Milyennek képzeled el a világot száz év múlva? Még jobban kizsákmányolják, elnyomják majd az akkor élőket? Vagy inkább egy véget nem érő posztapokaliptikus hajsza vár rájuk vízért, élelemért, üzemanyagért a kietlen senki földjén? Egyáltalán lesz még olyan, hogy emberiség? És kapitalizmus?

Bankus Tibor János

„Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”

Ezt az idézetet két emberhez is kötik, Fredric Jamesonhoz és Slavoj Žižekhez, de azt hiszem, igazán ismertté Mark Fisher tette. Mára már szinte közhely, a valódi súlyát viszont mégis csak akkor érzi át igazán az ember, amikor figyelmesen szemléli a világot. Fajok sokasága vívja haláltusáját, mások pedig olyan nyomorúságos életkörülmények közé szorultak vissza, amely csak igen nagy jóindulattal nevezhető egyáltalán életnek.

De nekünk, embereknek sem ígér sokkal jobbat a jövő.

Soha nem látott erejű viharok és méretű erdőtüzek, lelassuló és talán össze is omló Golf-áramlat, korábban elképzelhetetlen iramban olvadó sarki jég, emelkedő tengerszint. Menekültek milliói, akik háborút, zsarnokságot, nyomort akarnak maguk mögött hagyni. És emberek sokasága, akik rettegnek, hogy szépen, lassan teljesen feleslegesé válnak a kapitalista rendszer számára és elveszítik mindazokat a privilégiumaikat és azt a relatív jólétet, amit ma még élvezhetnek.

Nem nehéz úgy elképzelni az előttünk álló évtizedeket, hogy azok a mostani bizonytalan időkből olyan mélységbe rántják az egész emberi fajt, amelyet talán csak a világháborúk borzalmához lehetne igazán hasonlítani. Ahogy azt sem, hogy a technikai fejlődés vívmányait, amelyek az emberiség javát tudnák szolgálni, és sokmillió ember szenvedéseit lennének képesek legalább enyhíteni, elnyomásunk és kizsákmányolásunk fokozására használják majd fel.

Az emberiség történelme folyamán a technikai fejlődés szinte mindig nagy társadalmi, gazdasági és politikai átalakulások mozgatórugója volt.

Ma viszont, a történelem egyik leggyorsabb ütemű technikai fejlődése ellenére, mélységében nem változik szinte semmi. Igen, Facebookon és Discordon chatelünk, YouTubeot vagy TikTokot nézünk, Skypeon és Zoomon videótelefonálunk, a legújabb okos „kütyükkel” dobjuk fel és egészítjük ki az életünket, részmunkában és távmunkában dolgozunk.

A külsőségek, a felszín bizonyos elemei igenis változnak. De el tudod azt képzelni, hogy ne legyél (bér)munkavégzésre kényszerítve, hogy élhess? Vagy, hogy ne kelljen fizetned érte, hogy lakhass? Hogy legyen elég időd arra, amit, vagy akit szeretsz? Esetleg azt, hogy óriáscégek ne tegyék tönkre a bolygót, pláne mindenféle következmények nélkül? Vagy, hogy ne uszítsanak minket folyamatosan egymásnak vallásra, bőrszínre, szexuális orientációra, nemi identitásra, kulturális különbségekre, vagy akármire is hivatkozva?

Elképzelt és elveszett jövők

Ha visszamegyünk hatvan-hetven évvel az időben, az emberiség rengeteg jövőképpel rendelkezett. Számos ezek közül pedig valamilyen kapitalizmuson túli világot képzelt el. Egyfajta remény hatotta át a legtöbb jövőképet, remény egy másfajta jövőre. De mára már csak a kapitalizmus jövője maradt. Minden más alternatíva vagy csak szimplán eltűnt, vagy kompromittálódott, vagy integrálódott.

De milyen jövőt ígér nekünk a kapitalizmus? Vannak hamis tech-messiások és az ő csillogó-villogó és futurisztikus, de végső soron mégiscsak kapitalista ajánlatuk. Gazdagság, jólét, pazarló fényűzés, nagyobb vagyon, mint amit egy élet alatt el lehetne költeni és majd egyszer talán még a halhatatlanság is. De vajon ez a világ mindenki számára nyitva áll? Mi vár ránk, ha már a kapitalizmusnak semennyire sem fogunk kelleni?

És persze vannak kapitalista disztópiák. Ezek sokszor jobban rávilágítanak a rendszer hibáira és bűneire, mint az ezeroldalas elemzések. A legrémisztőbb pedig, amikor az ember rádöbben, hogy ezek legtöbbjétől nem is olyan sok választja el a jelent.

