A szocialista (terv)gazdaság és a tőkés (piac)gazdaság szembeállításán generációk egész sora nőtt fel. E cikk megkérdőjelezi ezt a hidegháború politikai ideológiájából származó ellentétet, mert vajmi kevés köze van az így szembeállított gazdasági rendszerekhez. Mindezt Johanna Bockman könyve is alátámasztja.

Ferber Katalin

Nemrég az Új Egyenlőségen  Éber Márk Áron „Neoliberálisok Magyarországon 1989 előtt” címmel rendkívül érdekes ismertetést és elemzést tett közzé Johanna Bockman Markets in the Name of Socialism (Piacok a szocializmus nevében) című könyve kapcsán. Bockman elemzésének egyik legfontosabb gondolata, hogy „Kelet-Közép-Európa az államszocialista időszakban a közgazdasági tudás laboratóriumaként működött. Egy másik az, hogy a neoliberalizmus előállításában (kiemelés tőlem, FK) a kelet-közép-európai (köztük a magyar) közgazdászok is tevékenyen részt vettek.”

Írásomban egy, a Bockman által explicit módon le nem írt, de elemzéséből logikusan következő kérdésre fogalmazok meg néhány továbbgondolásra érdemes szempontot az állam és a piac, a szocialista piacgazdaság és a szabadpiaci tőkés gazdaság dogmaként élő ellentétéről.

1. Szocializmus kontra kapitalizmus

A szabadpiaci tőkés gazdaság és a szocialista tervgazdaság szembeállítása a hidegháború politikai ideológiája volt. Egyszerűbben fogalmazva, az egypártrendszer hatalmán alapuló tervutasításos gazdaságok és a plurális politikai rendszerek szabadpiaci működése egymással ellentétes – mármint e politikai ideológia szerint.[1]

Az 1989 utáni „átmenetgazdaság” tudománya bizonyította be, hogy a politikai alapon elutasított szocialista piacgazdaság leváltása egy szélsőséges neoliberális rendszerre a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.

A politikai demokrácia megteremtése és a szocialista piacgazdaság megsemmisítése ugyanis nem teremtette meg sem a gazdasági demokráciát, sem pedig a szabadpiaci elvek alapján működő, fejlődő és prosperáló gazdaságokat Kelet-Közép-Európában (de Oroszországban sem).

1989-ig generációk sora, egész közgazdásznemzedékek fogadták el a két gazdasági rendszer ellentétét és kizárólagos szembeállítását. Most, három évtizeddel később, ahogy azt Bockman kutatásai is megerősítik, eljött az ideje e szembeállítás felülvizsgálatának.

Az állam és a piac szembeállítása helyett a két rendszer valóságos hasonlósága sokkal többet elárul a „szabadpiaci” és az „utasításos” rendszer egymásrautaltságáról és kölcsönös tanulási folyamatairól, mint a különbségek kizárólagos hangsúlyozása. Nem véletlen, hogy 1991-ben, alig két évvel a szocialista rendszerek „bukása” után, a következőket olvashattuk egy semleges álláspontot képviselő társadalomtudóstól:

Gyakori a kapitalizmus és a szocializmus összehasonlításakor az (állami) bürokrácia és a piac szembeállítása: a szocializmusban bürokratikus (vagy Chalmers Johnson történész szerint ideológiai alapú – megjegyzés tőlem, FK) tervezés folyik, mely eredményeit tekintve természetesen nem hatékony, míg a kapitalizmusban a piac működése biztosítja a hatékonyságot. (…) Piacgazdaság és bürokratikusan irányított gazdaság eszerint egymást kizáró rendszerek. Ez azonban nem igaz, mert a modern kapitalizmus is bürokratikus, és a szocializmus is piacgazdaság.

