Lea Ypi (2021): Free: Coming of Age at the End of History. London: Allen Lane.

Albánia a rendszerváltás hét éve alatt a kemény diktatúrából az újkapitalista gazdaság összeomlásán át egészen a polgárháborúig jutott. Könyvében Lea Ypi e viharos időszak eseményeit, saját felnőtté válásának történetét dolgozza fel. A Free őszinte és felkavaró olvasmány, amiből önmagunkat és Európát is jobban megérthetjük.

Szabó Imre Gergely

A filozófusok eddig csak magyarázták a világot, mostantól az érzelmeikről is írhatnak. Az unalomig ismételt Marx-idézet kiforgatásával lehet talán legjobban leírni azt, amire Lea Ypi albán származású, Londonban tanító politikai filozófus vállalkozott könyvében, a Free-ben. A könyv alcíme – Coming of Age at the End of History (Felnőtté válni a történelem végén) a szintén klisévé vált Fukuyama-írásra játszik rá (A történelem vége és az utolsó ember), és előrevetíti, hogy Ypi világtörténelmi horizontokat fog keverni mélyen személyes történetekkel. A kockázat nagy, hiszen a két műfajt nem egyszerű összeilleszteni. Az eredmény mégis kimagasló, még akkor is, ha kelet-európai fejjel talán kevésbé szenzációértékű, mint amire az angol nyelvű visszhang alapján gondolnánk. (A könyvet széles körben és egyöntetűen méltatták a nyugati sajtóban.)

Ypi az 1990 és 1997 közti eseményekre emlékezik vissza, ez a visszaemlékezés adja a könyv gerincét. Ebben a hét évben Albániában viharos gyorsasággal követték egymást az események, több 180 fokos fordulat is lezajlott, ami még a kelet-európai történelmet ismerők és átélők számára is meghökkentő lehet. A történet a különutas és keményvonalas albán szocializmus egyik napról a másikra való összeomlásával indul.

Magyarországon már lezajlottak az utódpárt vereségével végződő választások, és a Szovjetunióban is évek óta folytak a gorbacsovi reformok, amikor Tiranában az 1990. május 1-jei felvonuláson még Sztálin (nem Lenin vagy Marx, hanem Sztálin) képek alatt vonult az ünneplő tömeg.

Habár az albán állampárt fel tudott mutatni eredményeket a társadalom modernizációjában (az analfabetizmus felszámolásában vagy az egészségügyi rendszer kiépítésében), az albánok a Hoxha-rezsim alatt általános nyomorban éltek. A politikai tisztogatás Hoxha 1985-ben bekövetkezett haláláig bevett gyakorlat volt, az albán ÁVO-t, a Sigurimit általános rettegés övezte, az osztályellenségek (ami öröklődő kategória volt) még saját gyerekeiknek sem mertek beszélni a múltjukról.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen rendszer összeomlása a szabadság győzelmét jelenti. A tízéves

Ypi számára azonban az összeomláson volt a hangsúly.

Hiába üldözte az összeomlott rendszer nagyszüleit osztályellenségként (mint a kommunista hatalomátvétel előtti elit tagjait), és hiába tartotta rettegésben szüleit, az ő élete már teljes egészében a rendszer koordinátái szerint alakult. Ezek a koordináták tűntek el Ypi számára 1990-ben, nem csak a társadalmi kapcsolatok szétzilálódása miatt, hanem azért is, mert szülei egyszer csak felfedték előtte az eddig elhazudott családtörténetet.

A könyv azért is szól inkább a szabadság hiányáról, mint magáról a szabadságról, mert az átmenet káoszában a szabadság sokszor magárahagyottságot, kitaszítottságot és kiszolgáltatottságot jelentett, aminek talán a legjobb példája a kivándorlás.

A rendszerváltó albánok többségének a határnyitás minőségileg mást jelentett, mint a magyaroknak. Ott nem igazán arról volt szó, hogy végre el lehet jutni Nyugatra, hanem arról, hogy végre tömegével el lehet hagyni Albániát. Az albánok jellemzően nem Gorenjéért mentek át a határon. A magyarok bécsi bevásárlókörútjai helyett az albán rendszerváltás ikonikus eseménye a Vlora eltérítése volt, amikor több tízezren egy teherhajóra zsúfolódva indultak Olaszországba, a jobb élet reményében. A „legalább el lehet menni” akár a szabadság legelemibb definíciója is lehetne, de Ypi ódzkodik egy ilyen leegyszerűsítéstől. A könyvből megtudjuk, hogy kétszer is villámként csapott le rá a kivándorlás otthonhagyottként – először általános iskolai padtársa tűnt el szó nélkül, és került egy kizsákmányoló kapcsolat miatt nyugatra, vélhetően szexmunkásként, aztán anyja ugrott fel egy hajóra az albán polgárháború napjaiban, hogy aztán idősgondozóként dolgozzon Olaszországban.

