Göran Therborn: A marxizmustól a posztmarxizmus felé? Budapest: Eszmélet Alapítvány – L’Harmattan, 2010.

Releváns-e a marxizmus a XXI. században vagy itt az ideje túllépni rajta? Göran Therborn, a Cambridge-i Egyetem szociológusprofesszora a kritikai elmélet múltját és jelenét feldolgozó művével egy olyan intellektuális körképet kínál, ami elvezethet minket századunk kritikai elméletéhez.

Fenyvesi Balázs

Releváns-e Marx a XXI. században? Tesszük fel maguknak a kérdést A tőke írójának születését követő bicentenáriumi ünnepségsorozatot követően egy egykori államszocialista ország polgáraként. 1991-ben felbomlott a Szovjetunió, felszámolva a XX. század második felének hidegháborús éráját. Sorra buktak meg a kommunista pártok vezette államszocialista rendszerek Kelet-Európában és Ázsiában. Véget ért a kétpólusú világ, az Egyesült Államok győztes szuperhatalomként került ki a konfliktusból, hegemónként lépve át a XXI. századba.

Alkonyodik a Marx-galaxis horizontján?

A kapitalizmusnak, mint társadalmi-gazdasági rendszernek, nem maradt érdemi kihívója, sőt egyes értelmiségiek már a történelem végéről beszéltek. Divat lett kihajítani Marxot, meg a nyomában kifejlődött diverz gondolati hagyományt, mint olyasvalamit, ami egyenlő a megbukott tervgazdaság miatt kenyérért sorbanállók tömegével, a Gulágokkal, a Vörös Khmer rémtetteivel, a városokat elborító, tévesen szocreálnak nevezett panelházak betonfalansztereivel, esetleg a padláson porosodó Lenin-összessel.

Marx látszólag olyan elavult kérdéssé vált, amiről már csak ősz professzorok vitatkoznak, de az emberek többségének az állampárt által kisajátított, parancsra kivezényelt, a munkások helyett a munkát ünneplő parádék és a balatoni SZOT-üdülő jutott eszébe. Kedvelt kortárs klisének számít, hogy mind a reformista, mind pedig a forradalmi baloldal válságban van. Súlyos köteteket, polcok tömkelegét töltik meg az értelmiségi értekezések ennek okairól.

Hogy vajon hol kezdődött ez a válság, 1917-ban Péterváron? 1959-ben Bad Godelsbergben? Talán a 68-as diáktüntetéseket követően? Erről eltérő értelmezések vannak.

Mindez egyesekben messianisztikus várakozást ébreszt: ők a válságot feloldó, új politikai mozgalmak és teoretikusok után kutatnak. Eközben azonban jelentősen gyarapszik a humánusabb világot már elképzelni is képtelen, későkapitalista fogyasztói társadalomba vetett emberek elidegenült tábora is.

Az elpolgárosult vagy a harmadik világba kiszervezett munkásság, illetve a globális Északon maradt utóvédje, a prekariátus reményt keltő sárgamellényes tüntetései, valamint a Die Linkét és a Podemost kitermelő baloldali populizmus nem váltotta be a hozzájuk fűzött, gyakran irreális reményeket. Hiú ábránd marad, hogy a háborúk elől menekülők vagy a jobb élet reményében idevándorlók csoportjai fogják újratermelni a forradalom alanyaként felfogott proletariátust. Míg a küszöbön álló ökológiai katasztrófától remélni a baloldal válságának megoldódását nem más, mint színtiszta millenarizmus.

