A demokrácia több, mint absztrakt elvek intézményesülése: a létező demokráciák egy osztálykompromisszum termékei. Ha a társadalmi konfliktusokat a demokrácia nem kezeli, akkor felborul az osztálykompromisszum, a demokrácia legitimációja meginog. E több részes írás második része arról szól, milyen sajátos feszültségek jelentkeznek a demokrácia és a kapitalizmus között a világgazdaság (fél)perifériáján.

Scheiring Gábor

A cikksorozat első része azt mutatta be, miért jelent előrelépést, ha a demokráciára úgy tekintünk, mint a történelmileg és földrajzilag változó természetű osztálykonfliktusok kezelésének egy intézményesített formája. A demokrácia alapját jelentő normák nem valamilyen elvont, absztrakt folyamat keretében intézményesülnek, hanem szervezett társadalmi konfliktusok eredményeként. A demokratikus elvek hirdetése és jogszabályokba rögzítése tehát nem elégséges feltétele a demokratizációnak.

A tartós demokráciához szervezett társadalmi konfliktusok intézményileg rendezett megvívására, illetve erre képes társadalmilag beágyazott szerveződésekre – munkáspártokra és szakszervezetekre – van szükség.

E szereplők nyomásgyakorlása eredményeképp alakult ki a kapitalista centrumországokban a széles társadalmi rétegek életminőségét javító szociáldemokrata osztálykompromisszum. A centrumországok demokratizációját segítette a szocialista államok felemelkedése és velük folytatott geopolitikai versengés is – ám a belső nyomásgyakorlás meghatározó jelentőségű.

Kapitalista modernizáció vagy imperializmus?

A centrumországokban a kapitalizmus és demokrácia közötti feszültségteli viszony elemzésére kidolgozott és az első részben bemutatott elméletek a félperiféria országaira csak korlátozottan alkalmazhatóak. Míg a centrum országaiban („első világ”) a második világháborút követően látszólag megszilárdult a liberális demokrácia és a kapitalizmus ötvözetére épülő rendszer, addig a függetlenségüket frissen kivívott egykori gyarmat-országokban („harmadik világ”) illetve a volt szocialista régió „második világában” ez a viszony továbbra is ellentmondásos volt. Ezeknek a nem centrumországoknak a globális gazdasági munkamegosztásba erősebben bekapcsolódott, iparosodottabb részével foglalkozom, mely országokra az egyszerűség kedvéért félperifériaként utalok.

A félperifériák tapasztalatai és az ezt szisztematizáló társadalomelméletek legalább annyira fontosak az globális kapitalizmus európai félperifériáján lévő Magyarország helyzetének megértéséhez, mint a centrumországok tapasztalatai.

A cikksorozat első részében röviden ismertetett modernizációelmélet nagy hatást gyakorolt a félperifériákat elemző kutatókra is. A második világháborút követően ez a modernizációelmélet vált az eufemisztikusan „fejlődő” országoknak nevezett perifériás, félperifériás államok demokratizációjával foglalkozó kutatások domináns elbeszélési keretévé. Legegyszerűbb formában ez a modernizációs elmélet azt sugallta, hogy ezeknek az országoknak a kapitalista modernizáció ugyanolyan lineáris lépéssorozatán kell keresztül menniük, mint a centrumországoknak. Ennek eredményeképp a gazdasági fejlődés a félperiférián is növeli a társadalmi jólétet, kialakít egy modern, „nyugatias”, képzett középosztályt, mely kiköveteli magának a demokráciát. A kapitalista világrendszerbe való bekapcsolódás tehát a demokratizáció legfőbb feltétele a modernizációelmélet szerint.

A cikksorozat első része itt olvasható

Ez a modernizációelmélet egyértelműen a liberális-kapitalista szemlélet és érdekek képviseletét szolgálta. Beszédes, hogy az elmélet klasszikusa, Walt Rostow 1960-ban írt könyve „A gazdasági növekedés szakaszai” főcím mellé a „Nem-kommunista manifesztó” alcímet kapta. Ezzel az alcímmel az sem meglepő, hogy a CIA elérthetővé tette honlapján ingyen a könyvet. Ezzel a megközelítéssel ugyanúgy problémák voltak félperifériák, mint a centrumországok tekintetében, kiegészítve néhány sajátos kihívással. A perifériák, félperifériák függősége, az erőforrások centrumországokba való erőszakos átpumpálásának évszázados története, a kapitalizmus „külső” tényezőként való jelentkezése egyedi kihívás elé állította ezeket az országokat.