A modern gazdaságok mindegyike piacgazdaság: a piaci tevékenységet tervezheti az állam, vagy rábízhatja azt az egyéni vállalkozókra, esetleg a kettő keveréke is lehetséges, de mindkettő piaci tevékenység.” (Nell, 1992 – kiemelés tőlem, FK).[2]

Ha nemcsak az európai, illetve angolszász országok gazdasági rendszereit tekintjük szabadpiaci „modelleknek”, akkor szerencsére számos kelet-ázsiai gazdaság gyakorlata bizonyítja, hogy létezhet államilag tervezett piac és versenyalapú bürokratikus koordináció.

A fenti állítás alátámasztásához kitűnő segítséget nyújt a japán gazdaságtörténet (és eszmetörténet). Japán volt a tizenkilencedik század utolsó harmadában „későn jövőként” az a gazdaság, ahol a korabeli nyugati (vagyis fejlett) országok elméleteit és gyakorlatát tanulmányozva egészen más (nem egymást kizáró) viszony jött létre a piaci szereplők, a piaci intézmények és az állam, pontosabban az állami bürokrácia döntéshozói között.

Ez egyébként nemcsak Japánban volt így, mert mindez hasonlóan zajlott az egyesített bismarcki Németországban, valamint az Osztrák-Magyar Monarchiában és Olaszországban is. Ez utóbbi kiteljesedése Mussolini regnálása alatt valósult meg.

Adam Smith a szabadpiaci elvek hirdetője és Friedrich List, az állam protekcionista tevékenységének megalapozója és hirdetője, két évszázad elteltével is, mind a mai napig egymással szembenálló nézeteikről ismertek. Ez ismét erőltetett szembeállítás. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben több japán szakember is ismerte mindkét gondolkodó nézeteit. Egyikőjük, Takahasi Kórekijó (a japán Keynes) szemlélete az, mely csaknem egy évszázadig meghatározó volt a japán fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitikai döntéshozók számára az országban. Mint írta:

„Adam Smith és Friedrich List – előbbi a szabadpiaci elv hirdetője, utóbbi a protekcionizmus, az állami fejlesztés propagálója, úgy sejtem, egymással nem ellentétes nézeteket vallottak, hanem kiegészítették egymást.” (Idézi Mark Metzler, 2012)[3]

A Smith-i „éjjeliőr állam és szabadpiac”, valamint a List-féIe tudatos tervezésen alapuló, állami tevékenységgel megvalósuló iparfejlesztés, oktatás, és az állam támogatásával folyó külkereskedelem összeegyeztetése ugyanis e „későn jövő” országok egyedüli esélye volt arra, hogy a szabadpiaci elveket a gyakorlatban következetesen képviselő brit birodalommal sikeresen felvehessék a versenyt a nemzetközi piacokon.

Japán azért is meggyőző példa az állam és a piac hatékony együttműködésére, mert hasonlóan a többi későn jövőhöz, számára az univerzális szabadverseny a gazdasági gyarmatosítás nagyon is reális veszélyével volt azonos.

A japán modernizáció a piac, a verseny kereteinek állami megteremtésével kezdődött az ország 1852-es erőszakos megnyitása után. Az állam aktívan vett részt a bankok alapításában, tulajdoni hányadot szerzett számos „sajátos” funkciókat ellátó pénzintézetben (például a Jokohamai Devizabankban). Sőt, a japán jegybank függetlensége is csak az alapítás után száz évvel később valósult meg, akkor is csak korlátozottan.

A japán modernizáció egyik legfontosabb lépése a szakképzett állami bürokrácia létrehozása volt, mely a gazdasági és pénzügyi szféra minden területén kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy az ország az első világháború után a világ legfejlettebb országainak rangsorában az ötödik helyet foglalhassa el. (Néhány évtizeddel korábban a londoni és new yorki bankárok még rendszeresen összekeverték Japánt Kínával.)

2. Állam és piac együttműködése

A tervgazdaság, ahogyan a hidegháború éveiben felnőtt generációk ismerik, a Szovjetunióban valósult meg először. A szovjet tervgazdaság (jóllehet forradalmi ideológiával) közvetlenül a világháború alatt kiépült hadigazdasági intézményekre épült. Miben áll e hadigazdálkodás?

