Zombory Máté (2019): Traumatársadalom: Az emlékezetpolitika történeti-szociológiai kritikája. Budapest: Kijárat Kiadó

Lassan hozzászokhatunk, hogy a nyilvánosságban zajló emlékezetpolitikai viták nem tudnak nyugvópontra jutni. Zombory Máté kötete invenciózusan és érdekfeszítő példákon keresztül mutatja be az elismerési és áldozati versengések szorításába jutott késő-modern társadalmak jellemző csapdahelyzetének kritikáját.

Bódi Lóránt

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a fel-fellobbanó viták a 19. és a 20. századi elnyomórendszerek – a gyarmatosítás, a kommunista diktatúrák, a holokauszt és a különböző népirtások – múltjáról nyugvópontra juthatnak azzal, ha minden áldozat szenvedését (kölcsönösen) elismerik a felek. Ma már láthatjuk, hogy önmagukban ezek az emlékezetpolitikai egyenletek természetükből fakadóan nem képesek a társadalmi megbékélést és a traumatizált közösségek emancipációját eredményezni.

Többek között ennek a társadalomtudományi felismeréséhez és történeti-kritikai megértéséhez nyújt segítséget Zombory Máté: Traumatársadalom című könyve, amely az emlékezetpolitikát a „késő- vagy hipermodernitás” társadalmainak olyan immanens politikai gyakorlataként elemzi, amelynek tárgya a múlt reprezentációja, szereplői pedig az áldozatok helyében megszólaló „elismeréspolitikusok”. A rendszerszintű szemléletnek köszönhetően Zombory Máté könyve szökésvonalakat kínál a megszokott, gyakran moralizáló emlékezetpolitikai vitákból azzal, hogy egyszerre mutatja meg és elemzi, miképpen jött létre ez a bizonyos „cselekvési tér” globális és lokális folyamatok összejátékaként.

Harc az elismerésért: az áldozati versengés keretei

Egy arc nélküli fekete öltönyös férfi kezek és arcok fölé tornyosul, miközben a tömegből mellette egy szintén fekete öltönyös kéz ragad meg egy az embermasszából kinyúló másik kezet. Ritkán látni társadalomtudományi mű borítóján ennyire mozgalmas és felkavaró képet, amely egyszerre illusztrálja és egészíti ki a könyv témáját, azt a kusza csapdahelyzetet, aminek a bemutatására vállalkozik. Az eredeti festmény alkotója Yves Veltern belga képzőművész címe pedig: Garden of Recognition (Elismerés kertje).

Az elismerés fogalomának és a hozzákapcsolódó elméleti téteknek különösen fontos szerep jut a könyvben, ahogy a szerző rögtön az első oldalakon leszögezi:

a kortárs emlékezetpolitikákat alapvetően határozza meg az a meglévő politikai-társadalmi rend, amit elismeréspolitikának lehet nevezni. Ez a hagyományosan vett politikai képviselet válságával tűnt fel, és az identitások tehát az emlékezetek elismerésével kívánja a társadalmi kohéziót megteremteni.

E folyamat azonban önmagában véve is ellentmondásos, hiszen e változó térben az emlékezetek szükségszerűen versengeni kezdenek egymással, mégpedig a megtörtént szenvedések elismeréséért. Nem beszélve arról, hogy a közös múltban játszott szerep és a múltról kialakított narratíva egymásnak ellentmondó is lehet, mint ahogy ez Németországban a Kitelepítés Elleni Központ 2000-es megnyitása során történt, ahol a bűnös és az áldozati szerep keveredése volt a vita tétje: a holokausztért vállalt bűnösség és a kitelepítések során elszenvedett meghurcolás.

A versengés közös nevezője a szenvedés mértéke, vagyis elsősorban az áldozatok száma körül forog.

E versengés talán legpregnánsabb példáját láthatjuk a nácizmus és a kommunizmus versengő emlékezetében, ami Magyarországon is élesen megjelent (gondolhatunk a Terror Háza körül kirobbanó vitákra a 2000-es évekből). A versengés megragadásához a szerző Thorstein Veblen: A dologtalan osztály elméletéhez (1899) nyúl. Eszerint a fejlett ipari társadalomban a megszégyenítő összehasonlítás értelmezhető a „társadalmasulás” egyik formájaként. E megszégyenítő összehasonlítás a vagyoni helyzet nyilvános reprezentációjából következően státuszversengést eredményez a társadalom szereplői között. Veblen elméletét fordítja le Zombory az „elismerés paradigma” nyelvére, vagyis az áldozati (státusz)-versengésre.

