlt hitelekkel küszködő munkások helyett, az alterglob tüntetések szervezői megmaradtak a tüntetések megszervezésénél a munkásosztály megszervezése helyett.

Ebből szükségszerűen következett az is, hogy nem tudtak egy olyan koherens, antikapitalista politikai, gazdasági modellt kidolgozni, amely a kapitalizmus meghaladását tűzte volna ki célul. Így a tüntetések is kimerültek abban, hogy csak a kapitalizmus legszélsőségesebb túlkapásainak mérséklését követelték, és még ezen belül is csak a pénzügyi szektorra helyezték a legnagyobb hangsúlyt. Ezért aztán hiába szerveződtek akár többmilliós tüntetések is, a követelések a rendszer lényegét tekintve teljesen komolytalanok voltak: megragadtak a pénzügyi szektor megregulázásának igényénél, például a termelőeszközök közösségi tulajdonba vétele helyett.

Pedig az, ami 2008-ban a világgazdaságban történt, nem a fennálló rendszer hibája volt, hanem annak lényege.

A tiltakozás pedig így, Fisher szavaival élve: „a kapitalista realizmus afféle karneváli háttérzaja lett”.

Ugyanez jellemzi Fisher szerint a „liberális kommunista” Soros Györgyöt és Bill Gatest is, akik a profit utáni telhetetlen hajszájukat az ökológiai összeomlás aggodalmával és szociális felelősségvállalással kombinálják. Így pedig önmagukat a kapitalizmus kijavítóiként tüntetik fel, akik képesek a rendszer legszélsőségesebb húzásait is jótékonykodással ellensúlyozni.

Hivatali patkányok és gamifikáció

Mike Judge Hivatali patkányok című filmje számos illusztratív jelenete mutatja be a kapitalista munkakultúra túlbürokratizáltságát és gamifikációját.

A filmbéli kávézóban a pincéreknek kötelességük feldíszíteni egyenruháikat tizenöt stílusjeggyel, amellyel személyiségüket, kreativitásukat fejezik ki a vendégek felé. Egy jelenetben Joanna, az egyik pincérnő, az elvárásoknak megfelelően tizenöt stílusjegyet hord magán, amiért a főnök számon kéri rajta, hogy úgy akar-e kinézni, mint aki csupán a minimumot teljesíti.

„Tudod mit, Stan? Ha azt akarod, hogy harminchét stílusjegyet viseljek”, reklamál Joanna, „akkor miért nem állapítod meg a minimumot ennyiben?” „Nos”, feleli a menedzser, „ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szeretnéd kifejezni magad.”

Fischer később egy másik példán keresztül is megvilágítja:

„Kafka vég nélküli útvesztői a totalitárius rendszereket is behálózták, így azok nem is írhatók le a diktatórikus parancsuralom modelljével. Žižek elmélete rímel Kafkáéra, aki szerint a szovjet rendszer a „jelek birodalma” volt, melyben még maga a nómenklatúra is – benne Sztálinnal és Molotovval – a társadalmi szemiotika komplex láncolatainak értelmezésével volt elfoglalva. Szó szerint senki sem tudhatta pontosan, hogy mi az elvárás; csak találgatni lehetett, mit is jelent egy-egy konkrét gesztus vagy direktíva. A kései kapitalizmus úgy termeli tovább e bürokratikus bizonytalanságot, hogy immár elvi szinten sincs lehetőség hivatalos álláspont reményében egy végső autoritáshoz apellálni.”

Mike Judge filmje óta pedig hódítani kezdett a jellemzően multi- és techvállalatok világában megjelenő gamifikáció, amely egyfajta ösztönzőként szolgál a már szabadidőre is kiterjedő produktivitásnövelésre, hogy elmossa a határokat a dolgozókban a munka- és a szabadidő között. Hiszen ha a munkád valamennyire már a kikapcsolódásod, szórakozásod helyszínévé is válik a jópofán kihelyezett csocsóasztallal és a közös játékestekkel, akkor onnantól nem is üti meg az ingerküszöbödet egy újabb rád sózott túlóra vagy az ingyen hazavitt munka.
Az elégséges tehát többé nem elég. A kötelezően előírt munka és a számszerűsített elvárások mellett már szükség van érzelmi bevonódásra is, illetve a munka és a magánélet idő- és térbeli összeolvadására.

Piacsztálinizmus, avagy a szimbólumok teljesítményfelettisége

Fisher számos remek példán keresztül mutatja be, hogyan váltak a kapitalizmusban a sztálini Szovjetunióhoz hasonlóan fontosabbá a szimbólumok, mint maga a teljesítmény, amit szimbolizálni kívánnak.

Egy brit önkormányzatokról készült tanulmány szerint például immár több erőforrást fektetnek az önkormányzat munkájának megfelelő reprezentálásába, mint azokba a szolgáltatásokba, amelyek sikerét bemutatni kívánják.

Ezt a rendszert, amelyben a reprezentáció fontosabbá válik a valós teljesítménynél, Fisher piacsztálinizmusnak nevezi.

