Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.

Antal Attila

Elmúlt 2017 lehetőséget kínálva a számvetésre. Számomra leginkább az határozta meg az évet, hogy a 2016-ban az Alaptörvénybe emelt új kivételes állapot, a terrorveszélyhelyzet – bármilyen formális jogi eljárás nélkül – állandó valósággá vált a gyűlöletkampányok segítségével. 2017 decemberének végén még erre a hiszterizált hangulatra is ráerősített a kormányzat: terrorellenes intézkedési tervet kért az óvodáktól és az iskoláktól. Ennek kapcsán pedig már nyíltan beismerték: fel kell készülni egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”. Vagyis az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön. Ez pedig igen komoly veszélyeket hordoz.

Az Orbán-rendszer kapcsán gyakran fellángolnak a „minek nevezzük”-típusú viták: hibrid rendszernek, illiberális demokráciának hívjuk, vagy esetleg már mindezeken túl vagyunk, és autokráciáról beszélhetünk? Ezúttal nem nevezéktani kérdésekhez szólok hozzá (ugyanakkor az írás végén visszatérek röviden erre a kérdésre is), hanem a rendszer egyik alapvető (és szerintem az egyik legveszélyesebb) sajátosságával foglalkozom, mégpedig azzal, amely összekapcsolja az elmúlt „hosszú hét évet” – bármilyen névvel is illessük azt. Ez pedig nem más, mint a folyamatos kivételes állapotban való kormányzás és ennek a „kivételességnek” a folyamatos előállítása.1 A következőkben bemutatom a kivételes állapot mögötti elméleti kiindulópontokat és azt, hogy egyrészt mindez hogyan alkalmazható a 2010 utáni rendszerre, másrészt pedig utalok az ebből eredő szörnyűségekre is.

Jogi állapot jog nélkül

Giorgio Agamben, olasz filozófus szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el. Vagyis a fő kérdés, hogy e jognélküliség hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A 20. századi jog- és politikai fejlődés egyik fő vívmánya – a totalitárius diktatúrák tapasztalatai alapján – a politikai hatalomnak „a jog alá vetése”, a politikának a joguralommal való korlátozása. E főáramú gondolkodás mellett – amelynek egyébként Hans Kelsen az egyik legjelentősebb teoretikusa, aki lefektette azokat az elveket, amelyek mentén a liberális demokráciák a joguralmat főszabállyá tették és ennek legfőbb garantálójává magát az alkotmánybíráskodást emelték – mindig létezett egy olyan „szürke zóna” amely a politikát akarja rehabilitálni és a politika alá szeretné a jogot rendelni: ez az áramlat jogi erőre emelné magának a jogrendszernek a felfüggesztését. Ennek a második világháború óta elnyomott, a populista korszak beköszönte óta azonban igencsak népszerű irányzatnak az egyik legnagyobb óriása Carl Schmitt, aki a Politikai teológia (1992) című művében a szuverént akként definiálja, mint aki a rendkívüli helyzet kérdését illetően dönt, vagyis a politikai (telj)hatalom elválaszthatatlan a kivételes helyzetekről való döntés állandó képességével. Ily módon a kivételes állapot nem bizonyít mást, mint azt, hogy politika a jog feletti uralkodásra született. Ugyanakkor a szükségállapot a közjogi és a politikai tények között egyensúlytalanságot eredményez, s egyébként is, ez a köztesség egy homályos, bizonytalan határvonalon helyezkedik el a jogi és a politikai (minőségek) kereszteződésében (Agamben, 2005: 1.). A határmegvonódások kérdése különösen akkor válik fontossá, ha egy politikai krízis során kivételes intézkedések kerülnek bevezetésre, amelyeket nem a jogi-alkotmányos, hanem a politikai keretrendszerekben kell megérteni. Ezek miatt a politikai elsődlegességéből kiinduló nézetek – ahogyan az Orbán-rendszer is – előszeretettel alkalmazhatják a szükségállapotok politikai gyakorlatát.

Orbán Viktor a parlamentben.
Fotó: Molnár Ádám, Népszava

Uralom a puszta élet felett

Agamben Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life (1998) című munkájában mutat rá a kivételes hatalomban rejlő veszélyekre. A kivételes állapot tehát a jog felfüggesztését, valamint az emberektől való visszavonását jelenti, egy olyan helyzetet, amelyben embereket megfosztják őket jogi státuszuktól és a szuverén hatalomhoz képest egy kiszolgáltatott, jognélküli helyzetbe kerülnek, amelyben puszta életük minden szegmense a hatalomtól függ. Ez az e helyzet, ahol a szuverén politikai hatalom az alárendeltjei „puszta életének” (bare life) feltétlen urává válik (ezt nevezhetjük biopolitikának, vagyis a biológiai létezés különféle szintjei feletti politikai hatalomgyakorlásnak). A szuverén korlátok által megkötött puszta élet paradigmáját Agamben a római jog homo sacer figurájában fedezi fel: a homo sacer kizárásra került a vallási közösségből és a politikai élet minden területéről, nem vehet részt törzsének rítusaiban, s nem tehet jogilag érvényes aktusokat. Létezése a puszta életre korlátozódott, megfosztották minden jogától azzal, hogy lényegében bárki megölhette anélkül, hogy emberölést követne el. S magát csakis állandó meneküléssel vagy külföldre távozással menthette meg (Agamben, 1998: 183.). A szuverén hatalomnak az emberek „puszta élete” feletti teljes uralma a 20. század totalitárius államának koncentrációs táboraival érte el a csúcspontját (Agamben, 1998: 135.). Agamben álláspontja szerint a koncentrációs táborok nem a hagyományos kivételes állapotokon vagy katonai közigazgatásokon belül jöttek létre, hanem ezek a totalitárius rendszerek a szándékolt vagy kierőszakolt szükséghelyzetek termékei (Agamben, 1998: 167.).

