Fáber Ágoston (2018): Pierre Bourdieu: Elmélet és politika. Budapest: Napvilág Kiadó (Társadalomelmélet Műhely).

Manapság, amikor Magyarországon a baloldali rendszerkritikai értelmiség körében egyre többen vetik fel az intézményes szálak szorosabbá fonásának, esetleg vadonatúj politikai szervezet létrehozásának szükségességét, különösen aktuálissá vált Fáber Ágoston Pierre Bourdieu: Elmélet és politika című monográfiája.

Szalai Erzsébet

A könyvben a szerző szenvedélyesen keresi a választ arra a kérdésre, hogy vajon a kiváló francia szociológus, Pierre Bourdieu (1930–2002) elméleti, tudományos munkásságával mennyire egyeztethető össze a ‘90-es évek elejétől induló aktív politikai szerepvállalása. Fáber művében több nekifutásban is igyekszik bizonyítani Bourdieu rendre megkülönböztetett „két korszakának” szerves egységét – mígnem a könyv zárófejezetében váratlanul a bourdieu-i életműben bekövetkező hasadásról beszél. Vagyis a szerző vívódik, és a mű erős dinamikája éppen e belső küzdelemből táplálkozik. 

Fáber az elemzés során az elméleti kérdések egész tárházát vonultatja fel, témája szempontjából azonban Bourdieu tudományos mező és a habitus fogalmainak, jelentőségének körüljárása a legfontosabb.

A tudományos mező a társadalmi élet azon szférája, viszonyrendszere, amelyben az egymással versengő – az éles versenyben „mindenki mindenki ellen” van – tudósok és kutatók közötti küzdelem tétje az, hogy melyikük tudja a lehető leghűebben feltárni az objektív társadalmi valóságot, az objektív társadalmi viszonyokat. Hogy e versenyben végül kikristályosodhasson az objektív igazság, az szükséges, hogy a tudományos mező autonóm, vagyis más társadalmi mezők behatásától független szféra lehessen.

A tudós, aki ilyen módon az igazság birtokába kerül, különleges helyzetben van: olyan összefüggéseket képes felfedezni és láttatni, amelyek a hétköznapi emberek előtt rejtve maradnak. A tudós legfontosabb feladata, hogy az embereket felvilágosítsa az általa feltárt társadalmi viszonyok természetéről, főként e viszonyok cselekedeteiket gúzsba kötő sajátosságairól. Bourdieu e tételt már tudósi korszakának első részében megfogalmazta, ennek alapján Fáber szerint a későbbi politikai szerepvállalás már e korai megközelítésből is következik:

mi másért kellene tudatni az emberekkel a rejtett összefüggéseket, a rejtett korlátokat, ha nem azért, hogy az embereket cselekvésre, az adott viszonyok meghaladására mozgósítsuk?

Bár a szerző szerint Bourdieu felismeri a tudományos mező autonómiájának korlátait, mégis úgy véli, hogy a tudósok versengése elvezethet az objektív igazsághoz. Fáber itt szerintem nem elég kritikus e felfogással szemben, két összefüggő ok miatt: egyrészt a tudományos mező a kapitalizmusban soha nem lehet autonóm, főként a politikai és gazdasági mezők behatása kiküszöbölhetetlen. Másrészt a tudósok között (mint arra Bourdieu kritikusai is rámutattak), nem csupán versengés folyik, de szövetségeket is kötnek egymással.

A tudósok uralkodó szövetsége pedig tartósan abba a helyzetbe kerülhet, hogy az objektív igazság egyedüli birtokosának tüntetheti fel magát – ez a mindenkori tudományos főáram.

E pozíció akkor lehet igazán stabil, ha a politikai és gazdasági mező ágensei (azaz főszereplői) kívülről ezt a szövetséget támogatják. Az „igazság” kimondása így igen gyakran a versenyből eleve kizárt, peremhelyzetű tudósokra marad – ilyen volt Bourdieu is pályája elején.

Bourdieu-t a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulata késztette arra, hogy beszéljen a tudományos mező autonómiájának szűküléséről: azt érzékelte, hogy a gazdasági mező egyre mélyebben behatol a tudományos szférába. Azt azonban nem ismerte fel, hogy ez a behatolás olyan mély lehet, hogy a mező centrumában tartósan alapjaiban is téves nézetek válhatnak uralkodóvá – a gazdasági mező uralkodó ágensei érdekeinek megfelelően.

Annak ellenére maradt el ennek felismerése, hogy éppen az általa elutasított neoliberalizmus uralkodóvá válása inspirálja a tudományos igazság szenvedélyes keresésére, majd politikai fordulatára.

