Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon: Elemzés és kritika. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2019.

A Neoliberális hegemónia Magyarországon című kötet a neoliberális globalizáció kritikájával a magyar baloldali politika elméleti újraalapozását tűzte célul. Igencsak kétséges azonban, hogy e tartalom mennyire új és mennyire alapoz meg bármilyen politikát. Ennek ellenére az is találhat benne újat, aki bevezetőre vágyik, és az is, aki már unásig olvasott róla.

Kováts Eszter
Katona Noémi

A Progress Alapítvány által kiadott kötet a NER előtti és azóta uralkodó politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok elemzésére vállalkozik a neoliberalizmus keretében. A kötet hat szerző (Ágh Attila, Pogátsa Zoltán, Pásztóy András, Kapelner Zsolt, Antal Attila és Éber Márk Áron) hét tanulmányából áll (Ágh kettőt is jegyez).

Ahogy a rövid előszóban áll, a kötet összeállítását két alapvető szempont vezérelte: a hazai közönség megismertetése a neoliberalizmus kritikájának alapvető irodalmával, illetve a hazai társadalmi, politikai és gazdasági változások elemzése a neoliberalizmus keretrendszerben a késő Kádár-kortól az Orbán-rezsimig.

A könyvet olvasva azonban csak részben tudjuk e célokat felismerni. Ráadásul az előszóban megfogalmazott ambiciózus célok ellenére a kötet újszerűsége igencsak megkérdőjelezhető.

Az előszó azzal indít, hogy a neoliberalizmussal kapcsolatos viták „mind ez idáig nem nagyon gyűrűztek be Magyarországra, a hazai tudományos és politikai közösség igen kevéssé reflektált a rendszerváltás utáni kapitalizmusmodellre, a neoliberális globalizációra (stb.)”.

Számos más neoliberalizmust tárgyaló elemzés mellett a Progress Alapítvány mindmáig legizgalmasabb kötete, az 50 könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell (2015), amelyet a jelen kötet indító és záró tanulmányának szerzője, Ágh Attila lektorált szakmailag, szintén arról tanúskodik, hogy ez nincs így. Bár ő akkoriban a Lisszaboni Stratégiát és az EU 2020 stratégiáját ajánlotta a baloldal számára víziónak, egyúttal szemére hányva, hogy „a magyar baloldal nem követte a nyugati paradigmaváltást”, és a „kurrens nyugati elméletek körül mindmáig mély csend honol”, addig az ötven ajánlás legtöbb szerzője nemcsak hogy reflektált a kurrens elméletekre (és szerencsére nemcsak a nyugatiakra), de jelentős részük olyan kötetet ajánl, amely a neoliberalizmussal és annak itthoni relevanciájával vet számot.

És ha még tovább megyünk vissza az időben, az 1990-es és 2000-es években és a 2010-es évek első felében is rengetegen írtak ezekről a folyamatokról, elég csak emlékeztetni (a teljesség igénye nélkül) Adamik Mária, Boda Zsolt, Böröcz József, Fodor Éva, Greskovits Béla, Melegh Attila, Pogátsa Zoltán, Scheiring Gábor, Szalai Erzsébet, Szelényi Iván vagy a Helyzet Műhely munkásságára.

Szóval, ha a neoliberalizmus nem is volt a közéleti főáram és a magukat baloldalinak tartó politikai pártok diskurzusának része, a tudományos és a pártokon kívüli baloldali közösség nagy tudást halmozott fel a rendszerváltozás óta, a politikai folyamatokat globális és gazdasági összefüggésükben is láttatva. Ezért 2019-ben Magyarországon feltalálni a neoliberalizmust mint a hazai közönség számára új és ismeretlen témát, elég megkérdőjelezhető vállalkozás.

Ettől persze nem lesz kevésbé releváns a kötet témája, sőt. Ágh Attila első tanulmánya, Antal Attila és Pogátsa Zoltán is inkább bevezető, ismertető jelleggel tárgyalja a neoliberalizmusról szóló diskurzust, kevéssé újszerű, általános leírást adva arról, hogy mi a neoliberalizmus és hogyan alakult ki a neoliberális hegemónia világszerte.

Bár e szövegek részben kerek, értelmezhető keretet vázolnak fel – ami egy laikus olvasónak sok támpontot adhat – e fejezeteket egymás után olvasva, a kötetet egy egész műként kezelve inkább zavaró a sok ismétlés; nem egymásra épülő, elmélyülő elemzést kapunk a neoliberalizmusról, hanem ismétlődő általános bevezetéseket.

A kötet másik célkitűzése, hogy a neoliberalizmus-kritika keretrendszerében elemzi a hazai politikai, gazdasági és társadalmi változásokat. Ezt azonban a kötet csak nagyon részlegesen és rendkívül hiányosan valósítja meg. A kötet címére és e célkitűzésre gondolva nehezen érthető, hogy hogyan vonatkozik Pogátsa Zoltán kifejezetten az Egyesült Államokra és az Egyesült Királyságra fókuszáló tanulmánya a magyar helyzetre. Illetve Kapelner Zsolt pusztán elméleti kérdésekkel foglalkozó politikai-filozófiai értekezése mit mond el az Orbán-rezsimről? Ehhez nem sok támpontot kapunk olvasóként.

