Thomas Piketty: Capital and Ideology [Tőke és ideológia] című könyvéről (2019. szeptember, Harvard University Press, 1150 oldal)

Thomas Piketty francia közgazdász 2013-as A Tőke a huszonegyedik században című könyvével vált világszerte ismertté. Ennek a korábbi műnek az volt a jelentősége, hogy visszahozta a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek kérdését a közgazdasági főáramba, amely azt korábban externalizálta (kiszervezte) a szociológia és szociálpolitika területeire, két tudományághoz, melyet a legtöbb közgazdász nem követ. Megfelelő ok nélkül, tegyük hozzá, mivel a szociológiának gyakran több hasznos mondanivalója van a létező társadalomról, mint a közgazdaságtannak, amely túl gyakran inkább egy elvont helyettesítő valóságot hoz létre ahelyett, hogy a létező világgal foglalkozna.

Pogátsa Zoltán

Nagy előrelépés tehát, hogy Piketty tartósan képes volt visszaemelni az egyenlőtlenség és az igazságosság kérdéseit a közgazdaságtanba a 2008-as pénzügyi összeomlás után. Európai és amerikai adóhivatali adatokat vizsgálva a XVIII. század óta azt találta, hogy a kezdeti szakaszban a kapitalizmus durván egyenlőtlen és igazságtalan volt. Csak a második világháború utáni újraelosztó jóléti államok tették lehetővé azt, hogy a társadalom peremére születettek is felemelkedhessenek.

A kapitalizmus csak akkor kerül közel a hívei által vallott, „bárkiből bármi” lehet ideológiához, ha és amikor újraelosztó rendszerrel párosul.

Miután ez az újraelosztás megszűnik, ahogy ez megtörtént a neoliberalizmus korszakában az 1970-es évektől, a kapitalizmus majdhogynem visszatér eredeti igazságtalan és nagyon egyenlőtlen alapállapotához. Egy ilyen igazságtalan társadalomban a legtöbb vagyont öröklés útján adják tovább, azokban a családokban, melyeket Piketty szupergazdagoknak nevez. Közben szinte lehetetlen kemény munkával vagy okos üzleti stratégiával felemelkedni alulról.

Pikettyt már első könyve után is bírálták, hogy erős benne az empíria, de gyenge az elmélet. Különösen, hogy nem határozza meg magát egyértelműen Marxhoz képest, miközben a címben a „tőke” kifejezés nyilvánvaló utalás. Piketty akkor azzal hárította el a kritikát, hogy Marxot nem ismeri jól. Az új, 2019-es könyv, a ’tőke’ kifejezést ismét csak a címében viselő Tőke és ideológia utolsó fejezete kifejezetten idézi a Kommunista Kiáltvány híres mondatát: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Piketty ezt szíve szerint úgy írná át, hogy „a történelem minden eddig fennálló társadalmának története harc az ideológiák között az igazságosság keresésében”. Könyve ennek megfelelően az emberiség egymást követő társadalmi formáinak feltárása, az azok igazolására használt ideológiákkal együtt. Ebben az értelemben egyértelműen a Tőke a 21. században kiterjesztése, mind térben, mind időben.

Piketty azzal kezdi, hogy elemzi a különféle történelmi társadalmi formációkat, melyeket egyenlőtlenségi rezsimeknek nevez. Először a trifunkcionális társadalmat vizsgálja – ami a feudalizmus a megszokott terminológiában –, ahol az ideológiai keret az, hogy az emberek többnyire örökölt funkcionális csoportokba születnek: nemesség, papság, illetve a harmadik rend Európában; a brahminok, a harcosok és érinthetetlenek Indiában stb. Ez nyilvánvalóan nagyon egyenlőtlen társadalmi formáció, de az ideológiai igazolása egyértelmű. (Piketty arra törekszik, hogy a könyv egészében elkerülje a kizárólag nyugati perspektívát, ezért elemzi Indiát, Brazíliát, Oroszországot és Kínát is.)

Tulajdonosi társadalom

A trifunkcionális társadalmat aztán felváltja az, amit Piketty tulajdonosi társadalomnak nevez: maga a „kapitalizmus” a hagyományosabb terminológia szerint. A világ minden tájáról származó adatokkal bizonyítja, hogy bár ez az új rendszer elvileg felszabadítja az embereket, valójában a jövedelem és a vagyon egyenlőtlensége hatalmas, míg a társadalmi mobilitás alacsony.