Fáber elemzése során újra és újra visszatér a habitus értelmezésének, jelentőségének taglalásához. Bourdieu elméletében a habitus lényegében véve nem más, mint azon késztetések, diszpozíciók rendszere, melyeken keresztül az ágensek folyamatosan és jórészt tudattalanul újratermelik a társadalmi struktúrákat. Mégpedig azokat a struktúrákat, amelyek e habitust is éppen ilyenné formálták. Fáber Ágoston végig azon küzd, hogy bizonyítsa: Bourdieu-nek ez a tétele, vagyis az, hogy a struktúrák a habitus közvetítésével folyamatosan újratermelik magukat, nem jelenti az elmélet determinizmusát.

Többször is felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem értelmezte mereven a habitus fogalmát és jelentőségét: beszél annak lehetőségéről is, hogy a habitus szerkezete csak késve követi a strukturális változásokat, vagy ellenkezőleg, a habitus „előreszalad” a struktúrákhoz képest, vagyis változása megelőzi a strukturális változásokat. Ennek később azért lesz jelentősége, hogy bizonyíthassa: nagyon nehéz, de a habitusok „előreszaladó” képessége révén mégis csak lehetséges, hogy az objektív tudás birtokában a tudós mozgósítsa a hétköznapi embereket az adott struktúrák megváltoztatására.

Ehhez kapcsolódik a cselekvések racionalitásának kérdése is.

Bourdieu szerint bár az emberi cselekvés motivációi jórészt tudattalanok, kritikus helyzetekben az emberek felismerhetik késztetéseik természetét és összetevőit, és ezáltal képessé válhatnak racionális döntésekre.

Bourdieu ‘90-es évek elejétől induló közéleti szerepvállalása a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulatához kötődik. Mély aggodalommal figyelte a jóléti állam lebontására irányuló törekvéseket, amelyek alapjaikban veszélyeztetik a társadalom belső integrációs mechanizmusait. Úgy érezte, a tudósi szerep korábban vázolt sajátosságaiból egyenesen következik az a feladat, hogy tudását mind többekkel megosztva mozgósítsa a társadalmat az annak létét fenyegető folyamatokkal szemben. Fáber felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem tagadja: fokozott közéleti aktivitásában morális szempontok is vezérelték. Mindazonáltal ezeket nem tartja olyan fontosnak, mint a tudósi szerep beteljesítésére irányuló motivációját.

Bourdieu nem fogalmazott meg a kapitalizmuson túlmutató utópiát, ilyen utópiák felvázolását nem is tartotta a tudós feladatának. A közéleti szerepre vállalkozó tudóst olyan meteorológushoz hasonlította, akinek alapvető feladata a fenyegető folyamatok előrejelzése, hogy a társadalom felkészülhessen azok kivédésére. A fenyegető folyamat a neoliberalizmus előretörése, amellyel szemben az értelmiség nemzetközi megszerveződését és ellenállását hirdette meg.

Fáber Ágoston könyvét érdekes csavarral zárja. Ellentétben az addig fejtegetett gondolatokkal, a következőket írja:

„Az a tény, hogy egyrészt a társadalmi mobilizáció Bourdieu által felismert szükségszerűsége, másrészt az évtizedek alatt kidolgozott – és nem is minden tekintetben homogén – elméleti keret között szociológiaelméleti, antropológiai és episztemológiai ellentét feszül (kiemelés – Sz. E.), Bourdieu-t bizonyos értelemben a 20. századi szociológia tragikus hősévé teszi. Bourdieu ugyanis olyan törekvések mellett szállt síkra, amelyek végtelenül csekély objektív lehetőségeivel – saját társadalomelméletéből kiindulva – maga is tisztában volt. Közéleti vállalkozásának, vagyis a neoliberális világrenddel szembeni tartós mobilizációnak a kudarca nem érhette őt váratlanul.”

Az ellentét a korábban kifejtettekhez képest azonban talán csak látszólagos: a dialektika egyik alaptörvénye, az ellentétek egysége és harca – érvényesülhet itt. Bourdieu-t a közéleti szerepvállalás egész korábbi pályája során is kísértette, mint ahogy közéleti értelmiségiként sem fordult szembe korábbi tudományos tételeivel.

A két korszak között csupán a hangsúlyok tolódtak el.

A Bourdieu-i problematika időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a benne rejlő dilemma keletkezése óta foglalkoztatja a baloldali rendszerkritikai értelmiséget. Ez az értelmiség többnyire strukturalista, vagyis úgy véli, hogy a kapitalizmus szerkezeti jegyei a társadalmi élet szféráinak teljes szövetét átfonják. Ezzel párhuzamosan azonban a kapitalista viszonyok teljes meghaladását célozza meg. Bár Bourdieu ezt nem teszi,

a dilemma hasonló: ha a rendszer totális, akkor honnan lesz erő és szereplő meghaladásához vagy akár csak reformjához is?

Hasonló kérdések merültek fel Magyarországon 2015-ben, amikor Jámbor András az akkor még Kettős Mérce nevű oldalon Mi a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból? (WTF baloldal) címmel vitát kezdeményezett a baloldaliságról és a baloldal jövőjéről. A fent vázolt problematikát legszemléletesebben Sipos Balázs írása jelenítette meg.

Ebben a szerző kifejtette, hogy a kapitalizmus totális, így minden rendszerjobbító, vagy rendszerátalakító törekvést megszelídít és beolvaszt, a saját stabilitása szolgálatába állít. Ezért – állítja – a saját hajunknál fogva kell kihúzni magunkat a mocsárból. Magunknak kell létrehoznunk a forradalmi szubjektumot.

A magam álláspontja ezzel szemben az volt, hogy ez fából vaskarika, ehelyett

a baloldalnak azokat a folyamatokat, tendenciákat kell erősítenie, amelyek a totalitás ellenére belülről feszegetik a kapitalizmus kereteit. Hasonlóképpen Marxhoz (csak más elemeket előtérbe helyezve), aki a kapitalizmus szülte munkásosztályban rendszermeghaladó, forradalmi erőt látott: a munkásosztály csak úgy képes felszabadítani önmagát, ha megdönti a kapitalizmus egész rendszerét.

Bourdieu Marxhoz képest általánosabban fogalmaz: szerinte a változás motorja – mely változás az ő esetében a jóléti államhoz való visszatérést jelenti – az ágensek habitusának változó és változtatható részéhez köthető. A struktúrák lökésszerű változása által és a tudósok segítségével az egyének képesek alávetett helyzetük racionális felismerésére, és ezáltal a rendszer elleni lázadásra. Mint ahogy azonban arra Fáber rámutat, Bourdieu csak igen kevés figyelmet szentelt a rendszeren belüli strukturális változásoknak, és az azokat mozgásba lendítő mechanizmusoknak. Ez az egyik oka annak, hogy elmélete kritikusai szemében determinisztikusnak tűnik.

Visszatérve saját gondolatmenetemhez: az a jelenség, hogy a kapitalizmus rendszere maga szüli meg a saját meghaladását eredményező folyamatokat, azért lehetséges, mert az állandó mozgásban lévő – tehát nemcsak lökésszerű változásokra képes – struktúra folyamatosan változtatja az ágensek habitusait. Ez pedig csak úgy lehetséges – és azt eredményezi –, hogy a habitusok változó, változtatható része nagyobb és rugalmasabb, mint azt Bourdieu feltételezi.

De melyek az adott struktúra ellen ható folyamatok? Megközelítésem szerint egyrészt a tudásáru előtérbe kerülése, amely a hagyományos árukkal szemben átadás közben nem kopik, hanem gyarapodik, mely jelenség megváltoztatja a piac működési módját – legalábbis a társadalom és gazdaság egy részében. Másrészt a testre szabott tömegtermelés térhódítása, amely a tömegfogyasztással szemben teret adhat az egyéni fogyasztói igények és szokások elterjedésének. Végül, de nem utolsó sorban pedig a hálózatosodás: ha születnek a rendszer valódi meghaladását célul kitűző mozgalmak, akkor azok képesek lehetnek a hálózatokat a maguk céljainak megfelelő irányba módosítani és működtetni.

És mindebben nemcsak az objektív igazság birtokában lévő tudósoknak, hanem minden alávetett, vagy bizonytalan helyzetben lévő embernek szerepe kell, hogy legyen – és lehet is.

Sőt, az értelmiség, a tudósok kizárólagos vezető szerepe a magam megközelítésében nem is kívánatos. Ebből az eddigi történelem során csak véres tragédiák származtak. Amit az értelmiség tehet, az a társadalom méhéből születő spontán mozgalmak szervezése, katalizálása.

Már ha létrejön ilyen, a rendszer meghaladását célul kitűző, vagy kimenetelében azt eredményező mozgalom – ez a kulcsa az egésznek! Márpedig empirikus tény, hogy már valamennyire létezik (részletesen lásd az Eszméletben megjelent írásomat a szocializmusról, a baloldalról és annak lehetőségeiről, feladatairól).

Magam is vívódom itt… Ez is azt mutatja, hogy Fáber Ágoston könyve izgalmas, gondolatébresztő, és vitára serkentő mű, amelyet szíves figyelmébe ajánlok mindenkinek, aki a társadalom működésének mechanizmusairól és azok megváltoztatásáról gondolkodik. Az összes problematikát tartalmazza, amellyel a baloldalnak foglalkoznia kell – egészen a szembenézésig.

Ez az írás először a Mércén jelent meg 2020. július 24-én. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Etienne Perrone, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.