A kötetben szereplő tanulmányok közül Éber Márk Áron és Pásztóy András szövege az, ami valóban egy konkrét területet jár alaposan körbe. Előbbi azt a közkeletű tévhitet oszlatja el, hogy a neoliberalizmus egy tisztán nyugati import lett volna, meggyőzően mutatja ki a 70-80-as évek reformközgazdászainak a szerepét a transznacionális szerveződésben. Utóbbi pedig a munka világának szabályozását és annak neoliberális átalakulását tárja fel az Orbán-rezsim alatt. E tanulmány elsősorban intézményi és szabályozási változásokra fókuszál, és ezen keresztül mutatja be, hogyan segíti az állam egyre jobban a nagytőke és a gazdasági elit érdekeinek érvényesítését a munkások érdekeivel, jogaival szemben. Bár Pásztóy vállaltan csak az Orbán-rezsim munkaerőpiaci szabályozására fókuszál, ha jobban be lenne ágyazva a szöveg a nemzetközi folyamatokba és tágabb történeti, gazdasági összefüggésekbe, az elemzés még mélyebb lenne.

Összességében, ahogy a kötet kétféle célkitűzése is tükrözi, alapvetően két stratégiát választhat, aki a téma feldolgozására vállalkozik: a) igyekszik újat mondani: új szemszögből, új empíriával, új elméleti keretben, a korábbi írások óta megjelent új fejleményeket elemezve, b) tankönyvet ír, új, szélesebb célcsoporthoz igyekszik eljuttatni a meglévő ismereteket, alapfogalmakat. A kötet ennek valamiféle ötvözete, amiben olvasóként nem találtuk a logikát. A szerzők egy része tankönyvi stílusban bevezetést ír a témába, mint Antal, Ágh vagy Pogátsa (de ők is néhol túl sok ismeretet előfeltételeznek), mások pedig önálló, új hozzájárulást kívánnak tenni sajátságos kutatói szemszögükből, mint Pásztóy, Kapelner vagy Éber. Mindegyik legitim megközelítés, csak sajnos ez nem sikerül koherensre. Így fordulhatnak elő olyanok, hogy több szerző is közismertként utal a washingtoni konszenzusra, mire eljutunk az ötödik fejezetben annak szövegszerű kifejtéséhez, vagy hogy csak a hatodik fejezet határozza meg, mit ért hegemónia és neoliberális hegemónia alatt.

A szerzők teljesen különböző ideológiai (liberális, szociáldemokrata, radikális baloldali) és diszciplináris (közgazdaságtani, politológiai, politikai filozófiai, szociológiai) alapokon állnak: ez egyben a kötet erőssége és gyengéje is.

Erőssége, mert különböző nézőpontokból kapunk bevezetést a neoliberalizmus fogalmával kapcsolatos kérdésekbe, és azért válik a gyengéjévé, mert erre a heterogenitásra nincsen reflexió, nem fűzi őket össze egy koherens koncepció. Egy részletesebb bevezető vagy záró tanulmány is sokat segíthetett volna különböző fejezetek összekapcsolásában.

Ezzel együtt jár az is, hogy a tanulmányok eltérő definícióit adják a neoliberalizmusnak: van, aki a globális kapitalizmus kb. 1973–2008 közötti neoliberális hegemón fázisát érti alatta. Van, aki a washingtoni konszenzus értelmében vett gazdaságpolitikai kurzust. Más pedig (magunk is ezt osztjuk) egyszerre politikai, gazdasági és társadalmi rendszert ért alatta, ami szerint az ne más, mint „a versengő piacok kiterjesztése az élet minden területére, beleértve a gazdaságot, politikát és társadalmat” (94. o.).

Az alábbiakban két, (majdnem) mindegyik fejezetben visszatérő szempont alapján elemezzük a kötetet: előbb a liberalizmus és neoliberalizmus fogalmainak viszonyát tárgyaljuk, majd azt, hogy a kötet tanulmányai hogyan fogják fel politika és gazdaság kapcsolatát, és hogyan reflektálnak a globális viszonyokra.

Liberalizmus és neoliberalizmus

Nemcsak a neoliberalizmust, de liberalizmust is eltérően értelmezik a szerzők, így nehéz összehasonlítani azokat a reflexiókat, amelyeket a szerzők tesznek liberalizmus és neoliberalizmus viszonyára. Baloldali szempontból, és az egyre tekintélyelvűbb hatalomgyakorlást alkalmazó NER 10. évében is méltányolható, hogy a klasszikus liberalizmus jogállami és emberi jogi normái melletti kiállás alapvetése az írásoknak. Fájó viszont, hogy ennél komplexebb elemzésre nem kerül sor, pedig ez az egyik politikai kulcskérdés, és egy ilyen elemzés a kötet politikai relevanciáját is megalapozhatná.