Erre a kihívásra a modernizáció elmélettel homlokegyenest szembenálló választ adott az imperializmus elmélete.[1]

Az imperializmus elmélete semmilyen lehetőségét nem látott arra, hogy a demokrácia a globális kapitalizmus keretei között a volt gyarmati országokban kialakuljon.

A gyarmati termelési mód politikailag garantált monopóliumokra épült, mint amilyen például gyarmati áruk kereskedelme vagy a transzatlanti rabszolga-kereskedelem. Érdemi verseny sem külföldről, a centrumországokból, sem a fogadó ország gyenge termelői felől nem érkezhetett ebben a monopol rendszerben. Erőfölényükkel visszaélve ezek a monopol társaságok erőforrásokat tudtak kivonni a helyi gazdaságból, hosszú távon fenntartva a gyarmati országok alulfejlettségét. A gyarmati térségek erőforrásai felett a centrum-országok azonban nem tudták tartósan biztosítani saját termelőiknek a monopóliumot, a nemzetközi riválisok felől érkező nyomás pedig végül világháborúhoz vezetett. Az imperializmus elméletét később a függőség elmélet erős változata továbbfejlesztette a gyarmati időszak utáni gazdasági függések rendszerének elemzésére. A következtetés ugyanaz maradt: az egyoldalú világgazdasági függés erőforrás kivonással jár, ami a harmadik világ országainak alulfejlettségét konzerválja, így ilyen körülmények között demokrácia sem alakulhat ki.[2]

Importhelyettesítő populista demokráciák

A huszadik század közepétől azonban tovább differenciálódott a kapitalista félperiféria, így a korai imperializmus elmélet nem írta le jól e térség helyzetét, problémáit. A félperifériás államok egy körében (Latin Amerika, Délkelet-Ázsia) a centrumországok tőkéscsoportjai versenybe kezdtek egymással a helyi erőforrások kitermelési lehetőségeinek megszerzéséért, ami egyben megnövelte ezeknek a félperifériás államoknak az alkuerejét a külföldi tőkével szemben. A technológiai fejlődés szintén hozzájárult ehhez a fokozódó globális versenyhez, egyre inkább lehetségessé vált komplex termelési folyamatok áthelyezése távoli országokba. Ezt a lehetőséget a félperiféria államai, például Brazília, Argentína, Dél-Korea, a helyi termelőkapacitások bővítésére fordítottak az importhelyettesítő iparosítási stratégia keretében.[3] Ezzel egy időben a szocialista blokk államai is importhelyettesítő iparosítással építették gazdaságukat, más politikai intézményrendszerben és a világgazdaságba kevésbé beágyazva, de hasonló iparosítást eredményezve.

Az importhelyettesítő stratégia nem arra tett kísérletet, hogy radikálisan szakítson a világgazdasági függésekkel egy szocialista forradalom keretében, hanem hogy az állami erőforrásokra és intézményekre építve csökkentse a külső függőséget a hazai termelőkapacitások központilag szervezett fejlesztésével. Az importhelyettesítő iparosítás, mely 1930-as évektől az 1960-as évekig uralta a fejlődő országok gazdaságpolitikáját, egyben a demokratizáció feltételeit is megteremtette, az egykori oligarchikus agrártársadalmak helyébe egy féloldalasan, de iparosodott társadalmat épített. Ennek a fejlődésnek az eredményeként különböző szerkezetek épültek ki egymás mellett, a szigetszerű iparfejlesztés mögött kevéssé szervesülő agrárszektorral. A félperifériás függőségek rendszere ugyanakkor továbbra is fennmaradt, így a centrumországoktól eltérő társadalomszerkezet alakult ki, ami nem tette lehetővé a fejlett országok szociáldemokrata osztálykompromisszumának az egyszerű lemásolását.

