Steve Keen: Can We Avoid Another Financial Crisis? [Elkerülhető-e egy újabb pénzügyi válság?] című könyvéről (Polity, 2017)

Miközben az állam mindig vissza tudja fizetni a saját valutájában létrejött eladósodottságát, szemben a magángazdasággal,  a világgazdaságot mozgásban tartó egyre hatalmasabb magánadósság-tömeggel mintha mégsem foglalkozna a közgazdaságtan és az üzleti sajtó? E kérdésre keres választ Steve Keen ismert ausztrál közgazdász könyve.

Pogátsa Zoltán

A harmincas évektől a hetvenesekig a világ közgazdaságtudományi gondolkodását a keynesiánus tanok dominálták, amelyek válság esetén állami keresletélénkítő költekezést javasoltak. A hetvenes évektől azonban ez az irányzat háttérbe szorult. Az új főáram Lucas, Barro és Friedman nyomán arra a meglehetősen irreális tézisre épített, hogy az állami beavatkozás értelmetlen, hiszen a hiperracionális választók előre tudják jelezni a kormányzat lépéseit. Tudják, hogy azok inflációhoz vagy adóemeléshez fognak vezetni, ezért ezeket előre beépítik az elképzeléseikbe: magasabb béreket követelnek és visszafogják  saját költéseiket. Ezért az állami beavatkozások szerintük hatástalanok maradnak. (Egy példa: elvileg azt várhatják például, hogy az állami költekezést mindig adóemelés követi. Hogy ez mennyire nincs így, arra Keen empirikus példát hoz. Az USA hosszú távú költségvetési egyenlege -2,45% volt. Ha a választók tényleg olyan szuper előrelátóak lettek volna, mint ahogy azt a főáram vizionálja, a hosszú távú egyenlegnek nullának kellett volna lennie…)

Az főáramú neoklasszikus tanokra építő modellek aztán egy rövid ideig sikeresnek tűntek. Vezető közgazdászok ki is kiáltották a Nagy Mérséklést, azt gondolván, hogy örökre véget vetettek az inflációnak és a válságoknak. Ennek az önelégültségnek az egyik legismertebb képviselője Ben Bernanke volt. A sors iróniája, hogy éppen a FED elnöki székében találta magát 2008 után, amikor ez a hit reménytelenül összetört.

A 2008-as válságot a magánadósság okozta, nem pedig a neoliberális korszak mumusának kikiáltott államadósság.

Egész pontosan a jelzálog hitelezés, illetve az arra épülő származtatott termékek kártyavára. Ha az állam nem menti ki, bedől az amerikai pénzügyi rendszer, annak rendszerkockázata miatt a teljes amerikai gazdaság, ettől pedig a világgazdaság. Hajszál választott el minket a teljes armageddontól.

A válság ráirányította a figyelmet a magánadósság kérdésére, amelyet a főáramú közgazdaságtan figyelmen kívül hagyott. Nem is nagyon tehetett mást, írja Keen, hiszen ebben az iskolában a pénzügyi rendszer gyakorlatilag nem létezik. A kínálat megtalálja a maga keresletét, a banki hitelezésnek pedig nincs különösebb szerepe.

Ugyanez mondható el a bizonytalanságokról. Keynes hangsúlyozta, hogy amikor a vállalkozó beruházási döntéseket hoz, a jövő számára kiismerhetetlen. Keynes munkáját azonban hamar meghamisította John Hicks, aki a hírhedt IS-LM modellel kívánta azt reprezentálni. Az IS-LM modell, azonban nem Keynes, ahogy azt Hicks a nyolcvanas években maga is bevallotta. Ezer más hiányossága mellett központi problémája, hogy a bizonytalanságot teljes egészében eliminálja, és helyébe egy teljesen zárt, kiszámítható rendszert rak. Nem véletlen, hogy hidraulikus keynesiánizmusnak szokták csúfolni. Azonban mégis ez a modell lett az, amelyet a legtöbb egyetemen keynesiánizmus címszó alatt, de a valódi keynesianizmus helyett tanítanak. Mindezzel pedig Hicks szépen visszavezette a magukat tévesen keynesiánusnak hívőket oda, ahonnan maga Keynes szabadulni akart: a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan tökéletesen bizonyos világába, ahol minden az egyensúly felé tart.

A magánadósság kulcsfontosságú szerepére a gazdasági válságok kialakulásában egy olyan közgazdász hívta fel a figyelmet legerőteljesebben, aki a főáramon kívül dolgozott: Hyman Minsky.

Nem véletlen, hogy 2008 után rendkívül divatba jött a korábban mellőzött úttörő. Keen talán a legismertebb jelenlegi követője.

Minsky elméletének lényege, hogy szemben a főáram tanításaival, a pénzügyi rendszernek meghatározó szerepe van a válságok kialakulásában. Pénzügyi instabilitási hipotézisével arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy amikor a gazdaság jól megy, az egymással versengő bankok hajlamosak olyanoknak is hitelt adni, akik túlságosan kockázatosak. Amikor aztán beköszönt a válság, akkor ezzel pont ellentétesen sokszor még azoknak sem adnak hitelt, akik teljesen kifizetődő projektekkel keresik meg őket. Mindezzel pedig még mélyebbre rántják a gazdaságot. Azaz a pénzügyi rendszer prociklikus: nagyban hozzájárul a buborékok felfújásához ugyanúgy, mint kidurranásához.

A bankok által létrehozott magánadósság azonban sokkal veszélyesebb, mint az állam adóssága. Az állam ugyanis nyomtathat saját pénzt, a magángazdaság nem.

