A demokrácia több, mint absztrakt elvek intézményesülése: a létező demokráciák egy osztálykompromisszum termékei. Ha a társadalmi konfliktusokat a demokrácia nem kezeli, akkor felborul az osztálykompromisszum, a demokrácia legitimációja meginog. E több részes írás harmadik, befejező része arról szól, hogyan vezetett Magyarország féloldalas gazdasági integrációja, a függő fejlődés rossz kormányzati kezelése, társadalmi és gazdasági dezintegrációhoz, illetve az orbáni autoriter kapitalizmus kialakulásához.

Scheiring Gábor

A cikksorozat első része azt mutatta be, miért jelent előrelépést, ha a demokráciára úgy tekintünk, mint a történelmileg és földrajzilag változó természetű osztálykonfliktusok kezelésének egy intézményesített formája. A demokrácia alapját jelentő normák nem valamilyen elvont, absztrakt folyamat keretében intézményesülnek, hanem szervezett társadalmi konfliktusok eredményeként.

A tartós demokráciához szervezett társadalmi konfliktusok intézményileg rendezett megvívására, illetve erre képes társadalmilag beágyazott szerveződésekre – munkáspártokra és szakszervezetekre – van szükség.

A demokratikus elvek hirdetése és jogszabályokba rögzítése tehát nem elégséges feltétele a demokratizációnak.

A második rész azt mutatta be, milyen sajátos feszültségek jelentkeznek a demokrácia és a kapitalizmus között a világgazdaság (fél)perifériáján. A félperifériát a centrumországoknál jobban feszítik a globális gazdaság feszültségei, aminek hatására olyan belső dezintegráció indulhat el, ami kikezdni a demokráciát. A félperifériák tapasztalatai és az ezt szisztematizáló társadalomelméletek legalább annyira fontosak a globális kapitalizmus európai félperifériáján lévő Magyarország helyzetének megértéséhez, mint a centrumországok tapasztalatai.

A cikksorozat záró része ezeket a belátásokat alkalmazza a magyar demokrácia hanyatlásának elemzésére, a 2019-ben megjelent könyvemre építve.[1]

Az érv rövid összefoglalása

A rendszerváltást követően Magyarországon egy felülről szimulált demokrácia jött létre, amiben társadalmi mozgalmaknak érdemi szerepe nem volt. A demokráciát intézményesítő hatalmi koalíciót a munkások csak kívülről támogatták átmenetileg. A posztszocialista versenyállam a gazdaság- és társadalompolitikai eszköztárát a külföldi tőkéért folytatott versengésnek rendelte alá. A 2000-es évek második felére két területen, a munkatársadalmon és a gazdasági eliten belül is elemi erővel jelentkeztek a globális integráció okozta feszültségek. Ezek teremtették meg az autoriter kapitalizmus és felhalmozó állam kialakulásának strukturális feltételeit. Mindkét folyamat a rosszul menedzselt függő fejlődésben gyökerezik, amiben a politikának fontos szerepe volt.

A politikai osztály nem tudta az államot fejlesztő államként bevetni, aminek eredményeként a nemzeti burzsoázia nem tudott felnőni a nemzetközi tőkésosztály mellé, és betörni a magas hozzáadott értéket lehetővé tevő piaci szegmensekbe. A feltörekvő nemzeti kapitalisták így összeütköztek a rendszerváltást követően domináns pozícióba kerülő nemzetközi tőkések és technokraták hatalmi blokkjával. A képességfejlesztő szociális állam hiánya, a csökevényes jóléti állam kifulladása pedig a munkásosztály jobboldali fordulatában játszott fontos szerepet. A 2000-es években a nyugdíjrendszeren keresztül már nem lehetett pacifikálni a rendszerváltás veszteseinek fiatalabb korosztályait, alacsonyan konzerválódott a foglalkoztatottság és a bérszínvonal, így a munkás- és középosztályra jellemzővé vált a kiszolgáltatottság. Ez volt az a mozzanat, ami a rendszerváltás intézményeinek legitimációját valójában aláásta.

Ebbe a hatalmi térbe tudatos szervezőmunkával nyomult be a Fidesz, felépítve saját magát, mint a nemzeti tőke és a kiábrándult munkásosztály politikai képviselőjét.

A nemzeti burzsoázia és a nacionalista politikusok szövetsége mobilizálni tudta a munkásosztályt és a rendszerváltás veszteseinek egy részét a versenyállam, és az azt fenntartó hatalmi tömb ellen, ám a 2010 utáni új államstratégia a munkásosztály kiszolgáltatottságát több dimenzióban is fokozta.

