Az új osztályháború

Michael Lind: The New Class War: Saving Democracy from the Metropolitan Elite, Penguin Random House, 2020

„A demagóg populizmus a tünet. A technokrata neoliberalizmus a betegség. A demokratikus pluralizmus a gyógyír.” Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban reneszánszát éli az osztályelemzés. Ebbe a friss és erősödő irodalomba illeszkedik Michael Lind provokatív, lényeglátó, de szerkezetileg mégis hibás könyve az osztályháborúról.

Magyarországról kevésbé látszik, de Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban reneszánszát éli az osztályelemzés. A 2010-es években számos könyv jelent meg a munkásosztályról, amelyek nemcsak akadémiai berkekben, de a nyilvánosságban is komoly port kavartak, referenciaponttá váltak.^[1] Ennek hátterében az egyenlőtlenségek szélsőséges emelkedése, a hagyományos munkásosztály stagnálása és leszakadása, majd egy részének jobboldali-nacionalista lázadása áll.

Ezek a jelenségek kikezdték azt a 80-as évektől a 2000-es évekig uralkodó nézetet, hogy a kor társadalmai osztálynélküli társadalmak, ahol az előrejutást kizárólag egyéni képességek, illetve az etnikai vagy nemi hierarchiák határozzák meg. Ebbe a friss és erősödő irodalomba illeszkedik Michael Lind provokatív, lényeglátó, de mégis szerkezeti hibás könyve az osztályháborúról. Lind az a szerző, aki egyszerre akadémikus és újságíró, jobb és baloldali, és akinek írásaira az amerikai közvélemény figyel.^[2]

Lind remek író. Mondatai rövidek és ütősök, képei világosak, érvelése tiszta, fő üzenete korunk problémáira érzékeny olvasó szívének kedves:

„A demagóg populizmus a tünet. A technokrata neoliberalizmus a betegség. A demokratikus pluralizmus a gyógyír.”^[3] – Ezzel fejezi be Lind a bevezetőt, és az olvasó komoly reményekkel lapoz tovább. Aztán a magasra tett lécet a könyv mégsem viszi át.

Bal, jobb, munkás

Lind a magyar politikai koordináták szerint nagyon nehezen besorolható. Jobboldali értelmiségiként tartják számon, meghatározó nézeteit baloldali-progresszív gazdasági nacionalizmusként lehetne összefoglalni. Tős-gyökeres texasi, jelenleg a University of Texas at Austin professzora.  Közpolitikai karrierjét a konzervatív Heritage Foundation munkatársaként kezdte (1988-1990), dolgozott az idősebb Bush alatt a State Departmentben (1990-1991), majd a szintén konzervatív The National Interest vezető szerkesztőjeként folytatta (1991-1994).

Később jobbról enyhén balra kanyarodott. A 90-es években a liberál-konzervatív irányultságú, ma progresszívként számontartott, Clinton-kritikus és Bernie-párti hetilap, a New Republic szerkesztője lett. Egy időben volt a New Yorker újságírója is. 1999-ben néhány társával létrehozta a New America think tanket, amit balra nyitott centrista-liberális műhelyként tartanak számon. Lind a ma nagy come-backnek örvendő Alexander Hamilton követője, a progresszív gazdasági nacionalizmus szószólója. Korai neokon kötődései ellenére a libertarizmus nagy kritikusa, a New Deal szellemiségének örököse.

Az amerikai konzervatív mozgalomnak nem kell a szomszédba mennie egy kis elit-ellenességért. Az új amerikai jobboldal egy jelentős része a liberális elitek ádáz kritikusa és a tradicionalista munkás-populizmus támogatója. Ez a helyi tradíciókban gyökerező, családközpontú és vallásos „underclass” jobboldali populizmusa. Lind ehhez a világhoz képest balra áll, az egyház helyett a szakszervezetekben, a tradíciók helyett a pluralizmusban, család helyett az osztálytudatban, a kistelepülés helyett a nemzetállamban hisz – mégis alapvetően jobboldali.

