Cinzia Arruzza – Tithi Bhattacharya – Nancy Fraser (2019): Feminism for the 99%: A Manifesto. London – New York: Verso.

Mi az a társadalmi újratermelés, és hogyan működik a kapitalizmusban? Mi köze a feminizmusnak a szennyezett vízhez, vagy az egészségügy és az oktatás válságához? Elég egy nőnek „bedobnia magát” ahhoz, hogy vezető pozícióba kerülhessen? Válságos időkben merre tovább, feminista mozgalom?

Rieder Anna Róza

Az elmúlt a hónapok híreit böngészve bizonyára nem kerülték el a figyelmünket a kabuli repülőtéren készült képsorok; sem a görög és török erdőtüzekről, vagy a Romániában, Németországban és Belgiumban tomboló árvizekről érkező hírek. De sokat olvashattunk a járványhelyzetet követő gazdasági válságról, az egészségügyi szakdolgozók tömeges felmondása okozta leállásokról, a tervezett Diákváros helyére költöztetendő Fudan Egyetemről, vagy az egyre kétségbeejtőbb méreteket öltő pedagógushiányról is.

Bár A 99% feminizmusa (Feminism for the 99%) című könyv megjelenése óta már két év telt el, vizsgálódásuk során a szerzők ugyanezt a tünetegyüttest nevezik meg: menekültválság, lakhatási válság, gondoskodási válság, gazdasági válság, klímaválság. A diagnózis pedig: a tőkefelhalmozás rendszere, amely visszatérően ilyen és ehhez hasonló válságokat okoz. És hogy mi köze mindennek a feminizmushoz? A Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya és Nancy Fraser által szerzett kiáltvány határozott állást foglal a feminista mozgalom jelenével és jövőjével kapcsolatban: a szerzők szerint

ahhoz, hogy a feminizmus valóban felszabadító erejű lehessen, a nők helyzetét alapjaiban meghatározó társadalmi-gazdasági rendszert kell átalakítanunk.

Bár a szerzőhármas tömören, kiáltványszerűen vázolja fel a követendő irányokat, állításaik valójában teljes korábbi munkásságuk gyümölcsei. A szerzők professzorként, kutatóként mélyrehatóan tanulmányozták többek között a feminizmus és a szocializmus elméleti és történelmi kapcsolódásait, illetve a társadalmi újratermelés folyamatait.

Kitől kapjuk a gondoskodást?

A társadalmi újratermelés folyamata minden emberi társadalomban zajlik, részben az emberek „létrehozását”, tehát a gyerekszülést jelenti. Azonban egy gyermek nem csak megszületik, fel is kell nevelkednie, a társadalom tagjává kell válnia, ehhez pedig az alapvető szükségletek kielégítése mellett el kell sajátítania bizonyos készségeket, beállítódásokat.

Így a társadalmi újratermelés része a nevelés folyamata, de újratermelő munka a főzés, takarítás, ápolás, gondoskodás, az érzelmi biztonság megteremtése is.

A szerzők egy különös jogi esettel illusztrálják, hogyan működik a társadalmi újratermelés a kapitalizmusban. Az eset egy „Luo” néven ismertté vált tajvani nőről szól, aki 2017-ben beperelte a fiát. Luo a fia felnevelésébe fektetett időért és pénzért cserébe követelt kártérítést. A nő két gyermeket nevelt fel, mire képzett fogászok lettek; arra számított, hogy idős korára a gyermekei majd gondoskodnak róla. Mikor úgy vélte, hogy az egyik fia nem tett eleget ennek a kérésnek, Luo jogi útra terelte az esetet, a Tajvani Legfelsőbb Bíróság pedig 927.000 amerikai dollárban állapította meg Luo fia felnevelkedésének költségét.

A szerzők szerint Luo esete három dologra mutat rá nagyon jól: egyrészt arra, ami gyakran láthatatlan marad: hogy valójában hatalmas mennyiségű idő és erőforrás szükséges a társadalmi újratermeléshez. Másrészt arra is rávilágít, hogy a társadalmi újratermeléshez szükséges munkákat nagyrészt nők végzik. Harmadrészt a különös per története azt is megmutatja, hogy ez a sok elvégzett munka az esetek nagy részében fizetetlen marad. Ez furcsának hathat, ha belegondolunk, hogy ezek az újratermelő munkák valójában ahhoz szükségesek, hogy a bérért dolgozó emberek profitot tudjanak termelni. A társadalmi újratermeléshez kapcsolódó feladatok tehát nem csupán a nők munkaidejét és munkaerejét igénylik, hanem gyakran a nők életének nagy része e feladatokkal telik el.