 Ezért a felhalmozó állam az intézményi autoritarizmus, valamint az autoriter populizmus eszközeivel él, hogy megakadályozza a tőkefelhalmozás veszteseinek lázadását.

A lenti ábra ennek az érvnek az összefoglalását mutatja (a társadalomtudományban folyamat követésnek[2] nevezett oksági elemzési módszer keretében).

Versenyállam és a felülről szimulált demokrácia kifulladása

A gazdaságpolitikai elit politikai oldalanként eltérő mértékben volt beágyazva a tőkésosztály két frakciójába, más jellegű volt politikai oldalanként a gazdasági és a politikai eliteket összekötő forgóajtó jellege.

A transznacionális tőke és a vele szorosan összekapcsolódó bankszektor, valamint a baloldali gazdaságpolitikai elit között lényegesen erősebb forgóajtó üzemelt 1990–2014 között, mint a jobboldali gazdaságpolitikai elit esetében.

A jobboldali gazdaságpolitikai elit és a nemzeti tőke közötti forgóajtó csak fokozatosan épült ki, a politikai jobboldal a nemzeti tőke érdekérvényesítésére csak a 2000-es évek második felétől vált igazán nyitottá, így a transznacionális tőke privilegizált viszonya a versenyállamhoz 1990–2010 között zavartalanul érvényesült.

A függőség a transznacionális tőkétől nemcsak a transznacionális tőke strukturális hatalmának – azaz a gazdaságban játszott központi szerepének – a következménye. A transznacionális tőkét és a vele szoros kapcsolatban lévő bankszektort a versenyállammal összekötő elithálózatok, forgóajtók döntő szerepet játszottak a transznacionális tőke hatalmi pozíciójának bebetonozásában. A transznacionális tőke gazdasági hatalma és a velük szövetséges gazdaságpolitikusok karrierje és befolyása szorosan összefügg: a forgóajtón ki-be áramló gazdaságpolitikusok egyszerre biztosították saját maguk és a transznacionális tőke hatalmi pozícióját.

Ez összhangban van Szalai Erzsébet kvalitatív interjúkra támaszkodó megfigyelésével, miszerint a bürokrácián belül elkülönül egymástól egy, a „nyugati szektorhoz” kapcsolódó, valamint a „hazai szektorhoz” kapcsolódó blokk, amelyek közül a „nyugati szektorhoz” kapcsolódó blokk a domináns.[3] Saját adataim ezt alátámasztják, illetve kiegészítik azzal, hogy e két blokknak eltérő a politikai beágyazódása is. A transznacionális vállalatok és helyi szövetségeseik által alkotott hatalmi blokk intézményesítette a versenyállamot.[4] A globalizáció tehát nem megtörténik az állammal, hanem a forgóajtón ki-be járó szereplők konstruálják aktív állami szerepvállalással.

Ahogy az állam a transznacionális tőkéért versengett, a piaci modernizátorok is vetélkedtek egymással a transznacionális társaságoknál megszerezhető, anyagilag és szimbolikusan is kifizetődő kapcsolatokért.

Ez az ideológiai licit a transznacionális tőke által uralt szimbolikus rendben vívott elismerési küzdelemként is értelmezhető. A transznacionális tőke tehát nemcsak az államokat, hanem az elit tagjait is versenyezteti. A transznacionális társaságoknál, nemzetközi bankoknál és pénzintézeteknél azoknak volt legnagyobb esélye az elhelyezkedésre, akik bizonyították, hogy jó menedzserei a transznacionális tőkére épülő rendnek, akik értették az új szimbolikus rend nyelvét, kulturális kódjait és technológiáit.

A versenyállam nem volt fejlesztő állam. A versenyállam nem törekedett az állami tulajdonban lévő cégek reorganizációjára, graduális védelemmel kísért modernizációjára. Sőt az állami cégek megszűnését a versenyállam még fel is pörgette egy mesterségesen generált csődhullámmal és importliberalizációval. A versenyállamban nem léteztek politikák a technológiatranszfer elősegítésére. A szellemi tulajdonjogokat teljesen liberalizálták, megszűnt az állami technológiavásárlás. Az állam eszköztelen volt a K+F-kapacitás 90-es években bekövetkező összeomlásával szemben.

Bár a versenyállam fenntartott egy csökevényes jóléti államot, valójában nem eresztett gyökeret az oktatásra és egészségügyre épülő képességfejlesztő állam stratégiája. A legjelentősebb jóléti beavatkozás a korai nyugdíjazás volt, az oktatási és egészségügyi rendszereket azonban sodródás és fokozatos leépülés jellemezte a piaci átmenet húsz éve alatt. Ezek hiányában a versenyállam nem tudta megállítani, hogy a külső integráció belső dezintegrációval járjon.