A félperiférián a társadalmi osztályok, mindenekelőtt a munkásosztály, kevésbé voltak szervezettek, az egykori gyarmati gazdaságokat uraló agrároligarchák relatíve erősek voltak továbbra is, illetve az urbanizáció gyorsabb volt, ami a vidékről a városba áramló szervezetlen tömegeket eredményezett.

Az agrároligarchákkal szembenálló feltörekvő nemzeti ipari tőke, a városi „populáris szektor” (gyengén szervezett munkások tömegei), valamint egy populista politikai mozgalom szövetsége vezényelte le az importhelyettesítést, ami egyben a demokratizáció alapjait is lerakta.

Erre a legjobb, legismertebb példa Perón rendszere Argentínában.

Ezek az importhelyettesítő populista demokráciák nem voltak liberális demokráciák abban az értelemben, ahogy a nyugat-európai demokráciák. Ezzel együtt megnyitották a politikai részvétel lehetőségét széles társadalmi rétegek számára, jelentős jövedelemújraelosztást hajtottak végre a társadalom alsóbb csoportjai javára, a korábbi oligarchikus politikai rendszereket részlegesen demokratizálták, ami lehetővé és egyben szükségessé is tette, hogy szociális rendszerek is kiépüljenek. Az importhelyettesítő nacionalista-populista rezsimek a nemzeti gazdasági függetlenség programját szociális kiegyenlítéssel egészítették ki, a nemzeti függetlenség nacionalista diskurzusát a szocializmus elemeivel kombinálták. Az importhelyettesítő iparosítás néhány évtizedig jelentős társadalmi és gazdasági fejlődést eredményezett a kapitalista félperiféria bizonyos országaiban.

Bár a korábbi agrár-oligarchikus társadalmi berendezkedéshez képest az ipari demokrácia irányába történő előrelépést jelentették, de ezek a populista demokráciák esetenként populista-autoriter rendszerekké torzultak.

Erre az egyik legismertebb példa egy későbbi, a klasszikus importhelyettesítés időszaka utáni periódusból a Chavez-féle venezuelai „bolivári” forradalom, mely a társadalom alsó rétegeire építő újraelosztó populista demokráciaként indult, majd egy populista-autoriter rendszerré züllött.

Bürokratikus tekintélyelvűség és tekintélyelvű fejlesztőállamok

A hatvanas évektől kezdve jelentkeztek az importhelyettesítő stratégia és a rá épülő populista demokráciák korlátai. Az 1973-as és 1979-es olajválság, a Bretton Woodsi Rendszer rögzített árfolyampolitikájának vége, majd a Volcker-sokk következményeiként romlottak a nemzetközi cserearányok, a nemzetközi hitelkamatok emelkedtek, így az erőltetett állami szerepvállalásra építő költséges központi beruházások, reálbéremelés és újraelosztó politika fokozódó adósságválságot és inflációt generált. A tőkefelhalmozás elérte korlátait a jelentős újraelosztással, a munkásosztály és a vidéki szegények politikai részvételével működő populista rezsimekben. Ez aláásta a populista demokráciákat fenntartó félperifériás osztálykoalíciót.

Az importhelyettesítő felhalmozási stratégia kifulladásával az exportorientált agrároligarchia, a nemzeti ipari tőke egy része, valamint a külföldi tőke és helyi szövetségesei új felhalmozási stratégiára való váltás mellett voltak, ami a demokrácia hanyatlásához vezetett.

