Melegh, Attila: On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discources on Eastern Europe. Budapest–New York: CEU Press, 2006.

„Civilizált Nyugat” – „Barbár Kelet”. Ez az ellentétpár mindannyiunknak ismerősen csenghet, hiszen a „kelet–nyugat” beszédmód áthatja a hazai és a nemzetközi politikai gondolkodást. Melegh Attila viszont kritika alá veszi ezt az diskurzust, és könyve igen megfontolandó tanulságokkal szolgál számunkra.

Papp András

„Brüsszelt nem megállítani kell, hanem utolérni”mondja Fekete-Győr András, és fején találja a szöget. Na nem abban az értelemben, hogy igaza lenne, hanem abban, hogy nagyon tisztán és érthetően ad hangot annak az elképzelésnek, ami Magyarország nyugathoz való felzárkózását egyértelműen kívánatosnak és nem mellesleg történelmi szükségszerűségnek tekinti. A kelet–nyugat viszonyokról Orbán Viktor is előszeretettel fejti ki a véleményét: „Teljesen nyilvánvaló, hogy a migránsok kultúrája élesen szemben áll az európai kultúrával.” A miniszterelnök arra utal, hogy az Európába érkező migránsok „elmaradott” országokból jönnek, kulturálisan alacsonyabb rendűek és barbár módon viselkednek, így veszélyt jelentenek az európai civilizáció értékeire – amiket amúgy Magyarország ma már hitelesebben képvisel, mint a kontinens nyugati fele.

Ez a két nézőpont első látásra a magyar politikai paletta két ellentétes oldalán foglal helyet, ám valójában közelebb vannak egymáshoz, mint hinnénk.

Mindkét gondolat a része annak a tágabb beszédmódnak, ami a világ társadalmait „kulturális fejlettségük” szerint rendezi hierarchiába: ennek eredménye az a szimbolikus térkép, amelynek tetején a civilizált nyugat foglal helyet, alján pedig a barbár kelet áll.  A kelet–nyugat „lejtő” nemcsak a politikai közbeszédet határozza meg, hanem átszövi a társadalmat: a tudományos diskurzust, a médiát és a nemzetközi szervezetek tevékenységét is. Sőt, a lejtő gondolata a személyes világfelfogásunkra, alapvető vágyainkra is hatással van – a közéletet követve gyakran sóhajthatunk fel azt kívánva, hogy „bárcsak egy normális, civilizált, európai ország lennék!” Melegh Attila azonban pont arra hívja fel a figyelmet: legyünk kritikusak ezzel a felfogással.

Melegh Attila könyve, az On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discources on Eastern Europe” (2006, CEU) [A kelet–nyugat lejtő: Globalizáció, nacionalizmus, rasszizmus és diskurzusok Kelet-Európáról] nem kevesebbre vállalkozik, minthogy szembeszálljon a hagyományos kelet–nyugat értelmezésekkel és kritikailag vizsgálja az erről szóló globális diskurzust. Melegh célja az, hogy felvázolja a kelet–nyugat lejtőt a maga teljességében, és azonosítsa a lejtő különböző pontjain elhelyezkedő szereplők beszélői pozícióit és narratíváit. Elemzési módszerei igen alaposak: a szerző történeti mintázatokat, 20. századbeli népesedési diskurzusokat, politikai és közéleti nyilatkozatokat, globális szereplők narratíváit és egyéni interjúkat vizsgál, amik együttesen adnak ki egy átfogó képet a kelet–nyugat lejtő koncepciójáról. A könyv 2006-os kiadású, így az azóta történt globális és hazai diskurzív változásokra értelemszerűen nem tér ki Melegh, azonban az aprólékos és pontos történeti vizsgálódásán keresztül felállított értelmezési keretrendszer rendkívül sokat elmond jelen valóságunkról is.

