Hogyan értékeljük az 1989 előtti társadalmi viszonyokat? Kik csinálták a rendszerváltást? Milyen baloldali politika vezethet ki a jelenlegi helyzetből? Szalai Erzsébet szociológus, egy nemrég megjelent könyv kapcsán fogalmazza meg válaszait.

Szalai Erzsébet

A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyv egy fontos fejezetében a szerző a magyar társadalom osztályszerkezetének történeti formálódását mutatja be – a kapitalizmus születésétől napjainkig.

A cikk első része ide kattintva olvasható!

Éber Márk Áron a létezett szocializmus viszonyainak elemzésekor állást foglal az államkapitalizmus versus államszocializmus vitában. Bár, mint írja, az államkapitalizmusként történő definiálás mellett szólnak érvek – a munka alávetettsége az immár államosított tőkének, a munkamegosztás hierarchikus rendjének fennmaradása, az árutermelés és a bérmunkakényszer fennmaradása, a munkaerő-áru eladásának kötelezettsége és az állam monopolfelvásárlása, a tőkefelhalmozás kényszere – ő maga mégis államszocializmusként határozza meg az adott rendszert. Hiányként értékelem, hogy ezt az álláspontját nem is igyekszik igazolni.

Múlt és jelen

Saját kutatásaim nyomán magam valójában köztes álláspontot foglalok el e kérdésben. A létezett szocializmust félperifériás szocializmusként definiálom (a félperifériás jellegre, pontosabban, annak súlyos következményeire a szerző is utal, de azokat nem hangsúlyozza eléggé), két okból.

Egyrészt e definíció kifejezi azt, hogy egy félperiférián létrejövő szocializmus nem lehet független a világkapitalizmus rendszerétől, annak viszonyaitól. Ami abban is kifejezésre jut – összefüggésben a hidegháború diktálta fegyverkezési hajszával is – hogy „modernizációs kényszer” alatt áll, pontosabban működik. Ez viszont melegágya a politikai diktatúrának, majd a politikai berendezkedés alapvetően autoriter jellegének éppúgy, mint félkapitalista termelési viszonyok uralmának.

És itt jön az, hogy

bár a szerző említi a rendszer félperifériás vonásait, azt nem vezeti végig, hogy a félperifériás pozícióból szinte egyenesen következik annak lehetetlensége, hogy közvetlenül a „társult termelők” lehessenek a termelő javak birtokosai.

De miért csak félkapitalista termelési viszonyokról beszélek? Melyek azok a szocialisztikus vonások, melyek miatt mégis pontosabb az akkor fennállót szocializmusként, mintsem kapitalizmusként definiálni? A sok ok közül itt és most csak három tényezőt emelek ki.

Egyrészt: bár nincs proletárdiktatúra, saját kutatásaim azt mutatják (többek között: Az első válaszkísérlet: A létezett szocializmus – és ami utána jön…, 2004) és Bartha Eszter kiváló munkáiból is tudjuk (többek között: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában, 1968–1989, 2009), hogy a társadalminak nevezett tulajdon összetett tulajdonviszonyt reprezentált: bár a tulajdonjogok egy hatalmon lévő rend (felső pártvezetés, technokrácia és nagyvállalati vezetők – erre még visszatérek) összpontosultak, e rend mégsem volt azok kizárólagos kollektív magántulajdonosa. E kollektív tulajdonos soha nem volt annyira elidegenedett a munkásságtól, mint a burzsoázia bármely kapitalizmusban.

Ezt mutatja, hogy a felső pártvezetés az ‘56-os forradalmat követően hosszú időn keresztül kiemelt figyelmet szentelt a munkásság, ezen belül a nagyipari munkásság életviszonyainak – és ha azokkal elégedetlen volt, akkor közbeavatkozott. A hatalmon lévő rend az általa elsajátított profitból részesítette a munkásságot – és az értelmiséget – is.

Másrészt, a létezett szocializmus Magyarországon addig soha nem látott társadalmi mobilitást hozott, ami együtt járt széles társadalmi rétegek kulturális felemelkedésével is. Végül, de nem utolsósorban, mindezzel összefüggésben klasszikus korszakában felszámolta a tömeges szegénységet, és egy addig nem látott középrétegesedési folyamatot, „felemás polgárosodást” indukált.

Ami az „államszocializmus” fogalomban az „állam” jelzőt illeti, még ha el is fogadnánk ezt a megközelítést, akkor is helyesebb lenne állam- és nagyvállalati szocializmusról beszélni: a ‘70-es évek közepén mesterségesen létrehozott többnyire monopolhelyzetű, túlcentralizált nagyvállalatok ugyanis már létrejöttük pillanatától önálló és erős érdekcentrumokként funkcionáltak. (Kutatásaim szerint – a szerző állításával ellentétesen – nem csupán a ‘80-as évek második felétől váltak a reálgazdaság legjelentősebb szereplőivé, azok voltak már keletkezésükkor is.)

Érdekeik ellentétesek voltak az állami bürokrácia funkcionális, tehát a gazdaság külső és belső egyensúlyáért felelős részének érdekeivel.

Ennek oka az volt, hogy az állami bürokráciára zúduló támogatási igényeikkel folyamatosan szétfeszítették az ezen egyensúlyokat védő, kordában tartó kereteket. E nagyvállalatok erejét mutatja, hogy 1972-es összehangolt politikai akciójuknak, a nagyvállalati ellentámadásnak döntő szerepe volt az 1968-as gazdasági reform megakasztásában, sőt visszafordításában – Éber állításával szemben ugyanis a gazdaság piaci elemeinek a reformmal való kiterjedése többségüknek nem volt ínyére. Mivel mesterséges képződmény mivoltukból nagy részük nem volt rentábilis, már a piaci viszonyok halvány árnyának megjelenése is megrendítette helyzetüket.

Már utaltam rá: a magyarországi létezett szocializmus klasszikus korszakában a hatalmi hierarchia csúcsát a hatalmon lévő rendet találunk: az uralkodó rendet (a felső pártvezetést), az állampárt-pártállam technokráciáját és a nagyvállalati vezetőket. Weberi értelemben e képződmény azért tekinthető rendnek, mert tagjait közös ethosz, értékrendszer és magatartásminták jellemzik, és a formális és informális kapcsolati hálók bonyolult rendszere tartja össze.

Ugyanakkor – mivel a munkásság nem szerveződik osztállyá (utoljára ez az ‘56-os forradalom rövid időszakában történt meg), egyosztályos társadalmak pedig (mint arról már szó volt) nem léteznek –, ez a rend a klasszikus értelemben nem alkot osztályt. Mindazonáltal rendelkezik osztályvonásokkal. Marxi értelemben azért, mert a tulajdonjogok az ő kezében összpontosulnak, weberi értelemben pedig azért, mert a rend gazdasági teljesítményét a nagyvállalatok tevékenységének értékelésén keresztül az adminisztratív piac időről időre visszaigazolja, vagy megkérdőjelezi.

De mi is az az adminisztratív piac, és mi a jelentősége? Nos, ez a piac a formális és informális alkumechanizmusok egymással szoros kölcsönkapcsolatban álló, bonyolult szövevénye. Az Éber által idézett Böröcz József fontos innovációja, hogy a létezett szocializmus klasszikus korszakát globális nézőpontból a kettős függőségek – egyfelől a szovjet birodalomtól, másfelől a nyugati centrumkapitalizmustól való függés – rendszereként írja le.

Abban azonban empirikus kutatásaim szerint téved Böröcz, és vele Éber is, hogy egyrészt a formalizált alkumechanizmusok az első, vagyis hivatalos társadalomhoz és gazdasághoz, míg az informálisak a második társadalomhoz és gazdasághoz kötődnek. (Éber a szöveg egy pontján azért halványan ellentmond ennek.) Az adminisztratív piac jelensége és fogalma éppen azt fejezi ki, hogy az első és a második társadalom és gazdaság térben és időben is szervesen összekapcsolódik, kölcsönösen egymás támasztékát jelentik, miként a formális és informális alkumechanizmusok is.

Az első és formális gazdaság működésképtelen lenne a bele épülő második és informális nélkül.

Másrészt Böröcz és nyomában Éber szerint a kettős függőség elsősorban az első gazdaság és társadalom, valamint a második gazdaság és társadalom kettéválásával és megkülönböztethetőségével függ össze: a külső függőségek belső társadalomszerkezeti következményekkel járnak, „bármely külső dominancia szükségszerűen megtermeli a maga belső apparátusát csakúgy, mint ennek ‘ellenzékét’.” A szovjet birodalom komprádora (szálláscsinálója) az első, hivatalos gazdaság és társadalom, míg ezzel szemben a tőkés gazdaság centrumaitól való függőség ilyen szempontú megfelelője a második, megtűrt gazdaság és társadalom.