Lind világnézete korunk politikai koordináta-rendszerének kifordultságát mutatja, ahol a technokrata-liberális uralkodó osztály legfőbb kritikusa nem a szociáldemokrácia, hanem a jobboldali, gazdasági nacionalista populizmus. Lind ennek a világnak az egyik legprogresszívebb képviselője, ám ebből kifolyólag nem is annyira meghatározó a jobboldalon. Magyarországon sem ismeretlen jelenség, hogy a jobboldal fogékonyabb a Keynesi és strukturalista, iparpolitikát támogató közgazdaságtanra, mint a pénzügyi elittel szorosabban összefonódott, baloldalhoz bekötött neoliberális közgazdászvilág. A közgazdászokon túl megtaláljuk ennek nyomát Lányi András, Puzsér Róbert, Schiffer András vagy az LMP bizonyos politikusainak gondolkodásában is, de a patrióta baloldal még az egykori 4K programjában is megjelent. Lind ebbe a világba illeszkedik, ennek progresszív hangadója.

A szociál-protekcionista konzervativizmus áll Trump sikere mögött is. Még akkor is, ha Trump politikai intézkedéseinek elsöprő többsége ártott a munkásosztálynak. Ez a világnézet sok tekintetben fogékonyabb az amerikai munkásosztály értékeire és érdekeire. Ennek az új jobboldali elitellenességnek egy másik sokat hivatkozott könyve J.D. Vance önéletrajzi bestsellere, a Hillbilly Elegy. Vance szintén antilibertárius, munkás-párti és jobboldali, a Trump adminisztráció elitista, felfelé újraelosztó politikáinak jobboldali kritikusa. Lind szintén ádáz ellensége a Bush és Trump-féle elitizmusnak, ám támogatója a balra nyitott gazdasági nacionalizmusnak.

Mivel a Sanders utáni progresszív mozgalom helyzete bizonytalan, továbbra is nagy kérdés, hogy képes lesz-e a baloldal visszatérni társadalmi gyökereihez, vagy az új jobboldal tartósan kiszorítja onnan. Ennek az új jobboldalnak a paradoxona, hogy a gazdasági nacionalista munkás-populizmust sikerrel vegyíti az üzleti eliteket pozíciójukban megerősítő neoliberalizmussal. Trump mellett kiváló példa ennek az ötvözetnek a sikerére a Brexit-mozgalom is. A Brexit legfőbb támogatói között tős-gyökeres neoliberálisokat találunk, akik Thatcher hírhedt EU-ellenes kiszólására („nem azért szorítottuk vissza az államot Nagy-Britanniában, hogy aztán újraépítsék EU-szinten”) építettek ideológiát és politikai stratégiát. De hogy ne menjünk messzire, Orbán Viktor illiberális rendszere szintén rendkívüli kreativitással kombinálja a külföldi és belföldi tőkét helyzetbe hozó neoliberalizmust a rendszer gazdasági veszteseit pacifikáló populizmussal.

A technokrata neoliberalizmus csapdája

Lind kiindulópontja, hogy a nyugati társadalmak békés fejlődését, a „kapitalizmus aranykorát” lehetővé tevő demokratikus osztálykompromisszum összeomlott. A 70-es évekig a szakszervezetek, helyi egyesületek, vallási közösségek, tömegpártok rendszere biztosította a munkásosztály hatalmát a menedzserosztállyal szemben. A hidegháború relatív társadalmi békéjét azonban felváltotta az új osztályháború. Az új osztályháború a metropolita menedzser-osztály és a munkás-osztály között zajlik. Lind szerint tehát a legfőbb osztályképző tényező az iskolai végzettség, az ebből következő foglalkozási helyzet és földrajzi elhelyezkedés.

A technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály a nagyvárosokban él, nagy multicégekben, bankokban, alapítványokban vagy egyetemen dolgozik. Ezzel szemben a munkásosztály kiszorult a nagyvárosokból, többnyire alacsony népsűrűségű, kis és közepes városok által benépesített területeken lakik, ahol a fordista ipari termelést felváltotta a posztfordista szolgáltató szektor. Az új munkásosztály egyre inkább a kiskereskedelemben vagy a logisztikai szektorban dolgozik, az ipari munkásosztály szűkül. Lind helyesen emeli ki, hogy az osztály-konfliktusok ma eredendően földrajzi konfliktusok is.

A könyv amellett érvel, hogy a technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály a hatalom három fő dimenziójában egyaránt maga alá gyűrte a munkás-osztályt: a kultúrában, a gazdaságban és a politikában.

Lind rávilágít: 1981 és 2013 között végig vagy egy Bush vagy egy Clinton volt az elnök, alelnök vagy külügyminiszter.^[4] Ez alatt a három évtized alatt az amerikai társadalom dezintegrálódott, a munkások reálbére stagnált, miközben a leggazdagabbak hatalmas vagyonokra tettek szert. A migráció, a dezindusztrializáció és a szakszervezetellenes intézkedések a gazdaságban lecsökkentették a szervezett munkásmozgalom alkupozícióját. Az egyik oldalon a nagyvárosok emelkedő lakásárai kiszorították a munkásokat a nagyvárosokból, a másik oldalon pedig megnehezítik azt, hogy a dezindusztrializált térségek munkásai a nagyvárosokba költözve új életet kezdjenek.

Lind helyesen emeli ki, hogy ez a dezindusztrializációs folyamat nemcsak anyagi megrázkódtatást, hanem egy komplex munkáskultúra széthullását is jelentette – hasonlóképpen a magyar posztszocialista iparvárosok dezindusztrializációjához, ahogy a könyvemben elemeztem. A nagyvárosokat így dominásan menedzser-osztály tagjai, illetve az első generációs bevándorlók népesítik be, akik az előbbinek nyújtanak luxus-szolgáltatásokat (takarító, barrista, babysitter), és hajlandóak kifizetni a megnövekedett lakhatási költségeket, mivel régi hazájukban még rosszabb körülmények várnának rájuk.

Még ha túlzás is, de valós képmutatást ragad meg Lind akkor, amikor arról ír, hogy ez az új osztály-szerkezet magyarázza azt is, hogy a menedzser-osztály tagjai miért bevándorlás-pártiak, szemben a munkásokkal. Az uralkodó menedzser-osztály Lind szerint két fronton is nyertese a liberális bevándorláspolitikának: egyrészt a bevándorló olcsó munkaerő a cégekben, letöri a béreket, így növeli a profitot, másrészt az uralkodó menedzser-osztály kedvenc személyes luxus-szolgáltatásait szintén jóval olcsóbban nyújtják bevándorlók, mint a natív munkásosztály tagjai.

A technokrata-neoliberálisok szívesen látnak több latinó takarítót, míg a natív munkásosztály elsősorban munkaerőpiaci versenyt, a kiharcolt bérszintre leselkedő veszélyt, esetleg a köszszolgáltatások igénybevételében riválist lát a bevándorlókban. Lind szerint tehát nem véletlen, hogy a munkaerőpiaci verseny csökkentése érdekében a munkásmozgalom Amerikában és Nyugat-Európában egyaránt a restriktív bevándorláspolitika pártján állt a történelem során. Ez nem azt jelenti, hogy a munkásmozgalom szervezetei aktívan bevándorlásellenes kampányt folytattak, az integráció és a visszafogott bevándorlás állt érdekeikhez közelebb. A populista jobboldal ezt az érdekellentétet feltüzeli és politikai kihasználja, szembeállítva a migrációpárti neoliberális menedzserosztályt a munkásosztállyal.

Lind a populizmus baloldali értelmezőivel egyetértésben amellett érvel, hogy a technokrata-neoliberális uralkodó menedzser-osztály teljes hatalomátvétele áll a populista lázadás hátterében. A francia sárga-mellényes mozgalom, a Brexit vagy Trump mind ennek az új osztályharcnak a termékei.