A kelet–nyugat lejtő fogalma

A kelet–nyugat lejtő felvázolásához Melegh először Mannheim Károly „liberális-humanitárius utópia” koncepcióját hívja segítségül. A felvilágosodás eszmerendszerében gyökeredző liberális-humanitárius utópia a sötét és gonosz valósággal szemben egy magasabb rendű, racionális világot kínál fel az emberiségnek. Ez az utópia viszonyítási pontként, mérceként jelenik meg, ami szerint osztályozni lehet egy adott társadalom fejlettségét, vagyis távolságát az elérendő civilizációs ideáltól. Ezt az elképzelést egy erősen eurocentrikus és egyenes vonalú történelemfelfogás jellemzi, vagyis a történelem alakulását az európai ideál felé tartó fejlődésként képzeli el, mely folyamatban egyes országok előrébb tartanak, más társadalmak viszont le vannak maradva. Példának okáért, amíg a kelet-európai népek még küzdenek saját törzsi-nacionalista démonjaikkal, addig Nyugat-Európa ezt a fejlődési stádiumot már meghaladta és a civilizációs fölényt adó posztnacionalista állapotba lépett.

Melegh egyik legfontosabb állítása, hogy

a kelet–nyugat lejtő nemcsak egyszerűen leírja a világ társadalmai közötti kulturális viszonyokat, hanem egyúttal teremti is azokat.

Foucault alapján a diskurzus – vagyis az az uralkodó beszédmód, értelmezési keret, ami meghatározza, hogy miről és hogyan szabad gondolkozni és beszélni – szabályozó és fegyelmező hatalommal bír. A világ társadalmainak morális kategorizálása, a népek közötti földrajzi és kulturális határok meghúzása pedig ilyen formán nagyobb hatalom, mint gondolnánk. A szerző Edward Said orientalizmus-fogalmán keresztül mutatja be, hogy a látszólag semlegesnek tűnő földrajzi kategóriák posztkoloniális minták hordozói: vagyis a világról és népeiről való gondolkodásunk át van itatva a nem európai embereket alacsonyabb rendűnek beállító nyugati nézőponttal.

A nem európai népek alacsonyabb rendűségének gondolata egyértelműen gyarmati gyökerekkel rendelkezik. Itt a gyarmatiság alatt nem is elsősorban a területi megszállást és a kizsákmányolást érdemes érteni, hanem sokkal inkább az uralom globális rendszerét. Ez a fajta uralom a bolygó lakosait kategóriákba rendezi és a világban megtalálható kulturális különbségeket értékkülönbségekké alakítja.

A diskurzív gyarmatosítás része a tudat gyarmatosítása is, vagyis, hogy ezt az értékhierarchiát nemcsak a lejtő tetején helyet foglaló nyugati, hanem a neki alárendelt, tőle keletebbre lévő nézőpontok is érvényesnek fogadják el.

A kelet–nyugat lejtő koncepciójának világszintű elfogadása pedig globális versengéshez vezet: a lejtőn alsóbb pozíciókat elfoglaló szereplők a szimbolikus feljebb kapaszkodást választják stratégiaként, a hierarchiában feljebb elhelyezkedőknek pedig az alattuk lévő szereplők diskurzív alárendelése lesz a céljuk.

Melegh fontos megállapítása Samir Amin nyomán, hogy a kelet–nyugat lejtő nemcsak beszédmódként vagy nézetrendszerként értelmezhető, hanem a globális kapitalizmus ideológiájaként is. Az, hogy milyen elképzelt kulturális és földrajzi térkép uralkodó a világban, nagyban függ az adott kor társadalmi viszonyaitól, a lejtő eurocentrikus diskurzusa pedig a nyugati központú globális tőkés termelési rendszerre alapszik. A szerző Immanuel Wallerstein alapján rámutat, hogy

az univerzálisnak tekintett nyugati értékek (pl. szabadság, civilizáltság, felvilágosultság) valójában a kapitalista világrendszer egyenlőtlenségeiből profitáló uralkodó osztály értékeiként működnek: bár az általuk képviselt civilizációs értékek általános érvényű, morálisan tiszta elemekre hivatkoznak, valójában pont ezeken keresztül legitimálják azon népek kulturális alsóbbrendűségét, akiket kizsákmányolnak.

