A szociális unió imperatívusza

Andor László (2022): Europe’s Social Integration: Welfare Models and Economic Transformations. London: London Publishing Partnership.

Milyen potenciál rejlik az európai szociális modellben? Nyugaton a kapitalizmus az évtizedek során jólét-orientált irányba fejlődött, vagy szociálpolitikai szemszögből visszalépés figyelhető meg? Milyen kihívások fenyegetik az európai szociális modell további fejlődését? A Covid-19-válság lehetőséget nyújt-e az erősebb politikai és szociális integrációra az EU számára?

Többek között ezekre a kérdésekre is választ keres Andor László legújabb, angol nyelven megjelent, Europe’s Social Integration: Welfare Models and Economic Transformations címet viselő könyvében.

A téma aktualitása megkérdőjelezhetetlen, hiszen ahogy a szerző is hangsúlyozza, a kapitalizmus szociális reformja, valamint a jóléti rendszerek ellenállóképességének javítása továbbra is kulcsfontosságú kérdések az európai politika számára.

A jóléti államok felemelkedése és fejlődése

Andor könyvét a jóléti állam történelmi fejlődésének áttekintésével kezdi, bemutatva a második világháború utáni „aranykort”, valamint a hetvenes-nyolcvanas években lezajló fordulatot, amikor egyes folyamatok megágyaztak a neoliberális-neokonzervatív ideológiák térnyerésének.

A jóléti kapitalizmus intézményi fejlődésének kezdete a nagy gazdasági világválság utáni, 1930-as évekre tehető, amikor is világossá vált, hogy a politikailag stabil környezet kialakítása érdekében egy új társadalmi rendre – egy „új alkura” – van szükség, amely erősebben támaszkodik az újraelosztás és a reciprocitás (kölcsönösség) elveire.

Az 1929–1933-es nagy válság, valamint a második világháború tapasztalata mellett a Szovjetunió léte is változásra kényszerítette a kapitalista rendszert, ami addigi formájában nem volt képes elfogadható alternatívát nyújtani a munkásosztály számára a kommunista ideológiával szemben. A jóléti kapitalizmus elméleti megalapozásához olyan közgazdászok járultak hozzá, mint William Beveridge, vagy John Maynard Keynes.^[1]

A második világháborút követő évtizedekben a fellendülés és az anyagi körülmények érzékelhető javulása mögött elsősorban maga az újjáépítési folyamat állt. Az anyagi feltételek megteremtésével lehetőség nyílt a fogyasztói társadalom kialakulására, ezzel pedig a tömegtermelés megjelenésére.

Andor Garlandot idézve azonban kiemeli, hogy a jóléti állam nem értelmezhető történelmi véletlenként, sokkal inkább a modern kormányzást kiegészítő alapelem, ami szükséges ahhoz, hogy a kapitalista gazdaságok mind társadalmi, mind gazdasági szempontból fenntarthatók legyenek.

Habár a második világháborút követő negyed évszázadban kialakult egyfajta jóléti konszenzus, idővel a mind bal-, mind pedig jobboldalról megjelentek a jóléti rendszerekkel kapcsolatos kritikák. Míg a baloldali kritikusok a jóléti rendszerek nacionalista és protekcionista vonásaira, illetve a „kétharmados” társadalom jelenségére – a kisebbségek kiszorulására – hívták fel a figyelmet, addig jobboldalról a bürokratizmust, a jóléti támogatások nem hatékony felhasználását támadták, valamint a magánvállalatok rugalmassága és optimalizációs képessége mellett érveltek.

Ezek az elméleti kritikák önmagukban nem lettek volna elegendők a konszenzus felborításához, azonban a nemzetközi pénzügyi rendszer 1971-es összeomlása, valamint az 1973-as olajválság, majd a kialakuló stagfláció (olyan időszak, melyet lassú gazdasági növekedés és magas infláció jellemez) és az ár-bér spirál jelenségei aláásták a jóléti rendszerekbe vetett bizalmat.

Ezek a folyamatok intézményi alkalmazkodásra kényszerítették a nemzetgazdaságokat, ami teret adott a neokonzervatív válságkezelésnek, amely a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció hármas pillérére támaszkodott.