A „traumatársadalom” kezdetei

Mik is azok a konstitutív tényezők, amik alapján meghatározhatjuk a „traumatársadalmat”? A traumatársadalom kialakulásának „kezdetét” a szerző az 1970-es évek óta zajló politikai változásokban ragadja meg. Nevezetesen abban a folyamatban, amelyben a korábbi képviseleti demokrácia átadja a helyét az elismerés/identitás/emlékezet (a szerző részben csereszabatosan használja e fogalmakat) uralta politikák új rendszerének, egyszersmind eltűnni látszik a politikai gondolkodásból a korábban uralkodó utópia vagy jövőorientáltság, és kialakul a „történetiség új rendje” (Francois Hartog francia történész nyomán nevezi így a szerző).

Ebben az új időszemléletben a jövő helyett a múlt kerül a politika középpontjába, a múlt kényszeres megőrzése jelenik meg. Ezzel összefüggésben az áldozati szerep is átalakul: az áldozatok „hősi” szenvedései többé már nem egy eljövendő jövő ígéretével legitimálhatóak, hanem az áldozatok passzív szereplőkké válnak, akik nevében másoknak kell fellépniük. A kötet másik fontos kiindulópontja, hogy az emlékezet egyre inkább transznacionális jelleget ölt:

immár nem az állam és a nemzeti keretek adják az emlékezeti státuszversengés kontúrjait és szereplőit, hanem olyan „emlékezetvállalkozók” (123.) jelennek meg a térben, akik az áldozatok nevében szólalnak fel és jelentik be helyettük az „igényüket”.

Zombory szerint az emlékezet transznacionálissá válása emlékezettörténeti szempontból a holokauszt emlékezetében beállt változásokkal vette kezdetét. A holokauszt értelmezése a nyugati világban nagyjából az 1970-es évektől kezdődően szakadt el a világháború kontextusától és vált egyre inkább univerzális jelentőségűvé (Levy-Sznaider, 54). A holokauszt tehát olyan normatív szerepre tett szert, ami aztán az Európai Unió közös identitásának is az alapjává vált: emlékezeti modellé alakult más traumatikus múltak számára (ezt láthatjuk a kommunista örökség kezelésekor is).

A traumaelméletek kritikája: hallgatás és tanúságtétel

Visszautalva az áldozatiság kérdésére, a kötet egyik fejezetében, amely a „Tanú elhallgattattása és a történelem visszatérése” címet viseli, Zombory emfatikusan mutatja be, hogy az 1961-es Adolf Eichmann elleni pertől kezdődően, hogyan jutunk el a tanú és a tanulságtétel (Wieviorka) „kulturális jelentőségnövekedésén” keresztül a trauma fogalmának és elméletének megjelenésével a tanúságtevő önnön traumájának áldozati szerepéig. Mit is jelent ez? A fejezet Shoshana Felman irodalomkritikus tanulmányain keresztül világít rá arra, hogy mi történik a trauma fogalmával az eredeti klinikai-pszichoanalitikus kontextusán kívül való kerülésével.

Felman munkássága a Yale University-n működő dekonstruktivista iskola, a pszichoanalízis és az oral history-kutatás közös metszeteiben helyezhető el. Utóbbi különösen fontos referenciája a traumaelméleteknek, hiszen Felman abból indul ki, hogy a traumatikus eseményen átesett személy eleve traumatizált, tehát az eseményt magát azonosítják a traumával, aminek az egyén általi megtapasztalása csak „nyilvános” újrafelidézésével történhet meg (például egy olyan helyzet során, mint amilyen egy Oral History-interjú).

Felman szintén használja ezt a traumaértelmezést, sőt még inkább tágítja hatókörét. A kritika tárgyává tett tanulmányában Felman az Eichmann-per egyik nem mindennapi tanúvallomásának egy bizonyos mozzanatát elemzi: miközben a tanú beszélt, zavartan ki-kilépett a pulpitusról, majd összerogyott és elájult. (A tanúvallomás innen érhető el.)

A tanú nem volt más, mint Yehiel De-nur írói álnevén Ka-Tznetnik-135633 (a koncentrációs tábor szlengnyelvén: a 135633-as táborlakó), akinek a személyazonossága mindezidáig ismeretlen volt az izraeli és a világ publikuma számára (leginkább a háború után megjelent lágerregényeiről volt ismert íróként). Felman ezt a bizonyos ájulást a per során tett jogi tanúságtétel (a múlt felidézése) lehetetlenségének bizonyítékaként értelmezi. Eszerint azért ájult el a tanú, mert a tárgyalóterem aszimmetrikus hatalmi viszonyai között (a bíró „tekintélyelvű megszólalása” emlékeztethette a tanút a táborbeli alárendelt helyzetére) újraélte az általa elmondottakat, azaz újratraumatizálódott.

