Az izraeli helyzet sok rokon vonást mutat a magyarral: előre tör az illiberalizmus, de társadalmilag lenne igény a baloldali politikára. Izrael a vélhetően legegyenlőbb nyugati-típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált, miközben a baloldal helyzete meglehetősen kilátástalan. Lássuk az okokat!

Győri Gábor

A közelmúltban egy izraeli csoportnak tartottam előadást a magyar politikai helyzetről, és a hallgatók számos ponton bólogattak: igen, ugyanez történik nálunk, Izraelben − mondták. A növekvő kormánypárti médiakoncentráció, a nemzetfogalom kisajátítása, az ellenzék hazaárulónak bélyegzése, a civiltörvény, a korrupció, a Soros-ellenes propaganda, stb. – egyre több a szomorú párhuzam a magyar és az izraeli közélet között. Nem csoda, hogy az Orbán-kormány által néha sunyi csendben, néha nyíltan, de mindenesetre kitartóan épített Horthy-kultusz, valamint az antiszemita közírók dédelgetése ellenére Orbán és Netanjahu egymásra találtak: az illiberalizmus és a Soros-ellenesség által teremtett értékközösség mindkét oldalon felülírja az adott politikai táborok potenciális ellenérzéseit.

Egyúttal lényeges különbségek is maradtak. Így például Magyarországon az egyértelműbb korrupciós összefonódások ellenére (vagy éppen azért) sem képzelhető el, hogy a rendőrség Orbánt több ízben órákig kihallgassa, mint ahogy az sem, hogy tanácsadói sorra ellene valljanak. Benjamin Netanjahu miniszterelnök karrierje sok tekintetben Orbánéra hajaz: egy kivételesen tehetséges és kivételesen gátlástalan politikus, aki nemzedéke meghatározó vezetőjévé vált, és akivel elválaszthatatlanul összefonódik az országa sorsa. Mindazonáltal Orbánnal szemben Netanjahunak egyelőre nem sikerült a jogállami intézmények teljes Gleichschaltungja, és a magyar mértékhez képest szerény, de nyilvánvaló korrupció potenciálisan a veszte lehet – három volt tanácsadó vádalkuja, állítólagos hangfelvételekkel megtoldva még egy miniszterelnök esetében is elegendő bizonyíték lehet, hogy csak a jogállamiság kiiktatásával lehessen kibújni alóla. Netanjahu meggyengült helyzetét tetézve a koalíciós partnerei kemény követelésekkel állnak elő, hogy a pozíciójáért küzdő miniszterelnök megmentéséért minél nagyobb árat tudjanak a saját bázisuknak kicsiholni. Netanjahu kínos lavírozása a vallásos és a szekuláris jobboldal között aligha erősítheti azt a benyomást, hogy nem a saját politikai túlélése (ami jó eséllyel egyúttal az utolsó védőbástyája a börtön ellen is) állna a tevékenysége középpontjában.

Egy ilyen helyzetben az izraeli baloldalnak rajtra készen kellene állnia, hogy a jobboldal erkölcsi válságát kihasználva egy esetleges előrehozott választáson új irányt adjon az izraeli politikának, azt egy demokratikusabb, békepártibb és szociálisabb irányba vezetve. Ehelyett a közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy egy előrehozott választáson a miniszterelnök pártja, a Likud megerősítené (!) a parlamenti pozícióját, míg a baloldal tovább gyengülne. Bár egy ilyen baljós árnyak homályában zajló választás dinamikája kiszámíthatatlan, úgy tűnik, a jobboldali szavazók a korrupciós vádak ellenére egyelőre kiállnának a miniszterelnök mellett, és a jobboldali bázis messze erősebb, mint a baloldali.

Domináns biztonspolitikai diskurzus

Az izraeli baloldal szűk két évtizede válságban van, és nincs sok arra utaló jel, hogy ebből ki tudna lábalni. A balközép válsága és a populista jobboldal erősödése nem éppen szokatlan jelenség a mai világban, de a szokványos okok mellett az izraeli helyzetben speciális elemek is megjelennek.

