Michael Lind: The New Class War: Saving Democracy from the Metropolitan Elite, Penguin Random House, 2020

„A demagóg populizmus a tünet. A technokrata neoliberalizmus a betegség. A demokratikus pluralizmus a gyógyír.” Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban reneszánszát éli az osztályelemzés. Ebbe a friss és erősödő irodalomba illeszkedik Michael Lind provokatív, lényeglátó, de szerkezetileg mégis hibás könyve az osztályháborúról.

Scheiring Gábor

Magyarországról kevésbé látszik, de Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban reneszánszát éli az osztályelemzés. A 2010-es években számos könyv jelent meg a munkásosztályról, amelyek nemcsak akadémiai berkekben, de a nyilvánosságban is komoly port kavartak, referenciaponttá váltak.[1] Ennek hátterében az egyenlőtlenségek szélsőséges emelkedése, a hagyományos munkásosztály stagnálása és leszakadása, majd egy részének jobboldali-nacionalista lázadása áll.

Ezek a jelenségek kikezdték azt a 80-as évektől a 2000-es évekig uralkodó nézetet, hogy a kor társadalmai osztálynélküli társadalmak, ahol az előrejutást kizárólag egyéni képességek, illetve az etnikai vagy nemi hierarchiák határozzák meg. Ebbe a friss és erősödő irodalomba illeszkedik Michael Lind provokatív, lényeglátó, de mégis szerkezeti hibás könyve az osztályháborúról. Lind az a szerző, aki egyszerre akadémikus és újságíró, jobb és baloldali, és akinek írásaira az amerikai közvélemény figyel.[2]

Lind remek író. Mondatai rövidek és ütősök, képei világosak, érvelése tiszta, fő üzenete korunk problémáira érzékeny olvasó szívének kedves:

„A demagóg populizmus a tünet. A technokrata neoliberalizmus a betegség. A demokratikus pluralizmus a gyógyír.”[3] – Ezzel fejezi be Lind a bevezetőt, és az olvasó komoly reményekkel lapoz tovább. Aztán a magasra tett lécet a könyv mégsem viszi át.

Bal, jobb, munkás

Lind a magyar politikai koordináták szerint nagyon nehezen besorolható. Jobboldali értelmiségiként tartják számon, meghatározó nézeteit baloldali-progresszív gazdasági nacionalizmusként lehetne összefoglalni. Tős-gyökeres texasi, jelenleg a University of Texas at Austin professzora.  Közpolitikai karrierjét a konzervatív Heritage Foundation munkatársaként kezdte (1988-1990), dolgozott az idősebb Bush alatt a State Departmentben (1990-1991), majd a szintén konzervatív The National Interest vezető szerkesztőjeként folytatta (1991-1994).

Később jobbról enyhén balra kanyarodott. A 90-es években a liberál-konzervatív irányultságú, ma progresszívként számontartott, Clinton-kritikus és Bernie-párti hetilap, a New Republic szerkesztője lett. Egy időben volt a New Yorker újságírója is. 1999-ben néhány társával létrehozta a New America think tanket, amit balra nyitott centrista-liberális műhelyként tartanak számon. Lind a ma nagy come-backnek örvendő Alexander Hamilton követője, a progresszív gazdasági nacionalizmus szószólója. Korai neokon kötődései ellenére a libertarizmus nagy kritikusa, a New Deal szellemiségének örököse.

Az amerikai konzervatív mozgalomnak nem kell a szomszédba mennie egy kis elit-ellenességért. Az új amerikai jobboldal egy jelentős része a liberális elitek ádáz kritikusa és a tradicionalista munkás-populizmus támogatója. Ez a helyi tradíciókban gyökerező, családközpontú és vallásos „underclass” jobboldali populizmusa. Lind ehhez a világhoz képest balra áll, az egyház helyett a szakszervezetekben, a tradíciók helyett a pluralizmusban, család helyett az osztálytudatban, a kistelepülés helyett a nemzetállamban hisz – mégis alapvetően jobboldali.

