A neoliberalizmus ideológia és politikai mozgalom, amelynek célja az esélyteremtő állami újraelosztás lebontása a beavatkozás nélküli piac állítólagos magasabb hatékonyságára hivatkozva. A jóléti állami piacgazdaságokat felváltva a hetvenes évektől fogva meghatározza a kapitalizmust, bár a 2008-as válság következtében támogatottsága erősen megroppant. A neoliberalizmus a felső társadalmi osztályoknak kedvez az alsóbb osztályok rovására.

pogikerek
Pogátsa Zoltán

A neoliberalizmus mint politikai mozgalom közgazdasági alapjait tekintve a Friedrich A. Hayek és Ludwig von Mises nevével fémjelzett osztrák iskolából, illetve a Milton Friedmanhez köthető chicagói iskolából nőtt ki, a második világháború után kezdődően, de csak a hetvenes évekre beérkezvén. Philip Mirowski és mások részletesen bemutatták, hogy Hayek és Friedman kicsiny piaci fundamentalista csoportosulása mennyire kétségbeesettnek érezte magát a második világháború utáni keynesiánus jóléti állam korszakában, ahol a New Dealhez hasonló keresletteremtő fejlesztéspolitika, a magas újraelosztás és általában az állami szerepvállalás volt a meghatározó. Eredetileg kevés reménnyel kecsegtető harcot indítottak akkor, amikor 1947 tavaszán egy svájci magashegyi szállodában megalapították a híres Mont Pelerin Társaságot. Ez a piaci fundamentalista közgazdászokat tömörítő szervezet aztán a nagyvállalati szektor bőséges és kitartó finanszírozására alapozva világszerte számtalan think tank modellje és mentora lett. Az általuk megfogalmazott politikai ideológia a neoliberalizmus, mely a szabadpiac minél zavartalanabb működésében hisz, ezt tartja az emberiség fejlődése szempontjából üdvözítőnek, a fejlődés motorjának. Deklarált célja az állami újraelosztás, szerepvállalás, a jóléti alrendszerek leépítése arra való hivatkozással, hogy az akadályozza a piac hatékony működését, és ezen keresztül a gazdasági növekedést.

neoliberalisok
Ludwig von Mises, Friedrich August von Hayek, Milton Friedman

Hayek, Friedman és más neoliberális guruk intellektuális iránymutatására támaszkodva azt a diagnózist adták, hogy a második világháború után az állam túlterjeszkedett, tulajdonosként nem volt hatékony, az újraelosztás pedig káros volt a gazdasági növekedésre. A jóléti újraelosztást megalapozó adók demotiválják a társadalom innovatívabb tagjait a társadalmi ranglétra tetején, pedig ezek a nagyvállalkozók lennének képesek munkahelyeket teremteni mások számára. A társadalom alján lévők pedig szerintük függővé váltak a jóléti újraelosztástól, ezért nem motiváltak dolgozni, hiszen képesek megélni az állami szociális juttatásokból is. (Erre mondta John Kenneth Galbraith kanadai közgazdász viccesen, hogy a neoloberálisok szerint a gazdagok azért nem dolgoznak, mert túl keveset keresnek, a szegények meg azért nem, mert túl sokat.)  A demográfiai változások miatt túl erős lett az eltartott nyugdíjasok szavazói blokkja, és túl kevés az adófizető fiatal. A hatékony piaci működést tovább gátolta a szakszervezetek túlzott érdekérvényesítő képessége. Mindez a jóléti állam összeomlásához vezetett szerintük a hetvenes években.

Ezeknek az ideológiai tételeknek a többsége könnyen cáfolható. A valóságban a jóléti állam soha nem omlott össze: a hetvenes évek öt nagy gazdasági sokkja miatt kisebb átmeneti egyensúlytalanságba került. A  piaci fundamentalista dogma ekkor került hatalomba és kezdett neki a jóléti állam leépítésének, amikor a világgazdaságot a hetvenes években több sokk (első és második olajválság, Nixon-sokk, a Bretton Woods-i rendszer feladása, a Volcker-sokk) rázta meg. Ezt a neoliberális ideológiai mozgalom sikerrel állította be a jóléti állam kudarcának, és meggyőzte a jóléti korszak évtizedekben létrejött széles középosztályt, hogy a magas adókkal járó szolidarisztikus újraelosztás feladásával még gyorsabban gazdagodhat.

A ’89-es rendszerváltások idején a kelet-európai értelmiség körében már a jóléti államok fenntarthatatlanságának hamis olvasata terjedt el, amely empirikusan könnyen cáfolható. Gyakorlatilag minden fontos gazdasági mutató tekintetében (növekedés, foglalkoztatottság, igazságosság, társadalmi egyenlőtlenségek, adósságállomány, fenntarthatóság stb.) a jóléti államok jobban teljesítettek mint az azt követő neoliberális korszak.

A neoliberalizmust sokan összekeverik a neoklasszikus közgazdaságtannal. Az első azonban egy politikai mozgalom, míg a második egy tudományos paradigma. A kettő között természetesen van átfedés, hiszen a neoliberális közgazdászok nagyrészt a neoklasszikus közgazdasági modellre alapozzák érvrendszerüket. A két kifejezés azonban mégsem cserélhető fel.

A neoklasszikus iskolának az establishment szemével nézve megvan az az előnye, hogy a termelés helyett a kereskedelemmel foglalkozik, a társadalmi elosztással pedig egyáltalán nem. Ezzel pedig kikerüli a gazdaságnak a politikai értelemben legkényesebb kérdéseit: az értékteremtést, a kizsákmányolást, az igazságosságot, az erőforrások elosztását.

Ezzel egy olyan harmonikus, a teljesítményt jutalmazó világot feltételez és vetít ki, ahol nem léteznek egymással konfliktusban lévő, az erőforrásokért vetélkedő társadalmi osztályok, csupán társadalmi rétegek, amelyek valamifajta érdemelvű piaci folyamat eredményeképpen jönnek létre, és akár pozitív szerepük is lehet a teljesítmény motiválásában. Ezt a békés képet ülteti el a neoklasszikus közgazdaságtan az egyetemisták fejében, illetve ezt vetíti ki a többségében neoklasszikus közgazdász szakértők szerepeltetése a médiában.  Ezért is népszerű a neoklasszikus közgazdaságtan az erőforrásokért folytatott versengésben a vállalati szponzoroknál, donoroknál, a think tankeknél, a nagyvállalatok által foglyul ejtett államnál, illetve a szintén általuk tulajdonolt médiában. A többi közgazdasági iskola (marxiánus, neo-ricardiánius, behaviourista, nemnövekedés stb.) mind adresszálja ezeket a fontos ügyeket, ők azonban szélsőségesen alul vannak reprezentálva mind az oktatásban, mind pedig a közvitákban, annak ellenére, hogy a szó legszorosabb értelmében vett tudományosan pedigréjük sokszor jobb, mint a közgazdaságtudományban többszörösen cáfolt neoklasszikus közgazdaságtané.

A cikk második része itt olvasható:
A neoliberalizmus a szélsőjobb megerősödéséhez vezet

A neoliberalizmussal néha szintén tévesen szinonimaként használt „monetarizmus” kifejezés jelentéstartalma szintén csak nagyon részleges átfedésben van a neoliberalizmussal. A neoklasszikus közgazdaságtanon és a monetarizmuson kívül hatással volt még a neoliberalizmusra a már említett piacpárti osztrák iskola és a német-svájci eredetű ordoliberalizmus (szabályozással kell a piaci hatékonyságot kikényszeríteni), illetve a racionális választások elméletére építő „új intézményi közgazdaságtan” (neoinstitucionalizmus) is. Összességében a neoliberalizmus tehát tudományos hátterét tekintve (episztemológiailag) ugyanúgy sokszínű, mint bármely más ideológia: a kommunizmus, a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, a marxizmus vagy a zöld mozgalom.

 

dolcsi
A cikk harmadik része itt olvasható:
Felelősnek álcázott demagóg osztályharc

Még mindig akadnak olyan diehard apologéták, akik még magának a „neoliberalizmus” kifejezésnek a használatát is megkérdőjelezik. Szerintük az túlságosan tág, tartalmában megfoghatatlan, és valójában egy kívülről oktrojált kifejezés, amelyet egyesek politikai fegyverként használnak. Ezzel szemben először is meg kell jegyezzük, hogy a kifejezés egyáltalán nem külső attribúció eredménye. Annak nyomán honosodott meg, hogy a neoliberális mozgalom egyik korai rendezvényén, az 1938-as párizsi Walter Lipmann kollokviumon a résztvevők ezen megnevezés mellett döntöttek. Publikációban először maga Milton Friedman, a mozgalom második legfontosabb vezéregyénisége használta azt egy cikkének címében. Célja az volt, hogy a Mont Pelerin mozgalmat mint a klasszikus liberalizmus örököseit ábrázolja. A neoliberalizmus kritikusai azonban figyelmeztetnek arra, hogy ez a hivatkozás téves.