Ennek az állításnak az igazi tétje, hogy Felman ebből az egy esetből a jogi tanúságtétel válságára, tehát a per egészének „sikertelenségére” mint elszalasztott lehetőségre következtet. Ezt az értelmezést bontja le részletesen Zombory, kifogásolva többek között az érvelés dekontextualizáló jellegét (nem vizsgál más tanúvallomásokat, tendenciózusan félreértelmez, önellentmondásokba kerül), és ami a legfontosabb, hogy Felman ezzel tulajdonképpen nem felszabadítja a tanút, hanem passzív „hallgató” szerepre „kárhoztatja”.

Egy új szereplő feltűnése: a kommunizmus öröksége és emlékezete

Miután az elméleti keretek esttanulmányi szintű áttekintésére is sor került, vegyük szemügyre a kötet három további fejezetét, melyek a bevezető fejezetek elméleti kérdésfeltevéseit vizsgálják empirikus anyagon. A „Mimetikus áldozati versengés: Auschwitz vs. Gulag” című fejezetben a szerző az 1989 óta megváltozott európai emlékezeti térrel foglalkozik, vagyis azzal, hogy

miképpen jelent meg a Gulag és a kelet-európai államok kommunista öröksége a korábban a holokauszt emlékezete uralta térben, és hogyan vezetett az európai integráció során ahhoz az ellentmondásos helyzethez, hogy a holokauszt-emlékezet nemzetállami elismerése az uniós csatlakozás egyik „puha feltételévé” vált.

Ezt a hatalmi-kulturális aszimmetriát testesíti meg a Terror Háza Múzeum esete is, amiről már korábban több szaktudományos elemzés és kritika is született (K. Horváth Zsolt és Frazon Zsófia, valamint Rényi András tollából). E kötetben azonban Zombory a korábban bemutatott transznacionális emlékezeti logika felől tekint a Terror Házára is. Elsőként visszahelyezi a múzeum keletkezését a 1990-es évek „politikai képzeletvilágába”, illetve az első Orbán-kormány idején létrejövő ideológiai műhelyek (pl. Kelet-Közép-európai Történelem és Társadalom Alapítvány, illetve a XXI. Század Intézet) és szövetségi hálózatok kontextusába (Schmidt Mária tudatosan épített nemzetiközi kapcsolatokat lengyel, francia, német és amerikai történészekkel, a téma képviselőivel).

Ezek az ideológiai műhelyek hozzájárultak az „antikommunista antitotalitarizmus”, vagyis azon revizionista múltértelmezés diszkurzív termeléséhez, amely egyszerre tesz egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus mint totalitárius diktatúrák közé, és tesz különbséget is köztük. Eszerint a nácizmussal ellentétben a kommunizmus bűneivel ugyanúgy nem történt valós szembenézés (elmaradtak a felelősökkel elleni bűntetőperek), mint ahogyan az áldozatok – magasabb számuk ellenére – sem kapták meg a kellő elismerést.

A Terror Háza Múzeum tulajdonképpen e múltértelmezésnek lett a fizikai-taktilis megjelenítője.

A fejezet másik fontos sarokpontját a múzeum megnyitásával kibontakozó közéleti-politikai vita, az abben kialakult álláspontok és a megvalósult állandókiállítás elemzése adja. Zombory bravúrosan mutatja ki, hogy a múzeummal szemben emelt kifogások (a vita tulajdonképpen a történeti reprezentációról folyt) éppen azért nem tudtak igazán érvényesülni, mert a múzeum támogatói épp azokra az ismert normákra hivatkoztak, amely normák a holokauszt emlékezeti modelljéből származnak (múzeográfiai értelemben is). Az áldozatok elismertetésére bejelentett igény olyan morális nullpontot adott a diskurzusnak (ezt erősítette a helyszín gyász- és emlékhellyé minősítése is), ami onnantól kezdve nem engedte vitatni a múzeum létét. A vitának ez az alapos elemzése adta a fejezet szemléletének erejét – ami az egész könyvre is áthelyezhető – ami által kiléphetünk a megszokott moralizáló bináris múltértelmezések csapdájából.

A kötet utolsó fejezetében látszólag elhagyjuk a holokauszt és a kommunista múlt örökségét. A szerző ebben a Magyarországon élő német nemzetiségűekről szóló nyilvános diskurzusokat és a nemzetiségi politikát vizsgálta 1945-től egészen napjainkig, abból a szempontból, hogy az 1945 után hivatalosan érvényben lévő stigmatizáló (a háborúért viselt kollektív bűnösség: „bűnös nép” elve mentén) beszédmódokkal szemben milyen ellenálló vagy azt módosító megszólalási stratégiák jelentek meg.

