Bourdieu, az értelmiség politikai szerepvállalása és a struktúrák

Fáber Ágoston (2018): Pierre Bourdieu: Elmélet és politika. Budapest: Napvilág Kiadó (Társadalomelmélet Műhely).

Manapság, amikor Magyarországon a baloldali rendszerkritikai értelmiség körében egyre többen vetik fel az intézményes szálak szorosabbá fonásának, esetleg vadonatúj politikai szervezet létrehozásának szükségességét, különösen aktuálissá vált Fáber Ágoston Pierre Bourdieu: Elmélet és politika című monográfiája.

A könyvben a szerző szenvedélyesen keresi a választ arra a kérdésre, hogy vajon a kiváló francia szociológus, Pierre Bourdieu (1930–2002) elméleti, tudományos munkásságával mennyire egyeztethető össze a ‘90-es évek elejétől induló aktív politikai szerepvállalása. Fáber művében több nekifutásban is igyekszik bizonyítani Bourdieu rendre megkülönböztetett „két korszakának” szerves egységét – mígnem a könyv zárófejezetében váratlanul a bourdieu-i életműben bekövetkező hasadásról beszél. Vagyis a szerző vívódik, és a mű erős dinamikája éppen e belső küzdelemből táplálkozik. 

Fáber az elemzés során az elméleti kérdések egész tárházát vonultatja fel, témája szempontjából azonban Bourdieu tudományos mező és a habitus fogalmainak, jelentőségének körüljárása a legfontosabb.

A tudományos mező a társadalmi élet azon szférája, viszonyrendszere, amelyben az egymással versengő – az éles versenyben „mindenki mindenki ellen” van – tudósok és kutatók közötti küzdelem tétje az, hogy melyikük tudja a lehető leghűebben feltárni az objektív társadalmi valóságot, az objektív társadalmi viszonyokat. Hogy e versenyben végül kikristályosodhasson az objektív igazság, az szükséges, hogy a tudományos mező autonóm, vagyis más társadalmi mezők behatásától független szféra lehessen.

A tudós, aki ilyen módon az igazság birtokába kerül, különleges helyzetben van: olyan összefüggéseket képes felfedezni és láttatni, amelyek a hétköznapi emberek előtt rejtve maradnak. A tudós legfontosabb feladata, hogy az embereket felvilágosítsa az általa feltárt társadalmi viszonyok természetéről, főként e viszonyok cselekedeteiket gúzsba kötő sajátosságairól. Bourdieu e tételt már tudósi korszakának első részében megfogalmazta, ennek alapján Fáber szerint a későbbi politikai szerepvállalás már e korai megközelítésből is következik:

mi másért kellene tudatni az emberekkel a rejtett összefüggéseket, a rejtett korlátokat, ha nem azért, hogy az embereket cselekvésre, az adott viszonyok meghaladására mozgósítsuk?

Bár a szerző szerint Bourdieu felismeri a tudományos mező autonómiájának korlátait, mégis úgy véli, hogy a tudósok versengése elvezethet az objektív igazsághoz. Fáber itt szerintem nem elég kritikus e felfogással szemben, két összefüggő ok miatt: egyrészt a tudományos mező a kapitalizmusban soha nem lehet autonóm, főként a politikai és gazdasági mezők behatása kiküszöbölhetetlen. Másrészt a tudósok között (mint arra Bourdieu kritikusai is rámutattak), nem csupán versengés folyik, de szövetségeket is kötnek egymással.

A tudósok uralkodó szövetsége pedig tartósan abba a helyzetbe kerülhet, hogy az objektív igazság egyedüli birtokosának tüntetheti fel magát – ez a mindenkori tudományos főáram.

E pozíció akkor lehet igazán stabil, ha a politikai és gazdasági mező ágensei (azaz főszereplői) kívülről ezt a szövetséget támogatják. Az „igazság” kimondása így igen gyakran a versenyből eleve kizárt, peremhelyzetű tudósokra marad – ilyen volt Bourdieu is pályája elején.

Bourdieu-t a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulata késztette arra, hogy beszéljen a tudományos mező autonómiájának szűküléséről: azt érzékelte, hogy a gazdasági mező egyre mélyebben behatol a tudományos szférába. Azt azonban nem ismerte fel, hogy ez a behatolás olyan mély lehet, hogy a mező centrumában tartósan alapjaiban is téves nézetek válhatnak uralkodóvá – a gazdasági mező uralkodó ágensei érdekeinek megfelelően.

Annak ellenére maradt el ennek felismerése, hogy éppen az általa elutasított neoliberalizmus uralkodóvá válása inspirálja a tudományos igazság szenvedélyes keresésére, majd politikai fordulatára.