Ez történt Marshall Berman írása szerint Sztálin egyik rögeszméjével is, a fehér-tengeri csatornával, amelyet grandiózus kereskedelmi központnak szánt. A Szovjetunió teljhatalmú vezetője a csatorna megépülésével szerette volna demonstrálni a rezsim teljesítményét.  Sürgetése azonban csak akadályozta a csatorna szakszerű kivitelezését, így az alkalmatlan lett a biztonságos áruszállításra és a központi kereskedelmi szerep betöltésére is. A folyamatos nyomás alatt tartott építkezés során pedig számos emberi élet is odaveszett. A csatorna tehát végül egyáltalán nem töltötte be a neki szánt kereskedelmi szerepet. A létesítményt látogató turisták és újságírók viszont továbbra is magasztalták a látvány szempontjából nagy teljesítményt.

Ez a teljesítmények feletti szimbólumfétis jellemzi a kapitalista oktatást is, amelyben a tanárok szinte kizárólag olyan tudás átadásán dolgoznak, amely segítségével a diákok majd jól tudják kitölteni a teljesítményüket igazoló teszteket. Az általános iskolás évek alatt a középiskolai felvételikre, a középiskola alatt pedig az érettségire való felkészítés zajlik az érdeklődés és a tudáséhség felébresztése helyett.

A mentális egészség repolitizálása és egy valódi antikapitalista alternatíva

Fisher szerint egy születő antikapitalista, baloldali erő egyik elsődleges feladata lenne a mentális egészség beemelése a politikai diskurzusba. Az uralkodó kapitalista realizmus ugyanis még a lehetőségét is tagadja annak, hogy a mentális zavarok társadalmi eredetűek volnának.

A mentális zavarokat egyéni biokémiai problémaként depolitizálva a pozitív pszichológia is individuális megküzdési stratégiákkal próbálja kezelni az érintetteket, ami alkalmas a végtelenül igazságtalan rendszerrel szembeni düh és kollektív szerveződés pacifikálására.

Igaz természetesen az, hogy minden mentális zavar az egyének idegrendszerében jelenik meg, ám ettől még nem kerültünk közelebb a kialakító okok megértéséhez. Tisztában vagyunk azzal, hogy a depressziót az agyunk alacsony szerotonin-szintje okozza. De miért nem arra keressük a választ, hogy miért alacsony annyi ember agyában a szerotonin-szint?

A pozitív pszichológia egyéni megküzdési stratégiájának megközelítése arra sem adhat így választ, hogy milyen rendszerszintű okai vannak az éppen zajló „mentálpestisnek”, amelynek részeként a depresszió már az elsőszámú népbetegségnek számít a fiatalabb generációk körében.

Fisher számos popkulturális és történelmi példáján keresztüli kapitalizmusleírása mellett hasznos tanácsokkal is szolgál egy valódi antikapitalista alternatíva létrehozásához. Ennek egyik fontos eleme pedig az, hogy a kapitalista realizmus mindent depolitizáló működésével szemben újrapolitizáljuk a társadalmunk működésének azon területeit is, amelyeket megváltoztathatatlannak, természetesnek és adottnak veszünk. Ehhez viszont az ellenállás új formáira is szükségünk lesz, és újra kell gondolnunk azon klasszikusan baloldali érdekérvényesítő intézmények funkcióját is, mint amilyenek például a szakszervezetek, amelyek tevékenysége mára kimerül a bérkövetelések közvetítésében.

A kapitalista realizmust pedig csak akkor lehetünk képesek meghaladni, ha követjük Fisher iránymutatását, amely egykori munkahelyének falán is olvasható:

„Az emancipatorikus politika első feladata, hogy lerombolja a »természetes rend« látszatát, vagyis fel kell fednie, hogy az, ami most szükségszerűnek és elkerülhetetlennek tűnik, puszta esetlegesség, míg ami eddig lehetetlennek látszott, nagyon is lehetséges.”

Címfotó: Wikimedia Commons

[1] Christoph Cox and Molly Whalen: On Evil: An Interview with Alain Badiou, Cabinet Magazine 5 (2001–2002): http://www.cabinetmagazine.org/issues/5/alainbadiou.php, idézi: Fisher 2020: 33.

[2] Mark Fisher: Kapitalista Realizmus Ford. Tillmann Ármin, Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág Kiadó, 2020.

[3] Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. (Ford. Dudik Annamária Éva.) Budapest: Noran Libro Kiadó, 2010 [1991].

[4] Mike Davis: City of Quartz: Excavating the Future in Los Angeles. London: Verso, 1990. 66.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • A kapitalizmus válsága és az ökológiai katasztrófa
    A Zöld Egyenlőség vendége Tamás Gáspár Miklós, filozófus, politikai gondolkodó. Az Élet és Irodalomban megjelent „Világvége a világhiányban” című tanulmánya apr...
  • A gépkocsi társadalmi ideológiája
    André Gorz eredetileg 1973-ban megjelent cikke azt mutatja be igen szemléletes módon, hogy az autózás tömegessé válása hogyan tette élhetetlenné a nagyvárosokat...
  • Szex a kapitalizmusban
    Hogyan alakítja át a szexet a profitszerzés igénye? Hogyan válik piaccá, termékké és szolgáltatássá? Hogyan válik a (női) test áruvá – mások anyagi hasznának fo...
  • A világgazdaság kínai „szimfóniája” – 1. rész
    A neoliberális rendszerek csődje, minden látszat ellenére, egyre nyilvánvalóbb. Átmeneti korszakban élünk, a kínai gazdaság páratlan fejlődése azt sejteti, hogy...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.