Manapság a párkapcsolatokra vonatkozó tudás előállításának és terjesztésének feladatát leginkább a pszichológia (és a coaching) vállalja magára. A párkapcsolati problémák jelentős része azonban nem az egyéni vagy az egyének közötti szinten alakul ki, ezért a velük kapcsolatos pszichológiai tudást érdemes visszailleszteni a történeti kontextusba.

Fáber Ágoston

Általánosan elterjedt vélekedés, hogy a nyugati világban a házasság és a család válságban van. Kétségtelen tény, hogy – legalábbis a 60-as évektől kezdve – a legtöbb európai országban szinte folyamatosan csökken a házasságkötések gyakorisága.

Míg az 1960-as évek elején Európában még évente hozzávetőlegesen 2,5 millió házasság köttetett, addig ez a szám az 1990-es évekre kétmillió alá csökkent, jóllehet eközben az európai népesség száma 20%-kal növekedett (Hadas 2016: 532–533). Emellett Amerikában is azt látjuk, hogy az 1960-as és az 1980-as évek között a válási arány hozzávetőlegesen megduplázódott (Illouz 2012: 60). E tekintetben Magyarország is a nyugati országok általános trendjéhez illeszkedik: a házasságkötések száma 1949 óta szinte folyamatosan csökken, a válásoké pedig nő, sőt 1000 házasságkötésre még 1980-ban is csak 346 válás jutott, 2011-re viszont már 649.[1]

A házasságkötések és a válások számának alakulása Magyarországon 1947 és 2015 között[2]

Nagyjából 2010 után e tekintetben néhány európai országban némi korrekció mutatkozik. Csehországban, Romániában, Szlovákiában, Bulgáriában, Magyarországon és a balti államokban ismét emelkedett a házasságkötési hajlandóság (Murinkó és Rohr 2018: 25), azonban e trend tartósságával kapcsolatban joggal lehetünk szkeptikusak, mivel továbbra is igaz, hogy az első házasságkötés és az első gyerek megszületése egyre későbbre tolódik, és a házasságon kívüli „alternatív” együttélési formák is egyre gyakoribbakká és elfogadottabbakká válnak.

Ezért az egyszülős vagy a mozaikcsaládokat – amelyekben a ma és a közeljövőben megszülető gyerekek nagy része vagy akár többsége fel fog nőni – egyre kevésbé indokolt a pszichológiai, szociológiai vagy ismeretterjesztő könyvekben az „alternatív” párkapcsolati vagy családmodellek címszó alatt tárgyalni.

A párkapcsolati ciklusok ugyancsak rövidülni kezdtek az elmúlt évtizedekben: a házasságkötések száma és átlagos hossza – legalábbis a 20. század utolsó három évtizedében Franciaországban (Boltanski 2004: 138–139) – csökken, a válások száma pedig itt is – ahogyan Skandináviában, hosszú távon pedig Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban is (Hadas 2016: 533) – nő, és főleg a nagyvárosokban egyre többen élnek egyfős háztartásokban (Beck és Beck-Gernsheim 1995: 9, 15). Nagyon úgy tűnik, a beépített elavulás (built-in obsolescence) nemcsak a nagyiparilag előállított tömegtermékeket, de a párkapcsolatokat is sújtja.

A párkapcsolatok válságának hátterében a pszichotudományok és segítő irányzataik gyakran az egyén vagy a párok közös pszichés „elakadását”, a párkapcsolati problémákkal és az aktuális érzelmekkel kapcsolatos rendszeres kommunikáció hiányát, a gyerekkorban kialakuló és továbbélő ambivalens vagy elkerülő kötődési mintázatokat, esetleg az egyik vagy mindkét fél esetében a szülőről való leválás elmaradását vélelmezik.

Történeti perspektívából nézve azonban a helyzet sokkal árnyaltabbá válik, és a problémák gyökerét is egészen máshol kell megragadnunk.

Ha csak a késő középkortól tekintjük át a tendenciákat, akkor a következőket látjuk: a házasságkötésben Európa nagy részén a családi – vagyoni, vallási vagy mezőgazdasági munkaszervezési – kényszerek szerepe fokozatosan csökken, ezzel párhuzamosan pedig egyre fontosabbá válik a szerelemeszmény követése.