Modernizációs és civilizációs diskurzusok Kelet-Európában

Ha napjainkban körbenézünk a világban, könnyen gondolhatjuk azt, hogy elérkeztünk a történelem végéhez, úgy látszódhat, hogy a liberális-humanitárius utópiának és a nyugati integrációnak nincsen alternatívája. A nyugat felsőbbrendűségét hirdető globális civilizációs diskurzus uralma azonban nem mindig volt ilyen egyértelmű. Melegh feltárja, hogy a második világháború és a ‘70-es évek vége között, a hidegháború évtizedei alatt két egymással rivalizáló nagyhatalom modernizációs elképzelései határozták meg a globális diskurzív teret. Az euroatlanti blokk és a Szovjetunió vezette tömb szimbolikus küzdelmét a „kapitalizmus vagy szocializmus” vita és a felzárkózás különböző módszereinek kérdései szervezték, vagyis diskurzív harc folyt a fejlettség mérőegysége felett. A ‘80-as évekkel a szovjet modernizációs diskurzus összeomlott, és a második világháború előtti időszakban uralkodó nyugati civilizációs lejtő vált újra a kelet–nyugat különbségek értelmezési keretévé.

A ‘80-as, ‘90-es évek világpolitikai váltásait követően többé már nem két modernizációs diskurzus feszül egymásnak, hanem egyetlen, a nyugati nézőpontból kiinduló, a keletebbi népeket „európaiságuk” szerint csökkenő skálába rendező diskurzus szervezi újjá a kontinensen uralkodó szimbolikus hierarchiákat. Melegh többek között a Financial Times 2001-es, kelet-európai országok európai integrációjának állapotát áttekintő anyagait elemezve ad látleletet erről az új diskurzív rendről. Az újság Csehországot és Lengyelországot a felzárkózásban ügyesen haladó országok közé sorolja, míg Horváthország és Magyarország esetében már kevésbé látja a fejlett intézményrendszert és az akaratot, Románia és Törökország piacgazdaságát pedig torznak, EU-s ambícióikat alaptalannak ítéli.

Ezek a finom pozícionáló mechanizmusok nemcsak a nyugati nézőpontú narratívákban jelennek meg, hanem az új, széttagolt, mozgó határokkal rendelkező Kelet-Európa is kiváló táptalajt biztosít nekik.

A „beágyazott orientalizmus” az a jelenség, mely során egy adott kelet-európai társadalom (vagy annak egy polgára) hajlamos önmagát a nyugatot és a keletet elválasztó mozgó határvonal nyugati oldalára pozícionálni, ám a lejtőn őt követő elemeket már a kelet részeként azonosítani, így biztosítani saját magának minél jobb pozíciót a lejtőn való feljebb kapaszkodáshoz.

A kelet–nyugat lejtő globális reneszánsza Magyarországra is hatással volt. A ‘80-as évektől kezdve a modernizációs kategóriák (mint pl. a szocialista blokk vagy a hidegháborús rend) egyre inkább kiüresedtek, e viszonyítási pontok helyét az idealizált nyugat és a hozzá való igazodás vette át, ami az állampárt kései politikájában is megmutatkozott.

A magyarországi rendszerváltáshoz kapcsolódó narratívák is a civilizációs lejtő logikája mentén szerveződtek, nem véletlen, hogy a politikai váltás jelszavai a kelet–nyugat lejtő tetején álló értékek lettek, mint pl. a jogállamiság, a demokratikus intézményrendszer, a liberális piacgazdaság és a felzárkózás a nyugathoz.

