Vajon hogyan lehet embereket ütőképes politikai közösséggé szervezni? Hogyan lehet a tagokat folyamatos aktivitásra bírni, a közösségen kívülieket pedig rávenni ügyünk támogatására? Mindezt egy valódi baloldali közösségként, melynek ellenfele nemcsak a NER, de az egész rendszer, amelyben élünk. (Megfontolások a bázisról.)

Bankus Tibor János

Ismét egy prózai kérdést teszek fel: hogyan tudunk valakit meggyőzni arról, hogy a mi politikai közösségünket támogassa? Értve ezalatt az aktivizmust, a pénzügyi és egyéb adakozást, a szavazatot, sok mindent. Mivel a bázisépítésnek és a tágabb értelemben vett közösségszervezésnek a meggyőzés az egyik alapja.

Meggyőzés

Nem a semmiből fognak megjelenni emberek, hogy segítsenek, hanem nagy valószínűség szerint valamilyen módon, nem feltétlenül személyesen, de meggyőzik őket.

Részben ebből következik egy másik kérdés is: vajon, mindenki meggyőzhető? Azaz, ha valakit tényekkel és érvekkel kellően „lebombázunk”, akkor ő onnantól kezdve a mi szimpatizánsunk lesz? Nem egészen.

Az emberek meggyőződései, véleményei, attitűdjei nem légüres térben vannak, hanem összekapcsolódnak, sőt sokszor egymásra is épülnek. Ráadásul ezek a legtöbbször hosszú évek alatt formálódnak. Ezért van az, hogy komplexebb, de gyakran még egyszerűbb dolgokban is az emberek meggyőződését borzasztó nehéz megváltoztatni.

Például képzeljük el, hogy mi macskások vagyunk és van egy elkötelezett kutyás ismerősünk, akit szintén macskássá akarunk tenni. Tételezzük fel, hogy iszonyatosan sok ténnyel és érvvel, rengeteg-rengeteg idő alatt, de végül is sikeresen meggyőzzük csak arról, hogy a macskák alapvetően tisztább állatok. Ettől önmagában ő még a legkevésbé sem fog macskássá válni, mert rengeteg más olyan meggyőződése lesz, ami negatív a macskákkal kapcsolatban és pozitív a kutyákkal. Valamint arról se feledkezzünk meg, hogy mivel a meggyőződések összekapcsolódnak és hatnak egymásra, erősítik egymást, ezért egyáltalán a macskák tisztább voltáról is nagyon sok elkötelezett kutyást képtelenség meggyőzni, hiába hozzuk fel tények sokaságát.

A cikk első része itt olvasható

Ráadásul sajnos az is probléma, hogy egy adott témával kapcsolatos tényeknek, jártaságnak és tudás mennyiségének a legtöbbször az ég egy adta világon semmi köze nincs az ahhoz kapcsolódó meggyőződéshez, vagy annak erősségéhez. Ha más nem, gondoljunk csak a lapos-föld hívőkre vagy az oltásellenesekre.

Vagyis mindezek alapján elmondható, hogy néha kifejezetten nehéz tud lenni valakinek akár még egy egyszerűbb dologban is megváltoztatni a véleményét, attitűdjét. A komplexebb, mélyebb meggyőződéseket pedig megváltoztatni rövid időbeli keretek között brutálisan nehéz, ha nem inkább lehetetlen.

Azaz támogatók szerzése a legtöbbször nem eltérő mentalitású emberek érvekkel való hosszas győzködéséből áll, hanem sokkal inkább a hasonlóan gondolkodók egyfajta toborzásként kell felfogni. E kontextusban pedig a toborzás nem azt jelenti, hogy valaki csatlakozik a közösséghez, hanem pusztán annyit, hogy elkezd szimpatizálni, vagy érdeklődni iránta.

Természetesen van szerepe a meggyőzésnek is, viszont ez a már eleve hasonlóan gondolkodók közötti különbségek csökkentéséről, illetve a bizonytalanok magunk mellé állításáról szól inkább. Persze ahogy telik az idő és szerencsés esetben gyűlnek a támogatók, úgy ez is bonyolultabbá válik. Ugyanakkor a toborzásnak, különösen egy valódi baloldali közösség szempontjából megvannak a nehézségei.

A terminológia terhe

A valódi baloldalnak van egy sajátos terminológiája és gondolatvilága, melyben eligazodni komoly előzetes ismeretanyagot igényel a legtöbbször. A toborzás során viszont nagyon nem mindegy, hogy például a mondandónkat átadni, az érdeklődést felkelteni hány perc alatt is tudjuk.