Az importhelyettesítő stratégiáról az export-vezérelt felhalmozási stratégiára való áttérés súlyos társadalmi feszültségekkel járt. Az exportorientált agrároligarchia, a nemzeti ipari tőke egy része, a külföldi tőke és helyi szövetségesei ekkor számos félperifériás országban új hatalmi koalíciót kötöttek, amibe bevonták a katonaságot, hogy a populista demokráciát elfojtsák és így keresztülvigyék a piacosító reformokat. A populáris szektor és mozgalmai hevesen tiltakoztak a gazdaság liberalizációja, a reálbércsökkentés, a belső leértékelés politikája ellen, ami megerősítette az elnyomó politika szükségét. A nacionalista-populista rezsimek hanyatlásának e hullámát ragadta meg a bürokratikus tekintélyelvű rezsimek elmélete.[4]

A bürokratikus tekintélyelvű rezsimek felszámolták a korábbi populista demokráciák korlátozott demokratikus vívmányait, a katonaság a helyi technokrata elittel és a transznacionális vállalatokkal szövetkezve elfojtotta a neoliberális gazdasági reformok elleni tiltakozást és kierőszakolta a gazdaság gyökeres átalakítását (liberalizáció, privatizáció, stabilizáció).

A legjobb példa erre Pinochetnek Allende demokratikus szocialista kísérletét katonai puccsal megdöntő reformdiktatúrája Chilében.[5] A 80-as évek végének magyarországi reformdiktatúrája sok tekintetben hasonlított ezekre a bürokratikus tekintélyelvű rendszerekre.[6]

A kései iparosodás politikai problémájával kellett szembenéznie a kelet-ázsiai országoknak is, ami szintén erős állami beavatkozáshoz és elnyomó politikai rendszerhez vezetett. Jól ismert tény, hogy a második világháborút követő kelet-ázsiai gazdasági csoda mögött egy erős, jól szervezett, bürokratikusan felkészült állam állt.[7] A kelet-ázsiai bürokratikus tekintélyelvű államok abban tértek el a latin-amerikai változataiktól, hogy általában nem előzte meg őket a populista demokráciákkal való kísérletezés, illetve a bürokratikus szabálykövetés nagyobb szerepet kapott a személyközpontú latin-amerikai rezsimekhez képest. Ezek a kelet-ázsiai tekintélyelvű fejlesztőállamok egyszerre voltak bürokratikusan fejlettek, a politikai elitjük viszonylag egységes, ebből a pozícióból tudtak hatékony partnerséget kiépíteni a gazdasági szereplőkkel, anélkül, hogy a nemzeti tőke átvette volna az irányítást. Az állam persze a centrumországokban is jelentős szerepet játszott az iparosodás kezdeti szakaszában, amit képmutatás elvitatni. Ezt az állami szerepvállalást kapcsolta következő fokozatba a fejlesztőállam.

Az iparosítás megkezdése során tehát az állami elit állt a hatalmi hierarchia csúcsán, ebből is fakad, hogy képes volt kordában tartani a menet közben erősödő kelet-ázsiai nemzeti kapitalistákat. Ám nemcsak a vállalkozókat kellett az államnak megfegyelmeznie. A munkaerő elnyomása, a hosszú munkanapok, és alacsony szintű munkavállalói jogok még a japán fejlesztő államra is jellemzőek voltak, különös tekintettel a bevándorlók és a nők kiszolgáltatott foglalkoztatási viszonyaira. A távol-keleti fejlesztő államok mind csak gyenge baloldal, és szervezetlen, vagy politikailag elnyomott munkásosztály mellett tudták az erőltetett tőkefelhalmozást biztosítani.[8] Ezek az országok az állam iparpolitikai beavatkozása révén jelentős gazdasági modernizációt tudtak elérni függő világgazdasági pozícióból.

Függő fejlődés és a demokratizáció kihívásai a félperiférián

A huszadik század első kétharmada során a félperiférián tehát nem tudott a centrumországokhoz hasonló szociáldemokrata osztálykompromisszum kialakulni. Ezzel együtt kétségtelenül bekövetkezett a gazdaság bizonyos fokú modernizációja, illetve a populista demokráciák formájában a demokrácia is gyökeret eresztett a félperiféria több országában is. Az imperializmus és az erős függőség elmélete ebben a történelmi kontextusban nem voltak elég pontosak. Ez a helyzet a kritikai fejlődéselméletet újításra kényszerítette. Ebben a történelmi helyzetben született meg a világrendszer-elmélet, mely bevezette a félperiféria fogalmát.