Jelentős irodalma van annak, hogy a dezindusztrializáció, a reménytelenséggel összefüggő betegségek és magas halálozási ráta, az importsokk és a robotizáció egyaránt statisztikailag szignifikáns összefüggésben vannak az illiberális és populista politika erősödésével.^[5]

Szociáldemokrácia vagy pluralizmus?

A technokrata a neoliberalizmusnak a Lind-féle bírálatát baloldali alapról nagyvonalakban el lehet fogadni. Kritikája technokrata-neoliberalizmussal szemben egészen odáig helytálló, ameddig nem vesszük alaposabb szemügyre az „osztályelméletét”. A könyv gyengeségei az oldalak lapozásával egyre világosabbá válnak.

Lind könyve az osztályelemzést feléleszteni igyekvő művek sorába tartozik. Korábban e sorok szerzője is írt már arról, hogy miért fontos az osztályelemzés. Különösen akkor, amikor távolról sem magától értetődő osztályokról beszélni a globalizált késő kapitalizmusban, a szociáldemokrata pártok hanyatlása és az identitáspolitika korában. A korszellem világszerte, de különösképp Kelet-Európában nem kedvez az osztályelemzésnek. Lind, a maga tekintélyével, centrista és szoft-konzervatív beágyazottságával ezzel a főárammal megy szembe, nagyon helyesen.

Lind nagyon jól teszi, hogy nagy lendülettel hangsúlyozza azt, hogy a demokrácia egy osztálykompromisszum. Minden baloldali szívét megdobogtatja az a trockistából konzervatívvá lett James Burnhamtől kölcsönzött idézet, mellyel Lind könyvét indítja:

„Nincs az az elmélet, ígéret, jószándék, vagy vallás, ami képes lenne féken tartani a hatalmat. Egyedül a hatalom tartja féken a hatalmat.”^[6]

Eddig szép és jó. Lind ugyanakkor nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a szociáldemokrata társadalomelmélet hagyományát. A munkások és az elitek közötti kompromisszum rendszerét demokratikus pluralizmusnak nevezi. Furcsa ugyanakkor, hogy úgy tesz, mintha ezt mások előtte nem írták volna meg, mintha a baloldali hagyomány az általa – joggal – elvetett ökonomista marxizmusból állna. Sem a főszövegben, sem a lábjegyzetek között nem találkozunk a szociáldemokrata társadalomtudomány klasszikusaival. Márpedig a demokratikus osztályharcnak, illetve az osztálykompromisszum felborulásának hatalmas irodalma van, mint ahogy annak is, hogyan lehetne új alapokra helyezni a 21. században a demokratikus osztálykompromisszumot.

Mivel Lind nem épít a szociáldemokrata társadalomelméletre, ezért fogalmai kidolgozatlanok. A könyvben vázolt uralkodó osztály például meglehetősen tág. Lind szerint az uralkodó osztály nem a kapitalistákból vagy az 1%-ból áll, hanem a diplomás elit azon részéből, mely az intézményi vezetők körét adja, ami Lind szerint nagyjából a társadalom felső 15%-a. Egy diplomás fekete tanár például az uralkodó osztály tagja, egy hat munkást alkalmazó gázvezetékszerelő vállalkozó viszont már underclass.

Az uralkodó osztálynak ez a meghatározása ebben a formában azonban abszurd, még akkor is, ha az oktatási rendszerhez való hozzáférés valóban fontos osztályképző tényezővé vált.

Egy ponton maga Lind is elismeri, hogy ami a gazdasági-hatalmi egyenlőtlenségeket valójában hajtotta az elmúlt évtizedekben, az „nem a tudástőke, hanem a jó öreg gazdasági tőke volt”.^[7] Ha ezt ilyen jól látja, akkor nem világos, hogy miért hiányzik osztályelméletéből a gazdasági-pénzügyi tőke.

Az uralkodó osztályt hiba lenne összemosni a diplomásokkal.

Fehér vagy munkás?