Minden politikai rendszerről elmondható, hogy bizonyos tekintetben különleges vagy egyedi, de aligha vitatható, hogy a nyugati jellegű demokráciák körében Izrael politikai rendszere és helyzete szokatlanul sok rendhagyó elemmel rendelkezik. A legfeltűnőbb különbség a biztonságpolitika minden egyéb közpolitikai ágazat rovására megjelenő túlsúlya. Bár 8,2 milliós népességével Izrael mindössze a 100. helyen szerepel a világ országainak népességi rangsorán, a védelmi kiadásait tekintve 14. helyen áll, és még ez sem veszi figyelembe az összes biztonságpolitikai kiadást, hiszen például annak jelentős része a rendőri feladatokban is megjelenik. A balliberális Ha’aretz napilap szerint Izrael a költségvetésének hozzávetőlegesen 20%-át költi védelmi kiadásokra (és ugye kérdés, hogy ebben minden költség megjelenik-e, mint például a hároméves katonai szolgálat a férfiak, a kétéves szolgálat a nők esetében, illetve azt követően az évente egy havi tartalékos szolgálat – mindennek gigantikus költsége van a nem kitermelt gazdasági termék formájában), de konzervatívabb becslések szerint is az állami költségvetés körülbelül 400 milliárd sékelre rúgó (nagyjából a teljes magyar gazdasági összterméknek megfelelő kb. 30 ezer milliárd forint) kiadásainak körülbelül hatoda a szűken értelmezett védelemre megy el.

Ez nyilván csökkenti az egyéb kiadási területekre fordítható összegek mértékét, és így korlátozza a baloldali politika által kiemelten fontosnak tartott szociál-, oktatás- és egészségügypolitika rendelkezésére álló keretet.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök. Illiberalizmus, Soros-ellenesség, populizmus

Néhány más demokráciával ellentétben azt sem lehet mondani, hogy a biztonságpolitika jobboldali ügy lenne. Születésétől fogva a biztonságpolitikai és az azt övező diskurzus az izraeli politika központi szereplője. És bár máshogy közelítenek a kérdéskörhöz, eme központi szerep a bal- és jobboldalra egyaránt igaz. Nemrég az izraeli jobboldali politika által erőteljesen támadott, de nemzetközi díjakkal elhalmozott Foxtrot című film rendezője, Samuel Maoz a Magyar Narancsban mesélte a szívszorongató történetet, hogy az iskolába járáshoz folyamatosan későn kelő lányát, aki az óráról való késést a meglehetősen drága taxizással igyekezett elkerülni, buszra parancsolta a kényelmes kocsikázás helyett. De már az első napon felrobbant a busz, amin Maoz lánya elvileg utazott, és az egy óra, amíg kiderült, hogy gyermeke lekéste a járatot, a rendező életének legborzasztóbb órája lett. De a terror, a háború és a megszállás más izraeli baloldali korifeus életművében is mély nyomot hagyott.

A jelenlegi baloldal válsága jelentős mértékben a baloldal békepolitikai megközelítésének válsága is.

A baloldal válasza az izraeli-arab, illetve az izraeli-palesztin konfliktusra a Simon Peresz által kitalált, Jichak Rabinnal közösen végrehajtott Oslói békeszerződés volt. Oslo azonban a gyakorlatban elbukott, és sok izraeli szerint elvileg is kizárt volt, hogy sikeres legyen, mert a palesztin fél még soha nem volt/soha nem vevő a békére, illetve nem is biztos, hogy a sikere kívánatos lenne, mert a végcélja, a Jordántól nyugatra lévő területek megosztása egy izraeli és palesztin állam között óhatatlanul a bibliai Izraelhez tartozó területekről történő lemondást jelentene, amit az erősödő izraeli szélsőjobb túl nagy árnak tekint a békéért.