Az előző feudális korral szemben a kapitalizmusban elméletileg bárki bármilyen társadalmi pozíciót elfoglalhat. De csak elméletben, ahogy ezt Piketty bemutatja.

A valóságban a társadalmi helyzet az újraelosztás nélküli kapitalizmusban meglehetősen rögzített. Piketty kedvenc példája Párizs, ahol a leggazdagabb 1% az összes vagyon közel 50%-át birtokolta 1800–1810-ben, és több mint 65%-át az első világháború előestéjén. Az alsó 50%-nak semmije nem volt. Sokat elmond a kapitalizmusról, hogy Franciaország valójában egyenlőtlenebb volt az első világháború előestéjén, mint a francia forradalom idején!

A korai kapitalista időszak társadalmi egyenlőtlenségei hatalmasak, ahogy azt már előző könyvében aprólékos empirikus részletességgel bemutatta.

Rabszolgatartó társadalmak

A rabszolgaság a társadalmi egyenlőtlenség extrém formája volt, amelyet szintén megfelelő ideológiával igyekeztek igazolni. Piketty áttekinti ezt az ideológiát, és azt, hogy az európaiak rabszolgatartása, különösen az Egyesült Államokban, a Karib-tengeren, Brazíliában vagy Dél-Afrikában nem egyszerű rasszizmus volt, hanem a kapitalizmus helyi változatának központi eleme.

Az Egyesült Államok a fekete rabszolgamunka kiaknázásából gazdagodott meg olyan földön, melyet elloptak az indiánoktól.

A világ állítólagos vezető demokráciájának alapító dokumentumait olyan politikusok írták, akik maguk is rabszolga-tulajdonosok voltak. A jól ismert szavak, miszerint „minden embert egyenlőnek teremtettek…” nem vonatkoztak a feketékre… Az 1860-ban megválasztott Abraham Lincoln előtti tizenöt elnökből nem kevesebb mint tizenegy volt rabszolgatartó.

Piketty rengeteg nagyon megvilágító adatot idéz a rabszolgáknak e régiók gazdasági fejlődésében betöltött szerepéről. Amikor a rabszolgatartást végül megszüntették a XIX. században, a rabszolgatartókat kompenzálták a rabszolgák helyett. Amikor Franciaország végül beleegyezett, hogy feladja rabszolgatartó uralmát Haiti szigetén 1826-ban, a korábban kihasznált rabszolga-társadalmat arra kötelezte, hogy kártérítést fizessenek Franciaországnak, a korábbi rabszolgatartónak és gyarmatosítónak. Ezek a kifizetések akadályozták a haiti fejlődést, és végül csak 1947-ben zárultak le! Az Egyesült Államok, Brazília és Dél-Afrika gazdasági elitje a mai napig döntően fehér, és bármennyi idő telt is el, a feketék továbbra is gazdaságilag rendkívül hátrányos társadalmi helyzetben vannak.

Szociáldemokrácia

A korai kapitalizmus hatalmas egyenlőtlenségeit és társadalmi mobilitásának hiányát csak a második világháború utáni időszakban sikerült legyőzni, amikor a bőkezű társadalmi újraelosztás magas fokú társadalmi mobilitást tett lehetővé. Amint azt már említettük, ez volt a témája Piketty 2013-as bestsellerének is. Ennek a méltányossági rendszernek a központi eleme a maihoz képest nagyon magas felső jövedelemadó-kulcs volt.

Az 1932–1980 közötti időszakban a legfelső kulcs átlagosan 81% volt az Egyesült Államokban és 89% az Egyesült Királyságban, szemben a „csupán” 58%-kal Németországban és 60%-kal Franciaországban.

Piketty sok időt tölt Svédország, a legfejlettebb szociáldemokrata társadalom taglalásával.

Hangsúlyozza, hogy mennyire téves az a gyakori elképzelés, hogy minden kultúrának vagy civilizációnak van valamilyen „lényege”, amely természetesen teszi azt mondjuk egalitáriussá vagy inegalitáriussá.

Eszerint Svédország és szociáldemokratái örök idők óta egalitaristák, mintha az egyenlőség már az elejétől kezdve valamifajta viking szenvedély lett volna. Ezzel szemben Indiában a kasztrendszer állítólagosan örök időkre kódolta az egyenlőtlenséget. Valójában minden a szabályoktól és az intézményektől függ, melyeket az emberi társadalom hozza létre, és a dolgok nagyon gyorsan megváltozhatnak a politikai és ideológiai hatalomért versengő társadalmi csoportok egyensúlyának változásával, valamint az események logikája és az instabil történelmi fejlemények következtében. A svéd eset tökéletes ellenszere azoknak a konzervatív identitási érveknek, amelyek túlságosan gyakran kerülnek elő az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről szóló viták során.

