Szeptember 13-án Norvégia választópolgárai két cikluson át tartó konzervatív kormányzást követően a szociáldemokrata Munkáspártnak szavaztak bizalmat. A választás fő témái kedveztek a baloldali pártoknak, amit egyesek egy európai szociáldemokrata-reneszánsz hírnökének, míg mások regionális anomáliának látnak. A cikk a polarizált értelmezéseket kívánja árnyalni.

Fenyvesi Balázs

Európában egymást követik a választások 2021 őszén. A jelentős figyelmet kapott szeptember 26-i német szövetségi választás mellett a szeptember 25-én lezajlott izlandi, az október 8-9-i cseh, és a november 14-én tartandó bolgár választásokra is érdemes odafigyelni. Norvégiában 2021. szeptember 13-án tartottak parlamenti választást, ahol a választópolgárok 77%-os részvétele mellett a balközép Munkáspárt került ki győztesként. A párt mérsékelt szárnyáról érkező Jonas Gahr Støre vezette párt két ellenzékben töltött ciklust követően tér vissza a kormányzásba.

Klímakatasztrófa, olajkitermelés és ökopolitika

A Norvég Királyságot 2013-tól az Erna Solberg vezette jobbközép Konzervatív Párt kormányozta. A párt vezetője, a brit Margaret Thatcher nyomán „Vas Ernanak” becézett Solberg az első konzervatív politikus hazájában, aki két cikluson át is hatalmon maradt a hagyományosan Munkáspárt-dominálta norvég politikai térben. Pártja, a Høyre veresége azonban nem magyarázható kizárólag a miniszterelnök saját kormányának járványügyi intézkedéséit megszegő születésnapi partijával vagy Solberg azon állásfoglalásaival, amelyek további olajmezők feltárása és a norvég olajlelőhelyek kitermelésének folytatása mellett tettek hitet. Az éghajlatváltozás, illetve a küszöbön álló klímakatasztrófa Európa- és világszinten is a politika központi kérdésévé vált. A klímaváltozás, valamint az azzal járó negatív környezeti hatások kérdését a görögországi erdőtüzek vagy a rajnai árvíz testközelbe hozta az európai választók számára. Így a norvég választás (egyik) központi kérdésévé is a klímapolitika vált. A vízenergia széleskörű használatáról és az elektromos autók magas számáról híres Norvégia egyben Nyugat-Európa legjelentősebb kőolaj-kitermelő és exportáló országa, ami várhatóan a közeljövőben sem fog változni drasztikusan. A norvég olajkincsnek, és az abból befolyó összegek hatékony befektetésének döntő szerepe volt a 20. század második felében a norvég jóléti állam kiépítésében.

Az olajipar kulcsfontosságú szerepéről a királyság életében konszenzus van a norvég politikai tér két domináns pártja, a Munkáspárt és a Høyre között. A fokozódó nemzetközi és belföldi nyomás a civil szervezetek, a választópolgárok egyre növekvő része, valamint az ellenzéki pártok részéről azonban világossá teszi, hogy az országnak mihamarabb klímasemlegessé kell válnia, ha teljesíteni kívánja a nemzetközi vállalásait. Mindennek pedig elengedhetetlen része a kőolaj-kitermelés leállítása. Ennek felismerése megtörtént ugyan a norvég politikai establishment részéről, ám az átállás módjáról és időpontjáról eltérő nézetek vannak. Ez azonban az elkövetkező koalíciós tárgyalásoknál több konfliktust is eredményezhet még a győzteseknek.

A szavazatok 26 százalékát elnyerő győztes Munkáspárt valójában az elmúlt száz év második legrosszabb eredményét produkálta. Ezzel szemben a kisebb baloldali értékpreferenciájú pártok magukhoz képest jól teljesítettek a választáson. Ebből a növekedésből a demokratikus szocialista Szocialista Baloldal és a szélsőbaloldali Vörös Párt profitált, míg a vidéki agráriumból élőket megszólító gazdasági nacionalista Középpárt az ország harmadik legnagyobb pártjává tornázta fel magát.

Støre és pártja a norvég választási rendszer jellegzetességeinek, illetve a politikai gyakorlatnak megfelelően várhatóan koalíciós kormányt alakít majd a norvég parlament, a Storting kisebb pártjaival. A választáson a megszerezhető 169 parlamenti helyből 101-et tudhatnak magukénak a szóba jöhető koalíciós partnerek, ebből a Munkáspárt 48, a Középpárt 28, a Szocialista Baloldal 13, a Vörös Párt 8, míg a zöldek 3 képviselőt küldhetnek majd az alakuló parlamentbe. Mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok vesztettek helyeket a 2017-es pozíciójukhoz képest. Így a Munkáspárt egyel kevesebb képviselőt küldhet majd a Stortingba, míg a konzervatív frakció 36 főből áll majd, ami 9 hellyel kevesebb a 2017-es állapothoz képest. A formálódó parlament érdekessége, hogy a norvég történelemben most lesz eddig a legmagasabb a női képviselők aránya a Stortingban (47%).  A koalíciós tárgyalások egyik vitás pontja a fent említett olajiparhoz fűződő viszony és az ökopolitikával átfedő energiapolitika kérdése lesz. A klímakatasztrófa támasztotta kihívások kedveztek az ökológiai válsággal szembeni határozottabb fellépésnek, valamint az állami szerepvállalás növelését zászlójukra tűző baloldali és zöld pártoknak. A norvég politikai arénában a zöldeknek van a legradikálisabb klímaprogramjuk, valamint a Storting pártjai közül őket lehet olajellenesként értelmezni. Støre és pártja ezért vélhetően törekszik majd a zöldek nélküli koalíció alakítására, hiszen az olajipar terén kompromisszumkészebbnek mutatkozó pártokkal várhatóan hamarabb vezethetnek eredményre a koalíciós tárgyalások. A szélsőbaloldali Vörös Párttal pedig a Munkáspárt antikommunista hidegháborús álláspontja és a két párt a norvég EGT-tagságról való ellentétes nézetei nehezítenék meg a közös együttműködést. A valószínűsíthető koalíciós felállásban azonban az energiapolitika terén várhatóan a Szocialista Baloldal minden további olajfeltárást ellenző álláspontja és azon tervei, hogy Norvégia hagyjon fel a kőolajkitermeléssel 2035-ig, ellentétbe fog kerülni a Munkáspárt minden ilyen ultimátumot ellenző állásfoglalásával. Støre inkább kinyitná a párbeszédet a többi politikai párt és a választópolgárok felé. Az olajkitermelés felszámolása többek közt azért is kényes kérdés a norvég politikai establishment számára, mert az ország GDP-jének meghatározó részét képezi, és az ország munkaerejének egy jelentős részét az olajipar vagy az arra épülő iparágak foglalkoztatják. A Munkáspárt részéről fontos továbbá megemlíteni a párt struktúrájába beágyazott szakszervezeteket, akik egy igazságos átmenetben lennének érdekeltek. Nemcsak az energiapolitika azonban az a terület, ahol az új norvég miniszterelnöknek, akár a leendő koalíciós partnereivel, akár leendő ellenzékével konfliktusokat kell majd felvállalnia.

Az Európával való szimbolikus és gazdasági viszony

Norvégia bár nem része az Európai Uniónak, közeli kapcsolatot ápol a közösséggel. Az uniós csatlakozást az ország lakossága kétszer, 1972-ben és 1994-ben népszavazáson utasította el. Norvégia, Izland és Liechtenstein mellett, része az Európai Gazdasági Térségnek (EGT), ami biztosítja az egyének, az áruk és szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását az Unió közös piacán anélkül, hogy a tagállamoknak alkalmazniuk kellene a norvég népszavazásokon vitás pontnak bizonyuló közös uniós mezőgazdasági és halászati politikát. Az ország Európai Unióhoz fűződő viszonya a lehetséges csatlakozástól az Európai Gazdasági Térségben való tagságig politikai-világnézeti oldalakat átmetsző kérdéskör. Mind a konzervatívok, mind a Munkáspárt támogatja az EU-csatlakozást és a további tagságot az EGT-ben. Az EGT-tagság kérdésében Støre várhatóan konfrontációra kényszerül majd a formálódó koalíció másik két tagjával, a Szocialista Baloldallal és a Középpárttal, hiszen mindkét párt ellenzi az ország tagságát az együttműködésben. A vidéki, mezőgazdaságból élők érdekeit képviselő Középpárt úgy véli, hogy Norvégia gazdasági szuverenitásának túl nagy részéről mondott le már így is az Unió javára, ezért szükséges lenne az együttműködés újratárgyalása és olyan intézkedések bevezetése, amelyek megvédik a norvég mezőgazdaságot a külföldi versenytársakkal szemben. A Középpárt még az azt aláíró országok közötti belső határokon való ellenőrzést eltörlő schengeni egyezményből is kilépne. A Szocialista Baloldal számára pedig az EGT- és az EU-tagság is azok demokrácia-deficitje, valamint a munkavállalói jogok általuk nem kielégítőnek ítélt védelme miatt ellenzendő.

Støre az ország NATO-, illetve EGT-tagságát, mint vitán felül álló pontot jelölte meg, ám a tagsággal szemben szkeptikus pártok megerősödése a parlamentben tartós vitákra, és akár potenciális engedményekre is kényszerítheti a Munkáspártot.

Járvány és a növekvő egyenlőtlenségek

A koronavírus-járvány globálisan felerősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket és felszínre hozta a már meglévő különbségeket, mint a tőke, illetve a tulajdon egyre szűkebb körben való összpontosulását. Norvégiában a Solberg-kormány hatékony és következetes járványkezelési intézkedéseket hozott, ami a halálozások alacsony számát eredményezte. Az országot emellett magas átoltottság is jellemzi. A járványkezelést apolitikus kérdésként keretezték, a politikai vezetés együttműködött a szakértőkkel. A válságot követő gazdasági újjáépítés során Støre szlogene jegyében („Elérkezett az átlagemberek ideje!”) adócsökkentést ígér az alsó- és középosztály tagjainak, míg adóemelést tervez bevezetni a keresők legfelső 20%-a számára. Solberg „pragmatikus” kormányzását Norvégiában a gazdasági növekedés nevében megvalósított adócsökkentések és egy általános business-barát beállítottság jellemezte, ami párosult egy népszerűtlen közszférát érintő reformmal. Ezek hozzájárultak a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez és az urbánus, illetve vidéki országrészek közti törésvonalak kiszélesedéséhez. Støre baloldali kihívóinál szerényebb intézkedéseket, reformokat ígér és nem várható radikális szakítás szakpolitikai szinten sem. Programja mégis egy társadalmi igazságosságot, illetve egy nagyobb szintű újraelosztást állít középpontba, ami a választópolgárok széles rétegei számára bizonyul majd előnyösnek.

Azzal, hogy Støre a szükséges reformok kivitelezőjeként jelenik meg, de programja újraelosztási és ökopolitikai kérdésekben mérsékeltebb a tőle karakteresebb álláspontot megfogalmazó zöldektől vagy a Vörös Párttól, de akár a lehetséges koalíciós partner Szocialista Baloldaltól is, azzal a választók szemében egyesíti a stabilitás és haladás iránti igényt.

A Munkáspárt platformjának emellett mindig szerves része volt a közszféra kiterjesztése és alkalmazottainak védelme. Másik fontos alappillérjük a magasabb adók támogatása, amelyekből az említett közszolgáltatások színvonala fejleszthető, ami vélhetően sok norvég választópolgárral rezonál. Várhatóan egy erős választói felhatalmazással kormányzó baloldali koalíció szakpolitikai fronton sokat tehet egy (még) egyenlőbb norvég társadalom és egy klímasemleges Norvégia víziójának valósággá tételéhez.

Szociáldemokrata felívelés: mítosz vagy valóság?

Az, hogy az 1950-es évek óta először az összes skandináv országban a mérsékelt baloldali pártok vannak hatalmon, nem tekinthető regionális anomáliának. Az Európa-szerte erősödő baloldali pártok a torykkal a közvélemény-kutatásokban fej-fej mellett haladó Keir Starmer vezette brit Munkáspárttól a német szövetségi választáson első helyen végzett SPD-ig arra engednek következtetni, hogy az európai választópolgárok részéről egyre inkább megmutatkozik egy igény egy szabályozottabb piacra, karakteresebb klímavédelmi cselekvésre és az állam aktívabb beavatkozására, legyen szó a lakhatási válság enyhítéséről vagy egy szorosabban integrált, szolidáris Európáról. A válságkezelés rákényszerítette az országokat, hogy jelentős összegeket fordítsanak állampolgáraik és gazdaságaik védelmére, talpra állítására. Ez kikezdte a ’70-es évek neoliberális fordulatát követő konszenzust az állam piaci szerepvállalásának negatív jellegéről és utat nyitott annak, hogy a jóléti intézkedéseket, illetve a társadalmi igazságosság kérdését a középpontba állító szociáldemokrata erők egy egyenlőbb, összetartóbb, járványt követő társadalmi-politikai változás alapjait tegyék le a jelenben. Sok kihívás áll még az erősödő európai baloldal előtt, de úgy vélem a norvég siker – és a skandináv baloldal pozíciói – kapcsán van egy kis okunk örülni.

Címfotó: Lennart Perlenhem – Wikimedia Commons

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Radikális pedagógiák
    A Fordulat folyóirat új száma megtöri a magyarországi oktatáspolitikai viták kétosztatúságát: a konzervatív és a liberális mellett felvázolja egy baloldali peda...
  • A demokrácia mint osztálykompromisszum I. rész
    A demokrácia több, mint absztrakt elvek intézményesülése: a létező demokráciák egy osztálykompromisszum termékei, ami felborul, ha a társadalmi konfliktusokat a ...
  • Mérföldkő lehet a Fudan elleni tüntetés
    Az Új Egyenlőség podcast mai adásában Mikecz Dániel volt a vendég, akivel a Fudan-tüntetés apropóján beszélgettünk az Orbán-kormányok alatti tüntetésekről, a já...
  • Brazília elveszett évtizede
    A sokszínű és lenyűgöző Brazília nagyhatalmi ambíciókkal és önbizalommal telve fordult rá a 21. századra. Nagyjából tíz évig jól is ment minden, majd elhúzódó v...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.