„Mi hát a teendő?” – szól a lenini kérdés. Hogy a 1970/80-as évek (neo)konzervatív fordulatának nyomán uralomra kerülő neoliberalizmus a jobboldal győzelme-e vagy inkább a baloldal veresége, véleményem szerint hibásan feltett kérdés, ami elfedi az emancipáció mellett elkötelezettek tekintete elől a tényleges problémát. Az Egyesült Államokban Ronald Reagan, míg Nagy-Britanniában Margaret Thatcher nevével fémjelzet neoliberalizmus, melyet Amerikában a Bill Clinton vezette demokraták és a Tony Blair vezette brit New Labour is elfogadott, common sense lett. Igaza volt-e hát Misesnek, Hayeknek vagy a belőlük inspirálódó chicagói iskolának, akik a neoliberalizmus gazdasági aspektusának fő szellemi előzményei és teoretikusai voltak? A legutóbbi gazdasági válság által felszínre hozott egyenlőtlenségek és problematikus aspektusok egyre inkább az irányba mutatnak, hogy nem.

Mit tegyen hát a baloldal, hogy széles körben láthassák, a császár meztelen?

A 2008-as válság rámutatott a (neoliberális) kapitalizmus problémáira és annak legitimitási válságára, valamint a klímaválság is sokak figyelmét irányította rá a bolygó erőforrásainak mértéktelen kizsákmányolására, biodiverzitásának felszámolására, az ezzel szembeni kritikai szemléletre. Ez mellett a feminista mozgalom és a queer közösség küzdelme is jelentős emancipatorikus potenciállal bír, így a baloldal számára adottak a politizálható témák.

Igazuk van-e hát Marx kritikusainak, miszerint bealkonyodott a marxi hagyomány felett? Determinált sorsa nem más, mint eltűnni a Múltban, a bukott eszmék között, átadva magát a feledésnek?

Göran Therborn, svéd szociológus, a Cambridge-i Egyetem professzora, könyvében rámutat arra, hogy az igazán jelentős szellemi nagyságok életművei és szellemük egyes korszakokban búvópatakként lappanganak, majd újra felfedezik őket.

Így az általunk alkonyként értelmezett fényjáték nem a marxi kritikai hagyomány bukása, hanem egy új kritikai elmélet hajnala is lehet. Egy kritikai teóriáé, amely az elődök előtt fejet hajt, ám arra és abból építkezik, miközben azt egyben meg is haladja.

A vihar utáni károk felmérése, avagy globális körkép a XXI. század elején

A szerző az első fejezetet a kortárs viszonyok elemzésének és történeti áttekintéseknek szenteli. A kapitalizmust kihívó alternatíva bukását követően a gazdasági viszonyokra veti az első pillantást. Kifejti, milyen szerepet töltenek be globalizált világunkban a Nemzetközi Valutalaphoz (IMF), Világbankhoz (World Bank) és a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) hasonló nemzetközi szervezetek. Valamint felvázolja, hogy milyen modellek állnak a sikeres posztindusztriális államok mögött, a nyugati centrumországokra jellemző jóléti állam és a Távol-Keleten kialakult fejlesztő állam típusain keresztül. Ráirányítja a figyelmet a posztkoloniális és posztszocialista államok gazdasági sikertelenségeinek okaira is, de felmerül a posztfordista termelés, valamint az urbanizációs tendenciák is.

A baloldal feladata szerinte az, hogy elemezze a nagyvállalatok szerepét, a piaci dinamikákat és az egyenlőtlenségeket, valamint hogy felkarolja és támogassa a globális kapitalizmus kizsákmányoltjainak küzdelmeit.

A politikai mező dinamikájának felvázolásával ismerteti a sikerként elkönyvelt eredményeket. Ilyen a XX. század második felére a nyílt rasszizmus visszaszorítása és a (formális) gyarmati rendszer felszámolása, amely a Franz Fanon által dokumentált algériai eseményekhez hasonló felszabadítási harcokon át az afroamerikai közösség polgárjogi mozgalmáig bezárólag elősegítette a strukturálisan elnyomott és diszkriminált közösségek emancipációját. Azonban az említett közösségek egyenlősítő küzdelme nem lineáris folyamat. A jelentősebb válságok után gyakran lángolnak fel a kisebbségek ellen az indulatok, felelőssé téve őket a kialakult gazdasági, politikai vagy szociális válságért, amit jellemzően „morális válságként” fognak fel.

Második sikerként az 1945-öt követő időszakban megteremtett jóléti állam nyugat-európai és észak-amerikai modelljét értelmezi.