Függő fejlődés: külső integráció, belső dezintegráció

A piaci átmenet liberális elméletei azt feltételezték, hogy a külgazdasági nyitás, az állami tulajdon leépítése, az iparpolitika visszaszorítása, a gazdaság deregulációja egyértelmű pozitív folyamatokat generál mind a gazdaságban, mind a társadalomban. A piaci fundamentalista közgazdászok azt feltételezték, hogy a szocialista gazdaság leépítésével bekövetkező dezindusztrializáció már rövid távon növekedési többletet eredményez, ahogy az új transznacionális tőke magasabb termelékenysége és jövedelmezősége lecsorog, tovagyűrűzik.

Ezek a várakozások nem teljesültek. A neoklasszikus növekedéselmélettel szemben a korai dezindusztrializáció strukturalista elméletével összhangban[5], a feldolgozóiparban széthulló vertikális kapcsolatok hozzájárulták a gazdasági válsághoz a rendszerváltást követően, illetve hosszabb távon visszafogták a gazdaság növekedési potenciálját. A magyar állam pénzügyi kapacitásai leépültek, és ezzel párhuzamosan stratégiai, politikai szinten is elvesztette támogatottságát a fejlesztő állami iparpolitika.

Az állam gyengesége jelentős szerepet játszott abban, hogy a külső integráció belső gazdasági és társadalmi dezintegrációval járt.

A gazdaság külföldi tulajdonosok által dominált szektora döntő részben exportra termel magas technológiai komplexitású termékeket. A külföldi tőkével a magyar tulajdonú vállalkozások nem tudtak egyenrangú kapcsolatot kialakítani. A nemzeti tőke így visszaszorult az alacsony hozzáadott értékű bérmunkázó-beszállítói szerepekbe, illetve a gazdaság munkaintenzív szektoraiba (építőipar, mezőgazdaság, turizmus, logisztika, élelmiszeripar).

A függő fejlődés eredményezte dezintegrált gazdasági struktúra a munkaerőpiacon, illetve a munkaügyekben is tetten érhető. A tudásintenzív termelést folytató transznacionális cégek nagyobb keresletet támasztanak a képzett munkaerő iránt, az anyaországból érkező korlátozott hatásokon át a magyar társaságokhoz képest jobban tolerálják a szakszervezeteket, illetve kevésbé ellenzik az oktatási, illetve jóléti szolgáltatásokat. Ezzel szemben a munkaintenzív termelést végző magyar tulajdonú cégek körében alacsonyabb a szakszervezeti aktivitás, növekedési kilátásaikat inkább befolyásolják a magas bérek, illetve kevésbé támasztanak keresletet a képzett és kooperatív munkaerő iránt.

A képzetlen munkások a globális termelési hálózatokban olcsó és kiszolgáltatott munkaerőként vesznek részt, vagy a helyi piacra termelő cégekben dolgoznak, ha egyáltalán dolgoznak. Köreikben a korábbiaknál nagyobb arányban jelenik meg a munkavállalói szegénység, egyre könnyebb lefelé kiesni a társadalomból. A magyar munkásosztály jelentős része ilyen munkavállalói szegénynek tekinthető, amennyiben vásárlóerő-paritáson mért jövedelme nemzetközi viszonylatban kiugróan alacsony volt a 2000-es évek végére, illetve ugyanerre az időszakra tehető a rendkívüli mértékű háztartási eladósodás és ennek nyomán a növekvő anyagi kiszolgáltatottság.

A munkásosztály lázadása

A magyar társadalomtudomány nagy adóssága, hogy – néhány kivételtől eltekintve – teljesen elhanyagolta annak feltárását, hogy a munkások hogyan élték meg a rendszerváltást.[6] A könyvemben négy tipikus dezindusztrializált városban – Ajka, Dunaújváros, Salgótarján, Szerencs – 82 munkással folytatott beszélgetés alapján ezt a megélést vizsgáltam. Anélkül, hogy ezeknek az interjúknak a részleteibe elmerülnénk, az alábbi ábra egy rövid összefoglalást ad az interjúkban leggyakrabban előforduló szavakról, melyekkel a munkások elbeszéltek a rendszerváltással kapcsolatos tapasztalataikat.[7]

Az ábra jól mutatja a 90-es évek reménykedését, a 2000-es évek kiábrándulását, és a legfőbb társadalmi problémákat, igazságtalanságokat. A 2010 előtti felülről szimulált demokrácia és a függő liberális kapitalizmus intézményei egy ideig összeegyeztethetőek voltak. A versenyállamot intézményesítő hatalmi koalíciónak a munkásosztály nem volt része abban az értelemben, mint a nyugati szociáldemokráciák esetében. Ugyanakkor a nyugati intézményeket a magyar gyakorlatba átültető elitek nem is kerülhették meg teljesen demokratikus keretek között a munkásosztály érdekeit. A rendszerváltás kezdetén a munkások reménykedők voltak és kívülről támogatták a technokrácia és a külföldi tőke által alkotott hatalmi tömböt, így járulva hozzá a felülről szimulált demokrácia átmeneti stabilizációjához.

Ez a külső támogatás ugyanakkor a piaci átmenet során folyamatosan kopott, majd a 2000-es évek végére teljességgel elfogyott. Az interjúkból világosan kirajzolódik egy markáns politikai kereslet a munkások részéről a rendszerváltás korrekciójára. A morális ökonómia fogalma segítségével láthatóvá tettem a munkások erkölcsi elveit és elvárásait, amelyek a szolidaritásra, reciprocitásra, állami újraelosztásra és törődő vezetőre vonatkoznak. Ez az értékrend önmagában teljesen megfelel a nyugati, illetve észak-európai szociáldemokrácia nézeteivel.

Az igazságtalanságok egymásra rakódó élményéből kialakult a munkások egy része körében az átfogó reményvesztettség. Ez a piaci átmenet kritikájában öltött testet – a demokráciát és a szabadságot az interjúalanyok többsége pozitív mércének tekintette.

Ezzel együtt annak is többen hangot adtak, hogy az új rendszer csak növelte az érdemi szabadság hiányát. A reményvesztés dinamikájában az is szerepet játszott, hogy az EU-csatlakozás sem járt érdemben érzékelhető életszínvonal-javulással. Az euroatlanti integráció a politikai baloldal egyik fontos mítosza, legitimációs stratégiája volt a ’80-as évektől, aminek alternatíváját a mai napig nem találta meg. A magyarok EU-pártiak továbbra is, de önmagában az EU-integráció már nem lelkesít.

A kapitalizmust a többség kritikusan értékelte, bár egészében nem utasították el. A piaci átmenettel szembeni csalódottság, majd reményvesztettség egyértelműen negatívan érintette a Magyar Szocialista Pártot.

Számos munkás interjúalany adott hangot annak a nézetnek, hogy a szocialista párt nem képviseli a munkások érdekeit. Míg a 2000-es évek első felében a munkásosztály körében a párt felülreprezentált volt, 2010-re ezt a támogatottságát elvesztette és a munkások vagy passzívvá váltak, vagy a Fidesz, illetve a Jobbik felé orientálódtak.

A baloldal társadalmi gyökerének elvesztése abban is tetten érthető volt, hogy az interjúalanyok többsége a szakszervezetekben sem bízik, nem látja, hogy azok érdemben fel tudnák vállalni a munkásosztály képviseletét.

A 2000-es évek második felétől a nemzet lett az a kollektív identitás, ami elképzelhetővé tette a sértett morális ökonómia helyreállítását. A nemzet, mint elképzelt morális szolidaritásközösség jelent meg a munkások egy része körében. Baloldali világmagyarázatok hiányában így lehetőség nyílt arra, hogy a jobboldal becsatornázza a munkásosztály tagjainak frusztrációját, félelmét a jövőtől, lecsúszástól.

Az így kialakuló neonacionalista szolidaritásközösség képzete ugyanakkor eltér a szociáldemokrata szolidaritásközösségtől abban, hogy fent és lent egyaránt éles szembeállítások jellemzik. A nemzetet, mint szolidaritásközösséget védőkkel szemben az azt gyengítő nemzetközi tényezők jelennek meg: a transznacionális tőke, a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi kozmopolita, illetve technokrata elitek. Ezzel párhuzamosan a neonacionalista morális közösség a társadalom alsó szegmensében is erkölcsi értékkülönbségeket hoz létre. A szűkösen rendelkezésre álló erőforrások közepette folytatott versenyben az érdemes és érdemtelen munkások megkülönböztetése válik az elismerés megszerzésének egyik legfőbb eszközévé.

Ezek a morális hierarchiák jelentősen megnehezítik azt, hogy kialakuljon egy széles társadalmi koalíció a 2010 utáni rendszer vesztesei között. Ez a rendszerváltás megélésében mélyen gyökerező neonacionalizmus jelentősen hozzájárul az Orbán-rendszer stabilitásához a népszerűtlen társadalmi-gazdasági intézkedések ellenére is.