Az öt perc és a negyedóra között nem csak tíz perc a különbség, hanem sokszor a toborzás sikeressége is.

Törekedni kell az egyszerűségre. Mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy elsősorban nem rövidségétől lesz egyszerű a kommunikációnk. Hanem attól, hogy a fogadónak nincs komolyabb előzetes, specifikus ismeretre szüksége, hogy célba érjen a mondandónk.

Tehát, a legtöbbször például hiába győzködünk valakit, mondjuk baloldali fogalmakra hivatkozva, ha az adott illető életében akkor hallja először ezeket. Lehet, hogy lesz éppen valamiféle fogalma az adott kifejezésekről, de kérdéses, hogy mi is ugyanazt értjük-e majd alattuk. Vagyis ha ebből az irányból közelítünk, mielőtt egyáltalán nekiláthatnánk a hasznos politikai cselekvésnek,

először kénytelenek leszünk a fogalmakat tisztázni vagy ismertetni.

Például, ha megkérdezi valaki toborzás közben, hogy az adott politikai közösség mégis mit akar elérni. Az egyszerűség kedvéért, most tételezzük fel, hogy azt a választ kapja, hogy szocializmust. Vajon, mégis hány értelmezés juthat csak erről az egy fogalomról az eszébe annak, akit toborozni akarunk? Hány valós és valótlan előítéletet, attitűdöt és meggyőződést fogunk ezzel benne aktiválni, így eleve „érvhatlanná” téve őt?

Fogalmakat, gondolatokat népszerűsíteni, azokat elfogadtatni, vagy pláne meglévőket megváltoztatni, ráadásul elsősorban azok körében fogunk tudni, akiket eleve már toboroztunk. Vagyis bizonyos mértékig szimpatizálnak velünk, vagy legalábbis sikeresen felkeltettük az érdeklődésüket.

A fentiekkel mindösszesen csak arra szeretnék utalni, hogy nem biztos, hogy a legszerencsésebb, amikor valakihez odalépünk, hogy elnyerjük a szimpátiáját, akkor olyan fogalmakkal támadjuk le, mint osztályharc, burzsoázia, értéktöbblet, osztály nélküli társadalom, kulturális hegemónia, proletárdiktatúra, osztálytudat satöbbi.

Alapvető kérdés, hogy hogyan tekintünk magára a politikai közösségre, hogyan definiáljuk annak feladatait.

Előbb vagy utóbb azonban mindenképpen szükséges egyfajta „oktató” tevékenységet is folytatni, ha másért nem, akkor a narratíva építése miatt. Azonban különösen, amíg nincsenek meg az elégséges szervezeti erőforrások, addig politikai közösségként nem biztos, hogy a legoptimálisabb, ha az időnk és az energiánk túlnyomó részét a baloldali terminológia és gondolatvilág oktatására akarjuk fordítani.

Például a politikai aktivitás fontos hajtóeleme, üzemanyaga a sikerélmény, és a pozitív megerősítés, azaz, az egyén cselekedetei helyességének visszaigazolása. Vajon, mikor fog hamarabb sikerélményt átélni, illetve pozitív megerősítést kapni potenciálisan valaki? Amikor terminológiát próbál, kvázi oktatni, akár nagyon másként gondolkodóknak, vagy ha próbálja a hozzá hasonlókat megtalálni?

Illetve szerintem azért az is egy releváns kérdésfelvetés, hogy tényleg szükség van-e arra az eredményes politikai tevékenységhez, hogy minden tag, aktivista, szimpatizáns, szavazó, satöbbi, a legfontosabb fogalmakat leszámítva, ától cettig ismerje a baloldali terminológiát, elméletet? Észben tartva, hogy az emberek túlnyomó többsége azért napi szinten nem sokat foglalkozik a politikával, különösen, számukra elvont, teoretikus kérdésekkel.

Akiket a közösségen belül és kívül mélyebben érdekel a baloldali terminológia, gondolatvilág, azok szinte kivétel nélkül maguktól fognak arra jutni, hogy megismerjék mindezt. Keretet persze lehet és kell is adni, de ha valaki a kevés szabadidejét politikai tevékenységgel akarja eltölteni, nem biztos, hogy jó bármiféle módon presszionálni, hogy azalatt a pár óra alatt az aktív tevőleges cselekvés helyett, elméletekkel, azok értelmezésével foglalkozzon inkább.