A modern kormányzás sajátos formája

A kivételes állapotot azonban nem lehet pusztán a totalitárius rendszerekhez kötni, főként manapság: Agamben úgy véli, hogy a rendkívüli állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot, mint a permanens kivételes állapot korszakát írja le (Agamben, 2005: 7.). Agamben rávilágít Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig című (2016) előadásában arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok ugyanis a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni – többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása”. Ez a kormányzati paradigma nem a bajok megelőzéseként fogja fel a kormányzati tevékenységet, sokkal inkább olyan képességként, mely menedzselni tudja azokat a problémákat, adott esetben katasztrófákat, amelyek megtörténéséhez akár tevőlegesen, akár nem cselekvés révén hozzájárult (Agamben, 2016).

A magyar helyzet: folyamatos rendkívüli állapot 2010 óta

Talán kellőképpen összezavarodunk, ha a fentieket az Orbán-rendszer megértéséhez kívánjuk felhasználni: hiszen ezek szerint egyrészt az orbáni hatalomgyakorlás valóban totalitárius jellegeket hordoz, ugyanakkor pedig általánosnak tekinthető, hogy a modern kormányok kivételes állapotokat irányítva kormányoznak. S ha őszinte akarok lenni, magam is ezen az „értelmezési hullámvasúton” ülök: álláspontom szerint 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen jelentős veszélyeket hordoz. Először röviden utalok azokra a legfontosabb csomópontokra, amelyekben – álláspontom szerint – leginkább tetten érhető a rendkívüliség, ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való viszony.

Az első ilyen az a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.

Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül.

Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják le. Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében; elfogadási eljárásban; abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény. Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmilyen olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata; az ügyészség politikai kézivezérlésre kapcsolása; talán a legextrémebb eset az Alkotmánybíróság többszintű kalodába zárása: a testület személyi állományának kicserlésére, az értelmezési és a politikával (értsd: kormánnyal) szembeni közjogi érvelési lehetőségek minimálisra szűkítése és a legbrutálisabb esetben a politika azzal demonstrálta a kivételes állapotot, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítással az AB által alkotmányellenesnek ítélet tartalmakat tett bele az Alaptörvénybe (pl. egyetemi röghöz kötés, egyházak elismerése, hajléktalanok kitiltásának lehetővé tétele). A jog tehát az Orbán-rendszer számára tehát korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.

A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává torzultsága.

A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történet Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be. Ez legélesebben a menekültek elleni gyűlöletkapmány és a CEU és Soros György elleni politikai/bürokratikus hadjárat esetén mutatkozott meg.

Ezek a csomópontok ugyan kimutathatók, de valójában egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 ót tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is. A helyzet abszurditását pedig mutatja, hogy legújabban pedig az a Jobbik lehet a kivételes állapot politikájának áldozata, amely 2016-ban még partner volt a terrorveszélyhelyzet intézményesítésében.

Az állandósult kivételes állapot veszélye

A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén, s közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.

A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják:

a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalomnak a létbiztonságát, hanem a kormányzatnak a politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz (ezért milyen biopolitikai korlátozásokat kell, hogy eltűrjön a politikai közösség) és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.

Azzal indítottam, hogy nem az Orbán-rendszernek a demokrácia-diktatúra tengelyen való elhelyezésének problémájával foglalkozom. Végtére is azonban nem tudom megkerülni azt a kérdést, amely elemi erővel kaparássza az agyamat mostanság: mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter (és a többi) berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?

Címfotó: Európai Parlament, via Népszava
Felhasznált irodalom:
Agamben, Girogio (1998): Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life. Ford.: D. Heller-Roazen, Stanford, California: Stanford University Press
Agamben, Giorgio (2005): State of Exception. Chicago: The University of Chicago Press
Agamben, Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. A Szem, 2016. március 27.
Schmitt, Carl (1992): Politikai teológia. Ford.: Paczolay Péter. Budapest: ELTE ÁJK
O’Donoghue, Amy (2015): Sovereign Exception: Notes on the Thought of Giorgio Agamben. Critical Legal Thinking. 2015. június 2.

1 Röviden utalnék a terminológiával kapcsolatos kérdésekre: a kivételes állapot (state of exception) elfogadott a német szaknyelvben (Ausnahmezustand), de ezen kívül a szükséghelyzet is (Notstand, state of necessity). A francia és olasz terminológia inkább vészhelyzeti rendelkezésekről (emergency decrees) és ostromállapotról (state of siege) beszél. Az angolszász rendszerben a statárium (martial law) és vészhelyzeti hatalmak (emergency powers) is bevett. A kivételes állapot kifejezés természetesen nem tekinthető neutrálisnak, pusztán a tudományos leírás céljait szolgáló formának, hiszen mind a jelenség természetét, mind logikáját illetően előzetes előfeltevésekről árulkodik. Ebben az értelemben mondja azt Giorgio Agamben (2005), hogy a kivételes állapot nem valamilyen jogi állapot, mind például a háború joga, hanem magának a jogi rendszernek a felfüggesztése. A hazai irodalomban a kivételes állapot, a szükségállapot, valamint a rendkívüli állapot kifejezéseket váltakozva használjuk. Erre tekintettel magam is így járok el ebben az írásban: mind a három terminológia mutatja azt, hogy „normál” jog struktúra felülírásra kerül a politika által.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.