Bár a legtöbb közvéleménykutatásból az rajzolódik ki, hogy az izraeli társadalom jelentős hányada még hisz a béke elvi lehetőségében, ugyanez a közvélemény többségében kiábrándult abból a konkrét reményből, hogy az újabb intifádát, az időnként felerősödő terrorhullámokat generáló palesztin ellenoldal jelenleg megfelelő partner tudna lenni.

Egyúttal az izraeli baloldal politikai válasza erre a kihívásra a választók szemében annak naivitása miatt megbukott, míg a jobboldal Netanjahu alatt a terrorizmus visszaszorításának kizárólagos lencséjén keresztül szemlélve sikeresen menedzseli a problémát:

azaz lényegében többnyire sikeresen marginalizálta az izraeli megszállás problémáit, a terrorizmustól kezdve az etnikailag és jogilag idegen terület megszállásának erkölcsi dilemmáival együtt.

A terrorizmus ugyan maradt mint probléma, de érzékelhetően csökkent, és az arab országok olykor feszült, de fenntartható fegyvercsendben élnek együtt Izraellel. Mindeközben a neoliberális politika mellett a gazdaság szekere jól megy, a GDP növekedést az OECD 2018-ban 3% felé becsüli, és 2019-re 3,5% növekedést prognosztizál; 4.2% munkanélküliség és emelkedő bérek mellett belátható, hogy miért nem elsöprő az elégedetlenség Izraelben (a szociális-gazdasági vonalra, az utóbbi kijelentést jelentősen árnyalva azonban még visszatérek). Tehát per pillanat Izrael helyzete a választók szemében egyáltalán nem rossz, különösen összehasonlítva korábbi gazdasági válságok és/vagy terrorhullámok, esetleg háború által sújtott időszakokhoz viszonyítva. Egyszerűen kevés a nyomás ahhoz, hogy a dolgok változzanak, illetve a választók nagyszabású irányváltást követeljenek.

Baloldali gyökerek

A baloldal válságának az okai azonban a pillanatnyi helyzetnél mélyebbre nyúlnak, és olyan strukturális problémákból is erednek, amelyekre az aktuálpolitikai eszközökkel nehéz – bár nem lehetetlen – reagálni. Az izraeli politikát már az államalapítást megelőzően, és aztán onnantól még évtizedekig európai ihletési baloldali eszméket követő politikusok és pártok dominálták. Bár volt jobboldali cionizmus, a zsidó nemzeti eszme fő irányvonalát a Kelet-Európából származó, az ottani politikai légkörben (ahol az antiszemitizmus jellemzően a reakciós jobboldalhoz kapcsolódott, míg a zsidók társadalmi befogását és egyenjogúságát rend szerint a baloldali és liberális erők pártolták) szocializálódott, döntően baloldali zsidók adták.

Ebből eredően a szociáldemokrata irányultságú Munkáspárt volt sokáig az izraeli politika domináns pártja, és 30 évig töretlenül ők adták a miniszterelnököt és a mindenkori legerősebb kormánypártot.

Bár egy erős kommunista szubkultúra ellenére végül egyértelműen kapitalista alapokra épült az izraeli gazdaság, és az ország a liberális nyugat-európai alkotmányos modellt követte, a politikai vezetés baloldali elkötelezettségének köszönhetően a korabeli szakértők szerint a piacgazdaságnak szociáldemokrata vállfaja kerekedett felül: a Nobel-díjas közgazdász Paul Samuelson népszerű közgazdaságtani tankönyvében még ezt írta 1970-ben: „Melyik országban van a legnagyobb egyenlőség ma? … Amennyiben a nem kommunista világra szorítkozunk, úgy az általános vélekedés szerint Izrael állam állhat e tekintetben a csúcson.”