A klasszikus liberális szerzők sok szempontból nem fogadnák el utódaiknak a neoliberálisokat. A neoliberális gazdaságpolitika deklarált céljával szemben nem a piaci verseny intenzívebbé válásához vezet, hanem az állam foglyul ejtéséhez a nagyvállalati szektor által. A foglyul ejtett állam pedig a szabadságot korlátozza, azaz szembemegy a politikai liberalizmus eredeti célkitűzéseivel. Ahogy Soros György fogalmaz: a fasizmus és a kommunizmus után a neoliberalizmus válik a nyílt társadalom első számú ellenségévé.

A Mont Pelerin mozgalom megnevezése később meglehetősen változatossá vált, meghonosodtak például még a „libertariánus” és a „piaci fundamentalista” kifejezések is. Cáfolható, hogy a „neoliberalizmus” fogalmának ne lenne egyértelmű jelentéstartalma. Az ezzel foglalkozó akadémiai irodalom ma már igen jelentős, a megjelölés pedig majdnem általánosan elfogadott jelentéstartalommal rendelkezik. Nyelvpolitikai trükk a fogalom létjogosultságát letagadni: ami nem kimondható, nem megnevezhető, az nem is létezik. Ha egy ideológia nem megnevezhető, akkor könnyebb azt ideológiamentesnek, a társadalmi erőforrások elosztása tekintetében semlegesnek, technokratának, „szakmainak” beállítani, miközben valójában ugyanúgy ideológiai premisszákra épül, mint bármely más versenytárs ideológia. Míg 2008 előtt sikerült a társadalmi igazságtalanságok, az osztálykonfliktusok kérdését a politikai elemzés ezoretikus zugaiba szorítani, és ennek következtében nem is lehetett a kapitalizmus 1974 utáni korszakát ezen fogalom rendszerszerű értelmezést adó, logikai koherenciát teremtő vezérfonalára felfűzve értelmezni. Világos volt, hogy a jóléti állam és a keynesiánus gazdaságpolitika (nagyjából 1936-1974) után újabb, szerkezetileg és társadalmi viszonyait tekintve is más korszak következett, ám nagyjából a 2008 utáni nagy világgazdasági recesszió időszakáig nem volt általánosan használatos összefoglaló fogalom ennek az időszaknak a megnevezésére.

2008 után azonban olyannyira általánosan használatossá vált a „neoliberális” kifejezés, hogy a nyugati világban ma már az üzleti sajtó is rendszeresen használja.

A neoliberalizmus tartalmi körülhatárolásához érdemes először Wolfgang Streeck nyomán az azt megelőző keynesiánus jóléti időszak sajátosságait összefoglalni:

– politikai cél a teljes foglalkoztatás;
– széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
– vegyes gazdaság, iparpolitika,
– a versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok emelésével (ez az úgynevezett Rehn–Meidner-modell);
– biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magánszféra foglalkoztatási gyakorlatát;
– univerzális szociális jogok;
– az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
– a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a stabil növekedés elősegítésére;
– erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásának biztosítására.

A keynesiánus, jóléti kapitalizmus ezen modelljének jellegzetességei élesen elválnak az ezt követő neoliberális korszaktól, melynek célja a gazdasági elit és az általa irányított nagyvállalati szektor érdekeinek megfelelően:

– az adók csökkentése,
– az újraelosztás, a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költségvetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével,
– a privatizáció,
– a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések nagyvállalatok általi megszerzése,
– a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkapiaci „rugalmasság” ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solow-t)
– A folyamatos megszorítás, amelyen keresztül a nagyvállalatok által foglyul ejtett állam a polgárokkal fizetteti meg a nagyvállalatoknak és a felső osztálynak juttatott állami támogatásokat, adócsökkentést, adókedvezményeket, az adósságállományuk állami átvállalását.

Címfotó: Sam valadi

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.