A félperiféria a világgazdasági munkamegosztáson belül azon országokat ragadja meg, melyek maguk mögött hagyták az erős függőségek által dominált gyarmati gazdasági szerkezetet, és képesek voltak a globális kapitalizmuson belül bizonyos korlátozott fejlődésre, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozíciójuk megváltoztatására. A világrendszer-elmélet erős függőség tézisét tovább vivő szerzők úgy vélik, hogy a kapitalista világgazdaságba integrálódva nincs esély érdemi demokratikus rendszerek létrehozására és fenntartására.[9] Később a világrendszer-elmélet maga is tovább fejlődött, és lazított az erős függőség tézisén, így közelebb került a függő fejlődés téziséhez, mint például Giovanni Arrighi és Beverly Silver sokat idézett könyvében.[10] Ez a megközelítés globális kapitalizmus történelmi ciklusait elemzi, azt vizsgálva, hogy egyes gazdasági erőközpontok hogyan válnak hegemónná majd hogyan veszítik el hegemón pozíciójukat, ahogy új világgazdasági erőközpont jelenik meg.

A függőség gyenge tézisére épülő függő fejlődés elméletének kidolgozói azt hangsúlyozták, hogy bár a külső függőségek rendszerében a nemzetközi hatalmi, vagyoni, jövedelmi egyenlőtlenségek fennmaradnak, ám ez együtt járhat a félperiféria iparosodásával és demokratizációjával.

A félperifériák ellentmondásos fejlődési lehetőségeinek figyelembe vételével a hetvenes években tehát megszületett a függő fejlődés elmélete.[11] A függő fejlődés elmélete ugyanúgy a világrendszerbe ágyazva vizsgálja a helyi gazdasági és társadalmi folyamatokat, mint a világrendszer-elmélet. Ám, ahogy Peter Evans fogalmaz, a függő fejlődés elmélete a perifériális országok közötti eltérésekre irányítja a figyelmet, azon belül is annak lehetőségére, hogy a globális kapitalizmus függőségi szerkezetén belül is lehetséges a függő fejlődés, azaz a helyi gazdaságon belüli tőkefelhalmozás, melyet a helyi gazdaság fokozódó differenciálódása és iparosodása kísér.[12]

A függő fejlődés elméleti perspektívájából nézve tehát a globális kapitalista rendszerbe való integráció ellentmondásos, feszültségeket és konfliktusokat generál, ám megfelelő társadalmi koalíciók, osztályszövetségek és szociális fejlesztőállami politikák esetén még így is lehetséges a fejlődés, és konszolidálható egyfajta demokratikus kompromisszum. A Latin Amerikából ismert példát a nagyobb országok közül Brazília jelentette Lula elnöksége alatt, mely közel jutott e modellhez. A legsikeresebb ugyanakkor az inkluzív fejlődésre, humán közszolgáltatásokra, újraelosztásra nagy hangsúlyt fektető Costa Rica. A progresszív demokratikus politikai kultúrájára büszke Costa Rica számos életminőség mutató terén messze megelőzi az egy főre jutó jövedelem ranglistán vele egy kategóriában lévő országokat. Az idők során néhány távol-keleti tekintélyelvű fejlesztőállam is demokratizálódott, mint pl. Dél-Korea, az iparpolitikai kapacitások mellé szociális kapacitásokat is kiépítve. Végül érdekes eset Indián belül Kerala állam története is, ahol a helyi erős szervezett baloldal az inkluzív fejlődésre és közszolgáltatásokra nagy hangsúlyt fektetett, és a demokratikus jogok terén is eredményeket ért el.

A szociális fejlesztőállamot fenntartó Keralában a legmagasabb Indián belül az írni-olvasni tudók aránya, és az egész országban itt a legalacsonyabb a csecsemőhalálozás.

A keralai férfiak várható élettartama 1956-61 közt 44,2 év volt, ez 2011-15 közt átlagban 72,2 évre emelkedett, ami csak egy évvel volt a 2012-es magyar érték alatt, miközben a magyar egy főre jutó GDP ötszöröse a keralainak.

