Mark Fisher: Capitalist Realism, Zero Books, London, 2009.

Mark Fisher írásai és kritikái rengeteg olvasónak adtak és adnak lehetőséget arra, hogy megismerkedjen a kritikai kultúrakutatással és a baloldal rendszerkritikai szemléletével. A tavaly januárban váratlanul távozó brit kultúrkritikus fő műve, a Kapitalista realizmus (Capitalist Realism), a kortárs popkultúra utóbbi idők legbravúrosabb elemzését kínálja.

András Csaba

Mark Fisher rövid, ám annál tartalmasabb életműve belépési pont a baloldali kritikai diskurzusba. Fisher – a kortárs baloldal „sztárfilozófusához”, Slavoj Žižekhez hasonlóan – olyan jelenségekről írt sziporkázóan izgalmas értelmezéseket, melyek az olvasók széles közösségét foglalkoztatják: a „call center” logikáján keresztül mutatja be a kései kapitalizmus egyre magasabb fokú bürokratizálódását; a Nirvana együttes történetén szemlélteti, ahogy a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát; popdalok, sci-fi sorozatok és gengszterfilmek vizsgálatával mutatja be politikai képzeletünk alakulását. Szövegeinek olvasmányossága és hozzáférhetősége, valamint témáinak – olykor elsőre szinte banálisnak tetsző – hétköznapisága eredményezte azt a széleskörű érdeklődést, mely a szerző írásait övezi.

Fisher blogja, publicisztikai írásai, kritikái és tanulmánykötetei rengeteg olvasónak adtak és adnak lehetőséget arra, hogy megismerkedjen a kritikai kultúrakutatás értelmezői módszereivel és a baloldal rendszerkritikai szemléletével.

Kapitalista realizmus

Mark Fisher legfontosabbnak tekintett kötete, a Capitalist Realism az életmű központi darabja, mely a londoni Zero Books kiadó köré csoportosuló, a brit kritikai kultúrakutatás új nemzedékét képező teoretikusok programszövegévé vált. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Fisher munkássága nyomán kialakult a kultúrakutatás új iránya, mely termékenyen vegyíti a kritikai kultúrakutatás klasszikus angolszász kulturalista, illetve francia posztstrukturalista paradigmájának ideológiai előfeltevéseit és értelmezői gyakorlatait, miközben határozottan különbözik a cultural studies egyesült államokbeli, identitáspolitikára koncentráló fősodrától.

A kötet központi fogalma, a „kapitalista realizmus” azt a széles körben elterjed benyomást jelöli, hogy a kapitalizmus az egyetlen életképes gazdasági és társadalmi rendszer, melynek nem léteznek alternatívái. Fisher azt állítja, hogy a „kulturális tudattalan” szintjén győzedelmeskedett Francis Fukuyama, amerikai közgazdász és filozófus „a történelem vége” koncepciója; a kapitalizmus lehetséges alternatívái szinte teljesen elképzelhetetlenné váltak, ráadásul mára már az alternatívák hiánya sem merül fel problémaként. Lassan – a lehetséges ellenpólusok hiányában már maga a „kapitalizmus” fogalma is értelmét veszti: „a kapitalizmus zökkenőmentesen foglalta el az elgondolható teljes horizontját”.

A „kapitalista realizmus” tehát nem esztétikai fogalom (mint például a „szocialista realizmus”), és nem is egy bizonyos reprezentációs módot jelöl (mint a „realizmus” általában), hanem egy mindent átható atmoszférát, egy transzperszonális ideológiai sémát. A kapitalista realizmus a valóság alapvetően depresszív értelmezésére épül, mely alapján minden pozitív, reménykeltű vízió veszélyes illúzióként tűnik föl.

A fogalomhoz kapcsolódó tételmondat, melyet a kötet kapcsán rendszeresen emlegetni szoktak, így hangzik: „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. Ez a fordulat nem Fisher találmánya, először Fredric Jameson fogalmazott meg valami hasonlót 1989-ben, amikor azt állította, „a képzeletünk valamiféle gyengeségének” köszönhetően egyre kevésbé tudjuk elképzelni a kapitalista rendszer felbomlását. A gondolatot Slavoj Žižek vitte tovább 1995-ös, The Spectre of Ideology című írásában, mikor Jamesonra hivatkozva azt írta, hogy „mára senki sem veszi komolyan a kapitalizmus alternatíváit, miközben a populáris képzeletet átitatják a természet összeomlásának képei, az élet teljes megszűnésének látomásai: könnyebb elképzelni a világ végét, mint a lehető legszerényebb változást az uralkodó termelési módban”. Žižek előadásaiban rendszeresen előkerül ez a fordulat, főképp katasztrófafilmeket hoz példaként a jelenségre. Állítása szerint

miközben semmiféle problémát nem okoz számunkra annak elképzelése, hogy űrlények, szélsőséges természeti folyamatok vagy éppen hatalmas meteoritok egyik napról a másikra elpusztítják az emberiséget, egy nem-kapitalista berendezkedést egyáltalán nem tudunk elképzelni.