Napjainkban különösen jól látható, hogy a fizetetlen munkák és a bérért cserébe végzett munkák látszólag békés és harmonikus egymásmelletisége ténylegesen milyen feszültségeket hordoz magában.

Ó, ió, ció – globalizáció, financializáció, neoliberalizáció

A kortárs kapitalizmusban, amelyet a globalizáció, a financializáció és a neoliberalizmus jellemez, a társadalmi újratermelés különösen törékeny helyzetbe került. A társadalmi újratermelés a házak falai között, az otthonokban, a „magánszférában” zajlik, azonban nem csupán ez az egyetlen terepe: kulcsfontosságú a helyi közösségek, az állami intézmények és a civil társadalom szerepe is, ahol az újratermelő munkák egy részét már fizetségért cserébe végezzük. A gondoskodáshoz, ápoláshoz, gyerekszüléshez számos foglalkozás, tevékenység kapcsolódik – gondoljuk például a tanítókra, pedagógusokra, óvodapedagógusokra, védőnőkre, ápolókra, orvosokra, bejárónőkre, gyerekfelvigyázókra, takarítókra; az érzelmi szükségletek kapcsán a hostessekre vagy prostituáltakra.

A szerzők megfigyelései szerint napjainkban a profitérdek és a társadalmi újratermelő munkák egymásnak feszülése korábban nem látott méreteket öltött. Mivel a szociális szektor nem profitábilis, így az arra fordított állami költségek csökkenésének lehetünk tanúi. Mindeközben a szociális szektor tőkefelhalmozásba való bekapcsolása is zajlik magánbefektetők által: a minőségi egészségügyi ellátást egyre inkább a magánkórházakban kaphatja meg, aki megengedheti magának, és az oktatásban is hasonló tendenciák figyelhetőek meg, gondoljuk csak az alulfinanszírozott állami intézményekre és az alapítványi, illetve magánkézbe kerülő elit egyetemekre.

A jó minőségű ellátásból gyakran pont azok szorulnak ki, akik az állami fenntartású szociális intézmények alulfizetett, rossz körülmények között dolgozó munkaerejét adják.

A tőkefelhalmozás és az újratermelés közötti feszültség a háztartásokat is eléri: az egyre hosszabbodó munkaórák mellett egyre kevesebb idő és energia marad az otthon végzett gondoskodási munkákra, így globális gondoskodási láncok alakulnak ki. Azok, akik megengedhetik maguknak, bizonyos gondoskodási terheket bérmunkásokra hárítanak át, például bébiszittert, takarítót, ápolót fogadnak. De nem csupán háztartások, hanem egész ellátórendszerek alapoznak az olcsóbb munkaerőre: gondolhatunk a kelet-európai nők szerepére például a német idősgondozásban. A gondoskodási lánc legszélső láncszemei jellemzően bevándorló és/vagy színesbőrű nők, akik gyakran a saját családjuktól több száz, több ezer kilométerre dolgoznak alacsony fizetésért.

Természetesen nem az a baj, hogy szeretnénk megfelelően gondoskodni szeretteinkről, hogy családi körben szeretnénk tudni idős hozzátartozóinkat, hogy szeretnénk mindent megadni a gyermekeinknek, esetleg szívesen kedveskedünk a párunknak egy tál finom étellel. Természetes, hogy szeretet érzünk és fontos, hogy gondoskodjunk egymásról. A gondoskodási válság azonban olyan rendszerszintű probléma, amely emberek, nagyrészt nők millióit nyomorítja meg.

Azáltal, hogy a gondoskodási munkák leértékelődnek a profit javára, az állam nem csupán „nem szól bele” az otthonok életébe, hanem kifejezetten cserben is hagyja azok lakóit.

Túlfeszített húrok

A kapitalizmus jellemzője, hogy gazdasági felívelés idején a tőkefelhalmozás és a társadalmi újratermelés közötti feszültség lappangó állapotban van. Az ebből fakadó, a mindennapi megélhetést veszélyeztető problémák „csupán” a társadalom legalsó osztályhelyzeteiben élőket érik el, az ő bajaikra pedig csak ritkán figyelünk, hiszen a folyamatos reménytelenség és kilátástalanság állapotában vannak.