Lind világnézete korunk politikai koordináta-rendszerének kifordultságát mutatja, ahol a technokrata-liberális uralkodó osztály legfőbb kritikusa nem a szociáldemokrácia, hanem a jobboldali, gazdasági nacionalista populizmus. Lind ennek a világnak az egyik legprogresszívebb képviselője, ám ebből kifolyólag nem is annyira meghatározó a jobboldalon. Magyarországon sem ismeretlen jelenség, hogy a jobboldal fogékonyabb a Keynesi és strukturalista, iparpolitikát támogató közgazdaságtanra, mint a pénzügyi elittel szorosabban összefonódott, baloldalhoz bekötött neoliberális közgazdászvilág. A közgazdászokon túl megtaláljuk ennek nyomát Lányi András, Puzsér Róbert, Schiffer András vagy az LMP bizonyos politikusainak gondolkodásában is, de a patrióta baloldal még az egykori 4K programjában is megjelent. Lind ebbe a világba illeszkedik, ennek progresszív hangadója.

A szociál-protekcionista konzervativizmus áll Trump sikere mögött is. Még akkor is, ha Trump politikai intézkedéseinek elsöprő többsége ártott a munkásosztálynak. Ez a világnézet sok tekintetben fogékonyabb az amerikai munkásosztály értékeire és érdekeire. Ennek az új jobboldali elitellenességnek egy másik sokat hivatkozott könyve J.D. Vance önéletrajzi bestsellere, a Hillbilly Elegy. Vance szintén antilibertárius, munkás-párti és jobboldali, a Trump adminisztráció elitista, felfelé újraelosztó politikáinak jobboldali kritikusa. Lind szintén ádáz ellensége a Bush és Trump-féle elitizmusnak, ám támogatója a balra nyitott gazdasági nacionalizmusnak.

Mivel a Sanders utáni progresszív mozgalom helyzete bizonytalan, továbbra is nagy kérdés, hogy képes lesz-e a baloldal visszatérni társadalmi gyökereihez, vagy az új jobboldal tartósan kiszorítja onnan. Ennek az új jobboldalnak a paradoxona, hogy a gazdasági nacionalista munkás-populizmust sikerrel vegyíti az üzleti eliteket pozíciójukban megerősítő neoliberalizmussal. Trump mellett kiváló példa ennek az ötvözetnek a sikerére a Brexit-mozgalom is. A Brexit legfőbb támogatói között tős-gyökeres neoliberálisokat találunk, akik Thatcher hírhedt EU-ellenes kiszólására („nem azért szorítottuk vissza az államot Nagy-Britanniában, hogy aztán újraépítsék EU-szinten”) építettek ideológiát és politikai stratégiát. De hogy ne menjünk messzire, Orbán Viktor illiberális rendszere szintén rendkívüli kreativitással kombinálja a külföldi és belföldi tőkét helyzetbe hozó neoliberalizmust a rendszer gazdasági veszteseit pacifikáló populizmussal.

A technokrata neoliberalizmus csapdája

Lind kiindulópontja, hogy a nyugati társadalmak békés fejlődését, a „kapitalizmus aranykorát” lehetővé tevő demokratikus osztálykompromisszum összeomlott. A 70-es évekig a szakszervezetek, helyi egyesületek, vallási közösségek, tömegpártok rendszere biztosította a munkásosztály hatalmát a menedzserosztállyal szemben. A hidegháború relatív társadalmi békéjét azonban felváltotta az új osztályháború. Az új osztályháború a metropolita menedzser-osztály és a munkás-osztály között zajlik. Lind szerint tehát a legfőbb osztályképző tényező az iskolai végzettség, az ebből következő foglalkozási helyzet és földrajzi elhelyezkedés.

A technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály a nagyvárosokban él, nagy multicégekben, bankokban, alapítványokban vagy egyetemen dolgozik. Ezzel szemben a munkásosztály kiszorult a nagyvárosokból, többnyire alacsony népsűrűségű, kis és közepes városok által benépesített területeken lakik, ahol a fordista ipari termelést felváltotta a posztfordista szolgáltató szektor. Az új munkásosztály egyre inkább a kiskereskedelemben vagy a logisztikai szektorban dolgozik, az ipari munkásosztály szűkül. Lind helyesen emeli ki, hogy az osztály-konfliktusok ma eredendően földrajzi konfliktusok is.