A függő fejlődés elméletének kidolgozói ugyanakkor azt is pontosan észlelték, hogy a függő fejlődés lehetősége nem jelenti a függőség felszámolását, hanem új függőségek kialakulását hozza magával: a bővített tőkefelhalmozáshoz szükséges technológia és tőke feletti kontroll válik a centrum és a perifériák közötti aszimmetria legfontosabb tényezőjévé. A technológia- és tőkefüggőség meghatározza az értékképződés és tőkefelhalmozás dinamizmusát, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalható pozíciót. A centrumországok képesek learatni a nagyobb hozzáadott értékű tevékenységekből (termékfejlesztés, marketing, disztribúció, értékesítés utáni szolgáltatások) fakadó előnyöket. A félperiféria a globális áruláncokban keletkező értéktöbbletnek csak elenyésző részét képes megragadni, még akkor is, ha a termelés nagy része ott történik, az érték nagy része visszaáramlik a centrumországokba. Elég csak egy Nike cipőre, vagy egy IPhone-ra gondolni. Ezeket hiába állítják elő a fejlődő országok munkásai, a teljes termékláncban keletkező érték nagy része Amerikában csapódik le, bár ebből nem az állam, hanem az óriásvállalatok profitálnak elsősorban, mivel a tőkét terhelő adók folyamatosan csökkentek az elmúlt negyven évben.  

A félperiférián a jövedelmező transznacionális szektorral szemben a belföldi tulajdonú gazdasági szektor kiszorul a legnyereségesebb gazdasági szegmensekből. A problémát végletesen leegyszerűsítve úgy is megragadhatjuk, hogy a gazdaság sikeres transznacionális integrációjának ára a belső dezintegráció. A gazdaság két részre szakad, és szembekerül egymással a nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőke. A nemzeti tőke helyzetéből fakadóan mindig jobban rá van utalva az állami gyámkodásra, mint a transznacionális tőke, ezért a félperiférián nagyobb eséllyel alakulhatnak ki olyan elnyomó rezsimek, melyek a nemzeti tőke és politikai osztály közötti hatalmi szövetségre építenek. Mivel a gazdaságban előállított jövedelem nagy része a nyereséges transznacionális szektorban keletkezik, a globális gazdaságba való függő bekapcsolódás a társadalmi egyenlőtlenségeket is növelheti, amennyiben hiányoznak azok a politikák, melyek segítik a jövedelem szétterülését.

Ahhoz, hogy a demokrácia fenttartható legyen a félperiférián, kettős kihívásra kell megfelelő válasszal rendelkeznie az államnak, mely a társadalmi és gazdasági dezintegrációt egyaránt kezelni tudja.

Egyrészt fejlesztéspolitikai, iparpolitikai eszközökkel ellensúlyoznia kell a függő fejlődés káros hatásaként előálló gazdasági dualitást, segítenie kell azt, hogy a helyi gazdasági szereplők a globális értékláncokból egyre nagyobb szeletet tudjanak kihasítani. Ennek hiányában a nemzeti tőke gazdasági nacionalizmusa oda vezethet, hogy illiberális politikákat támogatnak, amit a transznacionális tőke is eflogad. Másrészt félperifériás államnak a centrumországoknál is nagyobb hangsúlyt kell fektetnie arra, hogy az egyenlőtlenségek növekedését mérsékelje, és befektessen az emberbe, a humán szolgáltatásokba, egészségügybe, oktatásba, szociális ellátásba, és inkluzív városokat építsen. Ennek hiányában olyan társadalmi polarizáció alakul ki, ami a leszakadó munkásokat szintén fogékonnyá teheti az illiberális politikára. Ezért a függő fejlődés elméletének egyik legismertebb kutatója, Peter Evans, egyben a demokratikus képességfejlesztő állam elméletének a kidolgozója is. E demokratikus képességfejlesztő államról lásd Peter Evans háromrészes tanulmányát itt, itt és itt.[13]

Van tehát esélye annak, hogy egy demokratikus osztálykompromisszum alakuljon ki a függő fejlődésen átmenő félperifériás országokban?

Van esélye a félperifériás demokráciának, de ez fokozott, speciális kihívások elé állítja ezeket az országokat, amelyekre csak inkluzív, szociális fejlesztőállamok tudnak megoldást kínálni.