A robusztus szociáldemokrata időszakot megelőzően Svédország volt az egyik legegyenlőtlenebb társadalmakban a világon, ahol az emberek a vagyoni helyzetüknek megfelelő súllyal szavaztak.

A társadalom nagy részének nem volt vagyona, ezért nem volt beleszólása a közügyek intézésébe. Az ország nagy részén így egyetlen gazdag földbirtokos egyetlen szavazattal mindent eldöntött. Ebből a rendkívül egyenlőtlen helyzetből épült fel a svéd szociáldemokrácia. Piketty utal arra a mára már igen gazdag irodalomra is, amely arról tanúskodik, hogy Indiában a kaszt fogalmát hogyan erősítették meg a britek, akik ezen statisztikai kategorizálás révén igyekeztek megérteni és ellenőrizni a Raj-ot. A brit korszak előtt a kaszt, sőt a vallási hovatartozás is sokkal folyékonyabb fogalom volt.

Piketty szerint a szociáldemokrata jóléti államok azért bizonyultak fenntarthatatlannak, mert azokat nemzeti szinten hozták létre és tartották fenn. A szociáldemokrata pártok soha nem voltak hajlandóak és képesek megalkotni és működtetni azokat a nemzetközi intézményeket, melyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy ellenálljunk a globalizáció kihívásainak, melyek a tőke szabad áramlása, az offshore, a munkaerő-migráció, a nemzetközi kereskedelem képében jelentkeztek. Mindezek a fejlemények nyomást gyakoroltak a nemzetállamokra az adók, a bérek és a jóléti újraelosztás csökkentése érdekében. Egy nemzetközi rendszer létrehozásával Piketty szerint elkerülhető lett volna ez a lefelé tartó verseny. Ennek hiányában a szociáldemokrácia a legtöbb helyen elbukott, a politikai jobboldal mindenütt hatalomra került az identitárius társadalmi nativizmusra támaszkodva.

Piketty a huszadik század kommunista rendszereit is tárgyalja, és arra a következtetésre jut, hogy azok nemcsak hogy nem feleltek meg saját társadalmi emancipációs ideológiájuknak, hanem maradandó negatív örökséget is hagytak annyiban, hogy összetörték a baloldalnak azt a reményét, hogy képes legyőzni a kapitalizmust.

Hiperkapitalizmus vagy neoliberalizmus

Nyugaton a szociáldemokrata jóléti állam korszakát a neoliberalizmus követte, amely – mint már említettük – visszaállította a korábban elviselhetetlen egyenlőtlenségeket. A legfelsőbb jövedelemadó-kulcsokat az átlagos kulcsra csökkentették, a társasági adó nagymértékben csökkent, és kiterjedtté vált az offshore adókijátszás. Ennek következtében az államok eladósodtak, és azt állítják, hogy képtelenek finanszírozni az oktatási, egészségügyi és egyéb újraelosztási rendszerek kiadásait, melyek lehetővé tennék a társadalmi mobilitást.

Az oligarchák annyira gazdaggá válnak, hogy képesek uralni a demokráciát, ami egész biztosan az alapító atyák akarata ellenére való.

Bizonyos viták ma már magánbírósági eljárás tárgyát képezik, amely lehetővé teszi a gazdagok számára, hogy elkerüljék az állami bírósági rendszer ítéletét. A gazdag adományozók diplomáciai kinevezéseket kapnak az Egyesült Államokban. A felsőoktatáshoz való hozzáférést a gazdagság is befolyásolja: sok amerikai és nemzetközi egyetem különös figyelmet fordít a gazdag adományozók gyermekeire, de ezt csak ritkán vitatják meg a nyilvánosság előtt. Piketty egyik legszembetűnőbb grafikonja azt mutatja, hogy a kapcsolat a társadalmi státusz és az egyetemi felvétel között gyakorlatilag lineáris az USA-ban! Minél gazdagabbak a szüleid, annál valószínűbb, hogy egyetemre jársz, ami természetesen megerősíti a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését és a társadalmi mobilitás hiányát.