Fáber elemzése során újra és újra visszatér a habitus értelmezésének, jelentőségének taglalásához. Bourdieu elméletében a habitus lényegében véve nem más, mint azon késztetések, diszpozíciók rendszere, melyeken keresztül az ágensek folyamatosan és jórészt tudattalanul újratermelik a társadalmi struktúrákat. Mégpedig azokat a struktúrákat, amelyek e habitust is éppen ilyenné formálták. Fáber Ágoston végig azon küzd, hogy bizonyítsa: Bourdieu-nek ez a tétele, vagyis az, hogy a struktúrák a habitus közvetítésével folyamatosan újratermelik magukat, nem jelenti az elmélet determinizmusát.

Többször is felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem értelmezte mereven a habitus fogalmát és jelentőségét: beszél annak lehetőségéről is, hogy a habitus szerkezete csak késve követi a strukturális változásokat, vagy ellenkezőleg, a habitus „előreszalad” a struktúrákhoz képest, vagyis változása megelőzi a strukturális változásokat. Ennek később azért lesz jelentősége, hogy bizonyíthassa: nagyon nehéz, de a habitusok „előreszaladó” képessége révén mégis csak lehetséges, hogy az objektív tudás birtokában a tudós mozgósítsa a hétköznapi embereket az adott struktúrák megváltoztatására.

Ehhez kapcsolódik a cselekvések racionalitásának kérdése is.

Bourdieu szerint bár az emberi cselekvés motivációi jórészt tudattalanok, kritikus helyzetekben az emberek felismerhetik késztetéseik természetét és összetevőit, és ezáltal képessé válhatnak racionális döntésekre.

Bourdieu ‘90-es évek elejétől induló közéleti szerepvállalása a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulatához kötődik. Mély aggodalommal figyelte a jóléti állam lebontására irányuló törekvéseket, amelyek alapjaikban veszélyeztetik a társadalom belső integrációs mechanizmusait. Úgy érezte, a tudósi szerep korábban vázolt sajátosságaiból egyenesen következik az a feladat, hogy tudását mind többekkel megosztva mozgósítsa a társadalmat az annak létét fenyegető folyamatokkal szemben. Fáber felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem tagadja: fokozott közéleti aktivitásában morális szempontok is vezérelték. Mindazonáltal ezeket nem tartja olyan fontosnak, mint a tudósi szerep beteljesítésére irányuló motivációját.

Bourdieu nem fogalmazott meg a kapitalizmuson túlmutató utópiát, ilyen utópiák felvázolását nem is tartotta a tudós feladatának. A közéleti szerepre vállalkozó tudóst olyan meteorológushoz hasonlította, akinek alapvető feladata a fenyegető folyamatok előrejelzése, hogy a társadalom felkészülhessen azok kivédésére. A fenyegető folyamat a neoliberalizmus előretörése, amellyel szemben az értelmiség nemzetközi megszerveződését és ellenállását hirdette meg.

Fáber Ágoston könyvét érdekes csavarral zárja. Ellentétben az addig fejtegetett gondolatokkal, a következőket írja:

„Az a tény, hogy egyrészt a társadalmi mobilizáció Bourdieu által felismert szükségszerűsége, másrészt az évtizedek alatt kidolgozott – és nem is minden tekintetben homogén – elméleti keret között szociológiaelméleti, antropológiai és episztemológiai ellentét feszül (kiemelés – Sz. E.), Bourdieu-t bizonyos értelemben a 20. századi szociológia tragikus hősévé teszi. Bourdieu ugyanis olyan törekvések mellett szállt síkra, amelyek végtelenül csekély objektív lehetőségeivel – saját társadalomelméletéből kiindulva – maga is tisztában volt. Közéleti vállalkozásának, vagyis a neoliberális világrenddel szembeni tartós mobilizációnak a kudarca nem érhette őt váratlanul.”

Az ellentét a korábban kifejtettekhez képest azonban talán csak látszólagos: a dialektika egyik alaptörvénye, az ellentétek egysége és harca – érvényesülhet itt. Bourdieu-t a közéleti szerepvállalás egész korábbi pályája során is kísértette, mint ahogy közéleti értelmiségiként sem fordult szembe korábbi tudományos tételeivel.

A két korszak között csupán a hangsúlyok tolódtak el.

A Bourdieu-i problematika időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a benne rejlő dilemma keletkezése óta foglalkoztatja a baloldali rendszerkritikai értelmiséget. Ez az értelmiség többnyire strukturalista, vagyis úgy véli, hogy a kapitalizmus szerkezeti jegyei a társadalmi élet szféráinak teljes szövetét átfonják. Ezzel párhuzamosan azonban a kapitalista viszonyok teljes meghaladását célozza meg. Bár Bourdieu ezt nem teszi,

a dilemma hasonló: ha a rendszer totális, akkor honnan lesz erő és szereplő meghaladásához vagy akár csak reformjához is?