Abban egyetértek Böröczzel, hogy minden külső és nyomásképes hatalmi tömb megteremti az őt kiszolgáló és ebben a szolgálatban érdekelt belső társadalmi csoportokat. Magam azonban kutatásaim és a korábbiakban kifejtettek alapján úgy látom, hogy a komprádor csoportok közötti törésvonal máshol húzódik, és átmetszi mind az első, hivatalos, mind a második, megtűrt szférát. (Csak egy példa: a második gazdaságban, második társadalomban nagy szerepet játszanak az ún. buheráló kisvállalkozók és munkások – semmihez sem értenek mélyen, de mindent meg tudnak javítani – és ez karakterisztikusan kelet-európai jelenség.)

Az első, a szovjet dominanciának megfelelő oldalon az uralkodó rend (vagyis a legfelső pártvezetés) és bázisa, a nagyvállalati és az őket kiszolgáló ágazati minisztériumi vezetők csoportja. A velük ellentétes, és a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrával szinkronban lévő másikon kezdetben a piaci reformokra nyitott technokrácia – ők döntően a funkcionális (főként a külső egyensúlyi helyzetért felelős) irányító szervezetekben töltenek be magas pozíciót – és a revizionista értelmiség helyezkedik el.

Majd a soron következő generációváltás folyamatában felváltja őket a náluk radikálisabban nyugat- és piacpárti későkádári technokrácia, mely a ‘80-as évek elejétől (nagyjából az IMF-be való belépésünktől kezdődően) rohamos tempóban hódítja meg a hatalmon lévő rend kulcspozícióit – egészen a csúcsokig. Ez vezet aztán a ‘89-es rendszerváltáshoz. (Részletesen lásd A hatalom metamorfózisai című tanulmányomat, 2016.)

Éber helyesen állítja, hogy

a rendszerváltás vezető ereje, majd az új hatalmi berendezkedés domináns szereplője a későkádári technokrácia – vagy, ahogy ő, a fogalmat kissé kitágítva értelmezi és nevezi, egyfajta „techno-bürokrácia”, vagy „ökonokrata szakértelmiség”.

Ebből azonban Melegh Attila nyomán arra a következtetésre jut, hogy valóra vált Konrád György és Szelényi Iván jóslata arról, hogy az értelmiség nemcsak, hogy osztályhatalomra tör, de egy új rendszerben, mint átmeneti osztály, meg is szerzi, és egy ideig birtokolja is e hatalmat. Ebben már nem értünk egyet.

Először is: a későkádári technokrácia a magam, korábban (a második fejezetben) vázolt megközelítése szerint nem alkothat osztályt, mert a társadalom nem osztálytársadalom. Ennél fontosabb azonban az, hogy a technokraták éppen Szelényiék releváns értelmiség-definíciója alapján nem tekinthetők értelmiségieknek. E definíció egyik sarkalatos és helyes pontja ugyanis az, hogy egy értelmiségi társadalmi pozícióját sajátos tudása, és csakis az legitimálja. Vagyis, értelmezésemben ennek lényege elsősorban az, hogy sem a politikai, sem a gazdasági hatalomnak nem alárendeltje, kinevezettje; másodsorban pedig az, hogy a társadalom (vagy legalábbis annak egy, hatalmon nem lévő része) visszajelzi tevékenységének fontosságát.

Nos, ilyen értelemben a technokrácia soha nem volt legitim, vagy legitimitása csak igen gyenge lábakon állt: a létezett szocializmusban pozícióját elsősorban az uralkodó rendhez való hűségének köszönhette, ő maga meg sem igent jelent a nyilvánosság előtt, mely fontosságát visszaigazolhatta volna.

A rendszerváltáskor pozíciójának záloga a globális főhatalomhoz, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrához való lojalitás, e szuperstruktúra intencióinak követése volt.

A nyilvánosság előtt ugyan már megjelent, és volt arra hatása is, mindazonáltal pozíciója visszaigazolásának forrását döntően csak korábbi, neki alárendelt (értelmiségiként éppen öngyilkosságot végrehajtó), harmadik utasból liberálissá, sőt sok esetben neoliberálissá vált értelmiségi szövetségesei jelentették. A ‘90-es évek második felétől, az általa létrehozott burzsoázia kialakulásától és megszilárdulásától kezdődően, annak „zsebébe került”, vagyis szerepcsere történt.

Onnantól kizárólag a burzsoázia érdekeinek megfelelően kormányozhatott, és csakis annak engedélyével, valamint az általa diktált tematikával és ideológiával léphetett a nyilvánosság elé. (Jó példa erre a későkádári technokrata, de jóléti programja révén valódi szociáldemokrataként fellépő, következésképpen a burzsoáziával szembekerülő, ezért miniszterelnöki pozícióját nem véletlenül csak jó egy évig megőrző Medgyessy Péter megpuccsolása 2003–2004-ben.)