A szerző szerint azonban a neokonzervativizmus hegemóniája, valamint az új narratívák megjelenése nem a jóléti állam pusztulásához, inkább alkalmazkodásához vezetett, ami elsősorban abban öltött testet, hogy a jóléti transzfereket mind szélesebb körben szelektívvé, azaz feltételessé alakították.

A neokonzervatív megoldások legitimitása nem mindenki számára volt egyértelmű Nyugat-Európában. Jacques Delors, az Európai Bizottság korábbi elnöke (1985–1995) egy európai szociális modell kiépítésének gondolatát képviselte, és – Polányi Károly szellemiségében – kiemelt szerepet tulajdonított annak, hogy a kontinens gazdasági integrációja szociális integrációval egészüljön ki.

Delors gondolatiságában a „szociális Európa” koncepciója a nyers szabadpiaci Európa antitéziseként jelent meg. Elnöksége során nagyban hozzájárult a kohéziós politika megreformálásához, uniós szintre emelte a szociális párbeszédet, valamint az ő nevéhez fűződik az uniós szintű munkaügyi jogszabályalkotás folyamatának elindítása is.

Ezek a folyamatok megalapozták többek között az olyan kezdeményezéseket, mint a Lisszaboni Stratégia, majd az Európa 2020 Stratégia, melyek az EU szociális modell melletti elköteleződésének jeleiként értelmezhetők.

Neoliberális globalizáció

A történelmi áttekintést követően a szerző áttér azon négy kihívás bemutatására, melyeket az apokalipszis négy lovasával állít párhuzamba, s melyek nagyban befolyásolhatják az európai szociális modell fejlődési pályáját. Ezen kihívások a következők: a neoliberális globalizáció, a monetáris unió, a keleti bővítés és a digitalizáció.

Elsőként a globális versenyt, valamint az ennek nyomán kialakuló társadalmi megosztottságot vizsgálja. A hetvenes években tapasztalt gazdasági folyamatok nyomán megkérdőjeleződött az állam keynesiánus értelemben vett gazdaságirányító szerepe, és többek között olyan közgazdászok érveltek a „minimális állam” mellett, mint Milton Friedman vagy Arthur Laffer, aki meggyőzően érvelt a „túladóztatás” ellen.

A kilencvenes évek nézetei szerint a jóléti állam akkorra elérte önnön határait, és egy egészséges piacgazdaság többé már nem volt fenntartható újragondolt, visszafogott szociálpolitika nélkül. A neoliberalizmus térnyerése erősen összefonódott a globalizációs folyamatokkal, hiszen a pénzügyi és kereskedelmi liberalizáció teret nyitott a transznacionális vállalatok elterjedésének. Ezzel egyidőben az olyan nemzetközi szervezetek, mint az IMF vagy a Világbank szintén a neoliberalizmus égisze alatt mutattak intézményi fejlődési irányt a feltörekvő gazdaságok számára.

A neoliberalizmus egyik legszembetűnőbb hatása a legszegényebbek és a leggazdagabbak jövedelme közti szakadék szélesedése, aminek részletes elemzése többek között Thomas Piketty nevéhez fűződik. Míg az 1970-es években a társadalom felső 10%-ának és alsó 10%-ának jövedelme között hétszeres különbség volt a fejlett (OECD) országok körében, addig az ezredfordulóra ez a különbség tízszeresére nőtt.^[2]

A neoliberalizmus hatását az egyenlőtlenségekre jól szemlélteti továbbá, hogy amíg a keynesiánus érában (1948–1978) a felső 1% által birtokolt vagyon az összvagyon 30%-áról a 23%-ára csökkent, a neoliberális korszakban (1978–2012) ez az arány 42%-ra nőtt.

A globalizáció korszakában az átlag reáljövedelem alig növekedett, az Egyesült Államokban 1973–1993 között csupán a felső 20% jövedelme nőtt, míg a többi társadalmi réteg esetében csökkent. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése mögött elsősorban az adók és az állami tulajdon visszavágása, valamint a szakszervezetek meggyengülése áll.

Ezzel párhuzamosan a fejlett és feltörekvő országok közti egyenlőtlenségek is jelentősen megnövekedtek: a huszadik század közepén az egy főre jutó GDP tekintetében kilencszeres különbség volt megfigyelhető a fejlett és a feltörekvő országok között, ez a különbség a 21. századra húsz-huszonhatszorosára növekedett.

