Philippe Corcuff (2020): A 30-as évek árnyai feltámadnak, míg a baloldal toporog. Budapest: L’Harmattan Kiadó Fordította: Fáber Ágoston.

A jobboldali populista pártok és mozgalmak globális térnyerése új kihívások elé állítja a demokráciákat. Milyen szempontokat hagyunk figyelmen kívül? Mi lehet hatékony taktika ellenük? Ilyen kérdéseket feszeget Philippe Corcuff, aki egy francia esettanulmányból kiindulva próbál baloldali választ adni az előttünk álló kihívásra.

Fenyvesi Balázs

Vészjósló árnyak és a baloldal romantikus antifasizmusa

A francia politikatudós és anarchista aktivista Philippe Corcuff (1960) könyvében támpontokat kíván nyújtani az erősödő szélsőjobboldallal szembeni hatékony küzdelemhez mind a baloldal, mind a demokratikus értékek mellett elkötelezett politikai és társadalmi erők, mozgalmak, illetve pártok számára. Választott elemzési módszere a történelmi párhuzamok alkalmazása, amelyet egy tudományágakon átívelő szemlélet egészít ki: a történelem- és politikatudományon át a szociológia eszközeivel kísérli meg a jelen folyamatainak hatékonyabb leírását, megértését.

A szerző alapvetése az, hogy a kortárs (francia) viszonyok jelentős hasonlóságokat mutatnak a két világháború közötti állapotokkal. Ezt a tudományos, politikai és civil szereplők jelentős része is felismerte, amelyet Corcuff a kortárs antifasizmus erényeként tart számon. Az említett mozgalom vakfoltját azonban a hasonlóságok túlhangsúlyozása és a különbségek figyelmen kívül hagyása, tudatos vagy tudattalan alulértékelése képezi. Ez az antifasizmust foglyul ejtő illúzió megnehezíti a szélsőjobboldal új alakváltozásaival szembeni hatékony fellépést.

Corcuff Tamás Gáspár Miklós magyar filozófus nyomán posztfasizmusról beszél. A posztfasizmus a tengelyhatalmak 1945-ös vereségét megelőző tekintélyelvű jobboldali mozgalmak a világháborút követő, a megváltozott környezethez alkalmazkodó reinkarnációit takarja.

A szerző a múlt század harmincas éveivel kimutatható hasonlóságok ismertetésével kezdi elemzését. Párhuzamot von a két korszak között a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek és a jövedelem egyenlőtlen eloszlása mentén, valamint, hogy mindkét időszakban egy világméretű gazdasági válság utóhatásai érződtek. Szellemi téren ugyancsak általános elbizonytalanodás, nyugtalanság volt tapasztalható, a korabeli légkörben a politikai oldalak és a frontvonalak körvonalai elhomályosodtak, összefolytak.

Eltérés azonban a kortárs viszonyokhoz képest, hogy a harmincas években a szélsőjobboldali mozgalmakkal – helyben és nemzetközileg egyaránt – szemben állt az erősödő munkásmozgalom, amely alternatívát nyújtott a maga szakszervezeteivel, a mögé felsorakozó mérsékelt-reformista és radikális-forradalmi pártokkal. A korszak erősödő baloldala, amely olyan nagyszabású együttműködésre volt képes, mint a népfront, erős kontrasztot alkot jelenünk történelmi lejtmenetben lévő kései örököseivel. Corcuff kiemeli, hogy fontos eltérés van a konfrontáció formájában is. Társadalmaink viszonyulása az erőszakhoz átalakult, így a közvetlen erőszakot, amely a harmincas évek összecsapásait jellemezte, retorikai küzdelem váltotta fel.

Az új szélsőjobboldal az esetek döntő többségében kerüli a fizikai erőszak és a hasonló taktikák alkalmazását, mert az több lehetséges szimpatizánst riaszthat el, mint ahányat a mozgalom körébe csábít.

A gazdasági és társadalmi válságban mindazonáltal önmagukat a rend, az erő és a stabilitás pártjaként mutatják be, így építve az emberek biztonság és szellemi fogódzók iránti igényére a változékony, bizonytalan viszonyok között. A szerző mindazonáltal óva int bennünket a dicső múlt iránti kritikátlan nosztalgiától, hiszen az is csak az általa ultrakonzervatív közhangulatnak nevezett jelenség térnyerését segíti elő. Az ultrakonzervatív közhangulat Corcuff szerint olyan, a társadalomban már jelen lévő indulatok összessége, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus és a homofóbia. Ezeket az új szélsőjobboldal hatékonyan használja fel arra, hogy a társadalmi-gazdasági rendszer logikájából adódó egyenlőtlenségek, konfliktusok okaira bűnbakot találjon.

Ez tehát a módszer, amellyel a társadalomban felgyülemlett frusztrációkat saját programjuk támogatása érdekében becsatornázzák a politikai cselekvésbe, ezáltal megosztva a választókat etnikai, vallási vagy nemi-szexuális törésvonalak mentén, és elodázva a rendszer közösségi cselekvés általi megváltoztatását. Corcuff szerint a társadalmainkban tapasztalt erkölcsi, politikai és identitásbéli (vélt vagy valós) vákuumra adott jobboldali válasz az etnikai-faji törésvonal kérdéskörének erősítése. A szélsőjobboldalon ennek a mindenek fölé emelése érvényesül. E stratégia a nemzet (újra)felfedezését, szélsőséges esetben pedig a nemzeti bezárkózást tűzi zászlajára.

E posztfasiszta kihívás, a nemzetállam háttérbe szorulása és a globalizáció mellett napjainkban intenzív diskurzust indított el a nemzetfogalom tartalmáról. Minek tekintsük a nemzetet? Melyik nemzetértelemzés kerüljön előtérbe? A nemzet köztársasági értelmezése, amely azt az állampolgárok értékalapú közösségének tekinti? Vagy amelyik a nemzetet etnikai-kulturális (szélsőséges értelmezésben faji) alapon meghatározott közösségnek látja?

Corcuff az előbbi, inkluzívabb értelmezés mellett foglal állást és kiemeli, hogy fontos a baloldal számára, hogy az olyan témákról, mint a nemzet, ne kizárólag a jobboldal értelmezése jelenjen meg a nyilvánosságban. Az etnikai-faji törésvonal mellett a francia közbeszédben meghatároz egy párhuzamos, politizálható törésvonalat is, amelyet szociális kérdésnek nevez.

Ennek az egymással átfedő újraelosztási és társadalmi igazságossági témákat felölelő kérdéskörnek a(z újbóli) felkarolását egy olyan baloldal küldetésének látja, amely felismeri az elnyomás, a kizsákmányolás összetett viszonyait, majd szakpolitikai eszközökkel, a közösségi cselekvés új gyakorlataival tesz azok felszámolásáért.

Ám mielőtt rátérnénk a szerző konkrét javaslataira, illetve a széles tömegeket mozgósítani képes baloldali értelmezés körvonalaira, amelyet oly fontosnak lát, meg kell ismernünk a harmincas évek, valamint a jelen közötti párhuzamokat, és hogy milyen szerepet játszanak ebben az értelmiségiek, közéleti szereplők.

A huszonegyedik század Weimarjai?

Corcuff felidézi azt az elemzést, amelyben a francia szociológus, Pierre Bourdieu a két világháború között a nemzetiszocialisták köréhez sodródó német filozófus, Martin Heidegger szerepét és munkásságát vizsgálta. Ennek alapján vázolja fel az értelmiség szerepét a szellemi frontvonalak elmosódásában, és hogy a korszak politikai klímája hogyan kedvezhet a szélsőséges gondolatok terjedésének, elfogadottá válásának.

A példát egy olyan szellemi csoportosulás szolgáltatja, amely a két világháború közötti Németországban nyert teret. Ez az első világháborút követő összeomlásban születő weimari köztársasággal szemben szerveződött meg, konzervatív értelmiségieket, művészeket és közéleti szereplőket tömörített és a „konzervatív forradalom” gondolata köré csoportosult. Az első világháború és az azt lezáró Párizs környéki békék, valamint a korszak társadalmi, politikai és gazdasági változásai ideológiai válságot eredményeztek.

A konzervatív forradalmárok ebből keresték a kiutat.

A kör a vilmosi Németország kudarcát követően újra kívánta fogalmazni a konzervatív gondolatot: bírálta annak követő-reagáló beállítottságát. A csoportot intellektuális sokféleség jellemezte, ami a monarchistáktól az ókonzervatívokon át a nemzetiszocialistákig terjedt. Olyan gondolkodók sorolhatók ide, mint a filozófus Carl Schmitt vagy A Nyugat alkonya című, a korban meghatározó filozófiai mű írója, Oswald Spengler.

A konzervatív forradalmárok életútjából és ideológiai fejlődéséből a csoport sokféleségén túl az is jól látható, hogy eltérő behatások sodorták őket egyazon oldalra.

A közhangulatot befolyásoló tényezők, frusztrációk más és más módon, de egy tőről fakadtak: a köztársasággal és a vele azonosított eszmékkel szemben érzett ellenszenvből.

Corcuff szemében a harmincas évekhez hasonlóan ma, az ideológiai kétértelműség légkörében ugyanúgy homályos indulatok halmozódnak fel a választópolgárokban, amit könnyen használhatnak fel saját ügyeik előmozdításához az olyan szélsőséges erők, mint a jobboldali populista Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés (2018-at megelőzően Nemzeti Front).

A szellemi kétértelműség légkörének kialakításában és fenntartásában Corcuff kiemelkedő szerepet tulajdonít a kulturális-tudományos elit tagjainak, akik sokszor akaratuk ellenére válnak világképükkel, értékeikkel ellentétes nézetek szószólóivá, vagy értelmeződnek akként. Kitér emellett a hagyományos média, illetve a digitális véleményvezérek szerepére is a közbeszéd radikalizálódásában, valamint a szélsőséges témák elfogadottabbá válására a politikai főáramban.

Corcuff a kortárs francia nyilvánosság elemzése során arra figyelmeztet, hogy hatalmas veszélyeket rejt magában, ha egy témát egyetlen politikai csoport ural. A leegyszerűsítő értelmezésekben eltűnnek a politikai-világnézeti különbségek, így megszűnik a lehetőség a hasonlónak látszó álláspontok közötti különbségek megfogalmazására.

Gondoljunk csak a pornográf tartalmakkal szemben szkeptikus vagy azokkal szemben fellépő feminista szereplők és a különböző egyházi szervezetek közötti nézet- és érdekegyezésre, ami mögött ténylegesen eltérő erkölcsi álláspontokat találunk. E taktikai együttműködés nem számolja fel az álláspontok közötti különbségeket vagy egyenesen az ellentéteket, csupán ideiglenesen elfedi azokat. A témák kizárólagos joggá formálása, azaz monopolizálása, valamint az ellentétes értelmezések hiánya azonban rákényszeríti a demokratikus politikai erőket arra, hogy vagy a szélsőjobboldal szókészletét vegyék át, vagy passzív szerepbe szoruljanak. Ez pedig hozzájárul az említett gondolatok legitimálásához, beszivárgásukhoz a politikai fősodorba.

Mindez gyakran a szólásszabadság megvédésének álarcában jelenik meg, és a politikai korrektség arctalan hálózata ellen vívott szabadságharc hősies gesztusaként értelmeződik. Corcuff szerint ez gúzsba köti a társadalomkritikát, aminek feladata a bennünket körülvevő rendszerek bírálata, valamint a bírált gyakorlatok alternatíváinak kidolgozása lenne.

Lázadási kényszer?

Corcuff a nyilvánosságban uralkodó állapotokat a politikailag inkorrekt beszédmód zsarnokságának nevezi: a képzelt tabuval szembeni bátor szembeszállás fontosabb a tartalomnál. A politikai korrektség annyiban hasonlóságot mutat az identitáspolitikával, hogy kétes híre miatt egyik politikai oldal sem vállalja magára vagy ismerné be (nyíltan), hogy él vele.

A szólásszabadság ügye (pontosabban a hivatkozás a szólásszabadság ügyére) a jobboldal nyelvi arzenáljának fontos eszközévé vált, amellyel a vélt baloldali és liberális uralom ellen lázadhatnak. Így jött létre a politikailag korrekt baloldali és liberális establishmentről kialakított kép, amely kigyomlálja a nyelvet, tabusít kifejezéseket, és szinte mindent problematikusnak címkéz, lehetetlenné téve a „kisember” tapasztalatainak megfogalmazását. Mindennek az árnyékában kirajzolódik a közbeszédben megjelenő „a konzervatív az új punk” narratíva is.

A szerző azonban rámutat arra, hogy a vélt politikailag korrekt beszédmóddal szembeni önmagáért való tabudöntögetés gyakorlata minden politikai-világnézeti közösség számára veszélyes terep. A „politikailag inkorrekt” retorika mögött gyakran a társadalom szövetére káros gondolatok húzódnak meg a lázadás álarcában. Egyszerre teremtenek veszélyes precedenst és honosítanak meg riasztó beszédmódokat. A tabudöntögetés árnyékküzdelme nem azonos a tettel, pusztán mímeli azt.

A politikailag inkorrekt beszédmód annak ellenére, hogy minduntalan a szólásszabadságra hivatkozik, nem köteleződik el a szólásszabadság ügye mellett, pusztán csak kommunikációs cselként használja azt.

A határátlépés élvezetének elsőbbsége a tartalom silányulását vonja maga után – ez rontja a (társadalom)kritika hírét, elvonja a figyelmet a tudományos, kidolgozott kritikáról, aminek Corcuff felszabadító erőt, emancipációs képességet tulajdonít. Az egymást túllicitáló rebellis közszereplők versengése csak lázadási kényszert okoz. Hol van hát a kiút e versengésből?

Az emberi méltóság pajzsra emelése

Corcuff egy új baloldali értelmezésmód kidolgozását tűzi ki feladatként, amely felkarolja az egyenlőség, a felszabadulás és egyenjogúsítás, vagyis az emancipáció ügyét. Ez szerinte képes közös nevezőt teremteni a még nem, vagy csak alig együttműködő társadalmi igazságosságért küzdő mozgalmak és ügyek számára. A jobboldal nemzet köré csoportosuló identitáspolitikájával és a progresszívek széttöredezett identitásokat emancipálni kívánó politikájával szemben nemet mond az identitáspolitikára, de kiemeli az elismerés fontosságát.

Az elismerési küzdelmek megvívásában számít a baloldalra, de szerinte előtérbe kell helyezni a materiális egyenlőtlenségek elleni küzdelmet. Rehabilitálni kell a munkás, a dolgozó kifejezéseit, amelyek a hetvenes évek neoliberális fordulata óta kiszorulóban vannak a politikai közbeszédből, többek között a nyugati ipari munkahelyek áthelyezése és kiszervezése miatt. A fogalom rehabilitációját azonban annak tartalmi újrafogalmazása kell, hogy kövesse.

Fontos, hogy a kiterjesztett fogalom reagáljon a dolgozók tapasztalatainak sokféleségére a mezőgazdasági munkásoktól a szellemi foglalkoztatottakon át a szolgáltatási szektorban tevékenykedőkig.

A gyakorlati politika terén a szerző a helyi és a globális cselekvés egységbe foglalását sürgeti. Emellett ráirányítja a figyelmet a hálózatok ki- és újraépítésére helyi, nemzeti és regionális szinten. A régiók gazdasági és társadalmi összefonódottsága miatt (is) támogatja az olyan határokon átívelő közösségi akciók megszervezését, mint a méltányossági menetek, a sztrájkok vagy a polgári engedetlenség egyéb formái.

A hálózat- és kapcsolatépítés mellett fontos megteremteni az olyan intézményeket, mint például egy európai szintű szakszervezeti mozgalom, hogy lehetőség nyíljon az eltérő tapasztalatok becsatornázására, a problémák megfogalmazására, a taktikák megvitatására és tudásátadásra. A szakszervezetek mellett azonban a munkások önszerveződésének olyan alternatív verzióit is érdemes felkarolni, mint amilyenek a szövetkezetek.

Corcuff hitet tesz a baloldal nemzetközi hagyománya mellett. A jobboldal nemzeti alapú különállásával szemben az univerzalizmus, az emberiség egyetemességének szembehelyezését, illetve az emberi méltóság központba állítását javasolja.

Corcuff szerint az új, emancipatórikus politika alapjainak megteremtéséhez hálózatépítésre és önszerveződésre van szükség annak érdekében, hogy idővel a baloldal iránt mutatkozó választói igény korszerű baloldali politizálással találkozhasson, és visszavehessük a szélsőjobboldaltól a foglyul ejtett társadalomkritikát, visszaadva annak világformáló erejét.

Címfotó: Wikimedia Commons

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.