Erich Ludendorff (1865–1937) német tábornok „totális háború” elméletének lényege az volt, hogy egy háború megnyerése elsősorban a hadviselést folytató ország gazdasági felkészültségén múlik a hadigazdaság intézményeinek létrehozásával. E felfogás elfogadottá vált az első világháborúban részt vevő országok mindegyikében.

A szovjet tervgazdaság a hadigazdaság intézményrendszerét, gazdaság- és pénzügypolitikáját alkalmazta nemcsak a kísérletezés éveiben, de később is. Ez náluk széleskörű mozgósítással és a társadalom különböző csoportja ellen folytatott belföldi háborúval kapcsolódott össze. (Mindez a „permanens forradalom” címszava vált ismertté.)

Japánban már az 1920-as években elfogadták Ludendorff totális háború koncepcióját, mint ahogyan a gazdasági és pénzügypolitikai döntéshozók egy része alaposan ismerte a Szovjetunió első ötéves tervét is. A szigetország katonai vezetése igen pozitívan fogadta a szovjet első ötéves tervet.

A nehézipar elsődlegessége, a vas- és acélipar fejlesztésének előnyben részesítése (a fogyasztási termékeket előállító ágazatokkal szemben) természetesen egyfajta vulgáris ipari forradalomelméletnek is tekinthető. A cél azonban Japánban és a Szovjetunióban egyaránt a „nyugat” utolérése és túlszárnyalása volt. Ez utóbbi, állami szlogenként Japánban már a 19. század utolsó éveiben közismert volt.

A szovjet tervgazdaság „sikerének” persze rettenetes társadalmi ára volt. A húszas évek tervgazdasági elképzelései azonban, még a tervek életbeléptetését megelőzően, gazdag tárházát képezték a különböző nyugatról átvett és saját, új technikáknak, a programozástól a fordi illetve taylori racionalizálásig. (Ez utóbbi képezte az alapját a sztahanovista munkaversenynek, amelyet módosítva ugyan, de a japán nagyvállalatok már a húszas évektől alkalmaztak. Jó néhány cégnél ma is ösztönzőként használják a munkaversenyt.)

A Szovjetunióban mindez a kisajátítók kisajátításával kezdődött, az állami tulajdonba vétel a forradalmi elképzelések kiindulópontja volt. Vagyis a tervgazdaság államosításokkal, az agrárszektorból élők brutális kényszerítésével (egyes esetekben megsemmisítésével, példa erre az ukrajnai Holodomor) és a pénzügyi és kereskedelmi rendszerek teljes átalakításával lépett életbe. A szovjet tervgazdaság sajátos válasz volt a hagyományos liberális nyugati gazdaságok addigi legsúlyosabb válságára, az 1929–1933-as nagy világgazdasági válságra,[4] mint ahogy a hitleri fordulat is részben ennek köszönhető Németországban.

Japánban a nagy világgazdasági válság (1929–1933) világossá tette a szakképzett állami bürokraták számára, hogy a liberális, szabadpiaci világrendnek hamarosan vége. Ebben pedig ugyanúgy egyetértettek a jobboldali, mint a marxista társadalomtudósok.

Annak ellenére (vagy talán éppen emiatt), hogy a japán gazdaság elsőként lábalt ki a válságból (Takahasi Kórekijó pénzügypolitikai javaslatainak köszönhetően), innen már csak egyetlen lépés volt annak felismerése, hogy az addig elért gazdasági fejlődés csak az állam újabb térfoglalásával folytatható a magángazdaságban. Egyfelől a magukat marxistának valló közgazdászok, másfelől a japán gyarmatbirodalmat támogató jobboldali gazdasági szakemberek egyetértettek abban, hogy Japán jövője csak egy gyökeresen új gazdasági és pénzügyi rendszer megteremtésével valósítható meg.

A ludendorffi „totális háború” gazdasági háttere, a szovjet tervezési rendszer és a japán közgazdászok elemzéseinek együttes eredménye az úgynevezett „menedzselt gazdasági rendszer” lett. (A Japánról írt könyvében[5] Muraközy László ezt nevezi tőkés tervgazdaságnak.)