A kilencvenes évekre már kirajzolódtak a fenti folyamatok, így világossá vált, hogy szükség van a Washingtoni konszenzus meghaladására, amely felismerésnek köszönhetően megjelentek a neoliberalizmus és neokonzervativizmus kritikusai. Egyik vezető alakjuk Joseph Stiglitz, a Világbank korábbi alelnöke és vezető közgazdásza volt.

Habár a Világbank rövid kísérlete a neoliberalizmus meghaladására önmagában kevésnek bizonyult, ezzel párhuzamosan a feltörekvő világ legerősebb országai (BRIC – Brazília, Oroszország, India, Kína) kifejezték az igényüket egy új intézményrendszer kialakítására, valamint Kína, India és Brazília a szociális háló kiterjesztésében is előrelépéseket tett.

A szociális biztonság megteremtésének szükségességének (újra)felfedezését jelezték továbbá az ILO (International Labour Organization) munkajogi környezet fejlesztése terén elért eredményei. Az egyenlőtlenségi folyamatok mellett a szerző említést tesz a migrációs dinamikák felerősödéséről is, ami annak ellenére, hogy a demográfiai trendek ellensúlyozásának kulcsa lehetne, valamint hozzásegíthetne a fenntartható gazdasági rendszerek kialakításához, valójában csak a szélsőséges populizmus kialakulását segítette.

A globalizációs folyamatok Európában is megtették a hatásukat. A munkanélküliség növekvő problémája, a bérhányad csökkenése, valamint a prekariátus társadalmi osztály kialakulása mind a jóléti rendszerek eróziójának jeleként értelmezhetők.

A neoliberális jelszavak mentén megvalósuló globalizáció destabilizáló erejének egyik legfontosabb következménye a Brexit volt, ami egyértelművé tette, hogy az EU-nak meg kell újulnia, meggyőzőbben kell fellépnie a globalizáció hatásaival szemben, valamint mélyebb politikai és szociális integrációt kell szorgalmaznia.

Ahogy a szerző is idézi Bill Mitchellt: „A globalizáció neoliberalizmussal keverve méreg. A globalizáció szociáldemokráciával keverve előrehaladás.”

Monetáris unió

Andor az apokalipszis második lovasaként a monetáris uniót, valamint annak hiányosságait mutatja be. Ahogy a szerző fogalmaz, az elmúlt harminc évben világossá vált, hogy az euró nem csupán pénzügyi projekt, hanem politikai is.

Az eurózóna kialakítása mögött álló politikai küldetés a kontinens egységesítését célozza, Andor azonban amellett érvel, hogy a monetáris unió jelenlegi formájában a polarizáció felé tereli a gazdaságokat, és elmélyíti az Európai Unión belül a centrum és periféria országai közti szakadékot.

A kilencvenes évek során a monetáris együttműködés gyorsan fejlődött a kontinensen, e fejlődés azonban nem egészült ki a közös felügyeleti rendszer és gazdaságirányítás kialakításával, valamint a valutaunió szociális dimenziójának tudatosításával.

Az euróövezetet a kezdetektől fogva az EU-n belüli centrum és periféria országok közt fennálló strukturális aszimmetria jellemzi, mely országok közti gazdasági erőteret alapvetően az áruk és a tőke mozgása alakítja. Többek között a tőke szabályozatlan áramlása vezetett el a 2010-es évek euróválságához, ami egyértelművé tette, hogy a monetáris unió fenntarthatatlan további kiegészítő-kiegyenlítő mechanizmusok nélkül, és súlyos egyensúlytalanságokhoz vezet.

A válság nyomán a centrum és a periféria között jelentős divergencia alakult ki, miközben előbbi az utóbbi hitelezőjévé vált. A periféria országaiban jelentősen megnőtt a munkanélküliség, a szegénység, valamint az egyenlőtlenség, ami rámutatott a jóléti rendszerek hiányosságaira.

A perifériaországokban tapasztalt recesszió eredményeként megnőtt az EU-n belüli vándorlás a centrumországok irányába, ami elsősorban a magas képzettségűeket érintette. A periférián ez jelentős humántőke veszteséget okozott, tovább mélyítve a strukturális aszimmetriákat.

Az euróválság során továbbá világossá vált, hogy az EU kezében nincs olyan eszköz, amivel egyszerre biztosította volna a finanszírozási gondokkal küzdő országok megsegítését, valamint a gazdasági növekedést. Ennek következményeként a válság éveiben ez EU elmaradt a fejlett világ fejlődésétől.

A szerző szerint világos tehát, hogy a monetáris unió (vagyis az euroövezet) jelen formájában fenntarthatatlan. Az euróövezet felbomlása többek között jelentős gazdasági és pénzügyi költséggel járna, így az integráció elmélyítése reálisabb útnak tűnik. Andor amellett érvel, hogy ehhez viszont EU-s szintű szociális párbeszéd kialakítására van szükség, az EKB mandátumának újradefiniálására, valamint egy közös, EU-s szintű fiskális (azaz költségvetési) politika kialakítására.

Utóbbi feltétele a gazdasági ciklusok EU-s szintű kezelésének, valamint a belső aszimmetriák és egyensúlytalanságok kezelésének. Szót ejt Andor a közös munkanélküli biztosítás koncepciójáról is, aminek véleménye szerint gazdasági, társadalmi és intézményi stabilizáló szerepe lehetne recessziók esetén.

Keleti bővítés

A könyvben a szerző a keleti-európai országok helyzetét, valamint azok EU-integrációra kifejtett hatását vizsgálja. A téma kifejtését azzal az állítással kezdi, miszerint bár az ezredfordulót követő években megfigyelhető volt a keleti országok felzárkózása Nyugat-Európához, a 2004-ben csatlakozó országok egy főre jutó GDP-je messze elmaradt Nyugat-Európáétól, ráadásul a pénzügyi válságot követően ezek az országok nem tudtak visszatérni a felzárkózás pályájára.

Andor alapvető problémának tartja, hogy Kelet-Európában a rendszerváltást követően a – külföldi közvetlen tőkebefektetésektől erősen függő – gazdasági növekedést jóléti intézkedések nélkül képzelték el, a versenyképességet a mai napig az alacsony bérekkel igyekeznek biztosítani a humántőke-fejlesztése – amiben a jó szakképzésnek kiemelt szerepe lenne –, valamint az innováció- és technológiapolitika helyett.

Mindez egy nyugat felé irányuló migrációs trendhez vezet, ami tovább súlyosbítja egyrészt a demográfia, másrészt pedig a humánerőforrás-hiány problémáit a keleti országokban. A könyv Magyarország példáján mutatja be, hogy az EU nem tud(ott) szociálpolitikai iránymutatást nyújtani a tagállamai számára.

2010 után a neokonzervativizmus szellemiségében megkezdődött Magyarországon a szociálpolitika leépítése (pl. munkanélküli segélyre való jogosultság 90 napra csökkentése, a munkavállalók alkupozíciójának gyengülése, a transzferek feltételekhez kötése stb.), valamint a munkaalapú társadalom kiépítése. Bár ezzel párhuzamosan EU-s szinten egyre intenzívebb párbeszéd alakult ki a szegénység és a társadalmi kirekesztés problémáiról – aminek egyik jele a szegénység mérésének technikai eszközeinek megteremtése – Magyarország nem volt képes konzisztens fejlődést produkálni e téren.

Többek között az adórendszer reformjának köszönhetően 2008 és 2013 között megnőtt az egyenlőtlenség mértéke, a társadalmi mobilitás tekintetében Magyarország teljesít a legrosszabbul az EU-ban, a háztartásoknak pedig alig van megtakarításuk, amiből váratlan kiadásokat fedezhetnének. Ezek a szociális áldozatok azonban az ígért gazdasági csodát sem hozták el, Magyarország régiós viszonylatban is lemaradt az egy főre jutó GDP növekedését illetően.

A szerző szerint a keleti országokban paradigmaváltásra van szükség, a versenyképesség feltételeinek újradefiniálására, a rossz eszközök – alacsony bérek, alacsony adók stb. – felszámolására.

Ennek feltétele elsősorban a humántőke növekedésben betöltött szerepének felértékelése, így a közoktatás, az egészségügy és a szociális integráció előtérbe helyezése. A bérkonvergencia mára szintén a versenyképesség feltételévé vált, hiszen a bér nem csupán egy költségtétel a vállalatok számára, de az aggregált keresletet is nagyban meghatározza, valamint a munkavállalók életszínvonalát, így pedig a humántőkébe való befektetés szintjét is.