Ezek hiányában a demokrácia alapja gyenge marad, a munkások és a nemzeti tőke is érdekelté válthat egy illiberális berendezkedés támogatásában. A félperifériát a centrumországoknál jobban feszítik a globális gazdaság feszültségei, aminek hatására olyan belső dezintegráció indulhat el, ami kikezdni a demokráciát. Ezek az osztálydinamikák tehát a félperifériás helyzet sajátosságaiból következnek. Ezen a ponton pedig az olvasónak is nyilvánvaló, hogy ez a fejlődéselméleti tudás miért óriási jelentőségű a magyar demokrácia hanyatlásának megértéséhez.

Ha a demokrácia egy osztálykompromisszum, akkor a félperifériát mindez különösen nehéz – bár nem megoldhatatlan – kihívás elé állítja. Csak szociális fejlesztőállamok adhatják a félperifériás demokráciák alapját.

Címfotó: Népszava

Hivatkozások

[1] Lenin, Vlagyimir Iljics, Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (Budapest: Kossuth, 1981[1916]); Hobson, John A, Imperialism: a study (New York: James Pott & Company, 1902).

[2] Frank, Andre Gunder, The Development of Underdevelopment (New York: Monthly Review Press, 1966); Baran, Paul A., “On the Political Economy of Backwardness,” The Manchester School 20, no. 1 (1952); Amin, Samir, Imperialism and Unequal Development (New York & London: Monthly Review Press, 1977).

[3] Cardoso, Fernando Henrique and Faletto, Enzo, Dependency and Development in Latin America (Berkeley: University of California Press, 1979)., 127-149; Amin, Samir, “The Issue of Democracy in the Contemporary Third World,” Socialism and Democracy 7, no. 1 (1991).

[4] O’Donnell, Guillermo A, Modernization and Bureaucratic-Authoritarianism: Studies in South American Politics (Berkeley: Institute of International Studies, University of California, 1973).

[5] Ma, Shu-Yun, “The rise and fall of Bureaucratic-Authoritarianism in Chile,” Studies in Comparative International Development 34, no. 3 (1999).

[6] Árva, László, “A bürokratikus autoritarizmus mint a szocialista gazdasági reform legfelső foka? ,” Közgazdasági szemle 36, no. 4 (1989).

[7] Csáki, György, szerk., A látható kéz: A fejlesztő állam a globalizáció korában (Budapest: Napvilág Kiadó, 2009); Wade, Robert H., “Az állam visszatér: Leckék a kelet-ázsiai fejlődés fejezeteiből,” in Globalizáció és fejlődés: Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény, szerk. Scheiring, Gábor and Boda, Zsolt (Budapest: Új Mandátum – Védegylet, 2011); Amsden, Alice H., Asia’s Next Giant : South Korea and Late Industrialization (New York: Oxford University Press, 1989); Evans, Peter B, Embedded Autonomy: States and Industrial Transformation (Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1995).

[8] Coates, David, Models of Capitalism: Growth and Stagnation in the Modern Era (Cambridge: Polity Press, 2000)., 237

[9] Amin, “The Issue of Democracy in the Contemporary Third World.”

[10] Arrighi, Giovanni and Silver, Beverly J., Chaos and Governance in the Modern World System (Minneapolis & London: University of Minnesota Press, 1999).

[11] Cardoso and Faletto, Dependency and Development in Latin America., Evans, Peter B, Dependent Development: The Alliance of Multinational, State, and Local Capital in Brazil (Princeton: Princeton University Press, 1979)., Gereffi, Gary, The Pharmaceutical Industry and Dependency in the Third World (Princeton: Princeton University Press, 1983).

[12] Evans, Dependent Development: The Alliance of Multinational, State, and Local Capital in Brazil., 51.

[13] Evans, Peter B, “The Capability Enhancing Developmental State: Concepts and National Trajectories,” in The South Korean Development Experience, szerk. Kim, Eun Mee and Kim, Pil Ho (Houndmills, Basingstoke: Palgrave Macmillan, 2014).

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.