Ám keleten is hasonló folyamat bontakozott ki. Mivel a demokratikus átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba a globális neoliberalizmus korszakában történt, nem pedig a nyugati szociáldemokrata jóléti állam csúcspontján, az orosz és a kínai kommunizmust követően a kapitalizmusnak olyan formája valósult meg, melyben a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek masszívak, jóval az európai szint fölöttiek, és az amerikaiak szintjére emelkedtek. Míg azonban az Egyesült Államokban ez hosszú idő alatt alakult ki, addig Kínában néhány évtized alatt, nagyon alacsony kiinduló szintről. Oroszország esetében pedig mindez egyetlen évtizeden belül, a kilencvenes években jött létre. Borisz Jelcin évtizede volt ez, a sokkterápiáé, a kuponalapú privatizációé és az oligarcháké.

Piketty előáll néhány javaslattal az igazságos társadalom újrateremtésére, bár többször kijelenti, hogy nem állítja, hogy monopóliuma lenne az igazságos társadalom meghatározására, és szívesen vitatkozik. Célja a kapitalizmus és a magántulajdon felülírása azzal, amit társadalmi és ideiglenes tulajdonnak nevez. Ez magában foglalja a munkavállalók és a részvényesek közötti hatalommegosztást, valamint a részvényesek által leadható szavazatok felső korlátját.

Víziójának középpontjában a vagyon meredeken progresszív adója, az univerzális tőkeellátottság (például az alapjövedelem) és a vagyon állandó cserélődése áll. Ezenkívül szerepel még a progresszív jövedelemadó, valamint illeték a szén-dioxid-kibocsátásra, melynek bevételei finanszíroznák a társadalombiztosítási rendszert és az alapjövedelmet, az ökológiai átmenetet és az oktatási egyenlőséget.

Összességében Piketty pozíciója a második világháború utáni szociáldemokráciának felel meg, habár kibővített formában. Ez többnyire átfedésben van John Rawls igazságosságelméletével, akiről általában úgy vélik, hogy liberális. Ez azonban az amerikai szóhasználat: a kétpártrendszerben a „liberális” kifejezés magában foglalja a szociáldemokratákat, a liberálisokat, a zöldeket stb. A többpártrendszerű Európában Rawls egyértelműen szociáldemokrata lenne. Fő üzenete dióhéjban az, hogy a társadalom akkor lesz igazságos, ha elérjük, hogy mindenki megvalósíthassa törekvéseit függetlenül attól, hogy milyen vagyonba születik, milyen nemű, milyen a bőrszíne, stb. Annak érdekében, hogy létrejöhessen egy ilyen társadalom, szükségünk van a gazdagoktól történő társadalmi újraelosztásra a szegények felé, amelyből megvalósíthatjuk az egészségügy, az oktatás, a lakhatás stb. szocializált rendszereibe történő befektetést. Piketty egyetért ezzel, csakúgy, mint a szociáldemokraták, akiknek jólétiállam–modellje ezen az elképzelésen alapult. Ugyanakkor sarkalatos kérdés, mellyel kapcsolatosan Piketty néma marad, hogy a jóléti állam modelljét miért válthatta fel a neoliberalizmus? Komoly empirikus részletességgel leírja, hogyan tompult az adórendszer progresszivitása az idők során, illetve hogyan váltak a baloldali pártok Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Németországban, az Egyesült Államokban és gyakorlatilag az egész világon a munkavállalók és a szegények képviselőiből a képzett városi elit pártjává, akiket Piketty Brahmin Baloldalnak nevez. A legszegényebbek közül sokan a pártok által egyszerűen elhagyatva érzik magukat, nem szavaznak. A tényleges politika tehát azokra szűkül, akiket Piketty Kalmár Jobboldalnak és a Bráhmin Baloldalnak nevez. Az újraelosztás kérdéseit elnyomják az elismerési kérdéseket, ahogy azt az amerikai feminista teoretikus, Nancy Fraser hangsúlyozza. Egyszerűbben, hagyományosabb szóhasználattal a politikát ugyanazon elit jobboldali és liberális két fele uralja. Ez tiszta és világos, de fennmarad a nyilvánvaló kérdés: ha a liberális elit eltávolodott az újraelosztástól, akkor miért fogadná el Piketty javaslatait, melyek ugyanúgy a progresszív adózásra és az újraelosztásra épülnek? Nem valószínű, hogy Piketty úgy gondolná, hogy az elemzés és a jó ötletek hiánya vezette a Brahmin Baloldalt erre a pályára. Ha viszont érdekek forognak kockán, akkor miért gondolja, hogy tanácsait megfogadják?