Azaz az állam bármikor visszafizetheti az adósságát, saját pénznemében nem mehet csődbe. (Hogy miért nem okoz feltétlenül inflációt az előbbi, azt már több cikkükben tárgyaltuk. Itt pedig látható róla egy videó is.) A magánszektor szereplői viszont csődbe mehetnek, és rendszeresen csődbe is szoktak menni. Tipikusan ilyenkor az állam kénytelen őket kimenteni, ami látszólag a végén ismét az államadósságot növeli. Ez történt az amerikai és európai bankokkal 2009-ben, és ezt történt 2020-ban is a koronaválság idején.

Az államadósság veszélyességét azért hangsúlyozta túl az elmúlt évtizedekben a neoklasszikus főáram mert ezzel hozzájárult a neoliberalizmus ideológiai alátámasztásához. A keynesiánus keresletélénkítő állami kiadások, vagy a hitelből folytatott munkahelyteremtő iparpolitika az alsó osztály érdeke. Az állam leépítése a felsőé. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy ha az állam saját valutában eladósodik, az összeomláshoz vezetne. Példa erre Japán, ahol 250 százalékos GDP arányos adósság mellett is nulla közeli az államcsőd kockázatát jelezni hivatott kamatszint. Vagy Dél-Korea, amely kifejezetten adósságból érte el a világtörténelem eddigi leggyorsabb felzárkózását.

Az olvasóban felmerülhet ellenpéldaként Görögország, vagy akár az egész euró periféria Írországtól Olaszországon át Ciprusig. Ezek az országok azonban euróban adósodtak el, amely a gyakorlatban idegen pénznemnek számít, hiszen az adott tagállam jegybankja nem nyomtathatja a frankfurti Európai Központi Bank engedélye nélkül! Ez az eurózóna egyik nagy hiányossága. Amúgy is hamis az a narratíva, amely az eurozóna válságát a túlköltekező állam válságának igyekszik láttatni. (Erről itt egy videó.)

Ha a magánadósság egyre halmozódik, az biztos jele annak, hogy a kapitalizmus fenntarthatatlan. Márpedig ez történik.

Steve Keen bemutatja, hogy a 2008-as válság előtt például már az amerikai kereslet harmadát a hitelezés húzta. Amikor aztán az összeomlott, zuhant a gazdaság is. Előre lehet tehát jelezni a válságot, és Keen ezt meg is tette. Egyike volt annak a kevés közgazdásznak, aki figyelmeztetett rá 2008 előtt. Ismert módon az angol királynő feltette a kérdést a tiszteletére összesereglett főáramú közgazdászoknak: ilyen sok intelligens ember miért nem volt képes előre jelezni a válságot? A főáramú közgazdászok lesütött szemmel álltak előtte. Azért nem tudtak jelezni, mert az (úgynevezett DSGE) modelljeik erre képtelenek, mivel neoklasszikus feltételezésekből indulnak ki. Csak az olyan heterodox közgazdászok voltak képesek megkongatni a vészharangot, mint a minskyánus Keen.

Később aztán a főáram pápái is belátták mindezt. Paul Romer, a Világbank vezető közgazdásza szerint a DSGE modellek “poszt-valóságosak”, “hihetetlen feltevésekre építve elképesztő következtetésekre jutnak”, “megfigyelhetetlen fikciókra” építenek. Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza szerint “olyan feltevésekre építenek, amelyekről tudjuk, hogy nem így viselkednek a fogyasztók és a cégek”.

A magánadósság feltornyosulása azonban nem véletlen folyamat volt, hanem a neoliberalizmus velejárója.

Ha leépítem az állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, lakhatás, stb.), akkor azokat az emberek kénytelenek saját pénzből kifizetni. Akinek pedig nincs pénze annak pedig (diák-, lakás- és egyéb) hitelből. Ez közben keresletet támaszt, azaz pörgeti a gazdaságot. Ezt nevezi Collin Crouch brit gazdaságszociológus privatizált keynesianizmusnak.

Mind Margaret Thatcher, mind Ronald Reagan alatt alapvetően a magángazdaság eladósodása hajtotta a gazdaságot. Keen ábrái teljesen világosan mutatják, hogy minkét országban fenntarthatatlan piramisjáték szerű folyamatok indultak be 1980 után:

A magánadósság a GDP arányában az Egyesült Királyságban (Forrás: Keen)
A magánadósság alakulása a GDP arányában, Egyesült Államok (Forrás: Keen)

Nem elég tehát, hogy a neoliberalizmus évtizedeiben sokkal alacsonyabb volt a gazdasági növekedés, mint a megelőző jóléti állami korszakban, és még ráadásul mindez hitelből is történt. Ha nincs a magánadósság, lehet, hogy véget ért volna a kapitalizmus története.

Ám ez a rendszer nyilvánvalóan így sem tartható fenn.

Címkép: needpix.com

Kapcsolódó írások

  • A lelkünkben duruzsoló hatalom
    Hogyan formálja a lelkeket a hatalom? Mivé kíván nevelni bennünket az a társas-társadalmi világ, amelyben megszületünk és felnövekszünk? A dél-koreai származású...
  • A koronavírus és az európai válságkezelés
    A koronavírus okozta válság európai kezelését értékelte Róna Péter közgazdásszal Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője. Többek között áttekintették, h...
  • Adósságcsapdában a fenntarthatóság
    Róna Péter közgazdásszal a pénz létrejöttéről, a hitelezés rendszeréről és az adósság fenntarthatóságra gyakorolt hatásairól beszélget Köves Alexandra. A gazdas...
  • Az állam baloldali visszahódítása a globalizáció korában
    Mitchell és Fazi azt az alapvető kérdést teszi fel, hogy mit tud kezdeni a demokratikus baloldal a globalizációval. Ez nálunk is alapvető, hiszen a neoliberális...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.