A rendszerváltáskor, majd az azt követő harminc évben mit rontott el az ország? Mit lehetett volna másként csinálni? Mennyiben haladtuk meg az 1989 előtti rendszert? A magyar értelmiségiek e kérdésekre adott válaszait Szalai Erzsébet vizsgálta meg. Mint írja, a rendszerváltás emlékezete széttartó emlékezet.

Szalai Erzsébet

Az azonnali.hu internetes portál 2019 őszén a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából körkérdést intézett neves értelmiségiekhez (többek között hozzám is). Techet Péter felkérő levelében a következő kérdések megválaszolására hívta fel a megkeresetteket: A rendszerváltáskor, majd az azt követő harminc évben mit rontott el az ország? Mit lehetett volna másként csinálni? Mennyiben haladtuk meg az 1989 előtti rendszert? És jó-e, hogy meghaladtuk? Egyáltalán tényleg elrontottunk bármit is, nem inkább sikertörténetként kéne-e tekinteni 1989/1990-re?

A felkért értelmiségiek közös jegye, hogy valamilyen formában aktívan részt vettek a rendszerváltás folyamatában, majd különböző időpontokban elhagyták az intézményes politikai teret. Másrészt az általuk reprezentált eszmei-ideológiai áramlatoknak túlrajzolt, vagyis karakterisztikus, paradigmatikus képviselői.

A megszólalók markánsságukból adódóan mindhárom fő eszmeáramlat döntően „szélsőségeiben” képviseltette magát a szövegfolyamban: a liberálisoknak főként a neoliberálisai, a baloldaliaknak főként a radikális baloldalijai, a konzervatívoknak a radikális jobboldalijai.

Végül, de nem utolsósorban, a 13 hozzászóló kettő kivételével 1945 és 1952 között született, tehát a „nagy” generáció tagja – vagyis mai gúnynevén boomer.

Írásomban az ennek nyomán született szövegeket fogom elemezni, döntően az azokban feltáruló emlékképek és ideológiák szempontjából. Külön vizsgálom azokat, akik a rendszerváltás első vonalában, és azokat, akik alaphivatásuk mellett, epizódszereplőként vettek részt a folyamatokban. Az írás utolsó részében arra a kérdésre próbálok választ adni, hogy a megszólaló boomerek milyen képet, üzenetet közvetítenek a rendszerváltásról, majd az azt követő harminc évről a ma felnővő, fiatal generációk számára.

Az első vonalban

Mint azt több írásomban is kifejtettem, a rendszerváltás valódi főszereplői a közvélekedéssel szemben nem az alapvetően demokratikus érzületű klasszikus értelmiségiek, hanem a késő-kádári technokraták voltak: azok a fiatal, feltétlen piacpárti szakemberek, akik az állampárt-pártállam berkeiben nevelkedtek, és a ‘80-as évek végére meghódították annak kulcspozícióit. Egyik paradigmatikus alakjuk az 1989-ben születő Budapesti Értéktőzsde alapítója, majd az első bankprivatizáció vezérlője Iványi György.

Iványi György

Írásában nem kertel, feketén-fehéren leírja, hogy hogy a rendszerváltás velük, fiatal technokratákkal kezdődött: emlékei szerint egy 1989 tavaszi tüntetést szemlélve – a tőzsdetanács üléséről kijőve – szembetalálta magát egy szabadságot követelő tüntető tömeggel, és akkor megfogalmazódott benne egy kérdés: „No – gondoltam – hol is készül az új világ? Mögöttem vagy előttem?” Dilemmája jogos volt, hiszen a magyar kapitalizmus gazdasági alapjainak lerakása már a ‘80-as évek második felében végbement, azzal párhuzamosan, ahogy a szocializmus – szavai szerint – végelgyengülésben kimúlt. És ma már tudja is, és büszkén ki is mondja kérdésére a választ: „Nem az a ‘89-es, fényes március volt a rendszerváltás pillanata. Nem volt az a köztársaság kikiáltása, vagy az első demokratikus kormány és parlament hivatalba lépése sem. A rendszerváltás korábban kezdődött, és ma sincs vége”.

A politikai folyamatok Iványi számára másodlagosak, nem is igen foglalkozik velük. Számára a rendszerváltás ígérete így hangzott: „Olyan világ közeledése, melyben nem a hűségért védelem, hanem a versenyben elért eredmény a mérce. Amelyben az sikeres, aki jobb árut, szolgáltatást, gondolatot, munkát, tudást, értéket kínál embertársainak, jobb áron”.

Verseny – és semmi eszmény, semmi szolidaritás…

Végül: „és e világ kiépülésének vetett véget a 2010-es politikai fordulat, melynek legfőbb bűne nem a szabadságjogok korlátozása, hanem az, hogy gátolja a versenyt, torzítja a tiszta piaci viszonyokat – és ezért nem ért még véget a rendszerváltás.”

Berend T. Iván

A legfelsőbb, állampárti szinten vett részt a rendszerváltás vezénylésében a gazdaságtörténész Berend T. Iván, aki a ‘70-es években a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, 1985-1990-ig az MTA elnöke, 1988 és 1989 között pedig az MSZMP utolsó Központi Bizottságának tagja volt. Társadalmi státusát tekintve a késő-kádári technokrácia és az új reformer értelmiségi szerep közötti térben helyezkedett el.

Berend szerint a rendszerváltás elkerülhetetlen volt és nem lehetett volna jobban csinálni: „1989 történelmi fordulata egy elavult, a modern társadalmi-gazdasági fejlődés követésére képtelen, a világ fejlettebb, technikai vezető részétől elvágott, bár Magyarországon érdemben reformált és javított, de alapjaiban rossz szovjet mintájú államszocialista rendszernek vetett véget… Ezzel lehetőség nyílt a világ élenjáró országaival való szoros kapcsolattartásra, a mindenkori új technika átvételére, a világgazdaság éltető véráramába való szerves bekapcsolódásra.” Hogy ez a bekapcsolódás csakis félperifériás, tehát ismét kiszolgáltatott pozícióból volt lehetséges, azt Berend nem említi… A 2010-es, „illiberális” fordulatot, a szerinte újabb rendszerváltást a történelmi örökségből és egy világszinten is megfigyelhető folyamatból, az autoriter rezsimek előretöréséből eredezteti. Ennek okait nem elemzi.

Már 1989-ben előre jelezte a történelmileg ismert szélsőjobboldali tendenciák megjelenését egy nemzetközi lapnak adott interjújában, amely miatt a belügyminiszter feljelentette. A pert ugyan megnyerte, 1990 tavaszán mégis az Egyesült Államokba távozott, és az UCLA professzora lett. Bár ahogy írja,

a rendszerváltás számára nem jól indult, történelmi jelentőségét ma is rendkívül pozitívnak látja, mai eltévelyedését korrigálhatónak tekinti.

Lendvai Ildikó

Berendhez hasonlóan Lendvai Ildikó is köztes szerepet játszott a rendszerváltásban, ő is egy késő-kádári technokrata és egy új reformer értelmiségi keveréke volt: „1989-ben az ország két világ határán állt. Történetesen én is. Az év első két hónapját még az egypártrendszer pártközpontjában töltöttem, a többit már egy könyvkiadóban, ‘rendes’ értelmiségiként… Jellemző a ‘pongyola diktatúra’ viszonyaira, hogy a pártközpontból is többen jártunk a reformkörök összejöveteleire…. Én két világ határán ott voltam a Hősök terén, és – hiszen egy ideig a főnököm volt, bár két mondatot sem beszéltünk egymással – elmentem, ha nem is Kádár temetésére, de a ravatalához igen… Az ősz már a frissen alakult MSZP soraiban talált. Talán magamnak is bizonyítani akartam, hogy létezhet demokratikus, modern baloldal is a régi zárt és korlátos helyett, nem volt tehát teljes tévút az addigi életem sem (kiemelés Sz.E.). Éppen lehettem volna riadt, vagy aggodalmas is, de lelkes voltam és felszabadult”.

Vagyis Lendvai Ildikó azok közé tartozik, akik nyíltan bevallják: azért nem lett például egy liberális párt tagja, mert múltja alapján az önmaga számára sem lett volna hiteles szerep. Így kompromisszumként maradt számára egy magát szocialistának nevezett párt tagjának, és egyik vezetőjének lenni. Ezen a szálon válik érthetővé, hogy később miért volt olyan könnyű létrehozni az MSZP–SZDSZ koalíciót – eszmei szakadék nem tátongott a két párt között, és főként a demokratikus ellenzékből rekrutálódó SZDSZ-el való szövetségtől a kisebbrendűségi érzéssel küszködő Szocialista Párt saját legitimációjának megerősítését remélte.

Ugyanakkor visszaemlékezése szerint nézeteit tekintve az induláskor Lendvai nem volt neoliberális: „Magam úgy képzeltem, hogy lehetséges olyan berendezkedés, amely megvalósítja a teljes politikai és kulturális pluralizmust, de valamilyen vegyes gazdaság bázisán megakadályozza a nagy társadalmi különbségek kialakulását, az állami támogatás révén továbbra is elérhető árú művelődésen át sokaknak biztosítja az emelkedés, a mobilitás esélyét”.

Az első tíz év nagy zuhanása, tömegek deklasszálódása ellenére Lendvai a rendszerváltás az első tíz-tizenkét évét sokkal inkább sikerként, mint sikertelenségként élte meg: „A rendszerváltás első félidejében még nem álltunk vesztésre.” Azt látjuk, hogy pártjának akkori, még viszonylag stabil helyzetét kivetíti a valójában talaját vesztett társadalom egészére. Maga is látja nagy tömegek helyzetének romlását, de a jogállamiság „építményét ma sem kell szégyellni” – írja, miközben tudvalevő, hogy az univerzális szociális jogok Alkotmányból való kiiktatása a politikai rendszerváltáshoz kötődik.

Mindazonáltal cikke második felében Lendvai részletesen ír saját kormányai tévedéseiről és vétkeiről – melyekben egy ideig az MSZP elnökeként is osztozott: a demokrácia a gyakorlatban az elitek demokráciájaként működött; rosszul hitték, hogy a gazdasági növekedés hozadéka előbb-utóbb ‘lecsorog’ az alsóbb társadalmi csoportokhoz; nem szabályozott, „humanizált” piac, hanem vadkapitalizmus épült ki; az állam szerepének tisztázatlansága;

elmaradtak a humán tőkébe való beruházások; a politikát pragmatikus, technokrata tevékenységnek tekintették, elmaradt a közösségépítés.

Az emberek megingott biztonságérzete vezetett a vezérkultuszhoz. Mindazonáltal „semmilyen 2010 előtti bűn nem menti, ami 2010 után történt.”

Pető Iván

A történész a demokratikus ellenzék tagja, az SZDSZ egyik prominens vezetője volt, sőt egyik egykori elnöke írását azzal a vallomással kezdi, hogy 1988-1990, a rendszerváltás időszaka közéleti értelemben élete legboldogabb korszaka volt. „Nem úgymond akkori fiatalságom, reményeim, vágyaim miatt látom így, hanem mert a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtésével olyasminek lehettem a cselekvő részese, némileg formálója, amit feltétel nélkül helyesnek, jónak tartottam… Ma is úgy vélem, hogy ez az időszak nemcsak az én életemnek, de a magyar történelemnek is az egyik legnagyszerűbb pillanata volt.”

Pető szerint a „kommunista” rendszer gyakorlatilag összeomlott, mert fenntarthatatlan volt. Ebben a kiemelt szóban összesűrített formában jelenik meg az akkori reformközgazdászok megkérdőjelezhetetlen domináns pozíciója a reformértelmiségen belül – mint arra új könyvében Sebők Miklós is rámutatott (Paradigmák fogságában: Elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban. Budapest: Napvilág Kiadó, 2018 – lásd e könyvről írott recenziómat, valamint Pogátsa Zoltán ismertetését, szintén itt, az  Új Egyenlőségen).

A fenntarthatatlanság kifejezése tőlük származik. Azt fejezi ki, hogy mindaz, amit a létezett szocializmus életszínvonalban és szociális biztonságban adott, csak egy illúzión alapult, és nem „nyújtható” tovább a társadalomnak. A szerző bevallja, hogy tudták:

 „…bizonyosnak látszott, hogy a szükségesnek ítélt, elkerülhetetlen gazdasági változásokat és ennek szociális következményeit, demokratikus berendezkedés keretei között is – kicsit durván fogalmazva – le kell gyömöszölni a társadalom torkán.”

Miközben e társadalom „tulajdonképpen szocializmust szeretne kommunisták nélkül”.

Sok mindent lehetett volna persze másként csinálni, de szerinte az alaptendencia helyes irányba mutatott. A hibák közül kiemeli, hogy az alkotmányozás folyamatában „a rendszerváltáskor elfogadott alkotmányos szabályok stabilitása nem kapott megfelelő védelmet, holott más országokban jócskán lehet erre technikát találni”. Többek között ez nyitotta meg az utat 2010-től a Fidesz ismétlődő kétharmados választási győzelmeihez, és annak lehetőségéhez, hogy a választási szabályok módosításával a Fidesz előnye bebetonozódhasson. Mely párt célja egyértelműen az, hogy leválthatatlanok legyenek.

Írása zárásaként Pető leszögezi: „A 2010-es rendszerváltoztatás sem szükségszerű korrekció, sem nem tervezett rendszerhiba. Leginkább alkotmányos puccsnak nevezném, amennyiben egy alkotmányos eszközökkel hatalomra került csoportosulás, anélkül, hogy valódi szándékát előzetesen felfedte volna, önös céljai érdekében szinte kizárólagos, mert lényegében ellenőrizhetetlen, demokratikus úton leválthatatlan hatalmi rendszert teremtett magának.”

Tamás Gáspár Miklós

A filozófus szintén a demokratikus ellenzék tagja volt, akkoriban konzervatív liberális, ma baloldali rendszerkritikai értelmiségi, az SZDSZ egyik fő alapítója, majd a ‘90-es években első vonalbeli vezetője szerint az az állítás, hogy a rendszerváltás megbukott, nem más, mint sima közhely. A kapitalizmusban való általános csalódottságot fejezi ki, azt, hogy az emberek utálják a többpártrendszert és a magántulajdont. Szerinte azt kellene megmagyarázni, hogy miért veszteség, vagy veszteség-e egyáltalán az alkotmányos jogállam 2010 utáni szétzúzása, és hogy a joguralom csakugyan a Nyugat történeti kiváltsága-e vagy sem. Erre a kérdésre azonban hosszas elmélkedés után sem ad választ.

Szerinte a rendszerváltás azonos az SZDSZ-szel, és ehhez kapcsolódóan nem igaz az a gyakori állítás, hogy a rendszerváltásnak nem volt programja. Ilyennek tekinti az 1987-es Társadalmi Szerződés-t, majd az SZDSZ által közreadott 1989-es programot, A rendszerváltás programját. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a két dokumentum tartalmilag eltér egymástól. Az első, a Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottília által jegyzett Társadalmi Szerződés a maga markáns önigazgatói követelésével valójában egy harmadik utas program, mely 1989-re „elavult”.

Az SZDSZ rendszerváltó programja már a „szociális piacgazdaság”, keményebb kifejezéssel a magántulajdon szentségén alapuló kapitalizmus „bevezetését” tűzte ki célul.

Végül gondolatmenetét azzal zárja, hogy „a rendszer mindenesetre, úgy ahogy van, se nem legitim, se nem elismert… Nem csoda, hogy a politikai gondolkodást a legelvadultabb babona és az irracionális, fogalmatlan moralizálás jellemzi”.

Halmai Gábor

Az alkotmányjogász és új reformer értelmiségi 1989 decemberétől 1995-ig az újonnan létrehozott Alkotmánybíróság elnökének főtanácsadója volt. „Egy, a liberális demokrácia elvei iránt elkötelezett alkotmányjogász számára nem lehet elképzelni izgalmasabb kihívást ennél a hat évnél.”

A szerző gondolatmenetének fő vonalát a 2010-es autoriter fordulat elemzésére fűzi fel. Szerinte a rendszerváltáskor több mindent is elrontottunk. „A többes szám első személyt is vállalom”. Emellett számos körülmény is ebbe az irányba hatott: A társadalom csalódott a gyors gazdasági rendszerváltásban.

A piacgazdaság „értelemszerűen” növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, ami sokak számára az életszínvonal csökkenését, a szociális biztonság elvesztését is jelentette.

Az alkotmányozási folyamat hibáiról írja: „a kerekasztal két (vagy három), egyaránt illegitim résztvevője harminc évvel ezelőtt megállapodott egy, tartalmában a nyugati mintáknak teljesen megfelelő, liberális demokratikus alkotmányban, azzal, hogy ezt majd felváltja egy immár eljárási szempontból is legitim végleges dokumentum, ami alkotmányjogi értelemben lezárhatta volna az 1989-ben indult alkotmányozási folyamatot, és egyben megnehezítette volna az új alkotmánymódosítását, pláne egy még újabb elfogadását 2010 után.”

Ez a terv kudarcot vallott, ami 2011-ben megkönnyítette a Fidesz helyzetét: az Alaptörvény elfogadását a „rákosista” alkotmány kicserélésének hazug érvével igazolhatták. „Az új Alaptörvény megalkotását nemcsak az érintetlenül hagyott kétharmados szabály, hanem a rendkívül aránytalan választójogi rendszer változatlansága is segítette”; A jogi alkotmányosság dominanciája: „az alkotmányos rendszer kialakítása jórészt az elit, és ezen belül is a jogászi szakma képviselőinek ügye volt. Lehetett volna erősebb társadalmi részvétel”.

Mindezek mellett Halmai szerint „alapvetően az autokraták felelősek a demokrácia elveszejtéséért, hiszen a választópolgárok a nekik felajánlott lehetőségek közül tudnak választani. Ugyanakkor a liberális demokrácia elvei és feltételei iránti érdektelenség és az alkotmányos kultúra hiánya felveti a ‘nép’ felelőségét is az autokratikus populizmus sikerében.”

Epizódszereplők

Seres László

Liberális újságíróként és új reformer értelmiségiként ott volt minden fontos történésnél, nagy várakozásokkal tekintett a rendszerváltás elé: „…új morált akartunk. Olyat, amely markánsan különbözik a párttitkárok és téeszelnökök fülledt hazugságaitól; ja, és ezen kívül demokráciát, többpártrendszert akartunk az egypárti diktátum helyett, piacot a kézben tartott gazdaság helyett, teljes szólásszabadságot az állami médiamonopólium helyett.”

A szerző szerint mára visszasüllyedtünk a szocializmus viszonyai közé: „Soha nem fogjuk tudni eldönteni, pontosan hol és miért ment félre a rendszerváltás, de tény, hogy ma ugyanazokat a frusztrált, depressziós és igen mérges arcokat láthatjuk az utcán, mint Grósz Károly idején… Ezt nem kenhetjük a rendszerváltó elitre… Nem a választott út volt a legrosszabb, sőt a német közjogi berendezkedés átvétele, a nem közvetlen elnökválasztás, majd az Antall–Tölgyessy-paktum a lehető legjobb húzás volt. Elővehetnénk a ‘spontán privatizáció’ kádereinek filléres átmentéseit, lenyúlásait, a kialakuló nagy munkanélküliséget – hiába, mert a magánosítás valamilyen formájának semmilyen alternatívája nem volt, az állami cégek nem voltak menthetők”.

És itt vált Seres gondolatmenete neoliberálissá:

„Ha látok egyáltalán rendszerváltó okot a mai depresszióra, ‘Kádár népének’, a tekintélyelvűségnek és a korrupciónak a fennmaradására, az az, hogy a magánosítás, az egyéni felelősségvállalás ki-és megszervezése nem ment elég messzire.” „Nem kellett volna hagyni, hogy a törvényi felügyeleten kívül, (monopol)szolgáltatóként az államnak köze legyen az egészségügyhöz, az oktatáshoz, a gazdasághoz, a médiához… A hamis biztonság győzött az egyéni szabadság és felelősség felett”.

Széky János

A liberális újságíró és új reformer értelmiségi már 1989 május 13-ától – amikor bemondták, hogy a kormány felfüggeszti a vízlépcső építését – pozitív várakozásokkal tekintett a politikai folyamatok alakulására. Akkor úgy érezte, hogy a többpártrendszerű parlamenti demokrácia a közeljövőben megvalósulhat. Második várakozása, kívánsága a kapitalizmus térhódítása akkor már egy ideje folyamatban is volt, „mivelhogy a pártállami elit egyik szint nem valló frakciója indította el”. Harmadik várakozása, vágya a szovjet uralom alóli felszabadulás volt.

A szerző többször is hangsúlyozza a „reformkommunisták” pozitív szerepét. „Egy, pontosabban két csoportról van szó a nomenklatúrán belül: a profi külpolitikusokról, akik a kellő információk birtokában az átlagnál jobban átlátták Magyarország geopolitikai helyzetét, és a gazdaságpolitikusok egy részéről, akik tisztában voltak vele, hogy az állami tulajdonon alapuló és rubel-elszámolású külkereskedelemre támaszkodó gazdasági modellnek nincs jövője”… Nem véletlen, hogy „a Nemzeti Kerekasztal gazdasági megbeszélései rövid időn belül elhaltak, nem volt miről vitatkozni.”

„Akárhogy is, a kapitalista átalakulást mindkét oldalon egy-egy hozzáértő kisebbség akarta, de ez a kisebbség nagyon jól megértette egymást”. Széky mindent egybevetve úgy látja, hogy a nomenklatúra felvilágosult része jelentette a rendszerváltás folyamatának első számú motorját.

A folyamatok a kétharmados törvények, és a példátlanul bonyolult választási rendszer megalkotásával csúsztak el a pozitív iránytól, alapvetően ez vezetett a Fidesz mai egyeduralmához. A szerző nézetei itt Pető Iván és Halmai Gábor álláspontjával harmonizálnak: „A fő baj az volt, hogy a résztvevők nem egyszerűen demokráciát akartak, ahol a nézetek, érdekek, pártok és politikusok szabad versengésből emelkednek ki a legsikeresebbek s lesz kormánypolitika, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. De hát ember tervez.” Igy, valamint a szociális és nacionalista populizmus bevetésével vált mára a Fidesz szinte legyőzhetetlenné.

Radikális jobb és radikális baloldali szereplők

Bogár László

Ma radikális jobboldali főideológus, korábban új reformer értelmiségi, „ős”-MDF-es volt, és bár nem küzdött a rendszerváltás első vonalában, ezzel együtt is úgy érzi, hogy „némi közvetlen felelősség is terhel azért a ‘valamiért’ amit rendszerváltásként szokás emlegetni, hisz’ 1990 és 2002 között nyolc éven át országgyűlési képviselő, nyolc éven keresztül pedig államtitkár voltam” (a kettő átfedte egymást – Sz.E.). De „akkor voltam a legboldogabb MDF-es, mikor MDF még nem is létezett”.

A szocializmusról alkotott véleménye tömör: az nem más, mint „a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkegyetlenebb szakasza… A szocializmust, ami valójában egy brutális politikai kapitalizmus volt, azért találták ki, építették fel, és üzemeltették egy darabig a világ nem létező urai, hogy a hagyományos paraszti társadalom brutális felszámolása ne százötven évig tartson, mint Nyugat-Európában (…nincs idő fejfájásra”), hanem, ha lehet, inkább csak tizenöt évig. És lehetett! Minden tökéletesen sikerült, és miután véres péppé darálták a paraszti társadalmakat, a „szocializmus” még ténfergett kicsit, majd a térség könnyen, gyorsan, olcsón visszakerült eredeti tulajdonosaihoz…”

„A német és francia autógyárak telephelyeinek hálózatává lett.”

Látnunk kell, hogy ez az okfejtés önellentmondást tartalmaz: nem lehet a szerző által szocialistának nevezett képződmény előtti társadalom egyszerre kapitalizmus és a hagyományos paraszti világ…

Bogár konklúziója: „… a 2010-es újabb rendszerváltásra éppen azért volt szükség, mert – miként Orbán Viktor akkor fogalmazott – ‘területi követeléseink vannak, visszaköveteljük a saját hazánkat’”. A magyar társadalomnak igen mély lelki, erkölcsi, szellemi igénye van a kiszámíthatóságra és a biztonságra. „A nagyjából a kiegyezés óta kialakuló ‘modern’ Magyarország lelki mintázatait, alapvetően ez az igény határozza meg. Így tartósan kizárólag az képes itt uralmat gyakorolni, aki mélyen átérzi és megérti ezt az igényt. És persze van átlátható és kivihető stratégiája ennek megvalósítására.”

Schiffer András

A radikális baloldal és a radikális jobboldal között ingadozó új reformer értelmiségi abbéli nézetével, hogy a globális kapitalizmus visszásságaival szemben csakis a nemzetállam jelenthet védelmező erőt, inkább a radikális jobboldalisághoz áll közel. A politikai rendszerváltás idején az akkor még harmadikutas MSZP-nek kampányolt: „Az első szabad választások kampányában ‘Dolgozói tulajdont!’ követelő plakátokat nyaltam ki a házfalakra. Pár ével később eszméltem rá, hogy a rendszerváltás nyerteseinek, a nomenklatúra-burzsoázia politikai képviseletének, a vagyonátmentők pártjának kampányoltam.”

Ma már világosan látja, hogy a rendszerváltás éveiben – a ‘90-es választási eredmény dacára –

valójában egyetlen szervezett és tudatosan mozgó érdekszövedék volt a magyar társadalomban: a késő kádárkori technokrácia, a pártállam eresztékéből kisarjadó nomenklatúra-burzsoázia…

„Nem volt szó itt semmiféle dolgozói tulajdonról, a szövetkezet és a szakszervezet egyenesen szitokszavakká váltak ezekben az években.” Társadalmi ellenállás a rablóprivatizációval szemben nem volt – a nép ugyanolyan passzív volt, mint közvetlenül 1989 tájékán.

A szerző szerint „a ‘89-’90-es rendszerváltással laboratóriumi nézőpontból majdnem hibátlan liberális jogállami szerkezet jött létre. Csakhogy ennek a szerkezetnek nem laboratóriumban, hanem a csökevényes magyar pártrendszer és a posztkádári magyar politikai kultúra valóságában kellett üzemelnie.” Írása vége felé – az előzőnek némileg ellentmondva – a következőket állítja: „A sokszoros kompromisszumokkal 1990 nyarára összerakott rendszerváltó alkotmányos szöveg alapvető erkölcsi dilemmákat nem oldott fel. Az alkotmányozó hatalom előszeretettel tolta át a felelőséget az Alkotmánybíróságra: például a kárpótlás, az igazságtétel, vagy a halálbüntetés kérdésében… Mindezekért a legkevésbé sem a Sólyom-féle Alkotmánybíróság a felelős. ‘Tetszettek volna forradalmat csinálni’” – idézi szerzőnk Antall Józsefet.

Mindazonáltal a 2010 utáni rendszervisszavágás – mely egyenes következménye volt a korábbi zsákutcás paradigmának, és beváltatlan ígéreteknek – nem csinálta vissza a rendszerváltást, és az azt magelőző „szörnyű világot”. „A hatalom ma szabad választásokon elkergethető. Ez 1985-ben nem így volt” – zárja írását Schiffer.

Szigeti Péter

A jogász és radikális baloldali értelmiségitől semmit sem tudunk meg a rendszerváltáskor játszott szerepéről, írásában nem tesz mást, mint az elmúlt harminc év történetét írja le, a világrendszer-elmélet kereteibe ágyazva.

Írásának elején azt a közismert tételt boncolgatja, hogy az olyan, a világgazdaság félperifériáján lévő, nyitott országok számára, mint Magyarország, sem a világgazdaságba való betagozódás, sem az importhelyettesítésre alapozott önállósági törekvések nem eredményezhetik a centrumokhoz való felzárkózást.

A rendszerváltás leglényegibb mozzanatát abban látja, hogy „a magyar államszocializmus kiegyenlített életviszonyait, szociális demokratizmusát… felváltotta az oligarchikus gazdaság, illetőleg a depressziós övezetek és az alul lévők másfél-kétmilliós szegénysége, ahol még a téli fűtés se megy. És még hozzá a prekariátus rétegek, ahol a felemelkedés reménytelen. A felső osztályok1-2 milliós népessége persze élvezi a kinyílt világ adta lehetőségeket, eltérően a világgazdaság olcsó munkaerő-gazdaságába integrálódott bérmunkásainktól, alkalmazottainktól.”

A magyar társadalomnak csalódnia kellett:

„nem jött be a ‘legyen kapitalizmus, csak a német munkás színvonalán zsákmányoljanak ki’ óhaja.”

Szigeti számára egyértelmű, hogy „a köztulajdon népességeltartó képessége magasabb fokú volt, mint a privatizált gazdaságé.” Ugyanakkor a szabad piacgazdaság is csak fikció maradt, hiszen „az elitek semmit sem bíztak egy fair piaci verseny kifutására.”

Ami a pártokat illeti, „az MSZP… fokozatosan hagyott fel minden munkásmozgalmi gyökerével (mintha lett volna neki – Sz. E.), a plebejus-demokratizmust feladva távolodott el eszmei hagyományától és olvadt bele a populistázó liberalizmusba.” A 2010-es jobboldali fordulat pedig annak a következménye, hogy „a félperiférián – széleskörű és stabil polgári viszonyok hiányában – nem lehet a liberális demokrácia és a jogállamiság eszméjével politikai többséget szerezni”.

Krausz Tamás

Történész, radikális baloldali értelmiségi az első pillanattól mélyen ellenszenvezett a rendszerváltással. Mindazonáltal az akkor alakuló Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik vezetőjeként, ha nem is hitt benne, de a szavak szintjén abban reménykedett, hogy a kialakult hatalmi vákuumban sikerülhet „a pártokkal szemben a munkavállalók, a munkások, a bérből és fizetésből élők saját szervezeteinek közvetlen hatalmát megvalósítani…” Vagyis

„egyszerre álltunk szemben a régi, sztálini eredetű államszocialista rendszerrel és az új kapitalizmussal. Ez lett volna a társadalmi önkormányzás rendszere. Ez nem más, mint a korábbi állami funkciók letelepítése a munkahelyi és lakossági szervezetekhez.”

A kerekasztal tárgyalásokon azonban – periférikus helyzetükből adódóan is – „leverték” őket. „A társadalom döntő többsége ily módon kimaradt a ‘nagy osztozkodásból’’’. Ezzel párhuzamosan Krausz az alakuló MSZP népi-demokratikus platformjának képviselőjeként egy „új szocialista” alternatíva meghirdetéséért küzdött, de a „balosok” itt is alulmaradtak. Saját motivációja ellentmondásait maga is látta és látja: „Elismerem, akkor is tudtam, naiv volt ez az őszinte szocialista célkitűzés, de jobb volt naivnak lenni, minthogy az ember az oligarchikus kapitalizmus szekerét tolja.”

A „balosok” már a rendszerváltás idején felismerték, hogy az két hazugságra épül: egyfelől arra, hogy a „szabadpiac” bevezetése útján hamarosan utolérjük a nyugati országokat, másfelől arra a feltevésre, hogy a „kommunista diktatúra” felszámolásával a demokrácia és a szabadság birodalma köszönt ránk. Krausz szerint mindkét hazugság hamar lelepleződött, majd 2010-ben azután minden elveszett, „hiszen nyíltan felszámolták a formai értelemben demokratikus intézményrendszert és bevezették az ‘illiberális’ tekintélyuralmat, amelyben gyakorlatilag leválthatatlanná vált az uralkodó elitek ún. keresztény-nemzeti frakciója. Végbement egy általunk szinte pontosan előrelátott neohorthysta szellemi restauráció, aminek lényege, hogy buta, nacionalista mítoszokkal bombázzák a magyar társadalmat.”

Gondolatmenete végén Krausz ismét mély iróniával ír korabeli szerepükről: „1990. május elsején a Ligetben egy munkás megkérdezte tőlem: ‘tudja, így önöket elhallgatva, sok minden tetszik abból, amit itt elmondtak, de mondja, miért éppen maguknak higgyünk? Hát, azóta is ezen a kérdésen gondolkodom”. A magukat élcsapatnak tudók belső dilemmája tárul itt fel…

Szalai Erzsébet

Szociológusként, ma radikális baloldali értelmiségként a rendszerváltás idején a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség közötti térben helyezkedett el. Akkoriban politikai nézeteit tekintve a többpártrendszerű parlamenti demokrácia híve volt, gazdasági nézeteit tekintve azonban egy harmadikutas álláspontot foglalt el: plurális tulajdonviszonyokat képzelt el, melyben nagy szerep jut majd a munkás önigazgatásnak, dolgozói tulajdonnak.

Írása döntően arról szól, mi minden történt vele az ominózus ‘89-es évben. Először: fel kellet adnia az állását a Pénzügykutató Rt-ben, mert az tevékeny szerepet játszott az általa ellenzett spontán privatizációban; másodszor: a Liga szakszervezet képviselőjeként részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tulajdonreform-bizottságának munkájában, ahol azt tapasztalta, hogy a legnagyobb azonosság az MSZMP és az SZDSZ, valamint a Fidesz nézetei között volt tapasztalható: mindhárom fél döntően a magántulajdon „bevezetését” szorgalmazta.

A tárgyalásokon való részvételét más okokból is hamar felfüggesztette; harmadszor: díszőrséget állt a Nagy Imre-temetésen, ahol csalódottan hallgatta, hogy az ‘56-os forradalomról szóló megemlékezésekkor csak egy szónok említette az akkori munkástanácsokat; negyedszer: más rendezvényeken, összejöveteleken is azt tapasztalta, hogy szakadék tátong az értelmiség és a munkásság között, a rendszerváltó értelmiség nem kanalizálja a munkásság érdekeit, így nem segíti az akkortájt szerveződő munkástanácsokat sem. Utóbbi miatt utólag maga is lelkiismeret furdalást érez.

Abban az évben eldöntötte, hogy semmiképpen nem akar politikus lenni, célja ekkortól a demokratikus ellenzék hagyományait folytató kritikai értelmiségi szerep kialakítása. Ma már úgy látja, hogy a rendszerváltást döntően külső és globális hatalmi tényezők katalizálták: hegemóniája hanyatlásának, válságának bázisán az általa nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezett hatalmi képződmény érdekelt volt a szovjet birodalom felbomlasztásában és a térség politikai és gazdasági bekebelezésében. Ez pedig kettétörte a Kádár-korszak harmadik utas tendenciáit, melynek az adott időszakban elsősorban a demokratikus ellenzék adott hangot.

Győzött a feltétlen piacpárti késő-kádári technokrácia, így a demokratikus ellenzék csak a rendszerváltás másodhegedűse lehetett.

Az emlékezet atomizálódása

Áttekintve a körkérdésre született válaszokat, azt látjuk, hogy azok mind tartalmi, mind formai szempontból kevés közös vonást tartalmaznak. Az alábbiakban a különbségeket és a mégis csak létező azonosságokat veszem számba.

Az élvonalbeliek és az epizódszereplők közötti alapvető különbség az, hogy utóbbiak minden oldalról jóval markánsabb és kritikusabb véleményeket fogalmaztak meg. Ennek döntő oka az lehet, hogy az epizódszereplők az első vonalbeliekhez viszonyított, alacsonyabb szintű döntési helyzetükből, pontosabban annak rövid időtartamából adódóan jóval kevesebb kompromisszumra kényszerültek. Ezek között olyan kompromisszumokra, melyeket még ennyi idő után is igazolniuk kell

A megszólalók közül a rendszerváltást csupán a radikális jobboldal és a radikális baloldal képviselői helyezik globális perspektívába, összefüggésrendszerbe.

A két irányzat közötti alapvető különbség az, hogy míg a radikális jobboldaliak meglehetősen látható kezeknek tulajdonítják a kétes kimenetelű rendszerváltást, addig a radikális baloldaliak alapvetően globális strukturális mechanizmusokból, pontosabban azok változásából vezetik azt le – hangsúlyozva a globális tőke érdekeltségét a térség bekebelezésében. Krausz Tamás írására ez csak részben áll, ő inkább a radikális piacosítást hirdető társadalmi alanyok téves utópiájából vezeti le a rendszerváltás okozta társadalmi károkat, majd ezen belül a 2010-es autoriter fordulatot.

Utóbbi alapvető okaként a liberálisok, neoliberálisok három képviselője – Pető Iván, Halmai Gábor és Széky János – a 1989-es alkotmányozási, jogalkotási folyamat hiányosságait jelöli meg, de annak a radikális jobb és radikális bal között ingadozó Schiffer András is nagy jelentőséget tulajdonít.

A liberálisok, neoliberálisok emellett hajlanak arra, hogy a kudarcokért egyfelől az elmaradott népet is hibáztassák, másfelől 2010-től Orbánék fékezetlen hataloméhségét tegyék első számú magyarázó tényezőnek.

Azt, hogy a rendszerváltás mérlege alapvetően pozitív, vagy negatív-e, döntően a létezett szocializmushoz való viszony határozza meg. A többség szerint minden baj ellenére ma jobb világban élünk, mint harminc évvel ezelőtt, két radikális baloldali ennek ellenkezőjét állítja, Bogár László és Szalai Erzsébet viszont e kérdésben nem foglalt egyértelműen állást.

A többség ma is igazolva látja korabeli nézeteit és cselekedeteit, Halmai Gábor, Bogár László, Schiffer András és Szalai Erzsébet azonban némi személyes felelősséget is érez a kudarcokért.

A vizsgálat adalékul szolgál Sebők Miklós már idézett új könyvében megfogalmazott azon téziséhez, hogy a rendszerváltás piaci fundamentalista közgazdászai megkérdőjelezhetetlen és uralkodó pozíciót töltöttek be a korabeli reformértelmiségen belül – és ez a hatás mind a mai napig tart. A megszólalók többsége szerint a mai társadalmi problémákat döntően a demokrácia félrecsúszása idézte és idézi elő, az akkori gazdaságpolitikát, a gazdasági döntések rendszerét nem kérdőjelezi meg szinte senki. Bele sem igen mernek gondolni ezekbe az összefüggésekbe, hiszen nem „szakértői”.

Azt látjuk tehát, hogy

a reformközgazdászok e körökben továbbra is kikezdhetetlen tekintélynek örvendenek. Frázisaik visszaköszönnek a reformértelmiség szövegeiben. Például a történész Pető Iván írásában hangsúlyozottan szerepel az az unalomig ismert szlogenjük, hogy a szocializmus szociális rendszere koraszülött jóléti állam volt (ez eredetileg Kornai Jánostól származik). Sőt, Seres László odáig megy, hogy a korabeli piaci fundamentalista közgazdászok neoliberális célrendszerét utólag túllicitálva azt az egész társadalmi szerkezetre kiterjesztené – mondván, ha ezt végigvitték volna, ma nem itt tartanánk.

Számvetés a rendszerváltással

Elemzésünk legfőbb tanulsága, hogy ma a rendszerváltásnak résztvevői körében nincs „nagy elbeszélése”. Hozzáteszem, ettől nem függetlenül, általában sincs olyan nézet e korszakról, mely mértékadó lenne, lehetne. Tovább általánosítva, olyan kort élünk, melyben a „nagy narratíva halott” (Jean-François Lyotard nyomán Fehér Ferenc és Heller Ágnes). Míg az ‘56-os forradalomnak csak alapvetően három értékelése van – a szocialista, a liberális és nemzeti – addig a rendszerváltásnak szinte annyi, ahány értelmiségi arról ítéletet alkot.

A korszakunkat jellemző posztmodern gondolkodás mellett ennek egyik oka az lehet, hogy az ‘56-os forradalom végkifejletét már ismerjük, a rendszerváltásét valójában még nem: nem tudhatjuk, hogy a „szabad versenyes” időszakot felváltó autoriter korszak mennyire lesz tartós, és/mert ez nem is elsősorban tőlünk, hanem a globális hatalmi viszonyoktól, és azok változásától fog függeni. Márpedig a múlt mindig alapvetően a jövő perspektívájából értelmeződik.

Az írás elején említettem, hogy az itt elemzett írások szerzői döntően a második világháború körül született „nagy” generáció tagjai – vagyis boomerek. Értelmezéseik atomizáltsága más jelekkel együtt azt mutatja, hogy mára ez a generáció jórészt felbomlott. Ennek két egymással összefüggő oka van.

Egyrészt a boomerek, mivel meghatározó szereplői liberálisok, neoliberálisok voltak és maradtak, csak addig virágozhattak, ameddig a nagyburzsoáziának szüksége volt rájuk. Ez nagyjából hatalmuk kiépüléséig, majd megszilárdulásáig tartott, tehát úgy 2005-2008-ig.

Mára a nagyburzsoázia megvan ideológusok nélkül is.

Másrész pont erre az időszakra tehető az általuk elsősorban képviselt neoliberális ideológiák válsága, mely a 2008-as világgazdasági válság folyományként egyenesen megbukott. Mindez oda vezetett, hogy a boomerek belső kohéziója, ha nem is bomlott fel teljesen, de alapjaiban rendült meg – a korábban jellemző kollektív érdekérvényesítést jórészt felváltották az egyéni stratégiák. A fennmaradásért. Mert életkori okok miatt is ma már elsősorban csak erről van szó. És amit az őket követő generációknak érzületileg átadnak, az döntően csupán felbomlásuk élménye.

Ez a háttér, ez a vákuum katalizálja a boomereket – X generációnak is szokták őket nevezni – felváltó Y és Z generáció törekvését arra, hogy reprezentáns képviselőik, elődeikkel szemben, megalkossák a rendszerváltás nagy narratíváját.

Ennek eddigi legfontosabb és legfigyelemreméltóbb kísérlete egy közösség – a Helyzet Műhely – 1989 témájú munkája, a Fordulat folyóirat 21. száma.

Mivel ez az új generáció sok ok miatt (részletesen lásd Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek Magyarországon című könyvemet, Budapest: Új Mandátum, 2011) már eleve megosztott, nem valószínű, hogy ezen munkák közül kiemelkedik majd egy új „nagy elbeszélés”.

Mindazonáltal a körülöttük kialakuló viták fontos katalizátorai a most feltörekvő generációk tagolódásának, a belső határvonalak láthatóvá válásának. Mely feltétele annak, hogy mégis csak legyen valami párbeszéd a boomereket felváltó generációk belső csoportjai, irányzatai között.

Címfotó: Fortepan / adományozó: Urbán Tamás

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.