Ezen a ponton válik igazán világossá az elmélet hiánya a könyvben. Ahogy említettük, Piketty nagyon erős az empirikus részletek és a történelmi elbeszélések terén, de gyenge a társadalomelméletben. A kapitalizmus és a magántulajdon meghaladásáról beszél, de mindezt soha nem részletezi. Már megemlítettük, hogy nem magyarázza meg, hogyan viszonyul Marxhoz, ám általánosabban sem kapcsolódik a politikai gazdaságtan hatalmas irodalmához az osztályról és az államról. Antonio Gramsci olasz politológus munkája juthat például azonnal eszünkbe. Amikor pedig Piketty érintőlegesen utal a marxi irodalomra, úgy tűnik, félreérti azt. Az olvasó azon gondolkodik, vajon azért kerüli-e ezt az irodalmat, mert ezzel marginalizálódna az akadémiai életben, vagy azért, mert valóban nem ismeri.

Noha Piketty sokat beszél az adókról, nem reflektál a Modern Monetáris Elmélet közgazdasági iskolájának teljes kihívására, amely szerint az államnak nincs szüksége adókra kiadásainak finanszírozásához. Mindig képes nyomtatni ugyanis saját pénzt erre a célra. Az adók ezen iskola szerint sem feleslegesek természetesen. Forgásban tartják a pénzt, csökkentik az inflációt, és garantálják azt a társadalmi igazságosságot, amelyet Piketty látni akar. Azonban nem előfeltételei az állami kiadásoknak. (Lásd minderről Stephanie Kelton új könyvét, A deficit mítoszát.) Piketty egyértelműen úgy véli, hogy adókra szükség van az állami kiadások finanszírozásához. Ez rendben is van, mindaddig, amíg elmondja nekünk, miért gondolja, hogy az MMT miért és hogyan téves. De teljesen figyelmen kívül nem hagyhatná ezt az iskolát.

Piketty célul tűzi ki, hogy vissza kell térni a szociáldemokrata korszak magasabb növekedési üteméhez. Anélkül teszi ezt, hogy elgondolkodna a nemnövekedés szükségességéről. Az egyik nagyon helytálló állítása, hogy a szociáldemokrata jóléti állam kora nemcsak egyenlőbb és igazságosabb volt, hanem magasabb tartós növekedést is elért, adósság nélkül. A megelőző neoliberális korszak a piaci potenciál felszabadítását hirdeti, ám nem csupán nagyobb egyenlőtlenséget eredményezett, hanem jelentősen lassabb gazdasági növekedést is, és még ez is az államadósság és a magánszféra adósságának fenntarthatatlan felhalmozásán alapult. Mindez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy visszatérhet a nagyobb növekedési ütem, ahogy Piketty szeretné. Tudjuk, hogy a GDP növekedésével a CO2-kibocsátás is nő. És azt is tudjuk, hogy nem engedhetjük meg maguknak a tovább növekvő CO2-kibocsátást, ha vissza akarjuk fordítani a a folyamatban lévő éghajlati katasztrófát. 2019-ben Piketty nem hagyhatja figyelmen kívül a nemnövekedés gondolatát, és nem tűzheti ki célul reflektálatlanul a visszatérést a magasabb növekedési ütemhez.

Összességében Piketty könyvével sikeresen rombolja le azt a mítoszt, hogy a szélsőséges egyenlőtlenség elkerülhetetlen. Választás kérdése, döntéseké, melyeket meghoztunk, és ha akarjuk, visszafordíthatunk.

„A piac és a verseny, a nyereség és a bérek, a tőke és az adósság, a szakképzett és szakképzetlen munkavállalók, az őslakosok és a külföldiek, az adóparadicsomok és a versenyképesség – ezek közül egyik sem létezik önmagában” – bizonygatja Piketty, erősen támaszkodva a magyar-brit gazdaságtörténész, Polányi Karoly munkásságára. „Mindezek társadalmi és történelmi konstrukciók”, amelyek „teljes mértékben függenek” az „emberek által elfogadott rendszerektől és az általuk választott fogalmi meghatározásoktól”.

Végül pedig figyelmeztetnünk kell: Piketty nem ír rövid könyvet. A tőke a 21. században 816 oldal volt. A Kindle készülékek aggregált elemzése azt mutatja, hogy a tipikus olvasó feladta a 27. oldal után. Ám Pikettyt ez nem hatotta meg. Legutóbbi könyve, a Tőke és ideológia 1104 oldalas.

Címfotó: Wikimedia Commons

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.