A házasság tradicionális formájában egyáltalán nem volt elvárás, hogy a felek bensőséges érzelmi viszonyba kerüljenek egymással,

és a korabeli statisztikai adatok tükrében nem túlzás azt állítani, hogy a rendkívül magas gyermekhalandóság miatt a fogamzásgátlás 18. végi elterjedéséig a közösülés is potenciális veszélyt jelentett az anya és az újszülött életére.[3] (A megszületett, de nem „tervezett” csecsemőket pedig – ez főleg Franciaországban volt bevett gyakorlat – dajkához adták. Márpedig a dajkaság egyfajta születés utáni passzív abortusz, „»objektíve« rejtett gyermekgyilkosság” volt). A születéskor várható élettartam és a házasságban potenciálisan eltölthető idő minimum a duplájára nő, a család fogalmából pedig fokozatosan kikerülnek az oldalági rokonok, a nagyszülők, a dédszülők és értelemszerűen mindazok, akik a család magját alkotó házastársak egyikével sem állnak vérrokonságban. Azok a sokrétű (gazdasági, nevelési, felügyeleti, gondozási, lelki stb.) feladatok, amelyeket korábban nem kis részben a kiterjedt család perifériája látott el, a nukleáris családban egyre nagyobb mértékben a házaspárra (a nucleusra, vagyis a magra) és részben a hol jobb, hol rosszabb minőségű intézményi hálózatra (bölcsőde, óvoda, iskola, napközi, kórház, pszichológus) hárulnak.[4]

Ma a 30 éves korban házasságra lépő feleknek elvileg nagyjából 50 éven keresztül kellene kapcsolatukat értelemmel és intimitással megtölteniük, gyerekeiket eltartaniuk és felnevelniük, saját életcéljaikat egymással újra és újra összehangolniuk. Emellett egyre erősebbé válik az az elvárás, hogy a házastársak vagy ifjú szülők tágabb családi segítség nélkül is megálljanak a saját lábukon, de a térbeli mobilitás fokozódása miatt egyébként is egyre kevesebb segítséget kapnak felmenőiktől és oldalági rokonaiktól, ez pedig súlyosan megterheli a párkapcsolatokat (Bánki 2018: 106).

Ezzel párhuzamosan a hagyományos „élethosszig tartó hosszú házasság” helyett az érzelmileg is kielégítő párkapcsolat kerül fókuszba, amelynek fenntartása sokkal több érzelmi – vagy akár anyagi – befektetést igényel, mint a házasság tradicionális formája, amelynek valódi összetartó erejét a nyílt közös anyagi érdekek, a vallási vagy kisközösségi normák, és a házasság tulajdonképpeni felbonthatatlansága jelentette – még ott is, ahol a válást törvényileg engedélyezték, egészen a közelmúltig erős stigmát jelentett.

A munkából gyakran elcsigázottan hazatérő feleknek alig marad energiájuk az előttük otthon mosatlan edényként egyre csak halmozódó érzelmi munka elvégzésére – és egyre több embernek csak vagy munkája, vagy ráérő ideje van, a kettő együtt ritka.

Mindennek következtében a mai kor viszonya az érzelmekhez meglehetősen ellentmondásossá válik.

Egyrészt a kapcsolat első számú összetartó erejévé vált, másrészt viszont sokkal bizonytalanabb alapot jelentenek egy kapcsolat szempontjából, mint akár a szigorú kisközösségi normák, akár a házasságban egyesülő két család anyagi érdekei.

A párkapcsolat e történeti távlatban meglehetősen új típusát Anthony Giddens (1992: 58) „tiszta kapcsolatnak” (értsd: saját létjogosultságát kizárólag önmagából merítő kapcsolatnak), Eva Illouz pedig „az érzelmi autentikusság rezsimjének” (Illouz 2012: 31) nevezi, mivel azonban az érzelmek „bizonytalanok, törékenyek és tökéletlenek” (Badinter 1999: 15), komoly kihívások elé állítanak mindenkit, aki megpróbál rájuk tartós kapcsolatot építeni. Feltehetőleg ebből a tényből adódik a mai kor „fecsegő” érzelmessége, amely nem egyszerűen az érzelmek megélését, hanem azok folyamatos figyelését, elbeszélését, megosztását, összeegyeztetését jelenti egy kapcsolatban – és ez gyakran elvarázstalanítja a kapcsolatot. A mai párkapcsolatok tehát – legalábbis történeti perspektívában és főleg a középosztály esetében – fecsegő kapcsolatok. Vagyis gyakran úgy fest, hogy a felek nem túl keveset, hanem inkább túl sokat beszélnek egymással saját érzelmeikről – hiszen erre kényszeríti őket a gyanú: vajon melyik pillanatban fog a másik véget vetni a kapcsolatnak?

