Meglepően kevés elemzés született eddig a tőkés és a szocialista gazdaságok legfontosabb eszközéről, a hitelről és a hitelintézmények hasonlóságáról. A japán pénzügytörténet példáit követve e rövid elemzés a két gazdasági rendszer működése közötti hasonlóságokat (sokszor azonosságokat) mutatja be.

Ferber Katalin
A cikk első része ide kattintva olvasható

Japán, akárcsak a cári Oroszország (valamint az Osztrák-Magyar Monarchia elmaradottabb régiói), a modernizáció egyik legsúlyosabb akadályával, tőkehiánnyal küzdött. Nem véletlen tehát, hogy a tizenkilencedik század hetvenes éveinek első felében a bankrendszer megteremtése fontosabb (vagyis sürgősebb) cél volt, mint a korabeli (nyugati típusú) vállalatok létrehozása.

Az is érthető volt, hogy az akkor még túlnyomórészt agrár- és kézművesipari tevékenységből élő lakosság számára a létrehozott bankok elérhetetlenek voltak, így számukra a postahivatalokban létrehozott postatakarékpénztári fiókok hálózata állt rendelkezésre, kicsiny megtakarításaik biztonságos elhelyezésére, kamatért.

A korabeli kormányzat azonban nem várhatott a megtakarítások növekedésére. A modernizáció sürgetett, így az újonnan létrehozott bankok feladata volt, hogy hitelek teremtésével megteremtsék ennek forrásait. Természetesen ennek következménye a hitelinfláció volt (ez nem tévesztendő össze a fogyasztói árak inflációjával).

A japán kormány azonban tisztában volt azzal, hogy ez az egyetlen lehetséges módja az iparosításnak.

1945 után, az amerikai megszállás időszakában az amerikai pénzügyi „doktor”, Joseph Morrell Dodge (1890–1964) tiltakozása ellenére, a gazdaság újraindításához ismét az infláció, vagyis a bankok hitelkibocsátása nyújtott segítséget.

Ehhez természetesen hozzájárult azon kvázi állami (félig pénzügyminisztériumi tulajdonban, félig a magánszektor tulajdonában álló) pénzintézetek megteremtése is, amelyek hosszú lejáratú hiteleket bocsátottak mindazon cégek és intézmények rendelkezésére, amelyek nélkülözhetetlennek bizonyultak a modernizáció sikerének eléréséhez. E kvázi állami pénzintézetek tőkéjének nagy része a postai megtakarítások állományának „átforgatásából” származott a huszadik század első éveitől, mégpedig egy sajátos alap, a Letéti Alap segítségével.

Újabb hitelteremtésről van tehát szó, amelyet az állam (értsd a pénzügyminisztérium) néhány kvázi állami pénzintézete folyósított, s ezzel maga az állam vált a legfontosabb bankká. Mindemögött azonban nemcsak a tőkehiány állt, hanem az a viszonylag korai felismerés a döntéshozók körében, hogy a hitelkibocsátás (mely természetesen negatívan hatott a társadalom különböző csoportjainak életszínvonalára) olyan előnyöket teremt a termelőszférában, amely később elősegíti a megtakarítások növekedését, hiszen munkahelyek (s így jövedelmek) teremtésével „kompenzálja” a negatív hatásokat.

Joseph A. Schumpeter (1883–1950) ezért nem véletlenül ünnepelt közgazdász a múlt század harmincas évei óta a szigetországban. Ő volt ugyanis az, aki meggyőzően bizonyította, hogy a pénz mindig hitel (valaki követelése és valaki tartozása). Mint ahogyan azt is elemezte, hogy a hitel (latinul credere, vagyis hit, illetve az adósság vagy kötelezettség, latinul debere) nem más, mint minden gazdaság termelésének és fogyasztásának mozgatója.

Ebben az értelemben mindegy, hogy „szocialista” vagy „kapitalista” hitelrendszerről van-e szó, ugyanis maguk a hitelek, azok kibocsátása, vagy épp megtagadása azonos a termelés (a szolgáltatások) tervezésével.