A kapitalista világrendszer hosszú XVI. századtól kezdődő fennállása óta a jóléti állam produkálta a legmagasabb mértékű újraelosztást, aminek nyomán a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkenése következett be ott, ahol a modell kifejtette hatását. A 68-as mozgalmak is sikerként értelmezendők, mert kritikai attitűdjükkel újradefiniálták és kijelölték az emancipáció, az emberi önmegvalósítás új céljait.

A liberalizmussal és a konzervativizmussal szembeni kritikájukon túl az addigra kifulladóban lévő mérsékelt és radikális óbaloldallal szembeni szkepszisük termékenyen hatott a kritikai elméletre és megújította azt. Legyen szó akár a maoizmus bekerüléséről a nyugati diskurzusba, ami az akadémiai mezőben olyan gondolkodókat ihletett meg, mint a posztmarxizmus teológiai fordulatának egyik jelentős filozófus alakja, Alain Badiou, vagy Samir Amin, a világrendszer-elemzés egykori kimagasló művelője.

Ekkoriban kezdte szárnyait bontogatni a posztmodern is. Emellett a feminista mozgalom rámutatott a nők és férfiak közötti viszonyok kizsákmányoló aspektusaira és hogy ez milyen egyenlőtlenségeket termel ki, valamint újra. A feminizmus térnyerésének ígéretes leképeződése az akadémiai közegben formálódó új diszciplína, a társadalmi nemek tanulmánya (gender studies), ami jelentős hozzájárulással bír a nemek közötti egyenlőség előmozdításának tudományos megalapozásában.

Azonban a pozitívumok mellett fontos reflektálni a baloldal kudarcaira is. Az 1970-es és 80-as évek gazdasági válsága nyomán a társadalmi javak elosztása körül kibomló konfliktusra a baloldal nem tudott megfelelő választ adni. E kudarc később rohamosan növekvő inflációba, munkanélküliségbe és gazdasági hanyatlásba torkollott, ami tovább súlyosbította a válságot.

Ez együtt járt a jobboldal megerősödésével, visszatérésével, megújulásával, aminek nyomán világhódító útjára indult az a neoliberális szellemiség, aminek kikezdett hegemóniája továbbra is fennáll.

1968-ban a tüntetések lázában égő diákság és a centrumországok munkásmozgalma között nem jött létre kellően szoros együttműködés, ami az óbaloldal által reprezentált szervezett munkásság és a diákok hordozta újbaloldali gondolat szintézisét nyújthatta volna. A kudarcok közé sorolandó a politikai ellenfél, a jobboldal nyitottsága az erőszakra a hidegháború „vörös vésztől” való rettegésének érájában, amikor az antikommunizmus jegyében a progresszív eszmék híveit tömegesen mészárolták le vagy börtönözték be. Ennek jó példái az indonéz kommunisták 1965-ös lemészárlása és a chilei Pinochet-rezsim rémtettei is.

E vérengzések rokonságot mutatnak a magukat kommunistának nevező államszocialista rendszerekben regnáló állampártok gyakorlatával is. E rezsimek a jobboldaliak és a liberálisok mellett sok esetben saját baloldali ellenzéküket likvidálták az említett módokon antifasizmus, antimperializmus vagy a reakció elleni harc megnevezése alatt. Az államszocialista rezsimek bukása megrázta a globális baloldalt, mivel a rendszeralternatíva kimúlásával a kapitalizmus kihívó nélkül maradt. Az államszocializmus bukásával egy másfajta társadalom megvalósításának képe sokat vesztett hitelességéből. Az államszocialista rendszerek bukása nem heroikus küzdelemben vagy egy fokozódó hanyatlásban teljesült be, hanem egy belső radikális reform által, aminek hatásai szétfeszítették a Szovjetuniót és a csatlósállamok tekintélyelvű rendszereit.

Eközben a belső reformot sikeresen abszolváló Kínában fennmaradt a kommunista vezetés, ami szintetizálta a neoliberális gazdaságpolitikát és a tekintélyelvű állami berendezkedést, és létrehozott egy sajátos tekintélyelvű kapitalizmust, amit az olyan, példáját követő Délkelet-ázsiai országokba is exportált, mint Laosz és Vietnam. A fennmaradó, magukat kommunistaként meghatározó államok, mint az esztétikájában szocialisztikus modernista mázzal bevont dinasztikus alapon működő Észak-Korea, amely ballisztikus rakétáival és militarizmusával tölti meg a híreket, inkább tekinthető egy holdkóros által rendezett abszurd drámának, mint a dolgozók érdekeit szem előtt tartó alternatívának, amit életképes ellenállásként vagy valódi alternatívaként mutathatnánk fel a fennálló viszonyokkal szemben.

Kuba sajátos államszocialista berendezkedésű turistaparadicsom maradt a Karib-térségben. Azonban a tengerparton álló, állami tulajdonban lévő szállodasorok, amelyeket döntően centrumországok kapitalista vállalatai irányítanak, kétes eséllyel válhatnak globálisan követhető mintává.

Ezek mellett a piacok deregulációja, a privatizáció, a szociális kiadások radikális csökkentése és a megszorítások ellenére a neoliberális gazdaságpolitikát követő kormányoknak eredményeket is sikerült felmutatni, ami megnehezítette a baloldal dolgát. A globális piac pedig emberek sokaságának teremtett új lehetőségeket. E mellett ilyen eredmény volt a 90-es években az infláció megfékezése is főként Latin-Amerika országaiban. Az infláció visszaszorításával a neoliberális intézkedések mindazonáltal a tulajdon elértéktelenedése-elolvadása ellen léptek fel, vagyis a tulajdonnal bírók érdekeit védték. Néhány privatizációs projektnek a kevesekkel szemben sikerült a többség számára is előnyöket hoznia, serkentve ezzel a beruházásokat és a szolgáltatásokat, amire jó példa a távközlés.

Ezek miatt Therborn szerint a neoliberalizmus hibáinak leleplezése nehezebbé vált, ám e kérdést a 2008-as világválság új megvilágításba helyezte.

A XX. század második felében több olyan eseményre is sor került, ami megosztotta a baloldalt politikailag és intellektuálisan is. Ilyen volt többek között a szovjet beavatkozás Kelet-Európa országaiban és a szovjet–kínai szakítás is. A gyarmati elnyomás alól felszabadult országokban megjelenő gazdasági problémák, a vallási és etnikai konfliktusok, továbbá az 1967-es Izraellel szembeni vereség miatt diszkreditálódott szekuláris arab baloldal csődje csak tovább gyengítette a baloldal pozícióit a globális Délen. Mindez a térségben a vallási fundamentalizmus előretörését eredményezte.

A szerző a kritikai kultúrák alatt a kortárs viszonyok között a haladás felvilágosodásból öröklött koncepciója iránti attitűdöket vázolja fel. Párhuzamos modernitásokról beszél, megkülönbözteti többek között az egykori gyarmati országok antikolonialista modernitását, de szó esik a felülről irányított reaktív modernitásról is, amit a szerző Törökországgal és Thaifölddel azonosít. Therborn felismeri, hogy a marxizmus is egy modernitás által kitermelt jelenség, valamint projekt, amely többek között tetten érhető annak teleologikus történelemszemléletében, vagyis, hogy a történelmet folyamatos, célkövető haladásként fogja fel.

E marxi hagyomány egyszerre hűséges és kritikus ellenzéke, valamint védelmezője a modernitásnak. Egyaránt felismeri a kapitalizmus antagonisztikus tendenciáit és a modernitásban rejlő emancipatorikus potenciált.

Természetesen a modernitás ugyanúgy kitermeli önnön ellenzékét. A modernitás tagadásának és ellenzésének jelentős tradíciója van a felvilágosodás óta, a reakció erői különféle elképzelt múltakba kívánják visszavezetni a társadalmat, semmissé téve a kiharcolt eredmények örökségét. Azonban a világháborúk és Auschwitz ténye a progresszívek körében is kitermeli a modernitással, annak nagy narratíváival szembeni szkeptikusok körét, akik túl kívánnak lépni rajta.