E technokrácia a 2008-as világgazdasági és hazai válság nyomán bukott csak meg, hogy helyét egy nemzeti-konzervatív technokrácia vegye át, melyet pozíciójából adódóan szintén (már) nem értelmiségiek alkotnak – de ebbe most nem tudok belemenni. (Bővebben lásd már idézett 2016-os tanulmányomat, valamint a háttérhez Scheiring Gábor és Sebők Miklós 2018-as kiváló könyveit – és róluk szóló írásomat.)

A mához érve, Éber felvázolja az általa uralkodó osztálynak nevezett hatalmi konglomerátum szerkezetét: „Ezt az uralmat alapvetően három osztály szövetsége gyakorolja: egyrészt a külföldi tőke osztályfrakciói, másrészt a hazai tőke osztályfrakciói, harmadrészt pedig a velük szövetségre lépő helyi államhatalom birtokosai.” Nem sokkal később pedig azt fejtegeti, hogy a hazai tőke alapvetően alárendelt a külföldi tőkének, de különösen a nyugati székhelyű centrumtőkének.

Utóbbival a magam részéről egyet is értek, mindazonáltal a hatalmi szerkezet általa adott leírásával vannak kérdéseim, pontosabban kiegészítő gondolataim. Egyrészt, kik a helyi államhatalom közvetlen birtokosai? A hatalmon lévő pártok? Vagy az állami bürokrácia technokráciája? Vagy mindkettő? Utóbbira tippelek, de itt világos különbséget kellene tenni az uralkodó párt, pártok és az állam technokráciája között. Melyik a domináns?

És kitágítva a kérdést, milyenek a dominanciaviszonyok a politikai hatalom és a gazdasági hatalom, vagyis az uralkodó párt, pártok és a nagyburzsoázia között? Mert ez kutatásaim szerint időben változik: míg 2010-ig, a magyar kapitalizmus laissez faire szakaszában először a késő-kádári technokrácia, majd a nagyburzsoázia dominálta a politikai elitet, addig 2010-zel kezdődő autokrata szakaszban a dominanciaviszony fordul: a hatalomra került Fidesz, élén Orbán Viktorral, sikeres kísérletet hajt végre a nagyburzsoázia megzabolázására.

Ennek legfőbb eszköze a nagyburzsoák versenyeztetése, egymás ellen való kijátszása – ők így, ebben a felállásban nem mások, mint az uralkodó politikai elit és technokratáinak kliensei.

Mindazonáltal a külföldi, különösen a német tőke a hazainál kevésbé alárendelt pozíciót foglal el. Egyrészt gazdasági okok – a magyar gazdaságot elsősorban húzó exportban játszott kimagasló szerepe –, másrészt politikai okok miatt: jelenléte az Európai Unió jelenlétét reprezentálja, ennek minden következményével.

A szerző helyesen mutat rá arra, hogy az uralkodó politikai elit – hozzáteszem, Orbán Viktor – geopolitikailag és geogazdaságilag két lábon áll: kihasználva a világrendszer utóbbi bő egy évtizede bekövetkező, multipoláris irányba való elmozdulását, ügyesen képes lavírozni „nyugat” és „kelet” között. Nos, autokrata rendszerének stabilitását, ezen belül a nagyburzsoázia feletti dominanciájának ez a pávatánc az egyik legfontosabb tényezője.

De miért fontosak a politikai elit és a nagyburzsoázia közötti dominanciaviszonyok? Megközelítésemben azért (is), mert egyik magyarázó tényezőjét jelentik a magyarországi újkapitalizmus két szakaszában az uralkodó politikai elit és technokráciája által gyakorolt politika különbségének: Gagyi Ágnes kifejezésével, a „demokratikus antipopulizmus” és az „antidemokratikus populizmus” különbségének. Konkrétabban:

amikor a nagyburzsoázia az uralkodó politikai elit fölé kerekedik, akkor érvényesül a gazdasági hatalomnak az a természetéből fakadó ereje, hogy hatalmát a demokráciának álcázott „játszogatás” nem igen veszélyezteti, ezért azt nem korlátozza.

A politikai hatalom sérülékenyebb, labilisabb (a gazdaságival szemben nincs, vagy nem nagyon van olyan teljesítménye, melynek visszatartásával gazdasági csődöket tudna előidézni), ezért amennyire csak teheti, korlátozza a mégoly látszat demokratikus intézményeket is.