Amikor azonban túlfeszül a húr, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és a szociális ellátórendszer válsága tömegeket ér utol. A természeti erőforrások profitért való kizsigerelésének következményei pedig senkit sem kímélnek (bár az ivóvízhez, a tiszta levegőhöz, a biztonsághoz való hozzáférés továbbra is egyenlőtlen marad). A klímaválság okozta migráció elszenvedői nagy részben a globális Délen élő nők, akik a mezőgazdasági munka zömét végzik, és első kézből tapasztalják az aszályoknak és a termőföld kimerülésének következményeit; a globális Északon pedig szintén a legszegényebbek a legkiszolgáltatottabbak az árvizeknek vagy az emberi szennyezés okozta károknak.)

A társadalmi újratermelés válságát politikai válság is kíséri, a demokratikus intézmények kiüresedésének lehetünk tanúi. Az állami szabályozásokat egyre inkább a tőkeérdekek irányítják: központi bankok és nemzetközi befektetők, IT óriások, olaj- és energiamágnások, gyógyszer-, élelmiszer-, és hadipari nagyvállalatok döntenek égető fontosságú kérdésekről érdekeltségeik szerint. A jelenlegi politikai-gazdasági rendszer lehetővé teszi, hogy a globális Észak államai és uralkodó osztályai más országok olcsó munkaerejét és természeti adottságait kihasználva működtessenek kereskedelmi rendszereket, miközben rendre államadóssággal, katonai beavatkozással és a segélyek visszatartásával sújtják őket. Mikor a neoliberális hegemóniának köszönhetően a demokratikus szavazások könnyedén semmissé válhatnak, mint például a megszorításokról tartott népszavazás a görög válság idején, az emberek egyre inkább elvesztik a hitüket abban, hogy a politikusok érdemben tudják képviselni az érdekeiket.

Bár jó volna hinni, hogy az itt felsorolt válságok csak átvészelendő átmeneti időszakok, a szerzők vélekedése szerint rendszerhibáról, a tőkefelhalmozás rendszerének hibájáról van szó. A kapitalizmus pont azokat a természeti és humán erőforrásokat meríti ki, melyek a tőke szüntelen felhalmozásának alapját adják.

A (szélső)jobboldali populista mozgalmak is reagálnak e válságokra, azáltal, hogy a „megfelelő” embereknek ígérnek jobb életkörülményeket: csak az arra érdemes etnikumú, nemzetiségű és vallású családokat igyekeznek támogatni a piac állami szabályozásával, a bevándorlás visszaszorításával, a nők, a nem fehérbőrű emberek, valamint az LMBTQI-közösség jogainak korlátozásával.

Mindeközben a progresszív neoliberalizmus felemelkedést ígér e csoportoknak; kérdés, hogy azt is nyújt-e.

Milyen válaszokat adhat minderre a feminizmus?

Napjainkban a progresszív neoliberalizmus elveihez idomuló feminizmus individuális válaszokat kínál a nőknek az előbbrejutáshoz. A „lean-in” („dobd be magad!”) szemléletű feminizmus különösen a vállalati szférában törekszik az egyén felszabadítására, azt üzeni a nőknek, hogy “dobják be magukat”, ragadják meg a lehetőségeket, hiszen megvannak a megfelelő képességeik ahhoz, hogy vezetővé váljanak.

Természetesen nők is rendelkezhetnek azokkal a képességekkel, amelyeket egy jó vezetőnek szokás tulajdonítani: jó szervezői készség, határozottság, precizitás, leleményesség. Azonban különböző társadalmi helyzetű nőknek nagyon különböző lehetőségeket tudnak megragadni, képességeiktől függetlenül. Hiába tornyosulnak a fast fashion üzletekben a #GirlBoss (magyarul: „főnöklány”) feliratú pólók, ha azokat borzalmas munkakörülmények között varrják a textiliparban dolgozó színesbőrű gyereklányok, a gyorsan változó divat és a silány minőségű ruhák túltermelése pedig hatalmas ökológiai terhet ró a bolygóra.

Az, hogy milyen kevés nő van ma vezető pozícióban, valóban egy nőket évezredeken át elnyomó rendszer tünete. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy önmagában a tény, hogy nők vezető pozícióba kerülnek, tudja-e érdemben a nőmozgalom érdekeit szolgálni? Számít-e, hogy egy nő ül a parlamentben, ha leszavazza a családon belüli erőszak áldozatait segítő törvényeket? Számít-e, hogy egy nő vezet egy multinacionális olajcéget, ha ez hozzájárul az ökológiai katasztrófához? Számít-e, hogy egy nő lövi-e ki a bombákat a Közel-Keletre? Számít-e egy nő vezető, ha a meglévő hierarchiák érintetlenül maradnak, e hierarchiák pedig nők tömegének az elszegényedését eredményezik?