Sokan, sokféleképpen képzelik el a jövőt, de manapság az uralkodó gondolat, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája.

Vagyis akad néhány, de ezek a legtöbbször végső soron csak a múltat akarják visszahozni, megismételni. Újabb államszocializmus vagy államkapitalizmus – kinek melyik narratíva elfogadhatóbb –, a munkásság újbóli megszervezése valamilyen módon és valamilyen céllal, „társadalmi önkormányzás” – bár, hogy ez utóbbi kinek mit is jelent a gyakorlatban, az megint csak nem egyszerű.

A múlt legtöbb kísérlete, amely a kapitalizmust fel akarta számolni, vagy legalább csak korlátozni akarta romboló hatásait, így-vagy úgy, de véget ért és összességében kudarcot vallott, vagy hanyatlóban van és legfeljebb élet-halál harcban lévő lokális alternatívát jelent. De ugyanezeket a kísérleteket megismételve, még rosszabb feltételek között, vajon hogyan juthatnánk eltérő eredményre? Nem lehet, hogy valami egészen másra lenne szükség?

Nem véletlenül szokták mondani, hogy a kapitalizmus kitölti a teljes horizontot.

De el tudnánk egyáltalán képzelni egy olyan jövőt, ami e horizonton túl van, de nem a múlt és kísérletei egyfajta jövőként előrevetítve, és talán majd egyszer, valahol meg is valósulhatna?

Túl a horizonton

Mégis hol próbáljuk meg átlépni a kapitalizmus határait, hiszen oly sok mindenből tevődik össze? Kezdjük talán az egyik eredőjénél, a termelők és termelőeszközök szétválasztásánál. Hogyan lehetne ezt meghaladnunk? Nem kevesen próbáltak már erre a kérdésre választ adni így vagy úgy. Tegyünk erre egy kísérletet mi is, a technológia felől megközelítve ezt a kérdést.

A kapitalizmus létrejöttében a technikai fejlődésnek kulcsszerepe volt, hiszen, ha nem lenne lehetséges a tömegtermelés és nem lennének gyárak, kapitalizmus se igen létezhetne, legalábbis a mai formájában semmiképp. Ez alapján nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy a kapitalizmus végét is egy új technológia megjelenése fogja elhozni, még ha nem is biztos, hogy önmagában.

Mi lenne, ha mi is a technológiát hívnánk segítségül, viszont ellentétben korunk hamis tech-messiásaival, mi valamit a kapitalizmuson kívül gondolnánk el?

Hogy könnyebb legyen elképzelnünk a társadalmi állapotot, ahol a termelőeszközök birtoklásából fakadó különbségek nem léteznek, vegyünk alapul egy olyan történelmi időszakot, ahol ez valóban így volt, és legyen ez egyfajta a viszonyítási alapunk. Gondoljunk magunk elé egy premodern, vagy még inkább egy törzsi társadalmat, ahol az egyén a szükségleteinek a legjavát elő tudta állítani a maga számára, és lényegében birtokolta minden szükséglete kielégítéséhez a termelőeszközöket. Azaz, minden problémájával együtt is, de a társadalom ekkor nem volt felosztható aszerint, hogy kik birtokolták a termelőeszközöket és kik nem, és még kapitalizmus sem létezett.

De vajon hogyan lehetne e társadalmi állapot negatív és mára értelmezhetetlen elemeit hátrahagyni, és csak a kapitalizmus nélküli oldalaira összpontosítani a jelen kor szükségleteihez alakítva? Gondoljunk el egy olyan termelőeszközt, amely minden mást helyettesít. Amellyel elkészíthetünk igényeink szerint szinte bármit. A házunktól, az autónkon keresztül egészen a ruházatunkon át, a számítógépünkig gyakorlatilag mindent. Úgy, hogy mindehhez nincs szükségünk sem az előállításukhoz szükséges szakértelemre, sem egyebekre. Mert ez az eszköz egy tervrajz alapján képes az adott tárgyat előállítani. Az ilyen tervrajzokhoz pedig bármiféle ellenszolgáltatás nélkül hozzáférhetünk, mondjuk, az internetről letölthetjük.

