A neoliberális tanokat az államszocializmus piaci reformja mellett elkötelezett közgazdászok és értelmiségiek dolgozták ki, majd terjesztették el itthon. Felemelkedésük elválaszthatatlan a hatvanas évek óta formálódó új, értelmiségi-átmeneti osztálytól. A kétrészes cikksorozat e második része a hetvenes és a nyolcvanas évekre összpontosít.

Éber Márk Áron

Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz

Konrád György és Szelényi Iván igen pontosan regisztrálták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvükben, hogy az államszocializmus reformja megváltoztatta annak hatalmi szerkezetét (Konrád–Szelényi [1978] 1989). Az 1973–1974-ben írott könyv szerint Sztálin 1953-as halálával a kelet-közép-európai államszocializmus elveszítette karizmatikus vezetőjét és legitimációs válságba került. Fennmaradása érdekében új alapokra kellett helyeznie saját elfogadottságát – különösen Magyarországon az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, valamint a megtorlás után.

Az írás első része ide kattintva olvasható.

A Kádár-korszak fő célja így a hatvanas évek elejétől az államszocialista rendszer elfogadottságának újraalapozása, egyúttal egy új felkelés, egy „újabb ’56” elkerülése volt. A vezetők a rendszer legitimációját a hatvanas évek elejétől a fokozatosan javuló életszínvonal politikájára építették: ez volt a „fogyasztás általi legitimáció”.

Az életszínvonal javításához azonban jobb gazdasági teljesítményre volt szükség, amit a hatvanas években kidolgozott gazdaság- és társadalomirányítási reform, az „új gazdasági mechanizmus” volt hivatott biztosítani.

Konrád és Szelényi szerint a Sztálin utáni korszakban az államszocialista berendezkedés elfogadottságának új alapja az „emberarcú szocializmus” építése, az államszocializmus humanizálása volt. A tudományos és technológiai legitimációt mindenekelőtt a műszaki és a közgazdász szakértelmiség (technokrácia), valamint az ideológiateremtő humán értelmiség (művészek, bölcsészek, a sajtó, a rádió és a televízió munkatársai, valamint a társadalomkutatók) hatalomba engedése szolgáltatta.

Az államszocializmus legitimációs válságát a pártállam vezetői – Konrád és Szelényi megfogalmazásában az „uralkodó bürokratikus rend” tagjai – tehát az államszocialista rendszer ésszerűségére, tudományosan megalapozott voltára hivatkozva igyekeztek kezelni. Ennek érdekében nagyobb teret engedtek az értelmiségieknek (különösen a technokrata-szakértelmiségiek, mindenekelőtt a makroközgazdászok és a tervezőmérnökök) a gazdaság és a társadalom irányításában (Konrád–Szelényi [1978] 1989).

A hatvanas évek reformkorszaka tehát utat nyitott az értelmiség különböző csoportjai előtt. Lehetőségük nyílt arra, hogy az uralkodó bürokratikus renddel együtt az állami újraelosztás céljainak meghatározásával, a szocialista népgazdaság irányításával a „teleologikus redisztributorok” strukturális pozíciója körül egy új osztállyá formálják önmagukat.

Az osztályviszonyok fő tengelye ezzel egyfelől a teleologikus redisztributorok (a pártállami bürokratikus rend vezetői, a humán- és a technokrata szakértelmiségiek), másfelől pedig a közvetlen termelők (munkások és parasztok) között feszült ki. Ez a társadalom nem csupán egy rétegzett és egyenlőtlen társadalom, miként azt a kor rétegződéskutatásai állították (Hegedüs 1966; Ferge 1969), hanem immár úton van afelé, hogy osztálytársadalommá váljon.

A formálódóban lévő új, értelmiségi osztály pedig úton van afelé, hogy osztályhatalmat gyakoroljon.