A jövő és a baloldal

Amint azt korábban kiemeltem, Éber egyik legfontosabb innovációja a köztes-közvetítő osztályok fogalmának bevezetése. Ezek az osztályok (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem rétegek) ellentmondásos helyzetben vannak: a felső-uralkodó tőkésosztályok (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem az éppen adott hatalmon lévő rend) és az alsó-alávetett munkásosztály (most tegyük zárójelbe, hogy szerintem munkásság) között helyezkednek el, mintegy közvetítenek a két aktor között.

Amikor a gazdaság fellendülőben van – tehát értelmezésemben van miből újraelosztani –, akkor hajlamosak behódolni a hatalomnak, sőt szövetséget kötni azzal. A kimerülés és a hanyatlás időszakában azonban új szövetségeseket kereshetnek. De nem feltétlenül, és nem egységesen. Miközben ilyen időszakokban a köztes-közvetítő osztályok rezsimpárti frakciója továbbra is lojális marad a hatalomhoz, sőt részt is vehet annak építésében, újratermelésében, addig az újraelosztásban hátrányosan érintett csoportok a szabadság, a jogállam, az európai értékek, az utolérés jelszavával a hatalom ellen fordulnak, megpróbálva megtörni a „félperifériás hegemónt”. Erre azonban mindaddig esélyük sincs, amíg osztályszövetséget nem kötnek az alsó-alávetett munkásosztályokkal – írja a szerző.

Telitalálat! És valóban ez lehet egy eljövendő fiatal baloldali mozgalom útja és célja! De mi lehet e baloldal programja? Éber szerint

az egyenlősítő osztálypolitika és a kizsákmányolást mérséklő átalakulás. E gondolatnak komoly alapjai vannak a könyvben: a szerző kimerítően elemzi az újraelosztó állam nagy szerepét az egyenlőtlenségek alakulásában. Mert milyen más hatalmi aktortól lehetne várni a kapitalizmus keretein belül a kizsákmányolás és az egyenlőtlenségek csökkentésének megfelelő politikát?

Ugyanakkor, az egész könyv szellemisége strukturalista és antikapitalista! A szerző vívódik – mint ahogy vívódunk szinte mindnyájan a rendszerkritikai baloldalon. Ha nem akarunk a „minél rosszabb, annál jobb” álláspontjára sodródni, akkor ezzel a sok belső feszültséggel járó kettősséggel kell együtt élnünk. Nagyon nehéz egyszerre antikapitalistának és baloldali szociáldemokratának lenni – de nem lehetetlen.

És még egy dolog: a munkásság osztállyá szerveződése nélkül nemcsak az antikapitalista, de egy baloldali szociáldemokrata fordulat sem válhat valósággá. Itt azonban van egy bökkenő! Bartha Eszter, Tóth András és Scheiring Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a munkásság leginkább konfliktusképes csoportjai alapvetően jobboldali beállítottságúak. Nem függetlenül attól sem, hogy jövedelmeik sokszor jelentősen meghaladják a köztes-közvetítő osztályok tagjainak jövedelmeit. Főként azokét az értelmiségiekét, akik fel akarnák őt emelni. Nagyon paradox helyzet.

Feloldása talán az lehet, ha a munkásság iránt elkötelezett baloldali értelmiség segít tudatosítani két összefüggő dolgot az általa képviseltetettekkel. Az egyik az, hogy nagyon különböző élethelyzeteik ellenére közös az érdekük a szabad szervezkedési jogának kiharcolásában. A másik: a jelenlegi globális és lokális gazdasági helyzetben az elitmunkásoknak, a „munkásarisztokráciának” nincs semmi garanciája privilegizált helyzetének fenntarthatóságára. (Itt és most csak a járműipar kiemelt bérezésű munkásainak igen labilis helyzetére utalnék.)

Éber Márk ebben a könyvben egyszerre a tudós és a Sartre-féle, politikai szerepet vállaló küldetéses értelmiségi magatartásmintáját mutatja fel. És ebből jön az általa reprezentált szerepstruktúra újabb belső feszültsége, melyet Fáber Ágoston oly szemléletesen ábrázol kitűnő Bourdieu monográfiájában. Kritikusai a kettős szerepvállalást fel fogják neki róni, de én ezt a könyv egyik legnagyobb pozitívumának tartom.

Nagyszerű elméleti meglátásokban, gondolatfolyamokban gazdag, empirikusan (jórészt) alátámasztott, közérthetően megírt és egyben programadó munka.

A művet melegen ajánlom – és nem csak értelmiségieknek!

Ez az írás először a Mércén jelent meg 2020. szeptember 20-án. Jelen változat ennek szerkesztett újraközlése.

Címfotó: Yury Kim – Pexels

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.