A nemzeti tőke lázadása

Könyvemben szintén részletesen elemeztem azt, ahogy a 2000-es évek második felére a nemzeti tőkésosztály szembefordult a versenyállamot intézményesítő hatalmi koalícióval, és megkezdte kiépíteni kapcsolatait a politikai jobboldallal. Ezzel párhuzamosan azt is bemutattam, hogy a Fidesz aktívan törekedett a nemzeti kapitalisták körében szétszórt elégedetlenség megszervezésére és politikai képviseletére.

Folyamatosan erősödött a jobboldal és a nemzeti tőke közötti forgóajtó, illetve a Fidesz több tőkés lobbiszervezetbe beszüremlett. 2002-től a Fidesz egy jelentős gazdaságpolitikai fordulatot is végrehajtott ellenzéken belül, háttérbe szorította saját fundamentalista piaci modernizátorait, és gazdasági nacionalista programot dolgozott ki, amely a nemzeti tőkefelhalmozás felpörgetését ígérte.

A nemzeti tőke és a jobboldal közötti kezdeti ambivalens viszony így átalakult, miközben a baloldal megőrizte privilegizált kapcsolódását a transznacionális tőkéhez.

A 2002 óta a 100 leggazdagabb magyar listájára felkerült nagytőkések adatait tartalmazó adatbázis elemzésével a Fidesz hatalmát stabilizáló nemzeti tőkén belül megkülönböztettem: 1. a politikai kapitalistákat, 2. az elkötelezett tőkéseket, 3. a feltörekvő tőkéseket, 4. a kooptált tőkéseket, 5. a passzív elfogadókat.

Az elkötelezett tőkések jobboldali kötődését nem magyarázza a Fidesz-kormányok által szórt pénz, ők ideológiai alapon építkeznek. A feltörekvő tőkések többsége olyan „garázsvállalkozó”, akik kicsiből indultak, többségük a második gazdaságból polgárosodott, büszkén hangoztatja, hogy nem privatizált, ám szembekerült a külföldi tőke dominanciájával vagy a baloldali kormányok gazdaságpolitikájával. A kooptált tőkések között vannak olyanok, akik szintén a transznacionális tőke dominanciája ellen hirdetett harc miatt szövetkeztek a Fideszszel, és vannak, akik esetében valószínű a költség-haszonelemzés eredménye a jobboldali fordulat. Végül a passzív elfogadók olyan tőkések, akiknek a politikai preferenciáiról nem tudunk semmit, ám nem is tesznek érdemben semmit azért, hogy megakadályozzák az autoriter kapitalizmus kialakulását, ebben az értelemben hozzájárulnak a Fidesz hatalmának stabilizálásához.

Fontos látni, hogy a jobboldali kötődésű tőkések 94%-a vagy képzetlen munkaerőt alkalmaz, vagy cégeikben a munkafolyamatok technológiai komplexitása egyáltalán nem játszik szerepet. A munkaintenzív vagy technológiát nem igénylő termelésben részt vevő cégek olyan intézményi konstrukciókban érdekeltek, amelyek fokozzák a munkaerő kiszolgáltatottságát, illetve csökkentik az adóterhelést, mivel nem igényelnek képzett munkaerőt, és nem alkalmaznak bonyolultabb technológiát.

A nemzeti tőke a transznacionális tőkéhez képest lényegesen ellenségesebb a béremelésekkel szemben; jobban érdekelt az oktatási, egészségügyi és szociális kiadások visszafaragásában; kevesebb hangsúlyt helyez az intézményi minőségre (átláthatóság, korrupció visszaszorítása, kiszámíthatóság); és erősen támadja a transznacionális tőkének nyújtott egyoldalú támogatásokat, az államtól pedig azt várná el, hogy segítse a nemzeti tőkét, hogy sikeresen vegye fel a versenyt a transznacionális vállalatokkal.

A felhalmozó állam

A nemzeti burzsoázia bevonása a hatalmi tömbbe a gazdasági és állami hatalom szorosabb összefonódását eredményezte. A Fidesz új osztálykoalíciót hozott létre a nemzeti és nemzetközi tőke és a nacionalista politikai elit részvételével: ebből a hatalmi tömbből kerülnek ki a felhalmozó állam legnagyobb nyertesei.

Az alábbi táblázat azokat a legfőbb politikai eszközöket valamit nyerteseiket foglalja össze, amelyekkel a felhalmozó állam támogatja a nemzeti, illetve nemzetközi tőke különböző csoportjait. A táblázatból világosan látszik, hogy a felhalmozó állam nem írható le pusztán egy korrupt mafiaállamként, sokkal szélesebb hatalmi koalíció támogatja, mint a politikai kapitalista oligarchák szűk köre.