A nők helyzetének érdemi javításához a feminista mozgalomnak következetesen és átfogóan kell fellépnie a nőket sújtó igazságtalanságok ellen. A könyv egyik legerősebb állítása, hogy bár lehet, hogy néhányaknak sikerül áttörni az üvegplafont, a szilánkokat azonban valakiknek továbbra is fel kell takarítaniuk. Ahhoz, hogy a feminizmus valóban felszabadító erejű lehessen, újra kell gondolnunk és át kell formálnunk meghatározó társadalmi-gazdasági viszonyainkat, át kell alakítanunk az elnyomást szolgáló intézményeket.

Ahhoz, hogy a feminista mozgalom ne csupán meritokratikus alapon, egy szűk elit számára nyújtson eredményeket, fel kell ismernie a kapcsolódási pontokat más mozgalmakkal és szembe kell néznie a saját hibáival is.

Szembenézés és szövetkezés

A könyv másik fontos állítása, hogy a feminista mozgalomnak anti-rasszistának és anti-imperialistának kell lennie. A kapitalista felhalmozás nem tudta volna kezdetét venni a gyarmatok kizsigerelése nélkül. És bár a hagyományos értelemben vett gyarmatbirodalmak megszűntek, a kizsákmányolás közel sem ért véget: az imperializmus, a rasszizmus és az etnonacionalizmus szorosan összefonódik a nők fizikai és szellemi alávetésével. Ennek ellenére a feministák a történelem során nem egyszer figyelmen kívül hagyták a mozgalmon belül is tapasztalható rasszalapú egyenlőtlenségeket – legyen szó például a magyarországi roma nők helyzetéről, vagy az amerikai szüfrazsettek rasszista kijelentéseiről, melyeket akkor fogalmaztak meg, amikor fekete férfiak előbb kaptak választójogot, mint ők.

Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya és Nancy Fraser szerint egy absztrakt, globális, nők közötti testvériség kikiáltása nem célravezető; hiszen nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, ha nem értjük egymás problémáit. Helyette

arra biztatnak, hogy a nők ismerjék fel a helyzetükből fakadó hasonlóságokat és különbségeket, és ezeket szem előtt tartva közösen küzdjenek céljaikért.

A küzdelemben a szerzők a feministák egyik legfontosabb eszközének a sztrájkot tartják. Számos olyan eseményt mutatnak meg a történelemből, amikor nők indították el a társadalmi mozgolódást: a francia forradalmat megelőző éhséglázadásoktól, az első nőnapi sztrájkokon át a nők elleni erőszak elleni tüntetések 2016-os hullámáig. Legyen szó ismerős vagy családtag által elkövetett erőszakról, utcai zaklatásról, nemi erőszakról, mint háborús fegyverről, az exportra termelő feldolgozóipari szektorokban alkalmazott erőszakról (a nyugati cégek által a globális Délen üzemeltetett gyárakban, például ruha-és textiliparra termelő varrodákban a nők elleni erőszakot fegyelmezőeszközként használják), a prostituáltak „betörésétől” vagy egyéb visszaélésről, a nők elleni erőszak szoros összefüggésben áll azzal, ahogy munkáról és társadalmi újratermelésről, nemi szerepekről, magán- és nyilvános szféráról gondolkodunk – épp ezért a szerzők szerint itt az ideje, hogy újragondoljuk és átalakítsuk e viszonyokat.

Ahhoz, hogy a céljaikat elérhessék, a szerzőtrió szerint a feministáknak szövetségre kell lépniük minden olyan szerveződéssel, amely a kapitalizmus által termelt igazságtalanságok ellen küzd.

A természet kizsigerelése, a rassz alapú elnyomás és a térbeli egyenlőtlenségek kérdése, a demokratikus intézmények kudarca, a nők és a szexuális kisebbségek ellen elkövetett erőszak egyaránt feminista ügy. E fenyegetések mind egy tőről fakadnak, így önmagukban, a többi problémát érintetlenül hagyva nem kezelhetőek.

A 99% feminizmusa című könyv a szerzőhármas közös meggyőződését tömöríti. Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya és Nancy Fraser határozottan vallják, hogy a feminista mozgalom válaszút elé érkezett: el kell döntenünk, hogy milyen érdekeket akarunk szolgálni, és hogy hogyan tegyük ezt.

A szerzők hisznek abban, hogy még egy olyan rázós korszak is, mint amilyen a mostani, segítheti a világ átalakítását, és hogy a jelenlegi helyzetben lehetőség is rejlik arra, hogy igazságosabb világot teremtsünk a nők és mindannyiunk számára.

Címfotó: Pikrepo

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.