Ez a „Szocializmus vagy barbárság” (Socialisme ou Barbarie) köréből kiváló Lyotard nyomán kibomló posztmodern képében öltött testet. A haladás elutasítása egyes környezetvédelmi csoportoknál is megjelenik, továbbá az őslakosok tradicionális életmódjának megvédéséért küzdő mozgalmaknál, amelyekkel a baloldal együttműködése ösztönzendő. A zöld gondolat legjelentősebb hozzájárulása a diskurzushoz a fenntartható fejlődés fogalma, amely Therborn szerint nagy kár, hogy nem a marxista hagyomány terméke, ennek ellenére sürgeti annak beintegrálását. Amellett érvel, hogy hitet kell tennünk a haladás és a modernitás mellett, mert ezek olyan célok, amikért érdemes küzdeni. A XXI. századi baloldalnak vissza kell térni az egyetemes örömhöz, ahhoz a marxi forradalmi hedonizmushoz, amit mozgalmi küzdelmek forradalmi heroizmussá torzítottak, és amit aztán ‘68 ifjúsága fedezett fel újra, visszahelyezve azt méltó helyére.

A kritikai hagyomány önpusztító diadalútja?

A kritikai elmélettel kapcsolatban sok álhír és félreértés terjed az online, valamint az offline térben, többek között az, hogy ez idegen eredetű anomália lenne a nyugati diskurzusban, valami alapjaiban nem nyugati, sőt annak elpusztítására törő veszélyforrás. Az ehhez hasonló összeesküvés-elméletekre és a hidegháborús „vörös veszedelemmel” szembeni morális pánikkeltés legsötétebb korszakát idéző klisékre ne hallgassunk, szólaljunk fel a rémhírek cáfolása érdekében.

Vannak azonban a kritikai elméletnek olyan kritikusai, akik legitim értelmezési keretként ismerik el. Ők élnek olyan kritikákkal, ami szerint a kritikai elmélet csak egyetlen feladatot képes betölteni, mégpedig azt, amit a neve is sugall: kritizál dolgokat. E szerint a kritikai hagyomány rámutat a későmodernitás problematikus aspektusaira, legyen szó a fogyasztói társadalomban való elidegenedésről vagy az áru fétisjellegéről, de nem kínál megoldásokat, sőt azzal, hogy mindent kritika alá vett, hosszútávon önmagát is felszámolja.

Therborn könyve árnyalhatja e képet, lebontva a fejünkben a témával kapcsolatos mítoszokat. A mű intellektuális útikalauzként vezeti végig az olvasót Marxtól a kortárs radikális gondolkodókig. Rámutat arra, hogy a gondolkodási hagyományok, iskolák és politikai oldalak nem monolit egészek, hanem olyan mezők, amelyeknek képviselői egymással is vitáznak, az egész tér a vetélkedés terepe.

Ugyanígy, a marxistákat sem foghatjuk fel egységes csoportként, úgy, ahogyan azt hajlamosak vagyunk egy homogén egésznek elképzelni.

Nem mindegy, hogy ortodox, klasszikus, neo- vagy posztmarxistákról van-e szó, hiszen hasonlóságaik ellenére értelmezéseik jelentősen eltérhetnek egymáséitól. Az ilyen szemantikai különbségek kitételének célja nem a megosztás, hanem a gondolati hagyományon belüli sokféleség tudatosítása. A fejezet is ennek szellemében vezet végig minket a frankfurtiak tömegkultúra-kritikától a brit marxista történetírókon át a világrendszer-elmezőkön keresztül a kritikai kultúrakutatásig (culture studies).