Ezek közül az eszközök közül a közbeszerzések rendszere az egyedüli olyan közpolitikai terület, amely elsősorban a politikai kapitalistáknak kedvez, ám az állami beruházásoknak a kieső külföldi tőke pótlásában is óriási a szerepe, ezen keresztül tehát a teljes gazdaságra hatással van, a növekedés meghatározó eleme. A felhalmozó állam tulajdonjogi intézkedései elsősorban a politikai kapitalistáknak, a kooptált tőkéseknek és a feltörekvő kapitalistáknak kedveznek, kárvallottjai pedig a passzívak és a nem technológiai ágazatok transznacionális tőkései. A válságadók a kormány pénzügyi mozgásterének növelésén túl szintén a transznacionális tőkének a nem technológiai ágazatokból való kiszorítását célozták.

A felhalmozó állam elődjénél sokkal többet költ összességében a nagytőke kiemelt támogatására. Míg a transznacionális tőkének juttatott állami támogatások értéke megduplázódott a 2004–2010 közötti időszakhoz képest, addig a nemzeti burzsoáziánál landoló állami támogatások értéke 28-szorosára nőtt – s ebben a politikai kapitalisták csak elenyésző szeletet képviselnek.

Az adópolitikának szintén a legmagasabb jövedelmű magánszemélyek, illetve a nemzeti és a nemzetközi tőke a nyertesei. A lefelé tartó adóversenyben az Orbán-kormány minden elődjénél tovább ment, valóságos adóparadicsommá konvertálva Magyarországot: az EU-ban ma Magyarországon van a legalacsonyabb társasági adókulcs (9%). Az állam megnövekedett gazdasági kiadásait a szociális ellátások drasztikus leépítésével finanszírozta. Az alacsony képzettségű munkaerő kínálatának növelése valószínűleg elsősorban a nemzeti tőke igényeit szolgálhatta, míg a rugalmas munkaerő-kínálat biztosítása, a szakszervezeti jogok leépítése a nemzetközi és a nemzeti tőkének egyaránt kedves.

Orbán Viktor rendszerének első tíz éve alatt a foglalkoztatás erőltetett bővítésével, valamint a külső pénzügyi kiszolgáltatottság csökkentésével a felhalmozó állam tudott bizonyos pozitív előrelépést felmutatni, amit a kedvező nemzetközi környezet és az EU-források is erősen segítettek. 2016-tól a bérnövekedés is megindult, ez azonban mindeddig nem volt elengedő ahhoz, hogy a legjobban kereső 10%-ot leszámítva a magyarok többsége feljebb lépjen az európai jövedelmi ranglistán. Sőt a legrosszabbul keresők még lejjebb is csúsztak. A jövedelmi olló drasztikusan szétnyílt 2010-et követően, tudatos állami beavatkozások eredményeként.

A kormány adósságkezelő intézkedései segítették a jobban keresők pénzügyi kiszolgáltatottságának csökkentését, miközben nőtt a rezsihátralékosok száma. A legvagyonosabb 10% egészen mesés vagyongyarapodást tudhat magáénak, a leggazdagabbak által birtokolt részvényvagyon értéke közel 70%-kal nőt, míg a társadalom alsó 80%-ának vagyonnövekedése nem haladhatja meg lényegesen a 10%-ot 2010 és 2017 között.

Az életesélyek hosszú távú alakulását befolyásolja, hogy a kormány a szociális ellátásokon túl jelentős forrást vont ki az egészségügyből és az oktatásból is. A felsőoktatási beiratkozási ráta drasztikusan romlott, párhuzamosan az alap- és középfokú oktatási intézmények teljesítményével, amit a magyar tanulók PISA-felméréseken elért romló helyezései és a korai iskolaelhagyók számának növekedése mutat a legjobban.

Ezzel párhuzamosan a gazdasági oldalon visszaesett a külföldi tőke beáramlása. Bár Magyarország továbbra is erősen függ a feldolgozóipari transznacionális vállalatoktól, az új beruházások száma a térségben Magyarországon csökkent a legjobban. Közben jelentősen romlott a magyar gazdaság tudásintenzitása és az export technológiai összetétele is. A nemzeti tőkéhez juttatott extra erőforrások ellenére nem csökkent a magyar gazdaság dezintegrációja, a külföldi tőke és a Nemzeti tőke termelékenysége közti különbség pedig még enyhén nőtt is.

A felhalmozó állam az új hatalmi tömb három főszereplője vagyonosodásának rendeli alá az állam működését, így felerősíti a strukturális feszültségeket a tőkefelhalmozás és a demokratikus legitimáció között, amelynek kezelésére a politika visszaszorította a demokratikus visszacsatolási mechanizmusokat.

Az új rezsim tekintélyelvű természete a félperifériás kapitalizmus politikai menedzselésének egy lehetséges formájaként részben az új hatalmi tömb felhalmozásorientált kompromisszumának a következménye.