A felzárkózás és a helyi uralkodás stratégiái

A globális kelet–nyugat diskurzusban Kelet-Európa pozíciója nemcsak azért érdekes, mert ez az a térség, amely a nyugattal versengő szovjet blokk szétesésével és a liberális kapitalizmus megjelenésével visszakerült a civilizációs lejtőre, hanem azért is, mert Kelet-Európa köztes pozícióban van a lejtőn. E köztes pozíció következményeként egyazon politikai kontextusban jelennek meg azok a narratívák, amik a nyugathoz képest keletiként határozzák meg magukat, és azok is, amik a kelet felől nézve nyugatiként tűnnek fel.

Melegh az EU-csatlakozással és a kettős állampolgárságról tartott 2004-es népszavazással kapcsolatos narratívákat vizsgálja a kelet–nyugat lejtő szempontjából, és négy fő megszólalási pozíciót különít el egymástól. Ez a négy narratíva bár más szemszögből közelíti meg a helyzetet, de mindegyik arra a történelmi helyzetre reagál, amivel az európai integráció kapujában álló ország szembenézett.

Az első vizsgált narratíva orientalizálja a helyi társadalmat. E szemléletmódnak általában a liberális elitcsoportok (illetve a 2004-es környezetben az SZDSZ) adnak hangot, akik kulturális missziójuknak tekintik, hogy európaizálják az elmaradott magyar társadalmat. Ez a narratíva klasszikus gyarmati diskurzív mintákra épül: a magyar társadalom elitcsoportjai a nyugat hídfőállásaként, az európai értékek (racionalitás, tolerancia, emberi jogok) közvetítőiként jelennek meg a társadalom többsége számára. A helyi társadalom az önjelölt civilizátorokhoz képest jóval alacsonyabb pontján helyezkedik el a kelet–nyugat lejtőnek, jellemzően korrupt, barbár és irracionális.

A második narratíva a modernizációra alapoz. E nézet jellemzően a kelet-európai szociáldemokrata pártok (mint az MSZP) sajátja, akik a társadalom modernizációjában látják országaik sikeres európai integrációjának kulcsát. A beszélők az előző narratívához hasonlóan szintén a nyugati ideált példaként tekintve a helyi társadalom fölé pozícionálják magukat a lejtőn, ám azt gondolják, hogy az Európai Unió segítségével és az országban rejlő kreativitással maguk mögött tudják hagyni a keleti maradványokat (pl. a nacionalizmust) és feljebb tudnak lépni a lejtőn.

A harmadik egy nacionalista narratíva. Ezt a nézőpontot jobboldali pártok (pl. a 2004-es Fidesz) és konzervatívabb egyházi szereplők vallják magukénak, és fő állításuk, hogy a történelem vérzivatarában hányattatott magyar nép már kiérdemelte az európaiságot. Ennél fogva rivalizálnak az előző két felfelé tekintő narratívával, amik szerint civilizálni kell a helyi társadalmat vagy a nemzeti érdek figyelmen kívül hagyásának árán is megéri modernizálni az országot. A nacionalista narratíva kis-imperialista módon civilizációs tekintettel fordul a környező kelet-európai országok felé, hogy a határon túli magyarok jogainak védelmezőjeként jogot formáljon a felettük gyakorolt szimbolikus uralomra.

A negyedik narratíva egy szélsőjobboldali, gyarmatosítás-ellenes narratíva. Ez a fajta értelmezés a globális világrend kárvallottjaként látja Magyarországot és elutasítja a nyugati nézőpontú gyarmati lenézést. A társadalom elnyomását egy globális összeesküvésből vezeti le, mely elképzelésben vegyesen szerepelnek antiszemita, antikommunista és nyugatellenes elemek. Ez az a narratíva, amely a leginkább szkeptikus a nyugatról kelet felé húzódó szimbolikus lejtő koncepciójával, ám nem a lejtő létjogosultságát vitatja el, hanem önmagát helyezi annak tetejére a magas civilizációs értékek és az igazi európaiság képviselőjeként.

Miért vagyunk rasszisták?

