Ágh Attila: A politika alulnézetben: A politika világa a nyugat-európai demokráciákban. Budapest: Noran Libro, 2017.

Az ismert magyar politikatudós és filozófus, Ágh Attila tavaly megjelent könyvében az alulról építkező demokrácia nyugat-európai kialakulását mutatja be. A társadalmi mozgalmakból és szerveződésekből épülő demokrácia mellett teszi le a voksát a felülről irányított, államcentrikus berendezkedés helyett, amely Magyarország (és Kelet-Európa) jellemzője.

Koreny Ajna

A könyv a nyugati demokrácia-modell kialakulását mutatja be a 19. század végétől a háborúkhoz vezető válságokon, a II. világháború utáni újjáépítésen és „aranykoron” (1945–1975) keresztül, majd a ’80-as évek neoliberális fordulatán át a 2008-as válsághoz vezető folyamatokig és a válság jelenlegi hatásaiig. Azt kívánja megmutatni, milyen demokráciamodell, milyen társadalom képes a jelenlegi válságon sikeresen túllépni.

Szerinte az a társadalmi dinamika, amely túllendíthet a jelenlegi globális válságon, a skandináv államokban van meg a leginkább.

A könyv három nagyobb részre tagolódik: az előszót követő első fejezetben az Ágh Attila által szorgalmazott „gondolatrendszer-váltás” kerül kifejtésre. A második nagyobb egység a nyugati demokráciák kifejlődését mutatja be, és bennük a társadalmi mozgalmak változó természetét és szerepét, a harmadik pedig a kifejlett demokráciák működését és nehézségeit.

A „gondolatrendszer-váltás”

A nemzetközi politikatudomány a társadalmi rendszerek három szintjét különbözteti meg: alapszinten a civil társadalom, középszinten a társadalmi mozgalmak és érdekszervezetek, legfelül pedig a nagypolitika, azaz a kormány, a pártok, illetve az államszervezet áll. Nyugaton a középszint a politika fő alakítója, ugyanis az állampolgárok a középszintű társadalmi szervezetek többszörös hálójában élnek.

Azonban Európa keleti felében, s így Magyarországon is, ez a köztes szint csak elenyésző mértékben van jelen a döntéshozatalban és a közbeszédben. Itthon a politika kizárólag a nagypolitikára, azaz a pártokra és kormányokra utal.

Ágh Attila szerint nálunk a nagypolitika csodálata, s vele az a szemlélet, hogy csak a formális-jogi intézmények számítanak, a 2010 óta tartó Fidesz-uralom óta még meg is erősödött a politikai tér további leszűkítésének köszönhetően. Nyugaton ezzel szemben azonban már hosszú évtizedek óta a „politika alulnézetben” állampolgári szemlélete vezérli a közéleti és tudományos vitákat. Éppen ezért itthon „gondolatrendszer-váltásra” van szükség, azaz a „politika felülnézetben” szemléletének elvetésére, ugyanis Nyugat-Európában a politika igazi terepe a politizáló, mozgalmi társadalom.

A „gondolatrendszer-váltások” természetes részei a demokráciafejlődésnek, melyek az új társadalmi mozgalmaknak köszönhetők. A könyv a nyugati demokráciák fejlődése során három gondolatrendszert különböztet meg. Ez a három „uralkodó eszme” az „erős állam”, a „jó kormányzás” és a „versenyképes demokrácia”. Az első, azaz az „erős állam” eszméje a 19. század végével, az állam és a társadalom kettéválásával kezdődik: a nemzetállamok ekkor keményen szervezett intézmények, melyek uralkodnak a társadalom fölött. A társadalmi közép ugyan elkezd intézményesülni különböző érdekszervezeteken keresztül, de ezek az állami intézményekhez képest akkor még gyengék.