Lind hajlamos a munkásosztályt összemosni a fehér munkásokkal – ahogy arra helyenként túlzó, helyenként pontos kritikájában, a neoliberális elitizmust távolról sem kedvelő Anand Giridharadas a New York Timesban felhívta a figyelmet. Egy létező problémára ráérezve, azt felnagyítva és eltorzítva Lind azt írja, hogy az elitek multikulturalizmusa míg nyitott a kisebbségek identitásának elismerésére, addig ellenséges a fehér szubkultúrák tradícióival szemben.  Amikor a cégek és politika továbbra is lényegesen nagyobb előmeneteli lehetőségeket biztosítanak a fehér amerikaiaknak, amikor az üzleti osztály elsöprő többsége fehér férfiakból áll, akkor nehéz látni, hogy a neoliberalizmus pontosan hogyan is nyomja el a fehéreket, kérdezi joggal Giridharadas.

Giridharadas ugyanakkor jobrább próbálja tolni Lindet, mint ahol az valójában van. Giridharadas kritikája a liberálisok többségéhez hasonlóan alábecsüli a munkások szerepét Trump megválasztásában. Az ideológiai szemellenzőkön túl ez annak is betudható, hogy két látszólag egymásnak ellentmondó állítás egyszerre igaz. Trump és a republikánus párt továbbra sem annyira népszerű az alacsony jövedelműek körében, mint a Demokrata párt, illetve akár Clinton volt 2016-ban. Ebből ugyanakkor nem következik, hogy az osztály-tényező irreleváns, sőt:

a munkásszavazók ugyanis nagy arányban pártoltak át a Demokrata párttól a Republikánus párthoz a közép-nyugati dezindusztrializált államokban (Wisconsin, Pennsylvania, Ohio, Illinois), vagy New York állam északi, szintén dezindusztrializált részén.

A „szegények” körében tehát a demokraták továbbra is népszerűbbek, ám nagyon jelentős volt az elmozdulás a két párt szavazóbázisának osztály-összetételében. 

Lind tehát jó helyen keresgél akkor, amikor arról beszél, hogy a populizmus jelenségét nem lehet csupán Putyin ármánykodásával vagy a mélyről jövő rasszizmussal magyarázni. Az osztály fontos tényező a populizmusban. Lind rávilágít, hogy még a latínók erős többsége is a szigorúbb bevándorlás pártján áll, akiket értelemszerűen nehéz lenne fehér-angolszász felsőbbrendűségi tudattal vádolni. A könyv egy részében a szerző világosan látja a munkásosztály etnikai sokszínűségét és az ebből fakadó potenciális konfliktusokat, komplex szervezési feladatokat. Máskor azonban nem fogalmaz elég körültekintően, helyenként a munkásosztályt és a fehér munkásosztály szinonimaként használja.

Pontosabb fogalmazással közelebb kerülhetünk egy fontos problémához, ez pedig az elitek anti-populizmusa, és hajlama arra, hogy az identitáspolitikát fel, az osztálypolitikát pedig leértékelje, miközben ragaszkodik a neoliberalizmushoz és a kozmopolita értékrendhez. Látni kell ugyanakkor, hogy a neoliberalizmus a fehér és a fekete munkásokat egyaránt sújtja, azzal a különbséggel, hogy utóbbinak ezzel együtt is nehezebb a boldogulása. A fehér sérelmek hangsúlyozásával és az etnikai hátrányok kicsinyítésével Lind saját céljával, a munkás-szolidaritás megerősítésével megy szembe.

Progresszív osztálypolitika

Lind könyvének fő erőssége a narratíva-képző erejében rejlik. Fején találja a szöget akkor, amikor az osztály-konfliktusok központi jelentéségéről ír. Éleslátó akkor, amikor az alulról szerveződő hatalom megerősítésében látja a kiutat. Becsülendő akkor, amikor a begyöpösödött liberális és konzervatív álláspontokat próbálja kimozdítani súlypontjukból, hogy esélyt adjon egy új, kölcsönös megértésnek.