Ez a felhalmozó állam egy történelmileg létező receptet követ,[8] jól illeszkedve az autoriter államkapitalizmusok nemzetközi világába.[9] Nem állják meg a helyüket tehát azok az elméletek, amelyek az autoriter államot kizárólag valamilyen belső, magyar sajátosságként értelmezik, legyenek azok a turáni átok típusú kulturalista érvek, vagy a maffiaállam neoutilitarista érve, avagy a politikai fetisizmus csapdájában lévő, Orbán Viktor innovációs képességét túlhangsúlyozó érvek.

Következtetések

E három részes írássorozat amellett érvelt, hogy az empirikus osztályelemzés lényegesen közelebb visz minket a magyar demokrácia hanyatlásának és az autoriter államkapitalizmus kialakulásának megértéséhez.

Az elemzés egyik tanulsága, hogy a kapitalizmus nem szükségszerűen, de növekvő valószínűséggel vezet tekintélyelvű rendszerekhez, ha a tőke több csoportja is érdekelt az állami és gazdasági hatalom közötti szálak megerősítésében a tömegek hatalmának kárára. Nincsenek egyetemes történelmi törvények, amelyek meghatároznák, hogy ez hol és mikor történik meg. Ugyanakkor világos, hogy a kapitalizmusnak a társadalom polarizálása és a tőke csoportjai közötti feszültségek erősítése felé irányuló belső tendenciái vannak.

Egy másik fontos elméleti tanulság, hogy a nemzeti burzsoázia nem elégséges feltétele sem a demokráciának, sem az autoriter fordulatnak. A teljesen féloldalas külső gazdasági integráció belső dezintegrációhoz vezetett, valamint a nemzeti burzsoázia ezzel járó anti-liberális lázadásához. A transznacionális vállalatok szintén nem szükségképpen támogatói a demokratizálódásnak. A Magyarországon működő nemzetközi tőkések jól illusztrálják a különböző államszerkezetekhez történő alkalmazkodáshoz szükséges szembetűnő rugalmasságot. Különösebb hezitálás nélkül képesek egyezségre jutni a nemzeti burzsoáziával és az új tekintélyelvű rendszerrel.

Elméleti és politikai szempontból is fontos tanulság, hogy a munkásosztály nem öröklötten demokráciaellenes és nacionalista. A munkások átmenetileg kívülről támogatták a versenyállamot intézményesítő hatalmi koalíciót, cserébe a politikai elit átmenetileg tompította a munkásosztály leszakadását a piaci átmenet során. A munkásosztály egy részének baloldalból való kiábrándulása, jobboldali fordulata, illetve neonacionalizmusa nem érthető meg a piaci átmenetből való kiábrándulás nélkül. Végül a magyar demokrácia hanyatlásának története nem elszigetelt jelenség, nem kivételes sajátosság, hanem egy világszerte tapasztalható tendencia helyi megnyilvánulása.

A felhalmozó állam a tőkésosztály széles rétegének támogatását élvezi, ezért lényegesen stabilabb, mint egy pusztán politikai elnyomásra épülő korrupt ragadozó/mafia állam. A nacionalizmus továbbra is vonzóbb politikai identitás a munkásosztály és az underclass körében, mint a nemzetközi integráció technokrata modernizációs narratívája.

Orbán Viktor két pillérre, az intézményi autoriterizmusra és az autoriter populizmusra épülő rendszere így tehát „fent” és „lent” is be van ágyazva a magyar társadalomba.

Az EU-támogatások szintén jelentős külső finanszírozási forrást biztosítanak a rezsimnek, ami nem független attól, hogy maguk az EU-intézmények és így az uniós támogatások is erősen kedveznek az európai nagytőkének.

A rendszer meggyengüléséhez tehát külső és belső feltételek teljesülése is szükséges, amelyek egyelőre nem láthatók. Ugyanakkor egy külső gazdasági válság vagy az uniós források elapadása új helyzetet teremthet, amire a belső ellenzéknek készülnie kell. A politikai ellenzék stratégiáinak feladata, hogy megtalálják az itt elemzett strukturális adottságok között a leghatékonyabb politizálás eszközeit és készek legyenek Magyarországot visszaterelni egy demokratikusabb és szolidárisabb fejlődés útjára. A társadalmi realitások fényében ez egy nehéz és csak hosszú távon sikerre vihető folyamat. Vigaszként Polányi Károly[10] felismerését tudom csak ajánlani:

„A társadalom valóságának türelmes elfogadása rettenthetetlen bátorságot és erőt ad az embernek, hogy megszüntessen minden megszüntethető igazságtalanságot és szabadsághiányt.”