A könyv záróévszáma 1997, amikor az albán társadalom rendszerváltással kezdődött szétesése, szekértáborokra szakadása és az alvilág megerősödése polgárháborúba torkollott.

A polgárháború közvetlen előzménye és kiváltó oka a politikai pártokhoz is kötődő, piramisjátékot üzemeltető pénzügyi cégek összeomlása volt, ami magával rántotta a posztszocialista átmenet sokkjából még magához sem tért albán gazdaságot. Ypi leírja, hogyan erőltették a nyugati tanácsadók a százezrek egzisztenciáját tönkretevő privatizációt és strukturális reformokat, miközben könnyedén elsiklottak a piramisjátékok kockázatai felett, hogy aztán etnikai konfliktusként magyarázzák a polgárháborút. Ypi a polgárháború hónapjairól csak a saját naplóbejegyzéseit osztja meg az olvasóval, ami még hitelesebb és megrázóbb a könyv többi részében alkalmazott elbeszélési módszernél, amikor párbeszédekben szólaltatja meg gyermekkorának szereplőit.

Albánia hét év alatt eljutott a sztálinizmus felszámolásától a társadalom teljes polgárháborús összeomlásáig.

Mindezt át- és túlélni sokaknak valószínűleg elmondhatatlan lenne. Ypi huszonöt év távlatából mégis elemi erővel meséli el a történteket, amiben talán nem csak az időbeli, hanem a térbeli távolság is segíti. Nem sokkal a polgárháború után ő is elhagyta Albániát, hogy filozófiát tanuljon a római La Sapienza Egyetemen, ma pedig a londoni LSE politikai filozófia professzora. A távolság ellenére élénk színekkel elevenednek meg Ypi gyermekkorának eseményei, és nem csak a traumatikus epizódok, hanem a köztes, békésebb hétköznapok is. Egy partra vetett kólásdoboz kegytárgyszerű imádatban részesül és barátságokat tesz tönkre, a napok amikor lehet fogni a jugoszláv TV-adásokat, ünnepnapokká válnak.

Hús-vér emberek elevenednek meg Ypi múltjából, a besúgóként dolgozó távoli rokonokkal kezdve, a dollárboltban szotyizva üldögélő morcos eladón át a piramisjátékba beszálló imámig. A karakterek szájába adott aforizmák néha a Szomszédok stáblista-monológjaira emlékeztetnek (sok sikert a fordítónak, remélhetőleg hamar olvashatjuk magyarul is), de összeségében elég jól működnek, néha pedig kifejezetten szívbemarkolóak.

Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy milyen, Kelet-Európára vonatkozó általános tanulságokat lehet levonni egy olyan könyvből, ami a keleti blokk legelszigeteltebb, legszegényebb és a rendszerváltást társadalmi összeomlásként átélő országáról szól.

Ha magyarként 2004 körül olvastuk volna a Free-t, talán még lesajnálva mondhattuk volna, hogy kevés párhuzam van az albán és a magyar eset közt.

A gulyáskommunizmus örökségével a háta mögött, egy nem zökkenőmentes, de nyílt erőszak nélküli rendszerváltás után és az Európai Uniós csatlakozás másnapján kevés közös pontot láthattunk volna, ami összeköt minket a ‘90-es évek káoszán épp túllépő Albániával.

Azon túl, hogy az effajta lesajnálás egy versengő nacionalista attitűd, ami felfelé hízeleg és lefelé tapos, 2021-ből visszatekintve már egyáltalán nem olyan világos, hogy egyáltalán mi értelme van az „élboly és lemaradók” összehasonlításnak Kelet-Európában.

Hova halad az élboly és miről maradnak le a lemaradók?

Hiába az EU-csatlakozás, legkésőbb a 2008-as válság után Magyarországon is jelentkeztek azok a problémák, amik az albán rendszerváltás velejárói voltak, mint például a tömeges kivándorlás és a közszolgáltatások elsorvadása.