Az osztályhatalom alapja e formálódóban lévő új értelmiségi osztály kizárólagos joga arra, hogy rendelkezzen a közvetlen termelők által megtermelt értéktöbblet felett. Az államszocializmusban így nem a magántulajdon és a piac, hanem az állami tulajdon és az állami újraelosztás az értéktöbblet átcsoportosításának két alapintézménye. Következésképpen az államszocializmusban nem a magántulajdonosok (a tőkések) a kizsákmányoló osztály, hanem az „emberarcú szocializmus” építésének új értelmiségi osztálya. Ez határozhatja meg az állami tulajdonon alapuló termelés és újratermelés fő irányait, valamint az állami újraelosztás céljait és szerkezetét (Konrád–Szelényi [1978] 1989; vö. Kolosi 1974).

Értelmiségi osztályprojekt: zátonyra futva?

Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz megírása után egy évtizeddel, a nyolcvanas évek közepén Szelényi Iván azonban már önkritikusan értékelte könyvük diagnózisát. Mint írta, az uralkodó bürokratikus rend 1972–1973-tól ellentámadást indított értelmiségi szövetségesei ellen, s ezzel meghiúsította az osztállyá szerveződést (Szelényi [1986–1987] 1990: 51–98).

E helyett nagyobb teret engedett a „második gazdaságnak”, lehetőséget adva a közvetlen termelőknek, munkásoknak és parasztoknak életkörülményeik javítására és a gyarapodásra.

A hivatalos gazdaságon kívüli, „nem társadalmilag szervezett termelést” (Kolosi 1974), illetve a „másodlagos jövedelemszerzést” a hatvanas évek elejéig a pártállam szigorúan tiltotta. A hatvanas, de még inkább a hetvenes években azonban e „második gazdaság” kivirágzott, részben a társadalom osztályszerkezetét is átformálta (Galasi–Gábor 1979, 1981).

A mezőgazdaságban másodlagos jövedelemszerzésre adott lehetőséget a „háztájizás” és az állattartás, az iparban a „fusizás”, a „maszekolás” (a „magán szektor” szókapcsolat rövidítéséből), majd a nyolcvanas években a „géemkázás” is (a VGMK-k, azaz Vállalati Gazdasági Munkaközösségek rövidítéséből). A kereskedelemben a csempészet, a vendéglátóiparban a borravaló és a „gebinezés” intézményei oldották az áruhiány okozta feszültségeket és teremtettek lehetőséget másodlagos jövedelemszerzésre.

De a szellemi foglalkoztatottak, az értelmiségiek is élhettek a különóra, a hálapénz, a másod- és harmadállás intézményével. Mint ahogyan a hivatali ügyintézést, szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést segítő „kenő”- vagy „csúszópénz” szintén módosította az államilag megtermelt termékek és szervezett szolgáltatások újraelosztásának logikáját. „Megolajozta” az ügymenetet, illegitim előnyökhöz juttatta az így vagy úgy az eljárásokat túlbonyolító bürokratikus döntéshozatalt.

A mégis osztállyá szerveződő értelmiség: az átmeneti osztály felemelkedése

De vajon valóban felbomlott-e az a formálódó osztályszövetség, ahogyan azt a nyolcvanas évek közepén Szelényi Iván önkritikusan megállapította?

Melegh Attila álláspontja szerint valóban megakadt ez az osztályprojekt a hetvenes évek elején, mégsem hiúsult meg végérvényesen. A hetvenes évek második felétől, illetve a nyolcvanas évek elejétől az értelmiség újra az osztállyá formálódás útjára lépett (Melegh 2016, 2018).

A nyolcvanas évek értelmiségi vitái Közép-Európáról, illetve „Kelet” és „Nyugat” szembenállásáról egy olyan „diszkurzív váltást” jeleztek, amelyben az értelmiség új módon kezdte értelmezni az államszocializmust, és benne saját helyzetét is (Melegh 2006, 2011, 2016, 2018).