Hasonló kérdések merültek fel Magyarországon 2015-ben, amikor Jámbor András az akkor még Kettős Mérce nevű oldalon Mi a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból? (WTF baloldal) címmel vitát kezdeményezett a baloldaliságról és a baloldal jövőjéről. A fent vázolt problematikát legszemléletesebben Sipos Balázs írása jelenítette meg.

Ebben a szerző kifejtette, hogy a kapitalizmus totális, így minden rendszerjobbító, vagy rendszerátalakító törekvést megszelídít és beolvaszt, a saját stabilitása szolgálatába állít. Ezért – állítja – a saját hajunknál fogva kell kihúzni magunkat a mocsárból. Magunknak kell létrehoznunk a forradalmi szubjektumot.

A magam álláspontja ezzel szemben az volt, hogy ez fából vaskarika, ehelyett

a baloldalnak azokat a folyamatokat, tendenciákat kell erősítenie, amelyek a totalitás ellenére belülről feszegetik a kapitalizmus kereteit. Hasonlóképpen Marxhoz (csak más elemeket előtérbe helyezve), aki a kapitalizmus szülte munkásosztályban rendszermeghaladó, forradalmi erőt látott: a munkásosztály csak úgy képes felszabadítani önmagát, ha megdönti a kapitalizmus egész rendszerét.

Bourdieu Marxhoz képest általánosabban fogalmaz: szerinte a változás motorja – mely változás az ő esetében a jóléti államhoz való visszatérést jelenti – az ágensek habitusának változó és változtatható részéhez köthető. A struktúrák lökésszerű változása által és a tudósok segítségével az egyének képesek alávetett helyzetük racionális felismerésére, és ezáltal a rendszer elleni lázadásra. Mint ahogy azonban arra Fáber rámutat, Bourdieu csak igen kevés figyelmet szentelt a rendszeren belüli strukturális változásoknak, és az azokat mozgásba lendítő mechanizmusoknak. Ez az egyik oka annak, hogy elmélete kritikusai szemében determinisztikusnak tűnik.

Visszatérve saját gondolatmenetemhez: az a jelenség, hogy a kapitalizmus rendszere maga szüli meg a saját meghaladását eredményező folyamatokat, azért lehetséges, mert az állandó mozgásban lévő – tehát nemcsak lökésszerű változásokra képes – struktúra folyamatosan változtatja az ágensek habitusait. Ez pedig csak úgy lehetséges – és azt eredményezi –, hogy a habitusok változó, változtatható része nagyobb és rugalmasabb, mint azt Bourdieu feltételezi.

De melyek az adott struktúra ellen ható folyamatok? Megközelítésem szerint egyrészt a tudásáru előtérbe kerülése, amely a hagyományos árukkal szemben átadás közben nem kopik, hanem gyarapodik, mely jelenség megváltoztatja a piac működési módját – legalábbis a társadalom és gazdaság egy részében. Másrészt a testre szabott tömegtermelés térhódítása, amely a tömegfogyasztással szemben teret adhat az egyéni fogyasztói igények és szokások elterjedésének. Végül, de nem utolsó sorban pedig a hálózatosodás: ha születnek a rendszer valódi meghaladását célul kitűző mozgalmak, akkor azok képesek lehetnek a hálózatokat a maguk céljainak megfelelő irányba módosítani és működtetni.

És mindebben nemcsak az objektív igazság birtokában lévő tudósoknak, hanem minden alávetett, vagy bizonytalan helyzetben lévő embernek szerepe kell, hogy legyen – és lehet is.

Sőt, az értelmiség, a tudósok kizárólagos vezető szerepe a magam megközelítésében nem is kívánatos. Ebből az eddigi történelem során csak véres tragédiák származtak. Amit az értelmiség tehet, az a társadalom méhéből születő spontán mozgalmak szervezése, katalizálása.

Már ha létrejön ilyen, a rendszer meghaladását célul kitűző, vagy kimenetelében azt eredményező mozgalom – ez a kulcsa az egésznek! Márpedig empirikus tény, hogy már valamennyire létezik (részletesen lásd az Eszméletben megjelent írásomat a szocializmusról, a baloldalról és annak lehetőségeiről, feladatairól).

Magam is vívódom itt… Ez is azt mutatja, hogy Fáber Ágoston könyve izgalmas, gondolatébresztő, és vitára serkentő mű, amelyet szíves figyelmébe ajánlok mindenkinek, aki a társadalom működésének mechanizmusairól és azok megváltoztatásáról gondolkodik. Az összes problematikát tartalmazza, amellyel a baloldalnak foglalkoznia kell – egészen a szembenézésig.

Ez az írás először a Mércén jelent meg 2020. július 24-én. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Etienne Perrone, CC