Affektív

Vagyis sokszor azt lehet látni, hogy a baloldali bázisépítés nem legfontosabb, de egyik számottevő problémája, hogy az emberek nagyon nehezen megmásítható politikai meggyőződését akarjuk elsőnek megváltoztatni. Ráadásul olyan baloldali fogalmakkal, gondolatokkal és elméletekkel, amelyeket nem ismernek, vagy csak alig értenek. Természetesen e megállapítás nem minden baloldali politikai csoportra igaz, de sajnos ez, vagy ehhez hasonló tendencia igen gyakorta megfigyelhető.

Nézzük meg ezzel szemben az alt-right, a szélsőjobb és a tekintélyelvű jobboldal mit is csinál. Elvégre elég sokszor kerekednek felül választásokon a legkülönbözőbb politikai erőkön és a valódi baloldalon is. Sőt az utóbbinál jelenleg sikeresebbnek is mondhatóak. Nem az mondom ezzel, hogy a valódi baloldalnak is ezt kéne csinálnia, csak nézzük meg nagyon nagy vonalakban, hogy ők hogyan is folytatják a politikai tevékenységüket.

Vajon hányszor hallhatjuk azt, hogy külföldi és hazai képviselőik, mondjuk szociáldarwinizmusra, fajelméletre, eugenikára vagy hasonló elméletekre hivatkozva győzködnének bárkit is? Mikor láthatunk olyat, hogy a fentiekkel próbálnák meg valakinek a meglévő politikai meggyőződését megváltoztatni?

Ilyenkor persze reflexszerűen elő szokott jönni érvként, hogy egyszerűen csak amiatt sikeresebbek, mert a többségi társadalmat, annak egyes kisebbségeivel igyekeznek szembefordítani, és sok ember az általuk képviselt gondolatokra egyszerűen fogékonyabb. Ebben van némi igazság, azonban mindent összevetve, ez azért kissé bonyolultabb.

Például gondoljunk abba bele, hogy a rasszista, etnicista, homofób emberek nem ilyennek születnek, hanem azzá válnak. Ráadásul ez nem is úgy történik, hogy valaki egyik nap eldönti, hogy onnantól kezdve rasszista lesz. E gondolatok valahogyan megtalálják őket.

A legtöbb embert nyomasztja e rendszer minden problémája: frusztrálja, dühíti, és maga alá temeti e rendszer, amiben élünk, minden baja. Rosszul érezzük magunkat a munkahelyünkön, szabadidős tevékenységein közben, de sokszor még a szeretteink körében is. Felőröl bennünket és belefáradunk a kilátástalan szélmalomharcba, amit a puszta megélhetés jelent. Valamint az, hogy mások akaratának, szándékainak kell alávetnünk magunkat, ha nem akarunk éhen halni.

Közben pedig a kevés szabadidőnkben, alávetettségünk illuzórikus megszűnésének ideje alatt, kiüresedett, fogyasztói, szubkulturális buborékainkba húzódunk vissza, hogy ott múló pillanatokra jól érezhessük magunkat, mondjuk a fogyasztásunk által, értsünk alatta ételt, autót, italt, könyvet, filmet, videojátékot, bármit.

És e rendszer problémáin túl, azért az élet önmagában sem egyszerű.

Vegyünk egy már-már klisé számba menő példát. Mondjuk az Egyesült Államokban, egy fehér fickót, önhibáján kívül kirúgnak a kékgalléros munkájából. Vajon egy ilyen szituációban, mitől fogja ő jobban érezni magát:

Ha egy szociálliberális technokrata politikus az USA iszonyatosan bonyolult társadalmi és gazdasági folyamatait ecsetelve próbálja elmagyarázni neki, hogy miért is veszítette el az állását, és hogy azt miért nem kaphatja vissza soha olyanként, amilyen az volt? Vagy, ha egy alt-rightos vagy szélsőjobbos alak azt mondja neki, hogy a bevándorlók miatt veszítette el az állását, és ha eltűnnek, akkor visszakapja nem csak azt, de az elveszőben lévő egzisztenciáját is?

A szélsőjobb és az ehhez rokonítható politikai csoportok valójában legtöbbször nem politikaként „adják el magukat”, nem közpolitikákként, policykként jelennek meg, hanem sokkal inkább egyfajta „gyógyírként” e rossz érzésekre, nyomasztó problémákra.