Létezik egy paradoxon a magyar politikai gondolkodásban, ami közvetlen vagy közvetett módon sok vitában felüti a fejét, és elsőre feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik. Ennek lényegét talán a 2000-es évek elejének meghatározó SZDSZ-es politikusa, Szent-Iványi István fogalmazta meg a legpontosabban: „Ma úgy tűnik, hogy a szemünk láttára foszlik szerte a rendszerváltás nagy ígérete és reménye, az ország gyors felzárkózása és európai beilleszkedése. A kompország még mindig imbolyog Kelet és Nyugat között. A korrupció, az idegengyűlölet, a rasszizmus keleti hínárja nehezen enged el minket.”

Ahogy a kelet–nyugat lejtő narratívái általában, úgy ez a mondat is megalkot bizonyos kiindulási feltételeket, amiknek az igazságtartalmát nem kérdőjelezzük meg, ilyen pl. esetünkben az a feltevés, hogy rasszizmus valamilyen nem európai dolog, rossz gyermekkori tulajdonság, amit egy társadalom civilizációs fejlődése során minél előbb le kell vetkőzni. Ez az elképzelés – azon túl, hogy illeszkedik abba a liberális-humanitárius utópiába, mely a ‘80-as évek óta meghatározza a globális kelet–nyugat diskurzust – nem indokolja meg, hogy a nyugati integráció miért segítene a rasszizmus csökkenésében. Melegh pedig erre a pontra rátapintva pont fordítva teszi fel a kérdést:

nem lehetséges, hogy pont az ország földrajzi-kulturális nyugatra „mozdulása” fűti az idegengyűlőletet és a rasszizmust?

Melegh egyik legfontosabb állítása, hogy a rasszizmus nem egy múltból itt ragadt sötét, keleti reflex, amit le kell vetkőzni (és amely történelmi fejlődésnek a nyugat az úttörője), hanem mindig egy adott társadalmi és történeti környezet függvényeként létezik. A szerző Foucault nyomán rávilágít arra, hogy az elmúlt évszázadok történelmében a rasszizmus mindig összekapcsolódott az adott uralmi rendszer népesedéspolitikájával, így ennek mélyebb vizsgálatára van szükség a fenti paradoxon feloldásához.

Foucault szerint a modern társadalmakban a biopolitika, vagyis az „élet feletti kontroll” vált a hatalom tevékenységének elsődleges jellemzőjévé, így a termékenység, a halálozás, a várható élettartam mind olyan társadalmi tényezőkké váltak, melyet a hatalomnak mérnie és szabályoznia kell. Mivel a biopolitikai hatalom célja jellemzően a népesség „minőségének” fenntartása és javítása, ezért nem minden társadalmi osztály termékenységét támogatja egyformán. Amíg a felső- és középosztályok népesedése jellemzően támogatást kap, addig az alsóbb osztályok – akik magasabb termékenységükkel a középosztályok egzisztenciáját „fenyegetik” – népesedése a legtöbb történeti korszakban korlátozandóként jön szóba.

A rasszizmus fogalma valójában a társadalom e két csoportját választja el egymástól: azokat, akiknek az életét érdemes támogatni, és az érdemtelen alsóbb osztályokat, akik esetében az élet legalapvetőbb szintjein van szükség beavatkozásra.

Amennyiben globális biopolitikáról beszélünk, tehát a népesedési kontrollt nem egy társadalmon belül értelmezzünk, hanem világszinten, úgy az alsóbb osztály szerepét felváltják a harmadik világ népei. Melegh a demográfiai átmenet elméletének elemzésén keresztül rámutat, hogy a globális diskurzusban e régió a modernizáció előtt állóként jelenik meg: a civilizációs vívmányok (pl. városiasodás, ipar, oktatás, demokrácia) hiányában magas a termékenységi és a halálozási arány is, ezért a szegény országok veszélyt jelentenek a világ népesedési egyensúlyára. E globális biopolitikai keret aszerint helyezi el a lejtőn a világ társadalmait, hogy hol tartanak a demográfiai átmenetben – aminek a nyugati középosztálybeli ideáltípus (kis család, szabályozott termékenység) az elérendő célja – legitimálja a gyarmati típusú beavatkozást az elmaradottnak minősülő társadalmak szövetébe, akár az erőszakos születéskorlátozás tekintetében is.

