A társadalmi egyenlőtlenségek nőnek, az idős, 75 éven felüli korosztály duplán szenvedi meg a korábbi alacsony bérek és annak következményeként az alacsony nyugdíj „büntetését”, azaz a nyugdíjak teljes elértéktelenedésével szembesül. Pedig a közösségnek felelősséget kellene viselnie az idősek megélhetéséért.

Talyigás Katalin

Jó olvasni egy olyan fiatal társadalomkutató cikkét, aki a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb rétegével foglalkozik, és az idős, szegény emberek (többségükben nők) helyzetét elemezve holisztikus megközelítésben az alapnyugdíj bevezetése mellett érvel. A jelenlegi viszonyok között Kiss Ambrus értékalapú megközelítése szociális érzékenységére vall. „Van-e a közösségnek abban felelőssége, hogy az egyik legkiszolgáltatottabb életszakaszában az embernek biztosított-e a megélhetése? Vagy ezt a felelősséget társadalmi szintről a család szintjére kell-e lelökni?” – teszi fel a számomra rendkívül szimpatikus kérdést a társadalmi szolidaritás és igazságosság, mint értékek fontosságára utalva, a válaszom pedig egyértelműen az, hogy igen: a közösségnek van felelőssége!

Az elmúlt hetekben három írást közöltünk a nyugdíjrendszerről szóló vitában. Kiss Ambrus szerkesztőnk vitaindító cikke azt vetette fel, hogyan lehet az igazságosságot a rendszer részévé tenni. Ennek kapcsán a fenntarthatóságot és a szolidaritást állította egymással szembe.
Barát Gábor írásában amellett érvel, hogy a nyugdíjrendszer biztosításalapú, és vannak fenntarthatósági korlátai.
A vitasorozat harmadik cikkében Simonovits András a fenntarthatóságot és a méltányosságot egyszerre tartja szem előtt. Szerinte a jelenlegi rendszer egyelőre fenntartható, de a 2010 utáni változások aláásták a nyugdíjrendszerbe vetett hitet.

Több mint 20 éve dolgozom szociális területen, és az alapjövedelem híve vagyok. Az utóbbi tíz évben értékesnek és megvalósíthatónak tartottam Bánfalvi István, Havas Éva és társai, azaz a LÉT független szakértői csoportja által kidolgozott koncepciót, melyet számos fórumon ismertettünk. Ugyanakkor mára egyértelműen világossá vált bennem az a felismerés, hogy a nyugdíjrendszer, éppen úgy, mint az alapjövedelem, alapvetően politikai kérdés. Illiberális, demokráciadeficites államban, ott, ahol az alkotmányos garanciák teljességgel hiányoznak – tehát a mai magyar társadalomban és a politikai erőtérben − az a szolidaritás, amiről Kiss Ambrus ír, nincs meg.

Ellenkezőleg, egyre inkább olyan politika érvényesül, amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek nőnek, az idős, 75 éven felüli korosztály − ahogy a cikk állítja − gyakorlatilag duplán szenvedi meg a korábbi alacsony bérek és annak következményeként az alacsony nyugdíj „büntetését”. Jelenlegi helyzetében a nyugdíjak teljes elértéktelenedésével szembesül.

Mint aki hisz az alapjövedelem, a társadalmi minimum és mellette a munka-nyugdíj elvben, megerősítve a cikk gondolatmenetét, remélem, egyszer alkotmányos garancia lesz mindarra, amit Kiss Ambrus a szolidaritásról ír. Ugyanakkor jelenleg

elsődleges feladatnak a ma élők nyugdíjának rendezését, a 28 500 Ft megemelését, a szükséges korrekciók elvégzését, a tényleges inflációkövetést, a rokkantak nyugdíjának visszaállítását, a lakhatást, a szociális és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés biztosítását tartom.

Másrészt, a jelenlegi szociálpolitika tendenciáit ismerve, nem mondanék le a biztositás elvről sem: a mi korosztályunk egyszer már elhitte, hogy amit alkotott, az érték, elhitte, hogy felzárkózhat a magyar társadalom a nyugati társadalmak életszínvonalára, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés eredményeképpen a magyar társadalom kohéziója nőhet, hogy 70 évvel a második világháború után jóléti társadalmi formációk nyernek teret Európában. Nem így történt Magyarországon: nincs hiteles, erős, következetes politikai erő, amely ki tudja harcolni annak az értékrendnek az érvényesülését, amelyről a cikk szól. A munkásmozgalom, a szakszervezetek, a szociálisan elkötelezett pártok, a szociáldemokraták megvívták a maguk harcát a XX. században Nyugat-Európában, s ma is mindennap küzdenek az elért vívmányok megtartásáért, fejlesztésért.

Bennem az a kérdés fogalmazódott meg a cikk kapcsán, hogy ma, itt és most Magyarországon ki küzd meg az alkotmányos garanciákért, a kiszámítható jövőért, ki lép fel az ageizmus, az idősek kirekesztése ellen? Mivel sajnos nem látom ezt a politikai, társadalmi erőt, a gyerekeimnek csak azt tudom javasolni, ne járjanak úgy, mint mi: érdemes a biztositási szerződések szűkebb lehetőségével is élni, mert végsősoron ez is a szolidaritás eszköze lehet, ha az állam magára hagyja őket. Persze annak örülnék tiszta szívből, ha a nem túl távoli jövőben tisztes körülmények között élhetne minden magyar állampolgár − ha gyerek, ha fiatal, ha rokkant, ha beteg, ha idős, ha nagyvárosban lakik, ha tanyán, ha van családja, ha nincs.

Az első lépés azonban a társadalmi változás szükségességének felismerése és az ezért folytatott küzdelem…

Címfotó: Gerd Altmann, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.