Emellett az is fontos, hogy a szerelem „megtalálása” vagy „felélesztése” egészen addig nem merült fel feladatként, amíg 1. nem fogalmazódtak meg romantikus elvárások a házasságban, mert azok vagy nem jelentek meg szempontként, vagy azokat a felek – főleg a férfi – a házasságon kívül élték ki, és 2. a férfiak gyakran nem ahhoz a nőhöz kötődtek érzelmileg, aki számukra a házasság szilárd alapját biztosította.

Ugyancsak, az „elkötelezett” párkapcsolat kérdése is pusztán azóta merül fel, amióta az egyáltalán érzelmi elköteleződést igényel, vagyis amióta nem a holtig tartó házasság a magától értetődő együttélési forma.

Végül, a szerelemmel kapcsolatos felfogásunkat hosszú ideje – de legalább egy évszázada – az elvárások kettőssége feszíti. Egyrészt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy egy hosszú kapcsolat nem éghet folyamatosan ugyanazon a hőfokon, mint a kezdetekkor, másrészt mégis ezt a romantikus lángolást tekintjük mércének, amelynek felszítására időről időre, a hollywoodi tömegfilmipar hatására, piaci szolgáltatások bevonásával, vagyis önsegítő kézikönyvek, párkapcsolati tanácsadók, coachok és trénerek segítségével kísérletet teszünk. A tanács pedig gyakran így hangzik: a rohanó életben a kapcsolat izgalmának fenntartása érdekében „minden héten jelöljünk ki egy-egy napot, amikor minőségi időt töltünk a párunkkal”. A helyzetnek a paradox voltát Eva Illouz kiválóan ragadja meg, amikor ezen erőfeszítésekkel kapcsolatban a kitervelt spontaneitás (calculated spontaneity) és a megtervezett eredetiség (scripted originality) belső ellentmondásoktól terhes kifejezéseit használja. A paradoxon hátterében a szerelem és a párkapcsolat egyidejűleg jelen lévő, de egymásnak ellentmondó felfogása áll:

a szerelemre hol spontán éledő, mindent felperzselő és minden akadályt legyőző erőként, hol pedig inkább kemény munkaként tekintünk (Illouz 1997: 192–193).

Az eddig elmondottak alapján összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a mai, saját létokukat kizárólag önmagukból meríteni kénytelen kapcsolatokat legalább négy különböző probléma feszíti:

1. a tradicionális alapok megszűnésének elbizonytalanító hatása;

2. a kiterjedt család összes (gazdasági, nevelési, kommunikatív és érzelmi) feladatának áthelyeződése a kiscsaládra, és végső soron az egyénre;

3. a valóság és az elvárások közötti feszültség kialakulása, vagyis hogy egy jól működő, de megállapodott kapcsolat nagyon unalmasnak tűnhet a romantikus filmek és a szerelem perzselő tüzének felélesztését ígérő egyéb piaci szolgáltatások tükrében;

4. az a kényszer, hogy a párkapcsolatban szüntelen egyeztetni kell élettervekről és érzelmekről – az érzelmek folyamatos kommunikálásának pedig elvarázstalanító hatása is lehet.

Ha ebből a szélesebb perspektívából tekintünk a házasságok vagy a párkapcsolatok „korai” felbomlására, akkor azt látjuk ennek hátterében nem annyira a „felelősségvállalástól” vagy az „elköteleződéstől” való félelem, esetleg a „rossz kommunikáció” áll, hanem azok a történeti változások, amelyek olyan terheket rónak  az érintett felekre, amelyek korábban – száz évvel vagy akár csak néhány évtizeddel ezelőttig – egyáltalán nem is léteztek, és amelyek nyomása alatt a felek boldogságára összpontosító párkapcsolat jóval hamarabb felbomlik, mint a tartósságra orientált házasság tradicionális formája (amely egyébként mintegy mellékesen akár boldog is lehetett, de általában fel sem vetette a boldogság kérdését).

Egy pszichológiailag, intellektuálisan, érzelmileg vagy szexuálisan nem kielégítő kapcsolat, amely akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is évtizedeket kibírt, ma az egyéni boldogságkeresés ideológiájának hatására akár néhány év vagy hónap után felbomlik.

A történelmi változások és az uralkodó ideológia a mindig újabb és jobb partner megtalálása felé hajtják az egyént, legújabban pedig a Tinder és a hozzá hasonló társkereső applikációk is azt az illúziót táplálják, hogy „a sarkon túl ott van egy még jobb választás”, így ha nem akar az ember idő előtt „megalkudni”, akkor a keresésnek sosincs vége.

Az előbb elmondottak célja az volt, hogy lássuk, bizonyos társadalmi problémák – jelen esetben a házasságok „korai” felbomlásának – hátterében érdemes társadalomtörténeti okokat keresnünk, még mielőtt reflexszerűen a pszichotudományok eszköztárához nyúlnánk. A pszichológia számos kérdésben a segítségünkre lehet, de amennyiben – és ezt ismerte fel többek között a kritikai pszichológia is – kizárólag a bizonyos pszichológiai tünetektől szenvedő egyénben leli fel szenvedése gyökerét, ezzel gyakran többet árt, mint amennyit használ.

Címfotó: bantersnaps – Unsplash

Hivatkozott irodalom:

Badinter, Elisabeth (1999): A szerető anya. Az anyai érzés története a 17–20. században. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Bánki György (2018) in: Révai Gábor: Beszélgetések a szerelemről és a szeretetről – Csányi Vilmossal és Bánki Györggyel. Budapest: Libri Könyvkiadó

Boltanski, Luc (2004): La condition fœtale. Une sociologie de l’engendrement et de l’avortement. Párizs: Gallimard.

Giddens, Anthony (1992): The Transformation of Intimacy. Sexuality, Love and Eroticism in Modern Societies. Cambridge: Polity.

Hadas Miklós (2016): A demaszkulinizáció folyamata. Adalékok az európai dzsender rend hosszú távú átalakulásának vizsgálatához. Educatio 25(4): 527–537. Interneten: http://epa.oszk.hu/01500/01551/00098/pdf/EPA01551_educatio_2016_4_527-537.pdf.

Illouz, Eva (1997): Consuming the Romantic Utopia: Love and the Cultural Contradictions of Capitalism. Berkeley – Los Angeles – London: University of California Press.

Illouz, Eva (2012): Why Love Hurts: A Sociological Explanation. Cambridge – Malden: Polity.

Murinkó Lívia és Rohr Adél (2018): Párkapcsolat, házasságkötés. In Demográfiai portré 2018. Monostori Judit, Őri Péter és Spéder Zsolt (szerk.). Budapest: KSH Népességtudományi Kutatóintézet.

[1] Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xtabla/nepmozg/tablnep11_06.html és

[2] Forrás: http://www.ksh.hu/sajtoszoba_kozlemenyek_tajekoztatok_2017_02_14

[3] A szülők és a dajka olykor egymás nevét vagy lakhelyét sem ismerte, és hogy a gyerek túléli-e az utazást a dajka (külvárosi) lakóhelyére, egyáltalán épségben vagy akár élve visszakerül-e a szülőkhöz, mellékkörülménynek számított (Badinter 1999: 96–97). Badinter igen súlyos következtetésre jut: a korabeli statisztikai adatok tükrében nem túlzás azt állítani, hogy a fogamzásgátlás hiánya miatt a dajkaság egyfajta születés utáni passzív abortusz, „»objektíve« rejtett gyermekgyilkosság” volt.

[4] Ezzel párhuzamosan dúlák, coachok, babajóga-oktatók, motivációs trénerek, életmód-fesztiválok és önismereti csoportok csatornázzák be azt a lelki munkát, amelyet korábban a tradicionális családban vagy a szekularizáció előtt – ezzel nagyjából átfedésben – a vallási közösségben magától értetődő módon (és ellenszolgáltatás nélkül) végeztek.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.