A második gondolatrendszer, a jó kormányzás paradigmája a II. világháború utáni tartós fellendülés során vált uralkodóvá. Ebben az időszakban óriásit nőtt az általános életszínvonal, megjelent az emberek életében a szabadidő, és megerősödött a középosztály. A különböző civil szervezetek annyira megerősödtek, hogy az „öntudatos polgár” evidenciaként vált elfogadottá bizonyos társadalomtudósok körében. (Ez később ahhoz vezetett, hogy törvényszerűségnek vették, hogy ha valahol megjelennek a demokrácia feltételei, akkor az emberi természetből adódóan a demokratikus kultúra azonnal meg is erősödik.) Ekkor a nemzeti keretek még elég erősek voltak ahhoz, hogy megvédjék a jóléti rendszereket a globalizációtól, illetve a nyugat-európai államok a szerveződő EU-val is igen jól jártak. A szereplők és a közpolitikai ügyek számának megnövekedése miatt jött be a jó kormányzás elve, mint a komplex ügyek kezelése. Ezt akár globális kontextusban is lehet érteni, hiszen a nyugat-európai gyarmatbirodalmak felbomlását és a gyarmatok függetlenedését, vagyis a dekolonizációt követően a fejlődő országoknak juttatott segélyek optimális felhasználásához is szükség volt e fogalomra. Itt tehát már összekapcsolódik demokrácia a hatékonyság fogalmával.

Ekkoriban az intézmények helyett egyre fontosabbá vált a társadalmi aktivitás, mint az állam kontrollja, és az állam fő feladata a döntéshozatalban a különböző érdekek közötti kompromisszumok kialakítása lesz: elindul az állam és a társadalom reintegrációja. Az 1990-es évekre az életminőség mérésében elkezdenek szerepet játszani szubjektív tényezők, és a GDP-centrikus szemlélet veszít jelentőségéből. A materiális javak helyett tehát a komplexebb „jól-lét” kerül a mérések középpontjába, és pl. az élettel való általános megelégedettséget, a szociális tőkét, illetve az intézményekbe vetett bizalmat is mérni kezdik.

A harmadik gondolatrendszer, a „versenyképes demokrácia”, azaz a „politika alulnézetben” filozófiája szerint a globális versenyben nem a kormányok, hanem a társadalmak versenyeznek. Az ebbe a szakaszba való átmenet már évtizedek óta elkezdődött, ám a határvonal mégis a 2008-ban kirobbant globális válság. A kormányok szerepe itt már a társadalom mobilizációja, amely így hozzájárul a versenyképes demokráciához.

E szakaszban már nagy hangsúly van a humán és szociális tőkén, s ezek a társadalmi intézményrendszerek együtt mutatják meg a versenyképesség mértékét.

A politizáló társadalom Nyugat-Európában

Ágh Attila a demokrácia-fejlődés három szakaszát különbözteti meg, melyeket a politikatudomány polity, politics és policy szavaival jellemez. E korszakoknak megfelelően a társadalmi mozgalmakat is három típusra osztja, melyek különböztek szervezettségüket, erősségüket és követeléseiket tekintve is.

Az első szakasz, amely a 19. század végével kezdődött, a politikai és hatalmi rendszer felépülésének ideje; ekkor zárul a nemzetté válás folyamata, illetve kialakul a politikai rendszer váza. Ez tehát a polity korszaka. Megjelennek a liberális alapjogok, s ezzel a köz- és magánélet intézményi szétválasztása. Az ekkor kialakuló társadalmi mozgalmak alacsony életszínvonalon élő társadalomban jönnek létre, és anyagi jellegű követelések megfogalmazása köré épülnek. Alapvetően kevés, de jól szervezett tömegmozgalomról van szó, melyek a bérkövetelések és a jogkiterjesztés kapcsán alakultak ki, és kikényszerítették a „szociális” és „politikai” demokráciát. Ezekhez a mozgalmakhoz a tagok életük szinte minden szegmensében kapcsolódtak; társadalmi viselkedésükben és a parlamenti választásnál is érdekcsoportjuknak megfelelően cselekedtek.

Ahogy Ágh Attila írja, a demokráciák fejlődését ellentmondások, ún. „demokráciadeficitek” is kísérik. Ezek visszafogják a fejlődést, ám hatásukra olyan mozgalmak alakulnak, melyek új követeléseikkel segítik a válságból való kilábalást. A társadalmi mozgalmak második korszaka az 1960-as évek végével indult, és ez hozza az átmenetet a politics korszakába is. Ekkorra megszilárdult a tripartizmus (vagyis a szakszervezet és a munkáltatók szervezetének állami felügyeletű érdekegyeztetése), és folyamatosan alakultak új típusú érdekszervezetek (pl. a környezetvédelem és a feminizmus ügyeiben). Az ipar szerepe csökkenni, míg a szolgáltatásé nőni kezdett a gazdaságban.

A politics korszak kezdete a középosztályi társadalom fénykorának is mondható: a több évtizedes tartós gazdasági és életszínvonalbeli növekedés, illetve a közügyek körének tágulása megteremtette a parlamentáris demokrácián való túllépés feltételeit. Az állam szociális funkciói is szélesedtek; létrejött a „kétharmad társadalom”, azaz a többség középosztályi életszínvonalon polgári életet élhetett, de a lent maradtak is egyre inkább hozzájuthattak a szociális szolgáltatásokhoz. A társadalom egyre nagyobb része politizált, így létrejött a mozgalmi társadalom. Ennek hatására azonban az emberek számára egyre inkább kiüresedett a formális-választási politikai részvétel, és a képviseleti demokrácia fokozatos válságba került, amely még most is tart.

A 20. század végére a képviseleti demokrácia kiüresedésével és részvételi demokráciává alakulásával a választási részvétel lecsökkent, és a választás az emberek számára egyre kevésbé érdekes pártelitek küzdelmévé vált.

Ráadásul a pártelitekkel együtt egy technokrata, neoliberális elit is tartósan a hatalomban maradt, amely a status quo fenntartásában volt érdekelt, és a fokozódó társadalmi problémák – mint pl. a növekvő egyenlőtlenség – iránt érzéketlen maradt. Ez vezetett el a hosszú, ma is tartó válsághoz.

A harmadik korszak, azaz a policy korszaka a 2000-es években kezdődik, a 2008-as válsággal „új világrendet” hoz, és szorosan kötődik a globalizációhoz.

A globalizáció, amely a társadalmi mozgalmak második generációjával – amelyek gyakran épp ellene léptek fel – együtt indult el, a gazdaságpolitika terén a neoliberalizmus győzelméhez vezetett. Azonban a globalizáció ma egyre gyorsul, és a gazdaságon kívülre is kiterjed: a politikai, társadalmi, és egyre inkább a kulturális szférát is uralja. A 2000-es évek információs forradalmával ráadásul újabb korszakába lép, és a pénzügyek, tőzsdék globálissá válásával kirobbantotta a ma is tartó válságot. A társadalmi mozgalmak is globalizálódnak, de ezzel együtt körvonalaikban elmosódnak, bizonytalanokká válnak. A képviseleti demokrácia folytatódó kiüresedésével pedig a globalizáció ingatag rendszert hoz létre, az eddigi legnagyobb demokratikus válsággal.

Kormányzó társadalom Nyugat-Európában

A hetvenes évektől az állam már nem volt képes ellátni a társadalomirányítás egyre komplexebb feladatát, eközben viszont az alulról jövő nyomás kikényszerítette a társadalmi szereplők széleskörű bevonását a döntéshozatalba. Így a centralizált hierarchikus kormányzat helyett egyre inkább a decentralizált partnerségi hálózatok terjedtek el, amelyek együttesen töltötték be a kormányzás funkcióját – a kormányzat mellett. Az államszervezetek is ennek megfelelően alakulnak: a – politics értelmében vett – „politikai állam” elválik a policy értelmében vett, „közpolitikai államtól”: míg előbbi a pártpolitikához kötődik, utóbbi szakmai szerveződésekre támaszkodik és közvetlenül kapcsolódik a társadalomhoz. A társadalmi teljesítőképesség alapja azonban a társadalmi közép, ami tehát a demokrácia jövőjét jelenti. Éppen ezért a versenyképesség érdekében a társadalom teljesítőképességét kell fejleszteni humán beruházásokkal, beleértve annak szociális területét is, ugyanis az egyenlőtlenség növekedése egyenlő a humán tőke elpazarolásával. Mindezek alapján Ágh Attila egyértelműen az északi modell mellett teszi le a voksát. Az északi modellben a döntéshozatal több fázisán át is jelentős befolyással rendelkezik a társadalom:

a formális döntéshozatalon kívül a kezdeményezésben, a végrehajtásban és az értékelésben is a társadalmi közép szerepe az uralkodó.

A 21. századi „vágtató” globalizáció azonban képes megbontani a szociális kohéziót a fejlett nyugati országokban is – elég csak a 2008-as válságra gondolni. Az országoknak így képesnek kell lenniük a válságok megelőzésére és kezelésére is, amihez aktív költségvetési politikára van szükség, amihez szintén szükséges a demokratikus kontroll. Mindezek mellett pedig egy új, világméretű válság is kibontakozóban van, tehát kijelenthetjük: egy új korszak kezdetén állunk. Egy új társadalmi szerződésre van szükség Nyugat-Európában, ugyanis a növekvő egyenlőtlenség már a gazdasági fejlődést is akadályozza. A baloldal dolga most tehát a – neoliberalizmus hatásai miatt szétesett – társadalom újraegyesítése lenne. Ez Ágh Attila szerint az északi országokban – a leszakadók újraintegrálásával és a középosztály dinamizálásával – ma is működik.

A könyv utószavában Ágh Attila visszatér Magyarországhoz: Magyarország már a rendszerváltáskor utat tévesztett, s ezt csak tovább fokozta a 2010 óta tartó „bársonyos diktatúra Orbán vezetésével, melynek következtében tragikusan leszakadtunk az európai főútvonaltól”. A demokratikus elit azonban még most sem hajlandó beismerni a hibáit, ami pedig szükséges volna a mostani rendszerből való kivezető út megtalálásához. Ez a hiba pedig abban állt, hogy Magyarországon – mely teljesen más történelmi fejlődésen ment keresztül, mint a könyvben bemutatott nyugati demokráciák – nem működhetett a Nyugat lemásolása. Ágh Attila elveti azt a technokrata érvet, miszerint a modernizációnak csak nyertesei vannak, illetve hogy a szabadpiac által okozott növekedés „lecsorog” (trickle down) a társadalom alsó harmadához. A modernizáció szükséges, de nem elégséges a Nyugathoz való felzárkózáshoz, ugyanis Magyarország félperifériás helyzete miatt egyes nyugati elemek beemelése életidegen lehet. A történelmi utak nem megismételhetők, s így csak az új generációra számíthatunk, hogy visszaszerezze magának európai jövőjét.

A mű egy ellentmondása a Nyugathoz való viszony megjelenése. Ágh Attila egyrészt (helyesen) kiemeli, hogy nyugati demokrácia azért is alakulhatott ki, mert Nyugat-Európa a kezdődő globalizáció óriási nyertese volt.

Emellett azonban e politikai rendszereket (és különösen a skandináv modellt) példaként állítja be Magyarország (és a kelet-európai régió) számára, és ezekben a helyzetekben kevésbé látszik a reflexió az országok eltérő történelmi helyzetéből adódó nagy különbségekre.

Összességében pozitívuma a könyvnek, hogy az alulról szerveződő mozgalmi társadalmat, illetve az ezekre épülő politikai rendszert élteti, pl. a mostanában divatos „szakértői kormányzás” melletti érvelés helyett. Emellett igen fontos, hogy kiemeli a rendszerváltó elitek felelősségét Magyarország jelenlegi helyzetében; a demokrácia és a szabadpiac „lemásolása” ugyanis káros hatásokkal jár a félperiféria országaiban. Ráadásul Ágh Attila a saját tudományterületét, a (magyarországi) politikatudományt is felelőssé teszi a felzárkózás elmaradásában, amiért azt a nagypolitika jobban érdekelte, mint a társadalom.

A könyv negatívuma azonban az a többször tetten érhető szemléletmód, miszerint a nyugati típusú rendszerek képviselik a jövőt, melynek negatív ellentétpárja a Kelet; s ezzel párhuzamosan van jelen a felzárkózás vagy leszakadás ellentétpárja. Ez azért problémás, mert nem veszi figyelembe a kapitalista világrendszert, melyekben ezek a viszonyok kialakultak, és úgy láttatja a Keletet, mint amelyik saját elhatározásból vagy hibából maradt volna hosszú távon a „fejletlenség” állapotában. S bár a szerző tesz utalást arra, hogy ez nem ilyen egyszerű, a könyvben mégis ez marad a domináns. Emellett Ágh Attila maga is használja a máshol kritizált neoliberális fogalomrendszert: ide tartozik pl. a jó kormányzás (good governance) elve, azaz a demokrácia és a hatékonyság összekapcsolása is.

Bár megfogalmaz a piac mindenhatóságával, illetve a neoliberalizmussal szemben kritikákat, Ágh Attila maga is versenyben gondolkodik. Ráadásul nem piaci versenyről, hanem a demokráciák és társadalmak versenyéről ír, és az érdekli, mitől tud a jelenlegi válságban és a vágtató globalizációban versenyképes maradni egy társadalom. Véleményem szerint az átfogó (világ)rendszer-kritika nem jelenik meg eléggé a könyvben, s ebből származik a többi, általam megfogalmazott negatívum is.

Címfotó: Guillaume Dannaud, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.