Krekó Péter, a Political Capital igazgatója, az ELTE PPK Szociálpszichológia tanszékének adjunktusa volt stúdiónk vendége, akivel újonnan megjelent könyve, a Tömegparanoia – az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája apropóján beszélgetett Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője.

  • Szociálpszichológiailag az összeesküvés-elméletek azok a hiedelmek, – mert nem tudjuk, hogy igazak-e vagy sem – amelyek azzal kapcsolatosak, hogy bizonyos csoportok titokban, valamilyen terv mentén velünk szemben rosszindulatú együttműködést terveznek.
  • Feltételezhetjük, hogy azokban az országokban, ahol a hatalmat kontrolláló intézmények erősebbek, az összeesküvés-elméletek valószínűsége is alacsonyabb. Egy demokratikus társadalomban hamarabb kiderülnek az összeesküvések, mígnem egy diktatórikus berendezkedésben ezeket el lehet titkolni.
  • Vannak korszakok is, amikor az összeesküvéseknek a valószínűsége nagyobb, ilyen volt például a hatvanas, hetvenes évek Amerikája (pl.: Watergate-botrány). Vannak ugyanis valódi összeesküvések, azaz nem feltétlen baj, ha van egyfajta gyanakvásunk az állammal szemben.
  • Összeesküvés-elméleteket nem csak a paranoiás emberek találnak ki, a társadalom sokkal szélesebb rétege fogékony ezekre, azonban nincs olyan jól körvonalazható társadalmi csoport, vagy pszichológiai profil, ami az összeesküvés-elméletek és álhírek hívőit jellemzi.
  • Annak megállapításához, hogy mi igaz és mi nem, érdemes szétválasztani a tömegmédiát és közösségi médiát. Míg a közösségi médiában bárki kreálhat egy weboldalt tele álhírekkel, addig egy nagymúltú, magára valamit is adó sajtóorgánum, ha tévesen közöl információt, azt javítania kell. A főáramú sajtó azonban sokszor nem fedett összeesküvéseket (pl. Iraki tömegpusztító fegyverek esete), ezért sokak szemében elveszett a hitelessége.
  • A főáramú sajtóban megjelenő szakértők sokszor parciális, felső középosztálybeli szemszögből elemezték a folyamatokat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy széles rétegek az alternatív média irányába tájékozódjanak. Lásd erről William Davies Nervous states című könyvét.

  • Krekó Péter könyvében arra is vannak tippek, hogyan lehet megítélni egy-egy forrás valódiságát és bár az álhírek alapvetően a mi igényeinket szolgálják (ezért hisszük el őket), ebben nekünk is van felelősségünk. Az oktatásnak is feladata lenne, hogy megtanítson minket kritikusan gondolkodni, kombinálva a megbízható forrásokban való bizalommal, mert ez nagyban hozzásegítene minket a hírek-álhírek kereszttüzében boldogulni.
  • A demokráciának része kell, hogy legyen a populizmus, azonban ennek is több válfaja van, viszont a jobboldali populizmus sokkal népszerűbb ma a nyugati világban és egyben veszélyesebb is, mert etnikumok vagy fajok ellen uszít. Ezzel szemben a baloldali populizmus gyengébb is, és ellenőrizhetőbb is, hiszen mérhető osztálykonfliktusokkal érvel.
  • A populista illiberális rezsim jellegzetessége, hogy miközben hatalmon van, azt sugallja a társadalomnak, hogy ő van alul, őt nyomják el. Azonosítja magát a társadalommal, de mégis egy támadott pozícióba helyezi magát szimbolikusan. Ezekben a struktúrákban jól megfigyelhetőek az összeesküvés-elméletek, amelyekbe, ha a kormány bele tudja illeszteni az ellenfeleit, akkor könnyen le tud számolni velük. Általában nem a rendszerkritikusok érdekeltek az összeesküvés-elméletek meglétében, hanem azok, akiknek érdeke, hogy ezek a rendszerek fennmaradjanak.
  • Az áldozati identitásnak az az előnye, hogy aki áldozati identitásban helyezi magát, azt gondolhatja, hogy mindenki ellene van, mert ő annyira fontos. Ezért van az, hogy az összeesküvés-elméletek hatékonysága leginkább az identitáspolitika felől érthető meg jól.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.