A szigetországban azonban elmaradt a kisajátítók kisajátítása. A marxista közgazdászok és szélsőjobboldali katonatisztek egységes álláspontja az volt, hogy az államosítások ellehetetlenítenék a magáncégek termelését. De, ami a legfontosabb: megbénítanák az állami technokraták és bürokraták, vagyis a társadalom mérnökeinek együttműködését a magántőkével.

Ezért a kormány Tervbizottsága, melynek javaslata az ötéves tervek bevezetése volt, először Japánban, majd a gyarmatosított Mandzsúriában, önkéntes alapon szervezett szövetkezeti hálózatot, és a gyarmatokon is működő nagy japán cégeket (például a Nissant) a szovjet kisajátítástól eltérő ösztönzőkkel támogatta. A szövetkezeti tagság ugyan kötelező volt, de nem volt fizikai kényszer, hiszen a tagság kedvezményes hiteleket és értékesítési csatornákat nyújtott, így egyértelmű ösztönzést jelentett a csatlakozáshoz. (Három évtizeddel korábban ugyanez valósult meg Japánban.)

A tervgazdaságra történő áttérés másik eleme az iparágankénti termelési és beszerzési kvóták megállapítása volt. (E ponton érdemes Leontyev input–output-elemzésére utalni, mely a második világháborút követő évtizedekben nemcsak a szocialista tervezésnek fontos eleme.) Mindez valójában prioritás alapú, stratégiai tervezés volt, a háború utáni helyreállítási program ugyanezeket a módszereket használta a japán gazdaságban, marxista és keynesiánus közgazdászok javaslatai alapján.

Ugyanez a tervezési munka zajlott a külkereskedelem területén is. A Tervbizottság, együttműködve a szaktárcákkal, sokféle javaslatot tett. Ezek lényege a következő volt: a tőzsdei működés felfüggesztése, a munkaerőpiac prioritást élvező vállalataihoz kötése (szociális támogatásokkal és úgynevezett életre szóló foglalkoztatással), a szakmai szenioritáson alapuló bértáblázat bevezetése, valamint a nagyvállalatok belső működésének átalakítása.

A vállalatok (elsősorban a tervben meghatározott, prioritást élvező termékeket gyártók) tulajdonosai háttérbe szorultak a vállalati vezetésben.

A részvényesek érdekeit másodlagosnak tekintették, mert a profitorientált vállalati magatartás ellentmondott volna a nemzeti (vagyis a háborús) célok maradéktalan végrehajtásának. A cégek tényleges vezetői a menedzserek lettek.

A minisztériumok megtiltották a vállalati osztalékok kifizetését (még a tőzsde bezárását megelőzően), így azt a termelésbe kellett visszaforgatni, vagy új beruházásokra kellett felhasználni. Az állami gazdaságpolitika számára legfontosabb cégek évekre előre, államilag garantált minimális profittal működtek (ha e nélkül a cég veszteséges lett volna). Ekkor vált általánossá a vállalati (és banki) kockázatok „szétterítése” a társadalom egészében (ideértve a gyarmatokat is) s ez a gyakorlat a kétezres évek első évtizedéig megmaradt. E rendszerben a profit kizárólag államilag kezelt és szabályozott nemzeti profit lehetett.

Mindez azonban továbbra sem biztosította a Tervbizottság által készített tervek megvalósítását. Minden japán közgazdász (is) tudta, hogy a rendeletekkel nem szüntethető meg a piac. Az elosztási (input–output) rendszer ellenőrzésén és a vállalati hitelek kvóta szerinti elosztásán kívül még egy eszközt alkalmaztak: létrehoztak úgynevezett közületi (különleges) cégeket.

Ezeknek több mint tízféle formája létezett, s a cég profiljától függően az állam vagy félig, vagy kétharmad részben e cégek tulajdonosa volt.