A fenti belátások képezik a Capitalist Realism és Fisher életművének kiindulópontját; a szerző írásai többnyire e központi probléma kulturális/diszkurzív tüneteit vizsgálják. A kötet remek fogalmakkal szolgál a fenti kérdéshez szorosan kapcsolódó problémák megragadására, melyek többnyire szinte túlságosan is magától értetődőnek tűnnek ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Ilyen például a reflexív impotencia (reflexive impotence) fogalma, mely a kései kapitalizmus diákságának jellemző politikai attitűdjét írja le. Fisher szerint a mai fiatalok nem egyszerűen apatikusak vagy cinikusak. Ehelyett arról van szó, hogy miközben látják a rendszer hibáit, szilárd meggyőződésük, hogy ezek a problémák megváltoztathatatlanok, ami önbeteljesítő jóslatként működik, és bizonyos mentális mintákban (a szerző megfogalmazásában depresszív hedonizmusként) jelentkezik. Hasonlóan találó fogalom az üzlet-ontológia (business ontology) terminusa, mely azt a széles körben magától értetődőnek tekintett nézetet jelöli, hogy minden társadalmi/közösségi struktúrát profitorientált üzletként kell működtetni.

Mindemellett fontos tisztázni, hogy Fisher nem filozófus, hanem kultúrakutató. Ebből adódóan nem annyira a munkásságával megalkotott fogalmi és elméleti építmény a lényeges, hanem az az értelmezői eszköztár, melyet létrehozott. Szövegeit kitűnő interpretációi teszik izgalmassá, és hogy írásait magas szintű kulturális problémaérzékenység jellemzi.

A kritika lehetőségei

A Capitalist Realism nemcsak diagnózist kínál, hanem stratégiai javaslatokkal is előáll, melyek a hagyományos értelemben vett „kritika” keretein belül maradnak. Fisher írásaiból olyan értelmező képe rajzolódik ki, aki szerint a kritikai gondolkodás fő problémái elsősorban nem minőségi, hanem mennyiségi jellegűek:

a társadalmi változáshoz a kritikai diskurzus hozzáférhetővé tételére, széles körű terjesztésére lenne szükség, valamint új területek meghódítására, új témák bevonására.

A kötet két ilyen témát tárgyal részletesen: a kritikai pszichológiát (pontosabban a mentális problémák társadalmi aspektusának előtérbe állítását); valamint a kései kapitalizmus bürokratikus szerkezetének kritikáját. Fisher szerint ezek a kérdések újabb fogáspontokat jelenthetnek a fennálló rendszeren.

A kötet rámutat, hogy miközben a társadalmi valóságunkat az egészségességre törekvés abszolút követelménye hatja át, alig esik szó a „mentális egészség” kérdéséről. Ha utóbbi mégis szóba kerül, akkor az uralkodó ideológia csaknem teljesen megakadályozza, hogy a mentális betegségek társadalmi okai is láthatóvá váljanak. Fisher bemutatja, hogy a mentális problémák csupán azok biológiai okai alapján nyernek magyarázatot, az azonban már nem merül fel, hogy mik lehetnek a biológiai folyamatok társadalmi okai – annak ellenére sem, hogy egyes tünetcsoportok (mint például a napjainkra „járványszerűvé váló” depresszió) előfordulása szorosan összefügg a társadalmi változásokkal.

Hasonló logikára épül a bürokratikus rendszerek kritikája is. Miközben a kései kapitalizmus önképének egyik fontos eleme a praktikum és a hatékonyság képzete, egyre gyakrabban ütközünk kafkai bürokratikus labirintusokba, melyeknek legszemléletesebb példáját Fisher a „call center”-ben látja. Sokunk hétköznapi tapasztalata a betelefonáláskor érzett frusztráció, amit nem tud elnyomni a vidámságtól túlcsorduló PR. Az ilyenkor kialakuló düh tehetetlenséggel párosul, mivel nincs adekvát tárgya: az átkapcsolások és sablonválaszok hálójában gyorsan felismerjük, hogy „nincs senki, aki tudna valamit, és nincs senki, aki tehetne valamit, még akkor sem, ha tudna”.

Mindkét értelmezés „termékeny antagonizmusokat” mutat fel; a rendszer belső ellentmondásaira koncentrál, szakadásokra az ideológia szövetén.

Fisher szerint az ilyen szakadásokat kell kitágítanunk: az emberek hétköznapi tapasztalataira kell alapoznunk, és ezeken keresztül kell felmutatnunk a rendszer önellentmondásait.

A kritika korlátai

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Fisher ne ismerné fel azokat a tényezőket, melyek akadályozzák a rendszerszintű problémák kritikai megragadását. A szerző számos ponton hangsúlyozza, hogy a baloldali diskurzus nem elégedhet meg a fennálló bírálatával: az antikapitalizmusnak a tőke globalitásával saját, autentikus univerzalizmusát kell szembeszegeznie.

Fisher szerint ugyanakkor ez nemcsak a baloldali társadalombölcselet feladata, hanem a populáris kultúráé is, mely a korábbi történelmi korszakokban képes volt arra, hogy ellenkultúrává szerveződjön, és megakadályozza a politikai képzelet kiüresedését. Ezzel szemben manapság a populáris kultúra területén – és ez az idézet már Fisher második könyvéből származik – „a múlt kiszorította a jövőt, és gyarmatosította a jelenünket”. Erre a széleskörű múltba révedésre, a poétikai és politikai invenció hiányára számtalan példát hozhatunk: a remake-ek és a prequell-ek dömpingjét, a múlt stílusait újraélesztő zenei kultúrát, az experimentális/kísérletező attitűd csaknem teljes eltűnését, a populáris utópiák „kimerülését”, és így tovább.

A Capitalist Realism ezt a problémát szoros összefüggésben tárgyalja azzal a jelenséggel, ahogyan a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát. Az első vonatkozó példa a Nirvana együttes története: Fisher az énekes, Kurt Cobain személyes tragédiáját a spektákulummá válás logikájából vezeti le, és annak a felismerésből eredezteti, hogy az MTV színpadán az MTV elleni tüntetés vált a legeladhatóbbá. Mindez természetesen nemcsak a populáris kultúra területén jelentkezik: mára a vállalatok is egyre több, látszólag antikapitalista elemet építenek be működésmódjukba – utóbbit nevezi Fisher üzleti antikapitalizmusnak (corporate anticapitalism).

Remek példa a kötet álláspontjának szemléltetésére a népszerű kortárs sci-fi sorozat, a Black Mirror (Charlie Brooker, 2011–) Fifteen Million Merits című epizódja (1. évad, 2. rész). Az itt ábrázolt disztópiában az emberiség többsége szobabicikliken pedálozva termeli az energiát egy tehetségkutató műsornak. A biciklizéssel szerzett kreditek ételre, italra, fogkrémre, és a lakófülkék teljes falát beborító digitális képernyőkön sugárzott reklámok kikapcsolására használhatók. Az epizód főhőse – miután végignézte, ahogy a tehetségkutató műsor szerelmét énekesnő helyett pornósztárrá alakítja – elhatározza, hogy ő is szerepelni fog a műsorban: a színpadon üvegszilánkot szorít a torkához, és dühös monológban mondja el véleményét a fennálló rendszerről. Kirohanása hatalmas sikert arat, és végül saját tévéműsort kap. A sorozatrész témája tehát pontosan az a logika, amit Fisher a Nirvana kapcsán elemez: az a folyamat, mely során a kritika maga is termékké alakul.

A Black Mirror emellett az Occupy Wall Street mozgalom nyomán kialakult rendszerkritikus popkulturális paradigmába illeszkedik, mely olyan sorozatokat foglal magába, mint a House of Cards (Beau Willimon, 2013–) és a Mr. Robot (Sam Esmail, 2015–), valamint olyan filmeket, mint a Spotlight (Tom McCarthy, 2015) és a Big Short (Adam McKay, 2015). Innen szemlélve az epizód e paradigma (ön)kritikájaként is értelmezhető; annak felismeréseként, hogy ezen alkotások maguk is egy piaci igény kiszolgálóiként tűnnek föl.

Még relevánsabb lesz Fisher szempontrendszere abban az esetben, ha felismerjük: a Fifteen Million Merits lényegében Sidney Lumet 1976-os filmjének, a Hálózatnak a szisztematikus újrajátszása. Lumet filmje egy fiktív baloldali terrorista csoport és egy zavarodott tévés műsorvezető analógiájára építette ugyanezt az allegóriát. A film cselekménye megjelenésének jelenében játszódik; a Black Mirror epizódja nem tesz mást, mint hogy a jövőbe vetíti ugyanezt – remek példával szolgálva arra a popkulturális kimerülésre, mely a kötet egyik központi témája. Mindezek alapján az epizód maga is „tünet”, másrészt viszont azt is láthatjuk, hogy vannak olyan popkulturális alkotások, melyek küzdenek a Fisher által tematizált problémával. A következő évek fontos kérdése lehet, hogy a feljebb említett paradigma képes lesz-e a Fisher által körülírt korlátok meghaladására.

A Capitalist Realism popkultúrára vonatkozó megállapításai korántsem elhanyagolhatók. A baloldali diskurzus gyakran elfordul ettől a mezőtől, mint ideológiailag fertőzött területtől. Fisher ugyanakkor felismerte, hogy a populáris kultúra a társadalmi változások éppen olyan fontos tényezője, mint a különböző mozgalmak vagy a kritikai elmélet. Nyilvánvaló, hogy ezek a popkulturális alkotások nem felelhetnek meg a legkifinomultabb emancipatorikus esztétikák magas igényeinek.

Ahhoz viszont hozzájárulhatnak, hogy a jelenünk kiszabaduljon a múltba fordulás fogságából, és előmozdíthatják, hogy újra képessé váljunk a fennálló keretein kívül gondolkodni.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.