Kelet-Európában és Magyarországon az államszocializmus korszakában uralkodó modernizációs narratíva az állampárt népesedéspolitikájában is megmutatkozott. A népesség minőségét hangsúlyozó diskurzus helyett inkább egy mennyiségi diskurzust figyelhetünk meg, melyben – a modernizációs diskurzussal összhangban – a népesedéspolitika általi termékenységnövelés a nyugat szimbolikus megelőzésének eszközévé vált. A ‘80-as évek közeledtével azonban a magyar népesedési politikában is egyre több civilizációs elem jelenik meg, mely mind diskurzív szinten, mind a családtámogatási rendszeren keresztül a népesség „minőségének” javítására koncentrál, vagyis a középosztályok termékenységének növelését helyezte az előtérbe az alsóbb osztályokéval szemben. Ez az implicit cigányellenes diskurzus – ami a kétpólusú világ felbomlásával és Magyarország kelet–nyugat lejtőre való visszakapaszkodásával csak erősebb lett mind társadalompolitikai, mind diskurzív szinten – arra épül, hogy a civilizációs lejtőn való mielőbbi felkapaszkodás reményében a népesség civilizációsan alacsonyabb rendűnek, keletinek tekintett elemeitől megszabaduljon a népesség minőségi felhígulásának elkerülése érdekében.

Látható, hogy mind a rasszista, mind az úgynevezett „antirasszista” pozíció legitimként fogadja el a nyugat által uralt civilizációs hierarchia diskurzív keretét, csak más okoknak tulajdonítják a kelet–nyugat lejtőn való alsóbb pozíció okát.

Továbbá mindkét narratíva a társadalom „keleti” elemeinek elhagyásával próbál felzárkózni a lejtőn, csak amíg ez a rasszista narratívában a cigányságot jelenti, addig a liberális narratívában a „cigányozókat”, vagyis a magyar társadalom elmaradottabb részét. Ilyen formán e két értelmezés ugyanazon érem két oldala, csak más stratégiát választ annak érdekében, hogy a szimbolikus kelet–nyugat értékhierarchiában magasabb pozíciót küzdhessen ki magának.

Konklúzió

Melegh Attila kíméletlenül leleplezi a kelet–nyugat beszédmódot, és vonja le azt a következtetést, hogy a globális térben megszólaló beszélőket mindig a civilizációs lejtőn elfoglalt helyük és a rejtetten megfogalmazott (ön)pozícionálási szándékaik tekintetében érdemes értelmezni. A bevezetőben található két narratíva kapcsán pedig kijelenthetjük: se az ellenzéki tüntetéseken gyakran felhangzó, reményteljes-keserű „Európa! Európa!” skandálás, se kormányoldalhoz kapcsolható migránsellenesség nem fogja nekünk elhozni a jobb életet, mivel ezek az elképzelések nem a népek közti civilizációs hierarchiát kérdőjelezik meg, csak a magyar társadalomnak (vagy inkább a társadalom elitcsoportjainak) ebben elfoglalt helyét igyekeznek javítani.

Annál is inkább, mert a rendszerváltás óta az európai integráció szólamai gyakran a megszorítópolitikák legitimációs eszközeként lettek felhasználva, a nacionalista pedig narratíva a társadalmilag megtermelt vagyon nemzeti burzsoázia felé való újraosztásának elfedésére szolgált. A könyv legnagyobb tanulsága, hogy

lehetünk bár liberális humanisták vagy éppen konzervatív jobboldaliak, de ameddig a globális egyenlőtlenségeket nem gazdasági függésből és kizsákmányolásból vezetjük le, hanem a kelet–nyugat lejtő ideológiájából, vagyis az egyes társadalmak közötti belső értékkülönbségből, addig az uralkodó osztálynak nyert ügye van.

De csak addig.

Címfotó: Pikrepo

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.