És nem is az emberek politikai és egyéb meggyőződéseit akarják egyből megváltoztatni. Hanem affektív hatások egész sorát, teljes eszköztárát alkalmazzák. Az emberek sokkal könnyebben megváltoztatható hangulataira, érzéseire és attitűdjeire igyekeznek hatni. Ezekkel pedig szépen, lassan, lépésenként magukat a politikai meggyőződéseket is meg tudják változtatni, vagy újakat tudnak kreálni.

Populizmus?

Felmerülhet a kérdés, hogy amit vázoltam, az tulajdonképpen nem maga a populizmus-e? Nos, tény, hogy sokszor affektív eszközöket használ, de az affektív eszközök önmagunkban még nem tekinthetőek populizmusnak. Persze ez igazából definíció kérdése. Tekintettel arra, hogy ez alatt sokan sok mindent értenek. Ugyan vannak jól felismerhető jegyei, például elitellenesség, vagy egyfajta „népiség”, de ezeken túlmenően nehéz meghatározni, hogy mi is ez pontosan. Bármely értelmezési keretet vesszük is alapul, lesznek vitatható elemei. Ebből adódóan nem is igazán lehet azt se mondani rá egyértelműen, hogy önmagában jó-e vagy rossz.

Amit én baloldali populizmus alatt értek, az a hegemón- és monopolhelyzetben lévő gazdasági, politikai és kulturális elitekkel szembeni politizálás: az általuk és nekik alávetett csoportokra épül, őket szervezi meg és állítja szembe az elitekkel.

Hogy a populizmusnak, és különösen a baloldali populizmusnak vége van-e? Megítélésem szerint egyáltalán nincs. Olyan világban élünk, ahol sok-sok millió ember a teljes nincstelenségben tengődik. Még ennél is sokkal többen elképesztően bizonytalan és kiszolgáltatott helyzetben vannak, kitéve a globális és helyi elitek kénye-kedvének. És egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ezek az életkilátások az elkövetkezendő húsz-harminc évben, vagy bármikor is, érdemileg maguktól javulni fognak.

Mindemellett az elitek részéről olyan elképesztő vagyoni és hatalmi felhalmozás történik, amelyre az egyetemes emberi történelem során soha nem volt még példa. Eközben a bolygónk tönkretétele is megállíthatatlanul zajlik. Hőhullámok, soha nem látott erejű viharok, a tengerszint emelkedése, szélsőséges időjárás, talajromlás. Elsőnek azonban nem az elit fogja ezeket megsínyleni, hanem az alávetettek, a kiszolgáltatottak – mi magunk.

De ha csak a hazai viszonyokat nézzük, egy ilyen csepp alakú társadalom esetében kikre vagy hogyan másként lehetne építeni, egy sikeres valódi baloldali politikát? A számában csekély, erejében pedig még jelentéktelenebb középrétegre, vagy köznapian szólva középosztályra, polgárságra? Vagy a gazdagokra, a „nem NER elitre”, amelynek többsége ugyanúgy, kifejezetten haszonélvezője a tágabb értelemben vett rendszernek? Esetleg az értelmiségre, amely a magyar társadalomnak egy még kisebb és még súlytalanabb szegmense?

Megítélésem szerint az osztálypolitika nem létezhet napjainkban egyfajta elitellenesség és különösen ennek politikai dimenziója nélkül. Ugyanakkor az elitellenesség viszont gyakorlatilag értelmezhetetlen osztálypolitika nélkül. Azaz a kettő lényegét tekintve nem szembeállítható, nem szétválasztható.

Vagyis az én értelmezésemben a baloldali populizmusnak szükségképpen része kell, hogy legyen az osztálypolitika. Ugyanakkor korszakunk körülményei között az osztálypolitika önmagában nem tud eredményes lenni, eleve kudarcra van ítélve egy bizonyos fokú populizmus nélkül.

Persze e kettő még együtt sem csodaszer.

Összegzés

Pár dolgot zárásként szeretnék még kihangsúlyozni. Ahogyan már ezt a korábbiakban megfogalmaztam, az írásommal bármennyire is negatív hangot ütöttem meg, nem akarom elvenni senkinek, semmitől a kedvét. Csak szeretnék rávilágítani, hogy a politika minden eleme brutálisan nehéz, komplikált, zavaros és kiszámíthatatlan. Ráadásul sokszor az átütő sikerbe és a totális kudarcba is ugyanannyi energia van fektetve. A problémáknak pedig, amikkel szembe kell néznie egy politikai közösségnek, igencsak kis hányadát érintettem, azt is csak elmondhatatlanul felszínesen és sokszor a rövidség és egyszerűség oltárán feláldozva a kellő precizitást.