Címfotó: Pikrepo

[1] A könyvről többek között Szalai Erzsébet, Szelényi Iván, Pogátsa Zoltán, valamint Laczó Ferenc is írt recenziót.

[2] Elsősorban az amerikai szociológiában és politikatudományban bevett módszertan, angolul ‘process tracing.’

[3] Szalai, E. (2001). Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó, p. 190.

[4] Drahokoupil, J. (2008). The Rise of the Competition State in the Visegrád Four: Internationalization of the State as a Local Project. In B. van Apeldoorn, J. Drahokoupil, & L. Horn (Eds.), From Lisbon to Lisbon: Contradictions and Limits of Neoliberal European Governance. Basingstoke: Palgrave.

[5] Rodrik, D. (2016). Premature Deindustrialization. Journal of Economic Growth, 21(1), 1-33.

[6] Éber, M. Á., & Gagyi, Á. (2014). Osztály és társadalomszerkezet a magyar szociológiában. Fordulat, 6(21), 170-191.

[7] Az ábrán a szavak jelentés alapján összevontan szerepelnek, pl. kapitalizmus, piac, piacgazdaság, és ennek szinonímái mind kapitalizmusként jelennek meg. A szavak mérete előfordulásuk gyakoriságát mutatja. A töltelékszavakat (névelők, kötőszavak, névmások, stb) kivontam az elemzésből.

[8] Wolfe, A. (1977). The Limits of Legitimacy: Political Contradictions of Contemporary Capitalism. New York: Free Press.

[9] Antal, A. (2019). Orbán Bárkája. Budapest: Noran-Libro Kiadó; Fabry, A. (2019). The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. London: Palgrave Pivot.

[10] Polányi, K. (2004[1944]). A Nagy Átalakulás. Budapest: Napvilág.

Jegyzetek

[1] A könyvről többek között Szalai Erzsébet, Szelényi Iván, Pogátsa Zoltán, valamint Laczó Ferenc is írt recenziót.

[1] Elsősorban az amerikai szociológiában és politikatudományban bevett módszertan, angolul ‘process tracing.’

[1] Szalai, E. (2001). Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó, p. 190.

[1] Drahokoupil, J. (2008). The Rise of the Competition State in the Visegrád Four: Internationalization of the State as a Local Project. In B. van Apeldoorn, J. Drahokoupil, & L. Horn (Eds.), From Lisbon to Lisbon: Contradictions and Limits of Neoliberal European Governance. Basingstoke: Palgrave.

[1] Rodrik, D. (2016). Premature Deindustrialization. Journal of Economic Growth, 21(1), 1-33.

[1] Éber, M. Á., & Gagyi, Á. (2014). Osztály és társadalomszerkezet a magyar szociológiában. Fordulat, 6(21), 170-191.

[1] Az ábrán a szavak jelentés alapján összevontan szerepelnek, pl. kapitalizmus, piac, piacgazdaság, és ennek szinonímái mind kapitalizmusként jelennek meg. A szavak mérete előfordulásuk gyakoriságát mutatja. A töltelékszavakat (névelők, kötőszavak, névmások, stb) kivontam az elemzésből.

[1] Wolfe, A. (1977). The Limits of Legitimacy: Political Contradictions of Contemporary Capitalism. New York: Free Press.

[1] Antal, A. (2019). Orbán Bárkája. Budapest: Noran-Libro Kiadó; Fabry, A. (2019). The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. London: Palgrave Pivot.

[1] Polányi, K. (2004[1944]). A Nagy Átalakulás. Budapest: Napvilág.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások

  • Társadalmi vita a Szociális Demokrácia Programjáról
    Az Új Egyenlőség október 27-én a Debreceni Egyetem Hatvani István Szakkollégiumának meghívására Debrecenben járt. A nyitóelőadást Pogátsa Zoltán főszerkesztő ta...
  • Fenntartható mobilitás: megmentenek az elektromos autók?
    Egyéni ökológiai lábnyomunk legnagyobb részét az étkezés, a háztartási energiafelhasználás és az egyéni mobilitás adja. Ugyanakkor éppen a közlekedésben tűnik ú...
  • Az önkormányzásról a Városházi estén
    Hogy néz ki ma az önkormányzatiság, melyek a választók elvárásai, milyenek az önkormányzatok működési lehetőségei - többek erről volt szó a Városházi esték pódi...
  • Elefánt(ok) a szobában
    Dorosz Dávid pontos és aktuális kötete összefoglalja korunk globális ökológiai, klíma- és társadalmi katasztrófáiból következő politikai válságait. Ha a progres...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.