Ez mind szép és jó, de ugyan mégis milyen technológia hívhatna életre egy ilyen „univerzális termelőeszközt”? Mi lenne, ha az additív gyártást, vagy 3D nyomtatást és az ehhez kapcsolódó technológiákat vennénk alapul? Ugyan, ez már a ‘80-as évek eleje óta létezik, azonban lényegében néhány nagyobb cég szellemi tulajdonában volt sokáig, és csak az utóbbi időben indult meg a lakossági használata és az igazi gyors fejlődése. Vagyis, mondhatni, ma még viszonylag kezdeti szakaszában van, de még így is, akár egy laptopot is ki tudunk nyomtatni magunknak, vagy akár egy egész épületet, az egyéb alkalmazási területeiről nem is beszélve. Vagyis ez a technológia az alapja lehet egy „univerzális termelőeszköznek”. Pláne, ha a molekuláris 3D nyomtatók is működőképesek lesznek, és különösen, ha egyéb CNC technológiákkal is ötvözzük az additív gyártást.

Mi szólhat e mellett?

Persze, mint ahogy az lenni szokott, lenne több előnye és hátránya is, ha ilyen módon akarnánk felszámolni a termelők és termelőeszközök szétválasztását. Az egyik előny, hogy a kapitalizmus meghaladása elsődlegesen nem szervezési, elméleti vagy filozófiai kérdés lenne többé. Például hogyan gyakoroljanak a munkások kontrollt a termelés fölött, vagy hogyan lehetne a mára teljesen széttöredezett munkásságot megszervezni, hogy élhetőbb körülményeket harcoljon ki magának. Hanem egy műszaki, technikai, gyakorlati:

képesek vagyunk-e létrehozni egy olyan „univerzális termelőeszközt”, amellyel előállítható a szükségleteink legjava?

A másik, hogy az egyén akár saját maga is tervezhetné, alakíthatná a saját eszközeit, tárgyait. Ez pedig igen komoly teret adhatna az újításoknak (innovációknak), gyakorlatilag majd minden területen. Vagyis ellentétben a korábbi államszocialista, államkapitalista alternatívával, technológiai téren is lépést lehetne tartani a kapitalizmussal, sőt, potenciálisan leelőzhető is lenne.

Továbbá a már meglévő, 3D nyomtatással készített tárgyak, eszközök nyersanyagának gyakorlatilag teljes egészét újra is lehetne hasznosítani. Azaz, ha van egy eszköz, ami elromlik, és nem lehetséges a javítása, akkor nyersanyagát „beolvasztva” egy új „ugyanaz”, vagy más tárgy készíthető belőle. Vagyis napjaink hulladékproblémáinak nagy része is számottevően csökkenhetne.

Illetve az, hogy magunknak előállíthatjuk a szükséges eszközöket, tárgyakat, azt is jelenti, hogy a meglévő óriáscégek és gyárak termelésére nem szorulunk rá, vagyis hosszútávon ezek feleslegesé is válhatnak. És mivel nekik van az egyik legnagyobb szerepük a klímakatasztrófa kialakításában, továbbá, hogy a környezetünk ilyen ütemben pusztul, így őket feleslegessé téve talán tehetünk valamennyit a bolygó megmentéséért is.

Valamint mindezen túl egy ilyen „univerzális termelőeszköz” lehetőséget adhatna egy osztálynélküli társadalom elérésére, lévén a termelőeszközök birtoklásából fakadó különbségeket a társadalomban, ha nem is számolná fel teljes egészében – különösen kezdetben –, de mindenképpen csökkentené, és lényegét tekintve létrejöhetne egy új alternatíva, még ha nem is szűnne meg varázsütésre a kapitalizmus.

De hogyan is nézne ki röviden ez a gyakorlatban?

Tételezzük fel, hogy kell nekünk egy bicikli, egy laptop, vagy egy autó. Ezek tervrajzát letölthetjük az internetről, mindenféle költség, felár, előfeltétel nélkül. Az „univerzális termelőeszköz” pedig egy-két nap alatt vagy néhány óra alatt elkészíti ezeket. Persze nem feltétlenül egy darabban, hanem inkább relatíve egyszerűen összeállítható elemekként. Amennyiben pedig az előállított eszköz elromlik, készíthetünk hozzá alkatrészt, vagy akár a meghibásodott részt is beolvaszthatjuk, lebonthatjuk nyersanyagaira, ebből pedig újraalkothatunk egy immár működőt. Amennyiben pedig már nincs szükségünk az előállított biciklire, laptopra, vagy autóra, le is bonthatjuk nyersanyagaira, amiből pedig készíthetünk valami mást. Persze mindez önmagában foglalná azt is, hogy az anyagok, amikből eszközeink, tárgyaink készülnek, javarészt megváltoznának.

És mi az, ami igazán kérdéses?

De ugyanakkor a lehetséges pozitívumok mellett a hátrányokról és a bizonytalanságra okot adó részekről sem szabad megfeledkezni. Például sajnos az elég valószínű, hogy a szó szoros értelmében nem lehet mindent így előállítani, vagy legalábbis egy korai állapotot véve ez nem tűnik valószerűnek. Ha más nem, gondoljunk csak a radioaktív anyagok tárolása, vagy egyéb, az előállítás során különleges körülményeket igénylő veszélyes vagy mérgező anyagokra.

Illetve az se teljesen biztos, hogy összességében jó-e az, ha valaki tényleg bármit előállíthat, utalok itt fegyverekre, drogokra és egyebekre. Vagyis egyfajta ellenőrzésre szükség mutatkozik és ennek a mikéntje sem problémamentes. Ráadásul az additív gyártásnak ma még akadnak komoly korlátai, még ha esetleg kombinálva használjuk is ezt, mondjuk valamilyen egyéb CNC technológiával. Vagyis időre van szükség, hogy e korlátok megszűnjenek, és talán ez az, amiből a legkevesebb van.

A másik nagy kihívás a nyersanyagok kérdése. Például tegyük fel, hogy elérhető egy autó tervrajza, és rendelkezünk egy „univerzális termelőeszközzel”, ami ezt elő is tudja állítani. De miből fog ez felépülni, honnan lesz hozzá az alapanyag, különösen azok, amelyekből kevés van világszinten és nehezen is hozzáférhetőek? Vagy mondjuk a termelőeszköz működtetéséhez szükséges áram? Ez ugyanúgy felveti az energiatermelés, -szállítás és -elosztás problémakörét.

Lényegében egy elég régóta meglévő kérdéshez érkezünk el ezzel: hogyan osszuk el társadalmilag a nyersanyagokat és erőforrásokat?

Érdem, társadalmi hasznosság, az egyenlőség elve vagy mégis mi alapján? Illetve mégis hogyan? Valamiféle tervgazdálkodás által vagy hagyjunk meg bizonyos piaci mechanizmusokat? Esetleg egyfajta feltétel nélküli „alapjövedelemként” osszuk el a javak egy részét vagy egészét, mondjuk nyersanyagra beváltható jegyek, kreditek, akármik formájában?

De egy ilyen, lényegében erőforrás-alapú gazdaság esetében a mai fogalmunk, értelmezésünk szerinti pénzre egyáltalán szükség lenne-e még, vagy meg is szűnhetne a használata? És a társadalom élelmezése ebben a termelési módban lehetséges lenne? Egyáltalán hogyan működhetne egy ilyen társadalom? Lévén nemcsak termékek vannak, hanem szolgáltatások is, illetve az emberi együttélés rendkívül összetett és többtényezős.

Ráadásul az állam is rendkívül fontos szolgáltatásokat nyújt, például egészségügy, oktatás satöbbi. De végső soron, ha az egyén elő tudja állítani magának szinte az összes anyagi szükségletét és „csak” nyersanyag és erőforrás függvényévé válna mindez, vajon az államnak több, vagy kevesebb teret lenne érdemes hagyni ezek elosztásában? De nem lehet, hogy az államnak maga a jelentése is átalakulna egy ilyen rendszerben? Illetve ezeken túl is sok más egyéb felmerülhet.

A kapitalizmus „természetéről” sem szabad azonban megfeledkeznünk. Önmagában hiába jönne létre egy „univerzális termelőeszköz”, egyáltalán nem biztos, hogy azt valahogyan ne tudná integrálni ez a rendszer, mondjuk egyfajta „licenc-kapitalizmus” formájában. Gondoljunk csak azokra a főleg okos eszközökre, amelyeket csak különböző licenceken keresztül használhatunk, melyek révén gyakorlatilag nem is mi birtokoljuk tejesen azokat. A hardvert, a fizikai részét – legalábbis elvileg – igen, de a szoftvert, ami működteti, már nem. Vagy ott vannak példaként azok az okostelefonok vagy egyéb okos eszközök, amelyeket kizárólag márkaszervizekben lehet javíttatni.

Azaz könnyen lehet, hogy valóban 3D nyomtatóval fogjuk előállítani anyagi szükségleteink legnagyobb hányadát néhány évtizeden belül, de hozzá a tervrajzokat és az alapanyagokat ugyanúgy pénzért, a kapitalista rendszer adta keretek között fogjuk csak tudni megvenni.

Vagyis ahhoz, hogy a kapitalizmus hamarabb érjen véget, mint a világ, mindenképpen kell még valami: az emberek erre irányuló szándéka és akarata.

Címfotó: Banksy alkotása Bostonban az Essex Streeten (Chinatown) – Chris Devers, CC

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.