Ez a tevékenység szabja meg a gazdaság működésének minden területét. Ezért az sem véletlen, hogy a „fejlesztő gazdaságpolitika” mindaddig sikeres lehetett (a hazai fogyasztók rövidtávú hátrányára), amíg a hitelkibocsátás ágazatok felfuttatására, vagy a hitelek megtagadása ágazatok (termelőtevékenységek) leépítésére szolgált.

A japán bankrendszer – ideértve a kvázi állami pénzintézeteket, a kereskedelmi és szövetkezeti bankokat, valamint a japán jegybankot is – nem (volt) kevesebb, mint az állam modernizációs, iparosító, gyarmatosító törekvéseinek finanszírozója.

(Ez utóbbi tevékenységhez azonban jelentős nyugati kölcsönöket is felhasznált a japán kormány.) A tőzsdének lényegesen kisebb szerepe volt az elmúlt évszázad alatt ennek sikerében, ezért a szakemberek joggal nevezik a japán finanszírozási rendszer egészét közvetlennek.

Ha szemügyre vesszük a szocialista gazdaságok finanszírozási rendszerét, megdöbbentő hasonlóságokat találunk. Hasonlóan a japán gazdasághoz (és a szomszédos kelet-ázsiai gazdaságok többségéhez), a modernizáció, a technológia fejlesztése és az infrastruktúra kiépítése sajátos eszközökkel valósult meg. Ilyenek voltak a szigorú keményvaluta-korlátozás, az irányított belföldi hitelkibocsátás és a korlátozott vagy egy ideig nem is létező valuta-konvertibilitás.

Nem véletlen az sem, hogy az irányított belföldi hitelkibocsátás esetén a szempontrendszer alapvetően különbözött a szocialista gazdaságokétól. Ki emlékszik ma már a magyarországi kiemelt nagyvállalatokra, ezek privilegizált helyzetére a szubvenciók, a külkereskedelem és a devizaellátottság területein? Holott, ez jottányit sem különbözött a japán (vagy dél-koreai) pénzintézetek és bankok hitelkibocsátási szempontjaitól, amelyet ott „konvoj-rendszernek”, Magyarországon pedig „pántlikázott pénzeknek” neveztek.

A viszonyítás természetesen mindkét rendszerben más volt: az egyikben a világpiaci versenyképesség követelményei, a másikban pedig a politikai elfogadhatóság kereteit betartó alapvetően mennyiségi, és csak kevéssé minőségi tervdiktátumok.

A hitelelosztáson (hitelkibocsátáson) nyugvó fejlesztési stratégia célját vesztette, amint e stratégia azon cégeket finanszírozta, amelyek nem voltak versenyképesek, de politikai, vagy éppen szociális okokból létezésük, fennmaradásuk elengedhetetlen volt.

Az utóbbiakra jó példa az a 26 ezer cég, amelyek forrásai a postatakarékpénztári betétállományból (az egykor Letéti Alapnak nevezett, ma Költségvetési Beruházási és Finanszírozási Tervnek nevezett alapból), vagyis egy második költségvetésből származtak. A piaci tervgazdaságban ez egyértelműen nem versenyalapú, nem hatékonysági kritériumok alapján működő szektor volt egészen fokozatos privatizálásáig, 2017-ig.

A kiindulóponthoz, Johanna Beckman állításához visszatérve a kérdés tehát a következő: XXX van-e minőségi pénzügyi és gazdasági különbség a „tőkés” és a „szocialista” gazdaságok működése (nem pedig végeredményei) között? Úgy vélem, hogy nincsen.

Mindazonáltal e kétrészes írás egy vitaindító, nem pedig a végleges következtetéseket levonó vázlat csupán.

Ami pedig a piaci tervgazdaságot és az „eredeti” tervgazdaságot illeti, talán ma már nem Japánt és nem is Dél-Koreát érdemes elemezni, hanem a kínai gazdasági és pénzügyi rendszer működését kell vizsgálat tárgyává tenni.

Irodalom

Maclachlan, Patricia L (2011): The People’s Post Office: The History and Politics of the Japanese Postal System 1871–2010. Cambridge (Massachusetts) – London: Harvard University Asia Center.

Park, Gene (2011): Spending Without Taxation: FILP and the Politics of Public Finance in Japan. Stanford, California: Stanford University Press.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.