A kritikai elmélet jövője paradox módon összekapcsolódik Marx életművével és annak megítélésével. A bicentenárium kapcsán többekben felmerült, hogy vajon kit ünneplünk: a kapitalizmus klasszikus, de kortárs kritikusát? A Kommunista kiáltvány szerzőjét? Több társadalomtudományi diszciplína elődjét, alapítóinak egyikét? Már Derrida is Marxokról beszélt. Karl Marx a felsoroltak közül mindegyik volt. Inkább hátráltatja, mint segíti a megértést, ha egy komplex életművet egyetlen oldalára redukálni, egydimenziósítani próbálunk, így ugyanis az értelmezés teljes rétegei elvesznek. Teljesebb képet kaphatunk, ha holisztikusan tudjuk szemlélni az életművet és a belőle kinővő hagyományt. Van-e jövője a kritikai elméletnek és Marxnak? Úgy vélem, ameddig fennáll a későkapitalista fogyasztói társadalomban tapasztalt elidegenedés, az emberek egymás általi kizsákmányolása, addig ez bizonyosan egy legitim értelmezési keret marad.

A XXI. század kritikai elmélete a globális Északon

A mű utolsó szerkezeti egysége seregszemlét tart a kortárs baloldali gondolat helyzetéről, legyen szó az osztályok cseppfolyós voltáról, a hálózatelméletek térnyeréséről vagy a posztmodern kihívásról. Therborn ismerteti a baloldali gondolkodás különféle frakcióinak stratégiáit a fenn vázolt helyzetben. Kezdve a jelenleg betegeskedő, szociáldemokratákkal azonosított, szellemileg vegetáló nem-marxista baloldallal, akik a neoliberális fordulat óta nem képesek proaktívan formálni a politikai mezőt, folytatva a Giddenshez és Beckhez köthető posztszocialistákkal, akik a „harmadik útban” és a bal–jobb dichotómia meghaladásában hisznek. Ez torkollt a britek esetén Blair-i New Labourbe, az iraki háború támogatásába és a háborús részvételbe.

Mozgásterük jelentős beszűkülése ellenére szigetszerűen a tudományos szférában továbbra is virágzik a Marx-kutatás és az akadémiai marxizmus. Hadállásaiban szívósan helytáll továbbá a New Left Review-val és a dél-európai ortodox kommunista pártokkal azonosított kitartó baloldal. Azonban a legérdekesebb csoport számomra az egymástól nehezen elkülöníthető, egybefolyó neo- és posztmarxisták csoportja.

Posztmarxistának a szerző értelmezése szerint azok a gondolkodók minősülnek, akik a marxista hagyományból érkeznek, azonban túlléptek a marxista problematikákon és nem nyilvánítják ki a marxizmus iránti elkötelezettségüket. Ők sürgetik a jelenlegi, sok esetben külön platformot képező osztály-, gender- és szexuális orientáció-alapú kritikai mozgalmak egységét, és egy széleskörűbb antagonizmus-értelmezés felé tájékozódnak. E csoportba tartozik a teljesség igénye nélkül Laclau, Mouffe, Habermas, Castells, Honneth és Bauman. Ezzel szemben a Žižek, Hardt és Negri személyével azonosított neomarxisták azon teoretikusok körét jelölik, akik ugyan eltávolodtak a klasszikus marxizmustól, de megőrizték a marxista hagyomány iránti elkötelezettségüket.

A seregszemlét követően Therborn az új kritikai elmélet horizontjára tekint. Bár beismeri, hogy az emancipáció és az egalitariánus hagyomány híveinek helyzete nem a legkedvezőbb, hitet tesz egy egyenlőbb, humánusabb jövő elképzelése mellett. Hangsúlyozza, hogy bár a kritikai elmélet a globális Északon született, annak jövője a globális Délen fog eldőlni. Batsányit parafrazálva azt mondhatnánk: „Vigyázó szemetek Délre vessétek!

Ez a könyv nem politikai kiáltvány vagy program. Inkább egy szellemi iránytű a kritikai elmélet múltjában és jelenében, ami elősegítheti a szükséges (ön)reflexiót, ami támpontot nyújthat a XXI. század kritikai megközelítésének kigondolásában, mely az elkövetkező cselekvés elméleti alapjává válhat.

Címfotó: Pikrepo

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.