Az új vállalati (állami, közületi és magán) formák jogi és pénzügyi összekapcsolása kiküszöbölte kisajátítók kisajátítását: nem tette szükségessé az államosítást. Az állami irányítószervek (többnyire a minisztériumok) így is meghatározó szerepet játszhattak a vállalati tevékenység ellenőrzésében, ösztönzésében vagy éppen korlátozásában.

Mindezt természetesen nehéz lett volna megvalósítani a monetáris politika és a kereskedelmi bankok átalakítása nélkül. A jegybank 1940 után a pénzügyminisztérium egyik részlege lett, és legfontosabb feladata nem a valuta stabilitásának megőrzése, hanem az volt, hogy a megmaradt (tömeges összevonásokat követő) pénzintézeteknek a prioritási elvek alapján hiteleket folyósítson. (A jegybank egyébként csak a kilencvenes években nyerte el némileg korlátozott függetlenségét Japánban.)

Így előttünk áll a japán államilag menedzselt gazdaság, amely hibrid rendszernek tekinthető. A tervezett, államilag menedzselt, a versenyt államilag korlátozó, az egyéni nyereségre törekvést kezdetben megbélyegző, majd betiltó rendszer olyan hatalomhoz juttatta a központi és helyi bürokráciát (a gyarmatokon is), amely a gazdaságban korábban ismeretlen volt.

Bármilyen paradox, a háború évei teremtették meg a bürokrácia tagjai számára azt a tudást, amelyet a háború után (a majdani gazdasági háború megnyerése érdekében) alkalmaztak.

A reformállam, amelyet így is nevezett a korabeli kormányok mindegyike, kiterjesztette az állam technokrata és menedzseri funkcióit. A huszadik század harmincas éveitől a korábbi, jogi végzettségű szakapparátust felváltotta a nagyrészt mérnöki végzettségű technokrata gárda, akik képesek voltak – a háború elvesztése miatt – addig felhalmozott tudásukat és tapasztalatukat egy új feladat érdekében felhasználni: megteremteni a japán gazdaság nemzetközi versenyképességét.

Ez nem jelentett kevesebbet, mint a szakapparátus progresszív, vagyis piacépítő és gazdaságfejlesztő tevékenységét. Ezt nevezik angolul developmental policy-nak, magyarul pedig fejlesztő gazdaságpolitikának.

A japán gazdasági „csoda” háttere tehát egy olyan gazdasági rendszer, amelyben a piaci verseny, a tervezés és a bürokratikus irányítás (valamint koordináció) elképzelhetetlenek egymás nélkül.

A bürokrácia teremtette meg a háború után ismét a piaci működés (vagyis a verseny) feltételeit és intézményeit, s a versenyképesség növelte a szakképzett bürokrácia szerepét a gazdasági növekedés eredményességében.

E cikk második része a tervezés „csúcsintézményét”, a monetáris és hitelpolitika gyakorlatát elemzi, amely szinte azonos volt mind a japán, mind a szocialista tervgazdaságok történetében.

Címfotó: Ralf Steinberger, CC

[1]  Ennek irodalma szinte áttekinthetetlen, de az érdeklődő számára talán a legfontosabb az „átmenet időszakában” Jeffrey Sachs által megfogalmazott tézisek sora. Ennek egyik elemzése: Ferber Katalin (2010): Érdemeink beismerése mellett: A rendszerváltás kívülről és belülről. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

[2] Edward Nell (1992): The Failure of Demand Management in Socialism. In Mark Knell – Christine Rider (szerk.): Socialist Economies in Transition: Appraisals of the Market Mechanism. Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 83–116.

[3]  Mark Metzler: The Cosmopolitanism of National Economics: Friedrich List in a Japanese Mirror. Academia.edu

[4]  Közismert, hogy a Szovjetunió még a válság kellős közepén is képes volt gabonaexportra, hogy „kemény valutát” szerezzen ezzel.

[5]  Muraközy László (2016): A japán rejtély: Útteremtő csodák és végzetes zsákutcák. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.