Digitalizáció

A szerző által tárgyalt negyedik kihívás a digitalizáció, ami egyszerre formálja a munkaerőpiacot, az üzleti modelleket és így a piacok szerkezetét, az állam felügyeleti eszközeit, valamint az állampolgárok részvételi formáit.^[3] Andor ezt a témát a klasszikus kérdéssel kezdi: elveszik-e a robotok a munkánkat, vagy sem?

Az ezredfordulót jellemző techno-optimizmus, majd az azt követő technológiával szembeni pánikhangulat egyaránt korrekcióra szorult. Mára viszonylagos konszenzus született arról, hogy az automatizációs és digitalizációs trendek nem hozzák el sem a paradicsomot, sem az apokalipszist.

Ahelyett, hogy ezek a technológiák teljes munkákat szüntetnének meg, jellemzően egy-egy munkafolyamatot képesek csak helyettesíteni. Emellett a robotizáció egyrészt a versenyképesség fokozásában segíthet, ami pozitívan hathat a foglalkoztatásra, másrészt pedig az elöregedő társadalmak számára a gazdasági fenntarthatóság kulcsát jelentheti.

Szó esik arról is, hogy a digitalizáció, valamint a big data milyen hatással van az üzleti modellekre, illetve a piaci struktúrákra. A szerző felhívja a figyelmet a monopolhelyzetben lévő óriásvállalatok jelentette veszélyre, amelyek megfelelő szabályozási környezet és versenypolitika nélkül visszaélhetnek erejükkel, ami általában a munkavállalók kárára válik.

Emellett az információs gazdaságra építhető felügyeleti kapitalizmusban rejlő veszélyeket is tárgyalja. Andor a GDPR-t, valamint az EU Mesterséges Intelligencia-jogszabályát emeli ki, mint az Európai Unió törekvéseit arra, hogy a technológia vívmányait kordában tartsák.

Az ilyen típusú szabályozás, valamint a foglalkoztatás alternatív formái (pl. részmunkaidő) mellett kiemelt szerepe van oktatásnak – köz- és felsőoktatás, valamint szakképzés egyaránt – abban, hogy a technológiai átmenet „békés” legyen. A korszerű szaktudás, a digitális és horizontális készségek (pl. érzelmi intelligencia, vezetői képességek, kommunikáció) elsajátítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a munkavállalók képességei megfeleljenek a munkaerőpiaci elvárásoknak.

A foglalkoztatás- és szociálpolitika harmóniája kulcsa lehet a digitalizációs folyamatok által formált munkaerőpiaci változásokhoz való adaptációnak.

Részben ezen digitalizációs folyamatok hatására az elmúlt években jelentős nemzetközi párbeszéd témája volt a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének lehetősége. A szerző röviden bemutatja az ennek kapcsán felmerülő dilemmákat: a megvalósítás pontos formájáról, méltányosság kérdéseiről, a foglalkoztatásra kifejtett potenciális hatásairól és így tovább.

E dilemmák ellenére Andor hangsúlyozza, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem koncepciójának alapvető politikai üzenete a fontos, mégpedig az, hogy mindenkinek biztosítanunk kell a méltó élethez szükséges anyagi körülményeket. Ezt az új szociálpolitikai megközelítést az állam gazdaságirányító szerepének újradefiniálása egészítheti ki.

A szerző többször idézi könyvében Mariana Mazzucato-t, aki az állam küldetés-orientált gazdaságirányitó szerepe mellett érvel több könyvében is. Andor Mazzucato munkásságából alapvetően azt emeli ki, hogy az olasz közgazdász érvelése szerint az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia különböző, a közjót előmozdító kutatás-fejlesztési projektekben.

Az állam ilyesfajta kockázatvállalása mellett természetesen a befektetések megtérülésének elosztására is új mechanizmusokat kell kialakítani, hogy a közvagyon a közt szolgálja, ne pedig kevesek kezében landoljon a nyereség. Az ilyen típusú állami szerepvállalás feltétele egy jól kialakított, megfelelő iparpolitika, ami annyiban túlmutat azon a keynesiánus megközelítésen, hogy az állam nem általában jelenik meg a gazdaságélénkítő szerepben, hanem célzott területeken vállal stratégiai szerepet.

Mazzucato, valamint Morozov szellemiségében megállapítja, hogy az értékteremtés, valamint a fair újraelosztás mechanizmusa a digitális korszakban már nem építhető neoliberális alapokra. A technológia felhasználása a társadalom érdekét kell, hogy szolgálja, nem pedig kevés szereplő profitszerzését.