Ezt a történeti változást a szerző főleg a fogalomhasználaton keresztül mutatja be és öt szakaszra bontja: elsőként gondoljunk a gyakran negatív értelmű „sváb” fogalmára, ami a háború utáni kitelepítések következtében „maradt ránk”. Ahogy Zombory rámutat, a közvetlen háború utáni időszak erőszakos, kitelepítésekig vezető politikai légköre után, 1950 és 1955 között fokozatosan megkezdődött a magyarországi németek jogi rehabilitációja, amit paradox módon nem követett az ideológiai és politikai rehabilitáció, hiszen a rezsim egyszerűen nem tudott mit kezdeni a még mindig létező és számon tartott nemzetiségek és a jövőbeli osztály nélküli társadalom ideálja között feszülő ellentmondással.

A következő, 1980-as évek elejéig tartó időszak alatt a németeket érintő nemzetiségi politikában megjelent a folklorizáló szándék: nagyobb teret kaptak a nemzetiségek kulturális értékei és nyilvános bemutatásuk (ez főként kulturális programokban és eseményekben jelentkezett). E mellett 1968-at követően a nacionalizmus és az asszimiláció kettős ideológiája alakította a nemzetiségi politikát, ami a nemzetiségeknek szánt „hídszerepben” manifesztálódott (ez a gyakorlatban elsősorban a megerősödő kisebbségi jogokat jelentette a határon túl élő magyarság érdekében).

Ennél lényegesebb változásra már a rendszerváltást megelőzően sor került, mégpedig a kitelepítések, a kollektív felelősség és a jóvátétel kérdésében, aminek az egyik szimbolikus eseménye volt a németek kitelepítéséről 1986-ban szervezett tudományos konferencia (ahogy Zombory írja, ez alkalommal a „kitelepítés” helyett az ettől eltérő értelmezést sugalló „elűzetés” fogalma is megjelent), melyen a téma tudományos szakértőin kívül az érintetteket képviselő szervezetek is részt vettek.

A németek kitelepítésének ügye és nyilvánossá válása folytatódott a rendszerváltás követően is, amikor az országgyűlés több határozatot is hozott a kérdésben: a kitelepítéseket emberi jogokat sértő cselekedetként értelmezve és ezzel együtt kimondva a kárpótlás és a jóvátétel jogosságát is. Az újraértelmezésnek ez az emlékezetpolitikai fordulata Zombory szerint nem következhetett volna be azok nélkül a már korábban bemutatott „modernizációs” változások nélkül, mint a politika múlt felé fordulása, a holokauszt emlékezetének kitüntetetté válása a európai közösség számára, valamint az utóbbival együttjáró emberi jogok „neoliberális” paradigmája. Ez utóbbi kialakított egy olyan közös cselekvései teret, amibe Magyarország az európai integrációs folyamat részeként szintén becsatlakozott.

Az áldozati szerep megjelenése tehát már nem szigorúan véve nemzetállami kérdésként merül fel, hanem transznacionális keretbe illeszkedik. És itt vissza is utalhatunk a korábban már szóbahozott Kitelepítés Elleni Központ körüli vitára, amelyben a német szenvedések és a holokausztért vállalt felelősség kérdése került szembe egymással.

Merre tovább?

Összegzésképpen megállapítható, hogy Zombory Máté kötete fontos történeti-kritikai elemzését nyújtja az elmúlt évtizedeket eluraló emlékezetpolitikának, a késő-modern társadalmak egyik fontos jellemzőjének. Ráadásul teszi ezt a legtöbb emlékezetpolitikával foglalkozó írástól eltérően egy olyan új elméleti-fogalmi apparátus segítségével, melyben ötvöződik a szociológia társadalomkritikai eszköztára és az emlékezettörténeti kutatások legújabb fejleményei. A kötet másik fontos hozadéka, hogy mindezt olyan fontos példákon keresztül mutatja be, mint amilyen a hazai közönség számára talán kevésbé ismert traumaelméletek vagy a Terror Háza Múzeum esete.

Egy tanúság vagy következtetés maradt a végére, a könyvben hivatkozott és ismertetett „emlékezeti bumm”  mintha véget érni látszana: az emlékezetpolitikai sáncok megmerevedtek (lásd a Szabadság téri Megszállási emlékmű és az Eleven emlékmű sorsát), a közfigyelem is alábbhagyott a „téma” iránt, de a tudományos mezőben is az emlékezetkutatások dekonjuktúrája figyelhető meg (elég ha a témában folyó kutatócsoportok, konferenciák, kötetek, kiadványok számát vetjük össze a 10-15 évvel korábbi terméssel). Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne újulhatnának ki újból emlékezetpolitikai viták (lásd a Sorsok háza ügyét), de talán közel se fogják annyira uralni a politikát, mint tették ezt az elmúlt néhány évtizedben.

Vagy ha mégis, akkor legalább ismerős módon teszik.

Címfotó: Nigel Swales, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.