Itt most nincs tere ennek bővebb kifejtésének, de mindenképpen említésre méltó, hogy a demokratikus szocialista gyökerek mellett az izraeli vezetés az első pillanatoktól fogva pragmatikus is volt – ebben már az első, 1948-1963 között egy szűk kétéves megszakítás híján folyamatosan kormányzó David Ben-Gurion miniszterelnök személyiségének lenyomata is erősen megjelent. Ez elkerülhetetlen volt, mivel Izrael létezésének első pillanatától fogva háborúban állt a népességet tekintve jóval nagyobb arab szomszédokkal, és az egzisztenciális nyomás folytán az ideológiai megfontolások háttérbe szorultak.

Demography is destiny

Egyenlőség ide, pragmatizmus oda, a baloldal pártpolitikai hegemóniájának jelentős mértékben egy politikailag kontrollálhatatlan, de hatalmas hatású tényező tett be: a demográfiai átalakulás,

azon belül három nagy változás, amely évtizedekre kihúzta a talajt a baloldal lába alól. Mivel az alábbiakban három különböző társadalmi csoportról lesz szó, előjáróban szeretném leszögezni – egyfelől obligát módon, de másfelől mély meggyőződésből –, hogy minden érintett csoport esetén tendenciákról beszélünk, és nem a teljes csoportokról, nem az egyénekről, hanem azok vélelmezett többségéről. Ettől függetlenül mindhárom lent bemutatott csoport önmagában is rendkívül heterogén.

Időben és valószínűleg a baloldalra (meg általában) kifejtett hatásában az első itt említendő demográfiai átalakulás az arab államokból Izraelbe áttelepülő, sok esetben menekülő zsidókhoz kapcsolódik. Az ún. szefárd zsidók (anno Spanyolországból elűzött, az arab és néhány más déli országba, mint például Görögországba menekült zsidók leszármazottjai) hagyományai, kulturális és társadalompolitikai felfogásai jelentősen eltértek az askenázi európai (Izraelben túlnyomórészt kelet-európai) zsidókétól. A lényeges különbségek között szerepelt a szekuláris-szocialista hagyományok hiánya, valamint sok esetben a személyes érintettség kapcsán (főleg a menekülés traumatikus élménye) az arab országokhoz történő ellenségesebb, kevésbé pragmatikus viszonyulás. S bár a gyengébb gazdasági helyzetük elvileg nyitottabbá tehette volna ezt a réteget egy baloldali politikára, az izraeli askenázi elit vélt vagy valós arroganciája, ami a Munkáspárt politikai dominanciájában is testet öltött (az askenázi kulturális és gazdasági hegemóniával karöltve), ezt a fajta azonosulást megnehezítette.

A különböző források eltérő becslést adnak arra vonatkozóan, hogy mikor-hogyan alakultak a többség-kisebbség arányok az askenázi és a szefárd zsidók között (és a gyors keveredés miatt egy idő után az arányok nyomonkövetése értelmét vesztette), de az elég egyértelmű, hogy amikor a Munkáspárt az 1970-es évek második felében először választást vesztett Izraelben, akkor az arab országokból származó zsidók aránya is az addigi csúcsponton volt. Ettől függetlenül a választási vereségben nyilvánvalóan döntő szerepet játszott a gazdasági válság és főleg a társadalmilag traumatikusként megélt, kétes végeredményű 1973-as Jom Kippur háború is. De ahhoz, hogy az aktuális események ilyen jellegű hatást tudjanak kifejteni, szükség volt az ideológiailag elkötelezetlen, de az eddigi elittel és annak értékeivel szemben szkeptikus szavazók tömeges megjelenése a politikai rendszerben.

A szefárd bevándorlási hullámot követte a Szovjetunió összeomlásával az addig visszatartott orosz zsidóság egy milliót is elérő bevándorló tömege.

Az orosz zsidók egyfelől askenázik voltak és többnyire mélyen szekulárisak, másfelől viszont körükben sok esetben mély nyomott hagyott a negyven év szocreál mentalitása, aminek hatása Magyarországon is tapasztalható:

az ideológiai sallangként lejáratott baloldali értékek elutasítása, egy bizonyos mértékű társadalompolitikai konzervatívizmus (ami jelen esetben szétvált a vallási konzervativizmustól), valamint egy erősen szkeptikus attitűd a helyi etnikai „ellenféllel”, a palesztinokkal, illetve az izraeli arab kisebbséggel, valamint általában az arab országokkal szemben. Bár a vallási kérdésekben erősen a liberális oldal felé húznak az orosz zsidók, ettől eltekintve nem nagyon tudnak azonosulni a baloldallal.

Harmadik helyen szerepel az erősen vallásos zsidók növekvő befolyása az izraeli társadalomban. A befolyásos vallásos pártok sokszor pragmatikus szerepet töltöttek be az izraeli politikában, azaz bal- és jobboldali kormányokat egyaránt támogattak, amíg azok a főbb követeléseiket elfogadták, de a vallásos szavazók a legtöbb, Izraelben komoly szerepet játszó kérdésben mégis jobbra húznak, és ráadásul a vallásosok körében is egyre növekvő szerepet játszanak a Nagy-Izraellel gondolata mellett elkötelezett, ideológiailag szélsőjobbhoz tartozó szavazók. A vallásos társadalmi csoportok szerepének növekedése jelentős mértékben annak köszönhető, hogy rend szerint jóval több gyermeket vállalnak, és bár gyakran van lemorzsolódás, azaz a gyermekek egy része szekularizálódik, többségük megtartja az erős vallásos elköteleződést, ami a baloldali, a szekularitás mellett elkötelezett pártok támogatását általában kizárja.

Akkor reménytelen a baloldal helyzete?

Rövidtávon mindenképpen. Természetesen lehet minderre azt mondani, hogy a politika a lehetséges művészete, meg hogy végeredményben a (baloldali) politika is csak egy termék, mint a mosópor, a megfelelő marketinggel mindent el lehet adni mindenkinek. De ez nincs így: sokféle indokból szavaznak az emberek, de az alapvető ideológiai meghatározottság (ami rendszerint egy kulturális, társadalmi stb. meghatározottság is) nagyon sok esetben perdöntő. Nem lehet egy 3,3 milliós népességhez (Izrael 1973-ban, amikor a baloldali dominancia véget ért) hozzáadni 4-5 millió, javarészt az addigi többségtől eltérő ideológiai meggyőződésű embert, anélkül hogy gyökeresen megváltoznának az addigi domináns ideológia politikai lehetőségei, befolyása.

Jelenleg az izraeli népesség 9%-a ún. ultra-ortodox, de ennél szélesebb az ideológiailag jobbra hajló vallásosok rétege (viszont az ultra-ortodoxok egy része nem foglalkozik a világi politikával), míg kb. egymillió körül van az 1990 óta érkezett volt Szovjetunióból származó bevándorlók száma, és e felett a szefárd bevándorlók és leszármazottjainak száma is. Az utóbbi két csoport ugyan folyamatosan asszimilálódik és keveredik az izraeli olvasztótégelyben, de amíg a politikai kötelékek feloldódnak és nagy tömegben „újraoszthatóvá” válnak, az bizony sok éves projekt.

Feltarthatatlan hanyatlás

A baloldal nagy pártja erre a kihívásra eddig főleg a válságban lévő pártokra jellemző módon reagált. Ha nincs vonzó mondanivalód, akkor legalább egy vonzó jelölttel indulj: 1992-ben Jichák Rabinnal a baloldal az utolsó nagyszabású választási sikerét érte el (bár nem az utolsó győzelmét), akkor egy népszerűtlen jobboldali Likud 25 százalékával szemben majdnem 35 százalékot kapott, és további majdnem 10 százalékot hozott a koalíciós kormányzásba a kisebb baloldali párt, a Meretz. De már ezen a választáson sem a Munkáspárt vagy annak programja vitte a prímet, az elemzők szerint a választók leginkább Rabin személyével szimpatizáltak. Az azt követő hat választáson viszont 2013-ig a Munkáspárt szavazatainak aránya lényegében folyamatosan csökkent, végül átmenetileg 10% alá esve. A baloldal mélypontján, 2009-ben a két ún. cionista baloldalhoz tartozó (azaz nem arab és nem internacionalista kommunista) párt együtt mindössze 13%-ot kapott.

Rabin 1995-ben történt meggyilkolása óta sokan megfordultak a Munkáspárt élén, a Nobel-békedíjas Simon Peresztől kezdve több tábornokon, egy népszerű ex-államfő (és szintén tábornok) fián keresztül egy szakszervezeti vezetőig, de a Munkáspárt hanyatlását megállítani egyik sem tudta. A 2015-ös választáson már nem is indult külön a baloldali „nagy”-párt, csak egy jobbközép erővel összeállva tudta visszaszerezni a vezető ellenzéki szerepét.

Avi Gabbay, üzletember baloldali ambíciókkal
Forrás: Wikimedia commons

Tavaly végül a Munkáspárt az eddigi legmerészebb lépést tette: a politikai újoncnak számító, pár éve még jobboldali üzletember, és a Munkáspártba csak 2016-ben belépő Avi Gabbay hajszálnyival ugyan, de legyőzte a teljes tagság körében tartott belső választáson a párt, valamint a szakszervezeti szövetség volt elnökét, a tapasztalt Amir Peretzt.

Függetlenül attól, hogy Gabbay mennyire tehetséges, a még mindig részben jobboldali nézeteket valló pragmatikus és gazdagságát nyíltan vállaló politikai újonc pajzsra emelése a párt részleges önfeladását jelenti.

Egyúttal azonban megtestesíti azt a reményt, hogy egy alapvetően jobboldali közegben a társadalmi ideológiai főáramlatához történő visszakapcsolódás révén legalább nyomokban ismét megjelenhet a baloldali politika, már amennyiben Gabbay valóban beváltja a személyéhez fűződő reményeket és képes lesz a jobbközép szavazók számára elvileg vonzóbb politikai perszonáját szavazatra fordítani – a közvéleménykutatások szerint eddig ez nem következett be. De még ha sikeres is lesz Gabbay, akkor is joggal tehető fel-a kérdés, hogy ez baloldali sikernek számít-e majd.

Igény lenne rá

Az izraeli helyzet érdekessége, hogy társadalmilag mindenképpen lenne igény a baloldali politikára.

Izrael ugyanis a vélhetően legegyenlőbb nyugati-típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált.

1979 óta folyamatosan nő a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, és egy 2013-as kutatás szerint Izraelben volt a legnagyobb a szakadék a felső 10% és a középső decilis jövedelme, illetve a középső decilis és az alsó 10% között. Emellett a segélyek/újraelosztó mechanizmusok hatása a háztartások jövedelmére itt volt a legalacsonyabb az USA után (érdekes ezen a ponton arra is utalni, hogy a 2005-ös adat szerint akkor Magyarországon volt Svédország után a legnagyobb az alacsonyabb jövedelműek irányába történő állami újraelosztás hatása). Más szóval a szociálpolitika hatása az eleve nagyszabású piaci egyenlőtlenségre minimális volt. Ez együtt járt a gazdasági periférián élők növekvő nélkülözésével, például a gyermekszegénység növekedésével is. Az alapvető trendet más kutatások is megerősítették.

2011-ben végül átmenetileg, de kitört a felgyülemlett szociális frusztráció és egy nagyszabású, az Occupy Wall Street-et pár héttel megelőző hatalmas demonstrációban, és egy azt követő sátoros tiltakozásban öltött testet. A legnagyobb, országszerte koordinált tüntetés keretében csak Tel Avivban 300 ezren mentek az utcára, ami egy 8,5 milliós, számtalan törésvonal mentén megosztott társadalomban igen jelentős szám (a balos Tel Avivhoz képest a többi városban rendezett tüntetés jóval kisebb volt). A tüntetők a mindennapi létfenntartás nehézségei, a drága megélhetés, azon belül különösen a magas lakhatási költségek ellen tiltakoztak. Egyúttal azonban a sajtóbeszámolók szerint azért is különleges volt a demonstrációsorozat, mert a baloldali túlsúly ellenére különböző hátterű demográfiai csoportokat mozgatott meg, beleértve a szegény vallásosokat, az alsó rétegekben jelentősen felülreprezentált szefárd zsidókat, valamint az izraeli arabokat is.

Orbánhoz hasonlóan Netanjahu is kiemelten fogékony a közhangulatra, és ezért az egyébiránt erősen neoliberális politikát folytató, a rendőrség vádjai szerint a gazdasági vezetőkkel a korrupcióig elmenő jó viszonyt ápoló miniszterelnök kormánya is reagált tárgyalással és némi kisebb engedménnyel (amellett, hogy pártja, a Likud folyamatosan a népszerűtlen baloldalra akarta rátolni a tüntetéssorozatot).

A tüntetés egyik szervezője, a 2011-ben mindössze 26 éves Stav Shaffir nem sokkal később a Munkáspárt színeiben a legfiatalabb női parlamenti képviselő lett Izrael történetében, és sokan a baloldal új leendő csillagát látják benne. Shaffir 2015-ben egy elhíresült beszédben egy ürességtől kongó ülésteremben, néhány rá sem hederítő kormánypárti képviselő jelenlétében élesen ment neki a jobboldalnak a növekvő egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a burjánzó korrupció miatt, megfogalmazva azt a krédót, amely miatt egyesek a baloldal legfőbb reményének látják: „Ne oktassatok ki minket a cionizmusról, mert az igazi cionizmus azt jelenti, hogy egyenlően osztjuk fel a költségvetést az állam összes polgára között. Az igazi cionizmus azt jelenti, hogy gondoskodunk a gyengékről. Az igazi cionizmus a szolidaritás, nem csak a harcban, hanem a mindennapi életben is.”

Egyelőre azonban mind Shaffir komolyabb szerepe, mind a baloldali fordulat ígérete a jövő zenéje.

Az izraeli közéletben és pártpolitikában a biztonságpolitikai diskurzus változatlanul mindent dominál, és nincs kilátás arra, hogy a vitathatatlan szociális feszültségek képesek lesznek felülírni annak primátusát.

Amíg az izraeli választók szemében a jobboldal jelentősen kompetensebbnek tűnik e téren, addig a baloldal legfeljebb egy nagyon széles bázison nyugvó koalíció keretében tud labdába rúgni, és azon belül sem valószínű, hogy vezető szerepet tudna betölteni.

Tamar Zandberg. Nem mindegy ki áll a háta mögött
Forrás: Wikimedia commons

Ezért miközben a fiatal munkáspárti képviselő Shaffir szenvedélyes baloldali beszéde után két évvel egy, a párthoz frissen csatlakozott, alapvetően jobboldali férfit választottak a párt élére, a kisebbik (és baloldali szemmel sok tekintetben ígéretesebb) baloldali pártnál, a Meretznél is fordulat következett be, és a közelmúltban a párton belüli versenyben a szélsőbal jelöltjével szemben egy pragmatikus és dinamikus jelölt, a 41 éves Tamar Zandberg nyerte el a pártelnöki pozíciót, azzal az ígérettel, hogy némi középre fordulással kormányképessé teszi a balszélre szorult és alacsony támogatottságot élvező formációt. Alig pár héttel később azonban Zandberg botrányba keveredett, amikor a cáfolata ellenére megerősítést nyert, hogy kampányát egy, a szélsőjobbnak dolgozó, a baloldal démonizálásában és lejáratásában korábban élen járó spin doctor segítette. Bár a hasonlat korántsem tökéletes, de azért ez mégis egy kicsit olyan, mintha Magyarországon úgy nyerné el valaki egy baloldali párt vezetését, hogy Habony Árpád titokban tanácsot ad neki. Ebből is látszik: az izraeli baloldal előtt még rögös út áll.

Címfotó: Az izraeli parlament, a Kneszet épülete Jeruzsálemben – Joshua Paquin, CC, Wikimedia

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.