Lind az osztály fogalmára építve próbálja meg a republikánus közösségelvűséget és a demokrata progresszivizmust egymáshoz közelebb hozni. Célja, hogy megmentse a demokráciát a demagóg populizmustól – ebben csak egyetérteni lehet vele. Ám kevésbé meggyőző, hogy ezt pont az Lind-féle osztályelmélet nélküli kulturális osztálypolitika fogja elérni.

Lind szerint a megoldás a demokratikus pluralizmus. Ennek jegyében számos liberális és baloldali megoldást is elvet. Szerinte az oktatási rendszer fejlesztése szükséges, de távolról sem elégséges megoldás. Hasonlóképp elveti a redisztributív megoldásokat, például az alapjövedelmet, mely szerinte csak pacifikálja a technokrata-neoliberalizmus veszteseit, az egyenlőtlenségek strukturális forrására nem megoldás. Lind szerint az egyedül járható út az „ellenhatalom” – ám a könyve már nagyon keveset mond arról, hogy az alávetett osztályoknak hogyan lesz (újra) hatalma.

A könyvből hiányzik az igazi empirikus mélység. Ami talán még problémásabb, hogy a Lind által követett osztályfogalom hajlamos az osztályt elsősorban kulturális státuszcsoportként definiálni, és a fehér munkásosztályra koncentrálni. Lind távol áll az enticista, Trump-féle populizmustól, okosan navigál a progresszív nacionalizmus vizein. Ám jól megalapozott osztályelmélet hiányában narratívája alkalmatlan az etnikai és osztályalapú konfliktusok közös nevezőre hozására, ezen keresztül a munkások és az underclass különböző frakciói közötti valódi osztályszolidaritás megalapozására.

Lind könyve egy nagyon érdekes példa arra, hogyan veszítheti el a baloldal az előnyét az osztálypolitika pályáján a progresszív nacionalizmus kreatív újraértelmezőivel szemben. Bőven van mit tanulnia ebből a baloldalnak. Ugyanakkor világos, hogy a könyvben vázolt homályos demokratikus pluralizmus helyett csak egy olyan progresszív osztálypolitikára lehet a kiút, amely képes újra koalíciót építeni a városi és vidéki, kisebbségi és többségi, natív és bevándorló munkások között. Csak így építhető fel a munkásosztály hatalma újra, ami képes lehet a kapitalizmus szélsőségeit ellenpontozni.

Erre csak egy felelős baloldali populizmus lehet képes. Felkészül AOC.^[8]

Címfotó: Paul Lowry, Wikmedia Commons

Jegyzetek

[1] Erről az irodalomról kiváló kritikai áttekintést ad Bergfeld, M. (2019). The Perils of the “White Working Class”: Analysing the New Discussion on Class. Global Labour Journal, 10(1), 69-83.

[2] Kevés szerző van, akinek könyvéről recenziót ír balról jobbra haladva a Jacobin, a Guardian, a New Yorker, a New York Times, a Washington Post, a The Times, a Wall Street Journal, a Foreign Affairs, a National Interest, vagy a National Review.

[3] Lind: The New Class War, p. xv.

[4] Secretary of state az amerikai rendszerben.

[5] Lásd p.: Anelli, M., Colantone, I., & Stanig, P. (2019). We Were the Robots: Automation in Manufacturing and Voting Behavior in Western Europe. BAFFI CAREFIN Centre Research Paper No. 2019-115. Colantone, I., & Stanig, P. (2018). Global Competition and Brexit. American Political Science Review, 112(2), 201-218. Koltai, J., Varchetta, F. M., Mckee, M., & Stuckler, D. (2019). Deaths of despair and Brexit votes: cross-local authority statistical analysis in England and Wales. American Journal of Public Health (Published online: 5 Feb 2020). McQuarrie, M. (2017). The revolt of the Rust Belt: place and politics in the age of anger. The British Journal of Sociology, 68(S1), S120-S152.

[6] James Burnham: The Machiavellians: Defenders of Freedom (1943), idézi Lind: The New Class War, p. vii.

[7] Lind: The New Class War, p. 120

[8] Alexandria Ocasio-Cortez