A 2008 utáni magyar fejlemények azt is világossá teszik, hogy a kapitalizmusnak mindig van olyan eleme, ami gazdaságilag különösen kiszolgáltatottá teszi a félperifériás vagy perifériás helyzetben levő országokat, legyen szó akár Albániáról, akár Magyarországról. A párhuzam a pénzügyi liberalizáció esetében látható a legjobban. Ahogyan a pénzügyi szabályozatlanság Albániában piramisjátékhoz vezetett, úgy Magyarországon nyakló nélküli devizahitelezésbe torkollott, a kockázatokat és a költségeket pedig ugyanúgy az egyes ügyfeleknek kellett viselniük.

Ha kicsit jobban figyelünk a könyv részleteire, az is kiderül, hogy a kilencvenes években is több volt a hasonlóság a két ország közt, mint azt elsőre gondolnánk. Ypi édesapja vezető szerepet játszott a Durrës-i kikötő privatizáció előtti szanálásában, ami a gyakorlatban csoportos elbocsátásokat is jelentett. Az elbocsátások fő áldozatai romák voltak, akiket a külföldi tanácsadók nem produktív munkaerőnek bélyegeztek és rajtuk akartak első körben spórolni. Itt is látszik a Magyarországgal való összehasonlítás létjogosultsága:

a liberális reformerek kisebbségeket névleg védelmező politikája ellenére a rendszerváltás legnagyobb vesztesei Magyarországon is a romák voltak, akik a szocialista nagyvállalatok privatizációja vagy bezárása nyomán tömegesen találták magukat munka nélkül.

A Free-t kontextusba helyezve egyértelmű, hogy Albánia példája nem szerencsétlen kivétel a Nyugat felé büszkén masírozó posztszocialista országok kontingensében, hanem a kelet-európai függő fejlődést végleteiben magába sűrítő eset. 2006 és főleg 2010 után mindez Magyarországról is elmondható.

Ypi könyvének több rétege van, ezért valószínűleg minden politikai irányzat fog találni benne a saját álláspontját alátámasztó részeket. A konzervatívok és liberálisok a kommunizmus bűneit fogják belőle kiemelni. A baloldaliak a rendszerváltással járó társadalmi összeomlást, és azt, hogy a sokkterápia és a neoliberalizmus csak súlyosbította a rendszerváltás amúgy is rögös útját.

Egy valami biztos, és ennek tényszerűségét talán mindegyik politikai oldal elismerné a Free-t olvasva: Albánia nyitottabb ország lett 1990 és 1997 között, de a nyitottság csak szükséges, de korántsem elégséges feltétele a szabadságnak. 1990-ig Albánia csak egy szűk ablakon keresztül érintkezett a külvilággal: mitikus tárgyakon (kólásdoboz, rágóspapír), államilag gyártott külföldi híreken, alig fogható külföldi tévécsatornákon és kisszámú külföldi turistán keresztül. Külön érdekes, ahogy Ypi arról ír, amikor először találkozott külföldiekkel. A kommunista Albániába látogató maroknyi turistára a helyiek értetlenséggel néztek, furcsa szaguk volt, mert naptejet használtak, és két további, még kisebb csoportra lehetett őket osztani: egyrészt az álmodozókra, akik jellemzően marginális skandináv marxista-leninista olvasókörökből verbuválódtak, és akik idillként akarták látni az albán kommunizmus valóságát, másrészt a realistákra, akik csak unták már a Balatont és több egzotikumra vágytak.

A rendszerváltással megjelentek a Nyugati tanácsadók, akiknek minden szavát elhitték, de akiknek Albánia is csak egy kipipálandó feladat volt a strukturális reformok listáján. Úgy érzem, hogy Ypiben, sok más közép- és kelet-európai sorstársához hasonlóan él egy egészséges kétely a politikai ideológiákkal és a túl egyszerű világmagyarázatokkal szemben. Szerencsére azonban ez a szkepticizmus sose fordul nála cinizmusba.

A hidegháború végével lelankadt a nemzetközi intellektuális érdeklődés Kelet-Európa iránt. A geopolitikai feszültségek újjáéledésével, a szélsőjobboldali populizmus előretörésével és régiós exportcikké válásával a térség az utóbbi években többször ismét a figyelem középpontjába került.

Ha valaki mélyebbre szeretne ásni Kelet-Európa közelmúltbeli történetében, és nem csak „a Nyugat rossz lelkiismeretét” látni benne, annak mindenképp érdemes elolvasni a Free-t.

Címfotó: Lea Ypi – Facebook

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások