Két regényről:

  • Dobray Sarolta (2021): Üvegfal. Budapest: Scolar Kiadó, 316 oldal.
  • Halász Rita (2021): Mély levegő. Budapest: Jelenkor Kiadó, 194 oldal.

A bántalmazó kapcsolatok legtöbbje ugyanazt az utat járja be: a kezdetben idillinek vélt kapcsolatban az egyik fél (legtöbbször a nő) alárendelődik a másiknak, és hamar kialakul az a függőségi helyzet, amelyben a bántás, a bántalmazás szóbeli, érzelmi, gazdasági vagy akár fizikai formája bár kínzóvá, mégis természetessé válik.

Fáber Ágoston

Dobray Sarolta és Halász Rita idén megjelent regényei többek között arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan jutunk el ideáig, és mit tehetünk, ha megszületik bennünk a felismerés, hogy ki akarunk szállni.

„Te kutatsz a cuccaim között? Hát hova tervezel még süllyedni?”

Dobray Sarolta első regénye, az Üvegfal, egy bántalmazó kapcsolat egyre súlyosbodó szakaszait követi nyomon mintegy tíz éven keresztül. Mikor romlott el a kapcsolat, és egyáltalán meddig volt jó? Aki bánt, gonoszságból teszi, vagy csak a saját sérüléseit termeli újra saját környezetében? Elhiggyem neki, hogy csak azért bánt, mert szeret? Nem lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, én vagyok ügyetlen, én vagyok megbízhatatlan? Vajon már a kezdetekben benne rejlett a vég?

Efféle kérdések kínozzák szüntelenül a bántalmazó kapcsolatban élőt, ha marad egyáltalán kellő lelki ereje ahhoz, hogy felvesse magának ezeket. Hiszen azt, aki egy – verbálisan, érzelmileg, gazdaságilag vagy akár fizikailag – bántalmazó kapcsolatban benne ragad, gyakran olyannyira gúzsba köti a tehetetlenség érzése, hogy még az okok latolgatásához sem marad kellő ereje.

E kapcsolatoknak ugyanis jól körvonalazható okaik és nagyjából állandó koreográfiájuk van: mindenekelőtt szisztematikusan fel kell őrölni az áldozat önbizalmát és alá kell ásni önértékelését.

Ezzel nagyjából egy időben pedig fel kell számolni az önállóságát, el kell szigetelni a családjától és a barátaitól, vagyis a lehető legtöbb szálon kiszolgáltatottá kell őt tenni. Ha mindez sikerül, végeredményként egy olyan embert kapunk, aki néhány év elteltével már nem is ismer magára (sem más őrá), és aki végül már saját és környezete valóságérzékelésében, morális iránytűjében sem bízik. „Egyáltalán, ki az épeszű itt? Honnan lehet azt tudni? Van itt egyáltalán bárki, akinek bízni lehetne a józan ítélőképességében?” – fogalmazódik meg Lénában, néhány házasságban eltöltött év után.

Dobray Sarolta regényének két főszereplője Péter és Léna, akiknek a kapcsolata még egy rózsaszín ködfelhőbe burkolózó bimbózó románchoz képest is mesésen indul: nagy szavak, nagy ígéretek, amelyeket nagy tettek is követnek. „Holnap elviszlek Velencébe” – elviszi; „feleségül veszlek” – feleségül veszi; „csináljunk gyereket” – csinálnak.

Péter olyan tökéletesen tükrözi vissza Léna vágyait, hogy Lénában egy szemernyi kétség sem merül fel azt illetően, hogy ők bizony egymásnak lettek teremtve.

Ha létezik lelki társ, Léna – úgy érzi – megtalálta.

A sajátos felépítésű regény azonban – az eseményeket és a két főszereplő perspektíváit felváltva ismerhetjük meg, egyszer Léna, egyszer pedig Péter szemszögéből, vagyis a két nézőpont fésűfogszerűen csúszik egymásba – már a kezdetektől érzékletessé teszi a két szereplő belső világa közötti kiáltó ellentétet. A rózsaszín felhőkön ülő Léna gondolatait már a történet legelejétől fogva a féltékeny, a gyanakvó, a másikat saját ellenőrzése alá hajtani igyekvő és, mondjuk ki, saját „lelki társát” lenéző Péter beszűkült lelki világa ellenpontozza. Kicsinyes(nek tűnő), de saját személyiségtorzulásából logikusan következő manipulatív trükkjei segítségével Péter fokozatosan őrli fel felesége önállóságát és szűkíti be mozgásterét, mígnem Léna rá nem döbben saját életének ürességére, és egyedül nem találja magát nemcsak a lakásban, de a létezésben is, anyagilag, lelkileg és fizikailag is kiszolgáltatva „fogvatartójának”.

A jó szándékú segítőkészségnek, törődésnek álcázott kontrollmánia hamar aszimmetrikussá teszi a kapcsolatot.

Az első gyerekkel otthon maradó Léna, saját kereset híján, a férjétől kegyként kapott pénzre van utalva, de a narcisztikus elme fogásai saját épelméjűségébe és felnőttségébe vetett hitét is kikezdik: Péter folyton ellenőrzi felesége levelezését és telefonját (ki tudja, miben sántikál?), újrateregeti az általa kiteregetett ruhákat (mert hát teregetni csak ő tud rendesen!), verseng vele, hogy ő gyorsabban és ügyesebben tudja a gyerek pelenkáját kicserélni (hiszen erre az ügyetlen nőre még a pelenkázást se lehet rábízni!), eldugja felesége jegygyűrűjét, majd slusszkulcsát és benzinkártyáját a saját alsónadrágjai közé, hogy az elhagyottnak vélt kulcsok miatt jól leszidhassa (hát milyen nő az, aki a saját kulcsaira sem tud vigyázni?), majd mikor Léna valahogy mégiscsak ráakad a kulcsokra, Péter reflexszerű ellentámadásba lendül: „Te kutatsz a cuccaim között? Hát hova tervezel még süllyedni?”

Ezen a ponton a házasságnak már valóban nincs hová süllyednie.

Egyszerre felszabadító erejű és döbbenetes nézni, hogyan távolodik el egymástól a két szereplő belső világa az évek sodrásában: míg Léna – nem kevés lelki gyötrelem árán, a legjobb barátnő folyamatos unszolására és a nárcizmusról menet közben felcsipegetett ismeretek birtokában – végül eljut a válásnak legalább a gondolatáig, addig Péter esetében semmiféle pszichés fejlődésről nem beszélhetünk. A szégyenérzetet bármi áron – hazudozással, manipulációval vagy a másik ellen intézett durva kirohanásokkal, végül fizikai bántalmazással – elkerülni igyekvő, tulajdonképpen kisgyermeki éretlenségű, mégis bosszúálló narcisztikus lélek számára – kitartó önismereti munka híján – nem marad tér a fejlődésre.

Kétségkívül fejlődésregényt nemigen lehetne – a terápiát elutasító – narcisztikus főszereplőre építeni.

Péter esete is csak megerősíti azt az alapvetést, miszerint narcisztikusnak lenni egész napos elfoglaltságot jelent. A felesége minden szava mögött a személye ellen intézett támadást gyanító férj csak akkor érzi jól magát, ha Lénát megalázó helyzetbe hozhatja. Csak a kimerülésig gyötört feleség megtörtségének tüzénél képes saját fagyos lelkét megmelengetni: „Jó volna fájdalmat okozni Lénának, hogy észhez térjen, kizökkenteni, ahogy az engedetlen lovakat szokta megrúgni a sarkantyú élével.”

„Mindketten a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Lehúztuk egymást, bele valami hideg mocsárba”

Az ugyancsak elsőkönyves Halász Rita Mély levegő című regénye – némi túlzással – nagyjából ott kezdődik, ahol Dobray Sarolta könyve véget ér: Vera válik. „Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?” A regény annak a nagyjából egy évnek a történéseit foglalja össze, amely egy bántalmazó kapcsolatban a válás gondolatától annak kimondásáig eltelik. A férj gyaníthatóan itt is kórosan narcisztikus, és – a sors furcsa fintora! – itt is Péternek hívják. A regényben a valóság leírását álomszerű epizódokkal tarkító, a fajsúlyos témákat némi ironikus távolságtartással kezelő írói technika teszi érzékletessé azt a – nemritkán kokainfogyasztás által előidézett – kizökkent lelkiállapotot, amelybe Vera a lélekölő éveket és az elköltözést követően kerül.

A Halász Rita által papírra vetett történetben is fontos hangulati elem a kezdeti idill megfestése („Andi, én azt szeretem Péterben, hogy ha jön a világvége, akkor is megmenekülök. Bármi lesz, özönvíz vagy tűzvész, jégkorszak, vele mindent túlélek.”).

Ugyancsak nem jelentéktelen szerepet játszik a hősnőért aggódó, zátonyra futott házassága elé görbe tükröt tartó barátnő (itt Andi, ott Elza), szintén megkerülhetetlen elem a bántalmazás (annak lelki és fizikai formája egyaránt), ahogyan a másik szenvedése által kiváltott – ép lelkületű emberek számára nehezen érthető – szadisztikus elégedettségérzés is. („Lerántott az ágyra, rám térdelt, megmarkolta a hajamat, a fejemet többször beleverte az ágyba. Erősen, addig, amíg el nem kezdtem sírni. Akkor azt mondta, végre sírsz, és elengedett.”) Végül a vélhetően ugyancsak narcisztikus férj itt is a fejét egyre gyakrabban elvesztő felesége ellen hangolja közös gyerekeiket, és ha már férjként nem szerepel jól, legalább apaként igyekszik – természetesen kizárólag a felesége kontójára – minél jobb színben feltűnni a gyerekek, a feleség és önmaga előtt.

 A két történet közötti kísérteties hasonlóságok azonban természetesen nem abból adódnak, hogy a két szerző felhasználná egymás műveit – egyébként nagyjából egy időben megjelent regényeikhez – ihletforrásként; a mérgező kapcsolatoknak a sajátja, hogy újra és újra ugyanazokat az élethelyzeteket termelik ki újra önmagukból.

Mégis, Léna helyzetéhez képest most Veráé két szempontból is némi optimizmusra adhat okot: egyrészt férje minden igyekezete ellenére Vera – gyaníthatóan terápiás segítséggel – képes volt elköltözni otthonról – hiszen innen kezdődik a regény; másrészt az elbeszélésből megtudjuk, hogy saját szülei, akik korábban az övéhez hasonló mérgező kapcsolatban éltek, már jó ideje elváltak és szétköltöztek, az anya pedig újra is házasodott. Ezt követően normalizálódott a viszonyuk – bár a családi együttlétekből kiderül, hogy ennek emléke és a házasságukat egykor ugyancsak feszítő világnézeti-politikai ellentét megmaradt közöttük.

A Mély levegő a víz alá nyomott Vera felszínre bukkanásának és ezt követő sodródásának a különböző epizódjait villantja fel érzékletesen, a vízhez, az úszáshoz és a lebegéshez kapcsolódó metaforák és allegóriák segítségével: szembenézés az intim viszonyokat terhelő családi örökséggel, a kapcsolatból való „megmenekülés” után elmaradt katarzis fásultságával, a drogok által nyújtott gyors, de csalfa segítség megtapasztalásával, az intimitás és a szexualitás kettéhasadásával. Vera a sodródásból a kiutat jobb híján Ivántól és Márktól reméli, de hiába. Iván, az egykori diákszerelem, aki szintén saját rossz párkapcsolatában vergődik, fizikailag meg sem jelenik a történetben, Márknak pedig, aki szinte egész nap a négy fal között kokainozik, és csak közös drogozás után hajlandó Verával lefeküdni, legfeljebb csak egy szívós kokaindepressziót köszönhet. Vera, Péter, Iván és Márk – hajótöröttek mind, csak más és más zátonyra futottak rá.

Nem a győztesek, hanem legjobb esetben is csak a vergődve túlélők története ez.

A fásultságot és a távolságtartó iróniát, mégis, olykor – főként Vera szavaiban – a kudarcból fakadó düh, önvád és öngyűlölet színezi át: „Tudod, mit érzek? Haragot. Néha elképzelem, hogy páros lábban ráugrok a gyomrára, verem a fejét a betonba. Ilyenkor megkérdezem magamtól, mégis kire haragszol? Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat. Ott a kérdés, hogyan engedhettem ezt meg. Hogy nem vettem észre? Ez a legrosszabb. Az érzés, ha arra az emberre gondolok, aki lettem mellette. Egy szorongó, fakó arcú nő. Akinek nincs önbizalma, azt sem tudja, mit akar az élettől. […] Mindketten a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Lehúztuk egymást, bele valami hideg mocsárba.”

Az egyedi mint általános

Természetesen egy regényen –  szépirodalmi keretezése okán – nem érdemes számon kérni a tudományos elemzés egzaktságát és elvontságát, hiszen a szépirodalmi alkotások a szenvedés általánosságát is inkább az egyediségen keresztül mutatják fel.

Gyermekbetegségeik ellenére (az Üvegfal elég lassan indul, a Mély levegő olvasását pedig a központozás sajátos használata nehezíti helyenként), mindkét regény elévülhetetlen érdeme, hogy a laikus olvasó számára is átélhetővé tesz egy olyan problémát, amelynek megértése előtt a pszichológiai szaknyelv sokak számára áttörhetetlen falat képez. Más és más írói eszközöket használnak, de ugyanarra a problémára próbálják meg felhívni az olvasók figyelmét. Ezért a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk: ha csak egyetlen, a párkapcsolati erőszaktól szenvedő embert is konstruktív cselekvésre késztetnek, már nem születtek meg hiába.

Mégis:

a bántalmazó kapcsolatok hátterében végső soron gyakran olyan egzisztenciális nehézségek és/vagy pszichés problémák rejlenek, amelyek gyökere társadalmi.

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés: milyen is az a világ és az a társadalom, amelyben a bántalmazás ennyire általános, a nők egyéni és csoportszintű alárendelődése a férfiaknak – még egy párkapcsolatban is hosszú évekig – ennyire magától értetődő, bizonyos romboló narcisztikus vonások pedig akár tartósan is a siker, a magabiztosság és a törődés elismerésre méltóságába csomagolva jelenhetnek meg? Mi kellene ahhoz, hogy ilyen kapcsolatok ne is létezzenek, vagy ha már léteznek, minél rövidebb ideig tartsanak? Ezekre a kérdésekre a válasz legalább annyira társadalmi, mint amennyire pszichológiai.

Címfotó: Anete Lusina – Pexels

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.