A könyv amellett érvel, hogy a technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály a hatalom három fő dimenziójában egyaránt maga alá gyűrte a munkás-osztályt: a kultúrában, a gazdaságban és a politikában.

Lind rávilágít: 1981 és 2013 között végig vagy egy Bush vagy egy Clinton volt az elnök, alelnök vagy külügyminiszter.[4] Ez alatt a három évtized alatt az amerikai társadalom dezintegrálódott, a munkások reálbére stagnált, miközben a leggazdagabbak hatalmas vagyonokra tettek szert. A migráció, a dezindusztrializáció és a szakszervezetellenes intézkedések a gazdaságban lecsökkentették a szervezett munkásmozgalom alkupozícióját. Az egyik oldalon a nagyvárosok emelkedő lakásárai kiszorították a munkásokat a nagyvárosokból, a másik oldalon pedig megnehezítik azt, hogy a dezindusztrializált térségek munkásai a nagyvárosokba költözve új életet kezdjenek.

Lind helyesen emeli ki, hogy ez a dezindusztrializációs folyamat nemcsak anyagi megrázkódtatást, hanem egy komplex munkáskultúra széthullását is jelentette – hasonlóképpen a magyar posztszocialista iparvárosok dezindusztrializációjához, ahogy a könyvemben elemeztem. A nagyvárosokat így dominásan menedzser-osztály tagjai, illetve az első generációs bevándorlók népesítik be, akik az előbbinek nyújtanak luxus-szolgáltatásokat (takarító, barrista, babysitter), és hajlandóak kifizetni a megnövekedett lakhatási költségeket, mivel régi hazájukban még rosszabb körülmények várnának rájuk.

Még ha túlzás is, de valós képmutatást ragad meg Lind akkor, amikor arról ír, hogy ez az új osztály-szerkezet magyarázza azt is, hogy a menedzser-osztály tagjai miért bevándorlás-pártiak, szemben a munkásokkal. Az uralkodó menedzser-osztály Lind szerint két fronton is nyertese a liberális bevándorláspolitikának: egyrészt a bevándorló olcsó munkaerő a cégekben, letöri a béreket, így növeli a profitot, másrészt az uralkodó menedzser-osztály kedvenc személyes luxus-szolgáltatásait szintén jóval olcsóbban nyújtják bevándorlók, mint a natív munkásosztály tagjai.

A technokrata-neoliberálisok szívesen látnak több latinó takarítót, míg a natív munkásosztály elsősorban munkaerőpiaci versenyt, a kiharcolt bérszintre leselkedő veszélyt, esetleg a köszszolgáltatások igénybevételében riválist lát a bevándorlókban. Lind szerint tehát nem véletlen, hogy a munkaerőpiaci verseny csökkentése érdekében a munkásmozgalom Amerikában és Nyugat-Európában egyaránt a restriktív bevándorláspolitika pártján állt a történelem során. Ez nem azt jelenti, hogy a munkásmozgalom szervezetei aktívan bevándorlásellenes kampányt folytattak, az integráció és a visszafogott bevándorlás állt érdekeikhez közelebb. A populista jobboldal ezt az érdekellentétet feltüzeli és politikai kihasználja, szembeállítva a migrációpárti neoliberális menedzserosztályt a munkásosztállyal.

Lind a populizmus baloldali értelmezőivel egyetértésben amellett érvel, hogy a technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály teljes hatalomátvétele áll a populista lázadás hátterében. A francia sárga-mellényes mozgalom, a Brexit vagy Trump mind ennek az új osztályharcnak a termékei.

Jelentős irodalma van annak, hogy a dezindusztrializáció, a reménytelenséggel összefüggő betegségek és magas halálozási ráta, az importsokk és a robotizáció egyaránt statisztikailag szignifikáns összefüggésben vannak az illiberális és populista politika erősödésével.[5]

Szociáldemokrácia vagy pluralizmus?

A technokrata a neoliberalizmusnak a Lind-féle bírálatát baloldali alapról nagyvonalakban el lehet fogadni. Kritikája technokrata-neoliberalizmussal szemben egészen odáig helytálló, ameddig nem vesszük alaposabb szemügyre az „osztályelméletét”. A könyv gyengeségei az oldalak lapozásával egyre világosabbá válnak.

Lind könyve az osztályelemzést feléleszteni igyekvő művek sorába tartozik. Korábban e sorok szerzője is írt már arról, hogy miért fontos az osztályelemzés. Különösen akkor, amikor távolról sem magától értetődő osztályokról beszélni a globalizált késő kapitalizmusban, a szociáldemokrata pártok hanyatlása és az identitáspolitika korában. A korszellem világszerte, de különösképp Kelet-Európában nem kedvez az osztályelemzésnek. Lind, a maga tekintélyével, centrista és szoft-konzervatív beágyazottságával ezzel a főárammal megy szembe, nagyon helyesen.

Lind nagyon jól teszi, hogy nagy lendülettel hangsúlyozza azt, hogy a demokrácia egy osztálykompromisszum. Minden baloldali szívét megdobogtatja az a trockistából konzervatívvá lett James Burnhamtől kölcsönzött idézet, mellyel Lind könyvét indítja:

„Nincs az az elmélet, ígéret, jószándék, vagy vallás, ami képes lenne féken tartani a hatalmat. Egyedül a hatalom tartja féken a hatalmat.”[6]

Eddig szép és jó. Lind ugyanakkor nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a szociáldemokrata társadalomelmélet hagyományát. A munkások és az elitek közötti kompromisszum rendszerét demokratikus pluralizmusnak nevezi. Furcsa ugyanakkor, hogy úgy tesz, mintha ezt mások előtte nem írták volna meg, mintha a baloldali hagyomány az általa – joggal – elvetett ökonomista marxizmusból állna. Sem a főszövegben, sem a lábjegyzetek között nem találkozunk a szociáldemokrata társadalomtudomány klasszikusaival. Márpedig a demokratikus osztályharcnak, illetve az osztálykompromisszum felborulásának hatalmas irodalma van, mint ahogy annak is, hogyan lehetne új alapokra helyezni a 21. században a demokratikus osztálykompromisszumot.

Mivel Lind nem épít a szociáldemokrata társadalomelméletre, ezért fogalmai kidolgozatlanok. A könyvben vázolt uralkodó osztály például meglehetősen tág. Lind szerint az uralkodó osztály nem a kapitalistákból vagy az 1%-ból áll, hanem a diplomás elit azon részéből, mely az intézményi vezetők körét adja, ami Lind szerint nagyjából a társadalom felső 15%-a. Egy diplomás fekete tanár például az uralkodó osztály tagja, egy hat munkást alkalmazó gázvezetékszerelő vállalkozó viszont már underclass.

Az uralkodó osztálynak ez a meghatározása ebben a formában azonban abszurd, még akkor is, ha az oktatási rendszerhez való hozzáférés valóban fontos osztályképző tényezővé vált.

Egy ponton maga Lind is elismeri, hogy ami a gazdasági-hatalmi egyenlőtlenségeket valójában hajtotta az elmúlt évtizedekben, az „nem a tudástőke, hanem a jó öreg gazdasági tőke volt”.[7] Ha ezt ilyen jól látja, akkor nem világos, hogy miért hiányzik osztályelméletéből a gazdasági-pénzügyi tőke.

Az uralkodó osztályt hiba lenne összemosni a diplomásokkal.

Fehér vagy munkás?

Lind hajlamos a munkásosztályt összemosni a fehér munkásokkal – ahogy arra helyenként túlzó, helyenként pontos kritikájában, a neoliberális elitizmust távolról sem kedvelő Anand Giridharadas a New York Timesban felhívta a figyelmet. Egy létező problémára ráérezve, azt felnagyítva és eltorzítva Lind azt írja, hogy az elitek multikulturalizmusa míg nyitott a kisebbségek identitásának elismerésére, addig ellenséges a fehér szubkultúrák tradícióival szemben.  Amikor a cégek és politika továbbra is lényegesen nagyobb előmeneteli lehetőségeket biztosítanak a fehér amerikaiaknak, amikor az üzleti osztály elsöprő többsége fehér férfiakból áll, akkor nehéz látni, hogy a neoliberalizmus pontosan hogyan is nyomja el a fehéreket, kérdezi joggal Giridharadas.

Giridharadas ugyanakkor jobrább próbálja tolni Lindet, mint ahol az valójában van. Giridharadas kritikája a liberálisok többségéhez hasonlóan alábecsüli a munkások szerepét Trump megválasztásában. Az ideológiai szemellenzőkön túl ez annak is betudható, hogy két látszólag egymásnak ellentmondó állítás egyszerre igaz. Trump és a republikánus párt továbbra sem annyira népszerű az alacsony jövedelműek körében, mint a Demokrata párt, illetve akár Clinton volt 2016-ban. Ebből ugyanakkor nem következik, hogy az osztály-tényező irreleváns, sőt:

a munkásszavazók ugyanis nagy arányban pártoltak át a Demokrata párttól a Republikánus párthoz a közép-nyugati dezindusztrializált államokban (Wisconsin, Pennsylvania, Ohio, Illinois), vagy New York állam északi, szintén dezindusztrializált részén.

A „szegények” körében tehát a demokraták továbbra is népszerűbbek, ám nagyon jelentős volt az elmozdulás a két párt szavazóbázisának osztály-összetételében. 

Lind tehát jó helyen keresgél akkor, amikor arról beszél, hogy a populizmus jelenségét nem lehet csupán Putyin ármánykodásával vagy a mélyről jövő rasszizmussal magyarázni. Az osztály fontos tényező a populizmusban. Lind rávilágít, hogy még a latínók erős többsége is a szigorúbb bevándorlás pártján áll, akiket értelemszerűen nehéz lenne fehér-angolszász felsőbbrendűségi tudattal vádolni. A könyv egy részében a szerző világosan látja a munkásosztály etnikai sokszínűségét és az ebből fakadó potenciális konfliktusokat, komplex szervezési feladatokat. Máskor azonban nem fogalmaz elég körültekintően, helyenként a munkásosztályt és a fehér munkásosztály szinonimaként használja.

Pontosabb fogalmazással közelebb kerülhetünk egy fontos problémához, ez pedig az elitek anti-populizmusa, és hajlama arra, hogy az identitáspolitikát fel, az osztálypolitikát pedig leértékelje, miközben ragaszkodik a neoliberalizmushoz és a kozmopolita értékrendhez. Látni kell ugyanakkor, hogy a neoliberalizmus a fehér és a fekete munkásokat egyaránt sújtja, azzal a különbséggel, hogy utóbbinak ezzel együtt is nehezebb a boldogulása. A fehér sérelmek hangsúlyozásával és az etnikai hátrányok kicsinyítésével Lind saját céljával, a munkás-szolidaritás megerősítésével megy szembe.

Progresszív osztálypolitika

Lind könyvének fő erőssége a narratíva-képző erejében rejlik. Fején találja a szöget akkor, amikor az osztály-konfliktusok központi jelentéségéről ír. Éleslátó akkor, amikor az alulról szerveződő hatalom megerősítésében látja a kiutat. Becsülendő akkor, amikor a begyöpösödött liberális és konzervatív álláspontokat próbálja kimozdítani súlypontjukból, hogy esélyt adjon egy új, kölcsönös megértésnek.

Lind az osztály fogalmára építve próbálja meg a republikánus közösségelvűséget és a demokrata progresszivizmust egymáshoz közelebb hozni. Célja, hogy megmentse a demokráciát a demagóg populizmustól – ebben csak egyetérteni lehet vele. Ám kevésbé meggyőző, hogy ezt pont az Lind-féle osztályelmélet nélküli kulturális osztálypolitika fogja elérni.

Lind szerint a megoldás a demokratikus pluralizmus. Ennek jegyében számos liberális és baloldali megoldást is elvet. Szerinte az oktatási rendszer fejlesztése szükséges, de távolról sem elégséges megoldás. Hasonlóképp elveti a redisztributív megoldásokat, például az alapjövedelmet, mely szerinte csak pacifikálja a technokrata-neoliberalizmus veszteseit, az egyenlőtlenségek strukturális forrására nem megoldás. Lind szerint az egyedül járható út az „ellenhatalom” – ám a könyve már nagyon keveset mond arról, hogy az alávetett osztályoknak hogyan lesz (újra) hatalma.

A könyvből hiányzik az igazi empirikus mélység. Ami talán még problémásabb, hogy a Lind által követett osztályfogalom hajlamos az osztályt elsősorban kulturális státuszcsoportként definiálni, és a fehér munkásosztályra koncentrálni. Lind távol áll az enticista, Trump-féle populizmustól, okosan navigál a progresszív nacionalizmus vizein. Ám jól megalapozott osztályelmélet hiányában narratívája alkalmatlan az etnikai és osztályalapú konfliktusok közös nevezőre hozására, ezen keresztül a munkások és az underclass különböző frakciói közötti valódi osztályszolidaritás megalapozására.

Lind könyve egy nagyon érdekes példa arra, hogyan veszítheti el a baloldal az előnyét az osztálypolitika pályáján a progresszív nacionalizmus kreatív újraértelmezőivel szemben. Bőven van mit tanulnia ebből a baloldalnak. Ugyanakkor világos, hogy a könyvben vázolt homályos demokratikus pluralizmus helyett csak egy olyan progresszív osztálypolitikára lehet a kiút, amely képes újra koalíciót építeni a városi és vidéki, kisebbségi és többségi, natív és bevándorló munkások között. Csak így építhető fel a munkásosztály hatalma újra, ami képes lehet a kapitalizmus szélsőségeit ellenpontozni.

Erre csak egy felelős baloldali populizmus lehet képes. Felkészül AOC.[8]

Címfotó: Paul Lowry, Wikmedia Commons

Jegyzetek

[1] Erről az irodalomról kiváló kritikai áttekintést ad Bergfeld, M. (2019). The Perils of the “White Working Class”: Analysing the New Discussion on Class. Global Labour Journal, 10(1), 69-83.

[2] Kevés szerző van, akinek könyvéről recenziót ír balról jobbra haladva a Jacobin, a Guardian, a New Yorker, a New York Times, a Washington Post, a The Times, a Wall Street Journal, a Foreign Affairs, a National Interest, vagy a National Review.

[3] Lind: The New Class War, p. xv.

[4] Secretary of state az amerikai rendszerben.

[5] Lásd p.: Anelli, M., Colantone, I., & Stanig, P. (2019). We Were the Robots: Automation in Manufacturing and Voting Behavior in Western Europe. BAFFI CAREFIN Centre Research Paper No. 2019-115. Colantone, I., & Stanig, P. (2018). Global Competition and Brexit. American Political Science Review, 112(2), 201-218. Koltai, J., Varchetta, F. M., Mckee, M., & Stuckler, D. (2019). Deaths of despair and Brexit votes: cross-local authority statistical analysis in England and Wales. American Journal of Public Health (Published online: 5 Feb 2020). McQuarrie, M. (2017). The revolt of the Rust Belt: place and politics in the age of anger. The British Journal of Sociology, 68(S1), S120-S152.

[6] James Burnham: The Machiavellians: Defenders of Freedom (1943), idézi Lind: The New Class War, p. vii.

[7] Lind: The New Class War, p. 120

[8] Alexandria Ocasio-Cortez

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások

  • Kilencvenszázalékos gazdaság
    A gazdasági élet általában nem lesz képes arra, a világon sehol sem, hogy ott folytatódjon, ahol a válság előtt abbamaradt. Milyen lehetőségei vannak Magyarorsz...
  • Technológia a társadalmi fenntarthatóság szolgálatában
    Köves Alexandra arról beszélgetett Bajmócy Zoltánnal, hogy milyen összefüggések vannak a technológiai fejlődés és a társadalmi fenntarthatóság vagy éppen fennta...
  • Alapjövedelem és koronavírus
    Egy évvel ezelőtt még kevesen gondolták, hogy az alapjövedelem ideájának felerősödését egy járványügyi helyzet hozza el. A koronavírus-pandémia azonban éppen ez...
  • Kivételes állapotban
    Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi ön...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.