Ennek az írásomnak nem az akar lenni a lényegi mondandója, hogy az affektív politikai eszközök vagy pláne a baloldali populizmus valamiféle csodaszerek lennének, és egy csapásra a valódi baloldal győzelmet, győzelemre halmozna, ha elkezdené többet alkalmazni ezeket. A politika, ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb.

Pusztán annyit állítok, hogy a jobboldal egy jelentős része, különösen az elmúlt egy-két évtizedben átalakult, és folyamatosan alkalmazkodik. A valódi baloldal ezzel szemben nem, vagy legalábbis nem kellőképpen, immár hosszú évtizedek óta. És leginkább ez az esszenciája a problémáknak.

Ráadásul a megújulás hiánya mellett, a világ még iszonyatosan meg is változott. Nem szeretném az említésnél jobban érinteni azt, hogy ez mit is jelent vagy miért is lett olyan, amilyen. Pláne nem szeretnék abba a kérdéskörbe mélyebben belemenni, hogy a munkásosztály egyáltalán még létezik-e, vagy pedig egy avítt, idejét múlt fogalom, aminek lényegében átvette a helyét a prekariátus, vagy akármi.

Véleményem szerint mindaddig beszélhetünk osztályként a munkásságról, ameddig a termelési eszközök fölött egy szűk csoport monopóliummal rendelkezik, és az előbbi, ebből fakadóan alá van vetve az utóbbinak. Mindazonáltal az biztos, hogy a munkásság megváltozott, akár csak egy ötven évvel ezelőttihez képest is, már ami a megszervezhetőségét illeti, az egészen biztos. Egy valódi baloldali politikai közösség szempontjából pedig ez utóbbi, ami igazán fontos.

Természetesen fel lehet hozni, hogy azért sose volt olyan homogén vagy egységes a XX. században sem. Valamint megszerveződése se volt egy leányálom mondjuk a XIX. század derekán. Ez mind így igaz.

Ugyanakkor ilyen brutális bérkülönbségek mentén se volt megosztható, valamint nem választotta el a munkások lakóhelyét sok-sok kilométer, vagy pláne az egyes munkafolyamatokat mondjuk két óceán és egy kontinens. Ezzel pedig gyakorlatilag teljesen megszűntek a társas érintkezés régi színhelyei, amely kerek között lehetséges volt, hogy önmagát megszervezze a munkásság. Illetve ezt tetézve, a jelenlegihez hasonló, egymástól elkülönülő szubkulturális és identitás buborékokban sem volt, amik legtöbbjében, nem, hogy az árucikk, de maga a fogyasztás ilyen szintű fetisizálása zajlott volna.

Ezek mellet pedig azt is tapasztalhatjuk, hogy egyre kevesebb és kevesebb munkásra van szüksége a rendszernek, ahhoz, hogy működni tudjon. Azaz már ma is milliók vannak, akik számára kifejezett privilégium, ha kizsákmányolva lehetnek, még többek pedig az éhhalált elkerülendő szeretnének azok lenni.

A jelenkor valódi baloldalának kudarcai véleményem szerint nem a baloldali populizmus végét jelölik ki. Ehelyett arra világítanak rá, hogy pártjaink és mozgalmaink nem alkalmazkodtak kellőképpen, megváltozott világunk új körülményeihez. A valódi baloldalnak, mindezekből következően, különösen az eszköztárában kell mindenképpen megújulnia, ha fel akarja venni a kesztyűt, és az emberiség számára a jelenlegi rendszernél egy élhetőbb alternatívát akar kiharcolni. Az ötven-száz-százötven évvel ezelőtt hatékony módszerek, eszközök és felfogás, az akkori viszonyokra reagálva voltak kitalálva vagy kialakulva. A világ, amiben élünk, viszont megváltozott.

A valódi baloldalnak pedig alkalmazkodnia kell napjaink realitásaihoz.

Nemcsak a gyakorlat terén értem ezt, de az elméletben is. Véletlenül se arra akarok utalni ezzel, hogy a régi baloldali gondolkodók elképzeléseit, cakk und pakk dobjuk ki az ablakon. Hanem sokkal inkább arra, hogy ne kezeljük azokat, de facto, dogmaként.

Ne lemásolni, megismételni akarjuk őket, hanem az ő gondolataik alapján értelmezzük saját korunk nagy kérdéseit és kihívásait, de a válaszokat már mi magunk adjuk meg.

Címfotó: Rawpixel

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.