Korábban az államszocializmust és a kapitalizmust rivalizáló modernizációs kísérletekként értelmezték, e kettő – mennyiségi különbségekben mért – versengésének (hidegháborús) diskurzusa volt az uralkodó. A hetvenes évek második felétől, a nyolcvanas évek elejétől azonban ezt egy minőségi különbségeket hangsúlyozó civilizációs diskurzus váltotta fel. Ez utóbbiban pedig már „Európa” és „a Nyugat” jelenítette meg a progressziót és a civilizációt.

E felfogásban újra Nyugat-Európa vált a civilizáció csúcsává, a hozzá kapcsolódó liberális-humanitárius utópia pedig az értelmiség új eszményévé (Csizmadia 2001; Melegh 1992, 2006, 2011). E civilizatórikus diskurzus „Európával” és „a Nyugattal” „a Keletet” (illetve „a Balkánt”) szegezte szembe. Diszkurzív úton újra kialakított egy szimbolikus „Kelet–Nyugat-lejtőt”, amelyen a helyi értelmiség önmagát immár a „fejlett Nyugattal” azonosította.

Még Magyarország földrajzi elhelyezkedése is „megváltozott” e felfogásban. Helyünket a világban Kelet-Európából Közép-Európába helyezték. Az országot „a Kelet” (vagyis a Szovjetunió) által elrabolt „Nyugatként” (azaz Európaként) fogták fel (Melegh 2006).

Ez a nyugatos, reformista, közép-európai öntudat volt az, ami az értelmiséget és az uralkodó bürokratikus rend reformszárnyát fokról fokra közelebb hozta egymáshoz. És ez volt az, ami a nyolcvanas évek második felében e csoportokat „önmagáért lévő osztállyá” kovácsolta, és politikai cselekvővé formálta.

Az államszocializmus piacokat liberalizáló reformja, „nyugatosítása” iránt elkötelezett új értelmiségi osztály lassan jött ugyan létre, de létrejött. Látszik ez már abból is, ahogyan megakadályozta más formálódó osztályok megszerveződését és megerősödését. Alapvető érdeke fűződött ugyanis ahhoz, hogy más osztályideológiákat ellehetetlenítsen, s ezzel megakadályozza, hogy például a munkások, és a földből élő gazdálkodók a társadalmi és politikai küzdelmekben érdemi képviseletre tehessenek szert (Melegh 2018: 182).

Az új értelmiségi osztály létrejötte végső soron azonban a tulajdonviszonyok átalakulásához, a privatizáció megindulásához kapcsolódik (Melegh 2018: 184). A formálódóban lévő reformista értelmiségi osztály a nyolcvanas évek második felére végleg kiábrándult az államszocializmusból.

Előbb csak „megreformálhatatlanként” könyvelte el, majd a „tulajdonreform” gondolatának támogatásával, valamint az állami és szövetkezeti tulajdon felszámolásával az államszocializmus lebontása-megszüntetése mellett foglalt állást. Ez vezetett el az államszocialista nagyvállalatok előbb spontán keretek között meginduló privatizációjához (1986–1990), majd a rendszerváltás után (1990–) az állami és a szövetkezeti tulajdon szervezett, államilag felügyelt magánosításához (Szalai 2000: 145–165).

Neoliberális hegemónia – helyben és világszinten

Melegh Attila hangsúlyozza: a fent leírt „diszkurzív váltás”, majd a reformértelmiségi-átmeneti osztály megszerveződése és lokális diszkurzív hegemóniája az időközben kiépülő, globális neoliberális hegemónia tágabb összefüggéseibe ágyazódott. A centrumban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején bekövetkező neoliberális fordulatnak a nyolcvanas években az államszocialista félperiférián is megvoltak a hívei. (Ezt mutattam be e kétrészes írás első részében.)

De Kelet-Közép-Európában nemcsak Magyarországon, hanem – más országok mellett mellett – Csehszlovákiában és Lengyelországban is neoliberális szakértelmiségi csoportok (mindenekelőtt közgazdászok) dolgoztak a legtöbbet az államszocializmust felszámoló piaci és tulajdoni reformokon. A cseh neoliberális közgazdászok felemelkedése feltűnően sok hasonlóságot mutat a magyar reformközgazdászok történetével (Eyal [2000] 2014, 2003; Bockman–Eyal [2002] 2014). A lengyel történet némiképp más utat járt be, nemkülönben izgalmas és tanulságos azonban, hogy egy szakszervezet, a Szolidaritás neoliberális vezetői miként veszítették el a rendszerváltás után éppen a munkások támogatását (Ost 2005, [2005] 2009).

XXX Amíg azonban a neoliberális fordulat az angolszász centrumban a nyolcvanas évek elejére lejátszódott, addig a neoliberalizmus kelet- és közép-európai áttörésére csak 1989–1990-ben került sor (Éber–Gagyi–Gerőcs–Jelinek–Pinkasz 2014; Gagyi 2014a).

A rendszerváltás legerősebb szereplője a Konrád György, Szelényi Iván és Melegh Attila által leírt újjászerveződő reformpárti, értelmiségi-átmeneti osztály volt (Konrád–Szelényi [1978] 1989; Melegh 2016, 2018). Ezen belül különösen a Szalai Erzsébet által a rendszerváltáskor „új elitnek”, később pedig „későkádári technokráciának” nevezett, akkoriban fiatalabb (a rendszerváltáskor hozzávetőlegesen 35-50 éves) gazdasági szakemberek voltak a neoliberalizmus elkötelezett hívei (Szalai 2000: 274–281, 1997, 2001: 37–62).

Nem az értelmiség általában és egészében, hanem mindenekelőtt az „ökonokrata”, technokrata és menedzser szakértelmiség lett a neoliberális ideológia zászlóvivője, a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális átalakulás legfőbb győztese (Böröcz 1990; Vedres 1997; Róna-Tas–Böröcz 1997; Sebők 2016, 2019; vö. Éber 2008b).

A rendszerváltást követő években ez az átmeneti osztály bírt a legnagyobb befolyással. „Átmeneti” volt, mert utólag már látszik: feladata csak a rendszerváltás átmenetének levezénylése volt a „kapitalisták nélküli kapitalizmus” időszakában (Melegh 2016; Szelényi 1996b). Hozzávetőlegesen a kilencvenes évek közepén-végén azonban ez az átmeneti osztály meggyengült, és átadta helyét az új burzsoáziának (Szalai 2001; Böröcz 2001).

A nyolcvanas-kilencvenes években mindazonáltal a közbeszéd és a közgondolkodás formálásában még meghatározó volt az átmeneti osztály. Olyannyira, hogy Szelényi Iván fel is elevenítette az osztályhatalomra törő értelmiségről korábban alkotott tézisét. Az átmeneti osztályt második Bildungsbürgertumként, vagyis egy új kulturális burzsoáziaként értelmezte. E szerint ennek történelmi küldetése csupán addig tart, amíg létre nem jön a tőkés osztály, az új burzsoázia a volt államszocialista Kelet-Közép-Európában is (Konrád–Szelényi [1992] 1995; Szelényi 1995, 1996a 1996b; Eyal–Szelényi–Townsley 1996a, 1996b, 1998).

Amit már tudunk és amit még nem: harminc évvel 1989 után

A neoliberálisok 1989 utáni térnyerése Magyarországon ma már sokkal jobban ismert történet. Könyvek, monográfiák egész sora tárgyalja már a kérdést – magyar nyelven is (Pogátsa 2016; Antal 2017, 2019; Sebők 2019; Scheiring 2019; Fábry 2019; Éber 2020). Az Új Egyenlőségen cikkek, könyvismertetők, közbeszélgetések és stúdióinterjúk egész sora szól a neoliberalizmus 1989 utáni térnyeréséről.

Sokkal kevesebb szó esik azonban arról, hogyan kerültek Kelet-Közép-Európába neoliberálisok 1989 előtt, hogyan jöttek létre az államszocialista Magyarországon is megjelenő neoliberális tanok.

E kétrészes írás e hiányt igyekszik pótolni.

Ami a szaktudományos elemzéseket illeti: ma már sokkal több minden tudható az államszocializmus záróévtizedének belső és külső folyamatairól. Tudjuk, hogy a neoliberalizmus „hordozócsoportjává” a nyolcvanas években mindinkább a „későkádári technokrácia” vált (Szalai Erzsébet kifejezése). Vagyis az a javarészt közgazdászokból álló csoportosulás, amely meghatározó szerepet játszott a globális neoliberális hegemónia kiterjesztésében Kelet-Közép-Európára és Magyarországra (Szalai 2000: 274–281, 1997, 2001: 37–62). Másképpen, ez az „organikus közgazdászelit” (ez már Sebők Miklós kifejezése) volt az, amely a legtöbbet tette a lokális neoliberális hegemónia kiépítéséért és annak a globális neoliberális hegemóniába integrálásáért (Sebők 2016, 2019).

Ma már tudjuk, hogy a reformértelmiségi-átmeneti osztály formálódásának e csoportosulások voltak talán a főszereplői (Melegh 2016, 2018). Sokkal többet tudunk a neoliberalizmus hazai képviselőinek szerepéről a Pénzügykutatási Intézetben, valamint a Fordulat és reform című elemzés elkészültében (Gagyi 2014b, 2015; Fábry 2017, 2019). Látjuk, milyen magától értetődő magabiztossággal közlekedtek a „forgóajtókon” keresztül, hogyan léptek át a politika, a gazdaság, a tudomány és a média egyik befolyásos pozíciójából a másikba (Sebők 2019; Scheiring 2019).

Tudjuk, hogy a neoliberális tanok nemcsak újat hoztak, de nagyon jelentős felejtést is előidéztek.

A reakciót progresszióként, a hátraarcot haladásként jelenítették meg.

Eközben pedig arra is figyelmeztettek, hogy – ha rajtuk múlik – milyen tudás nem tarthat többé igényt a legitim ismeret státuszára. Tudatták, hogy mit ne tudjunk (Böröcz [1999] 2017).

A tőkés világgazdaság 2008-as válsága megrengette és meggyengítette ugyan a neoliberális hegemóniáját, de távolról sem törölte el. A neoliberális hegemónia e válságára, az új jobboldal adta a legerősebb választ. Vajon az lenne ma a baloldal feladata, hogy az új jobboldal elleni küzdelemben a neoliberalizmus szövetségesévé váljon? Az e kérdésre igennel válaszolók az új jobboldalt nagyobb veszélynek tekintik a neoliberalizmus társadalomromboló hatásánál.

Ez az álláspont azonban nem ismeri fel, hogy nem pusztán a neoliberális hegemónia van válságban, hanem maga a tőkés világgazdaság is. Nem látja be, hogy a neoliberalizmus válsága csak tünete a kapitalista világgazdaság válságának. Nem ismeri fel, hogy a neoliberális, majd az új jobboldali hegemónia a globális kapitalizmus hetvenes évek eleje óta tartó válságának két, egymást követő korszaka, egymással vetélkedő áramlata.

A baloldalnak nem az a feladata, hogy az új jobboldal vagy a – szintén jobboldali – neoliberalizmus mellé álljon a másikkal folytatott küzdelemben. A baloldalnak mindkettővel szemben kell állnia, Mindkettőnek ellent kell tartania. A baloldal a tőke vég nélküli felhalmozásának és az ebből származó profit magánelsajátításának globális rendszerével, a kapitalista világgazdasággal áll szemben.

Aki ma a társadalom és a természet oldalán kíván állni, annak következetesen antikapitalistának kell lennie. Ha a Föld megmaradt élővilágáért és az emberiségért kíván tenni valamit, a baloldal előtt sem lehet más út.

Címfotó: Pexels

Az IRODALOMJEGYZÉK idekattintva érhető el.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.