Társadalmi dimenzió, politikai kohézió és a Covid-19-válság hatása az európai integrációra

A könyvben Andor kitér az EU-t fenyegető dezintegrációs veszélyre, amit elsősorban a politikai szélsőségek táplálnak; a közös bérpolitika fontosságára, amely az EU-n belüli egyensúlytalanságok kezelésében alapvető szerepet tölthet be; valamint a lakhatási krízisre is, amely az EU-t egészében érinti, így közös szociálpolitikai kihívás a kontinens számára.

A szerző a szociálpolitika újrafókuszálásának fontossága mellett érvel, reaktív megoldások helyett olyan szakpolitikái környezet megteremtését szorgalmazza, mely biztosítja az egyenlő esélyeket és a gazdasági-társadalmi folyamatokban való részvételt mindenki számára.

Kiemeli továbbá a szociális jogok európai pillérének megerősítésének szükségességét, és kitér az EU fókuszába került klímaváltozással járó nehézségekre is.

Ezen a ponton újra megragadja a kínálkozó lehetőséget arra, hogy hangsúlyozza, a neoliberalizmus nem ad megfelelő táptalajt a fenntartható gazdasági rendszerek kialakítására, így annak meghaladása alapvető feltétele a zöld átmenetnek.

Ezen átmenet egyik fontos aspektusa az igazságosság, így annak biztosítása, hogy az átmenettel járó költségek viselése méltányosan háruljon a társadalom egyes rétegeire. Az utolsó fejezetben Andor a Covid-19-válság közvetlen és közvetett hatásait tárgyalja. Kontrasztot állít a 2010-es évek válságidőszakát jellemző és a pandémia következtében kialakuló válságkezelés között.

Bemutatja az EU munkanélküliségi krízisre adott válaszát (SURE – szükséghelyzeti munkanélküliségi kockázatokat mérséklő támogatás), ami hiányosságai ellenére egy előremutató EU-s szintű fellépés a munkanélküliség kezelésére vonatkozóan. Andor továbbá elismerően nyilatkozik a nagyszabású Next Generation EU helyreállítási tervről, melyet az európai szolidaritás újraszületésének jeleként, valamint a közös fiskális politika alapköveként értelmez.

Kitér továbbá a 2021-es portói szociális csúcstalálkozóra és a szociális jogok európai pillérére vonatkozó cselekvési tervre, mely tartalmazza a foglalkoztatási ráta növelésének, a nemek közötti foglalkoztatási szakadék csökkentésének, valamint a NEET ráta (a sem a foglalkoztatásban, sem az oktatásban és képzésben nem részt vevő 15-24 éves fiatalok aránya) csökkentésének célját is.

A pandémia következtében kialakult helyzet továbbá egyfajta egészségügyi unió koncepciója felé is terelte az EU-t, mely közös egészségügyi válaszmechanizmusok, illetve közös minimum standardok kialakításához, valamint az egészségügyi dolgozók megfelelő munkakörülményeinek biztosításához segíthetik hozzá a kontinenst.

Ezeket a fejleményeket Andor pozitívan értékeli, és kínálkozó lehetőséget lát arra, hogy a válságból egy olyan politikailag és szociálisan is mélyebben integrált EU álljon helyre, amelynek stabil biztonsági mechanizmusai vannak, és közös, összehangolt szociál- és fiskális politikával biztosítja állampolgárai jólétét, valamint önnön stabilitását.

A szociális unió nem egyszerűen az EU-ban rejlő lehetőség, sokkal inkább erkölcsi parancs, amit teljesítenünk kell.

Címfotó: Pexels/Pxfuel

[1] A közgazdaságtan 20. századi legnagyobb képviselőinek a világpolitikai és -gazdasági folyamatokhoz való hozzájárulásának izgalmas történetét meséli el Sylvia Nasar A nagy hajsza c. könyvében, mely érdekes olvasmány lehet a közgazdasági elmélettörténet iránt érdeklődők számára.

[2] A feltörekvő országokban még nagyobb különbségek voltak megfigyelhetők.

[3] Ezekbe a témákba izgalmas betekintést nyújtanak a Susskind család egyes képviselőinek könyvei. (pl. Politika a jövőben, A szakmák jövője.)