Ágh Attila például a neoliberalizmust gazdasági-pénzügyi, társadalmi-politikai és kulturális-civilizációs globális rendszerként írja le. Ehhez képest a liberalizmust csakis klasszikus liberalizmusként érti, kiszakítva a valóban létező liberalizmusból. Ezzel, valamint azzal, hogy a neoliberalizmus definícióját az első írása végére csupán az egyenlőtlenségeket növelő államok-multik viszonyokra szűkíti, azt sugallja – a második írásában pedig expliciten ki is mondja –, hogy a liberalizmus jó, csak a neoliberalizmus rossz.

Ágh Attila tehát úgy tesz, mintha a létező, politikai pártokban és mozgalmakban manifesztálódó liberalizmus ne függne szorosan össze értékrendjében és politikai gyakorlatában a neoliberalizmus gyakorlataival.

Ez a gesztusa rehabilitálja a liberális pártokat, ha hajlandóak a rendszerváltozás tévútjaival elszámolni és a gazdaságpolitikájukat szolidárisabbá tenni. Ez a még szociáldemokratának sem nevezhető program nem lehet a baloldal útja, többek között azért sem, mert nem vet számot például az emberi jogokra vonatkozó kurrens gyakorlatok neoliberalizmus-kompatibilis voltával.

Pogátsa Zoltán írásának vonatkozó részében dicséretes módon továbbmegy korábbi írásainak visszatérő toposzán, nevezetesen, hogy a baloldaliak kulturális kérdésekben a liberálisokhoz hasonlóan liberálisok/nyitottak, csak gazdasági értelemben térnek el tőlük. Mostani fejezetében úgy tűnik, hogy felismeri, hogy a kulturális kérdések sem egyszerűen nyitottság/zártság, 21.század/középkor, progresszió/visszamaradottság kérdései. Bartels nyomán kifejti, hogy míg az Egyesült Államokban a republikánusok a kultúrharcot a kirekesztő osztálypolitikájuk elfedésére használják (egyesítve nemzeti érzelmű konzervatív tőkést és munkást), addig az elsősorban a gazdasági és kulturális eliteket képviselő liberális főáram érdeke is a társadalmi konfliktusok kultúrharcként való beállítása. Bár Pogátsa írása a centrumországokról szól, ez a folyamat mintha Magyarországon is begyűrűzne, lásd NoÁr stb. Pogátsa megfogalmazásában: „minél inkább előtérbe kerülhetnek ezek a kulturális témák a gazdaságiak elfedésére, annál könnyebben előfordulhat, hogy a szabadpiaci konzervatívok ellenfeleivé nem a proszociális, újraelosztó keynesiánusok válnak, hanem mindinkább a szintén szabadpiaci kulturális liberálisok.” (61. o.)

Kapelner Zsoltnak a neoliberalizmus egyik szellemi atyjának számító Hayek szabadságfogalmával foglalkozó politikai filozófiai írása kilóg a kötetből, amennyiben vállaltan nem a neoliberális politikai-gazdasági gyakorlatokat elemzi, hanem Hayek filozófiájából igyekszik levezetni, hogy a neoliberalizmus szabadságpárti-e, avagy sem. (Egyébként ugyanarra a következtetésre jut, mint a gyakorlatokat elemző szerzők: nem.) Abból indul ki, hogy elméletben a neoliberalizmus is lehetett volna egy szabadságpárti filozófia, amit különböző politikai-gazdasági szereplők kiforgattak (ahogy tették ezt például a véres diktatúrák a marxizmusra hivatkozva).

Nagyon fontos a neoliberalizmus alapító filozófiai szövegeit értelmezni, ehhez remek támpontokat is ad Kapelner szövege, ráadásul rámutat a neoliberalizmus szoros kapcsolódására a liberalizmus eszmetörténeti hagyományához. Ugyanakkor, ugyanúgy, ahogy a mában nem lehet a liberalizmusról beszélni a liberális értékeket valló, magukat liberális pártoknak tartó szereplők tevékenységének megítélése nélkül, úgy ütközik korlátokba az idealista politikai filozófia a neoliberális filozófia és gyakorlat mesterséges kettéválasztásával is. Kapelner joggal figyelmeztet a fogalom túlburjánzására, és hogy a baloldali szereplők gyakran minden unszimpatikus jelenséget leneoliberálisoznak. Azzal ugyanakkor nem vagyunk beljebb, hogy kimutatja, hogy nemcsak bizonyos szereplők torzították el a remek filozófiát, hanem lényegi része a szabadságellenesség, amennyiben kimutatható, hogy az életesélyek egyenlőtlensége vagy a szegénység nem természeti jelenségek, hanem emberi tevékenységekkel összefüggésben jut valakinek több, valakinek kevesebb lehetőség. Ahogy Márkus Györgyre hivatkozva kifejti, abban érhető tetten, hogy a neoliberalizmus eredendően szabadságellenes, illetve a természettel érvelés üres, „ha megmutatható, hogy a piacgazdaság ilyen negatív hatásait mód van legalább részben megszüntetni vagy enyhíteni szándékosan kialakítható intézményes eljárások és társadalmi gyakorlat által (például progresszív adóztatással, jóléti szolgáltatásokkal, általános közoktatással és így tovább)” (101. o.)

Antal Attila, bár hangsúlyozza, hogy nem NER-apologetikát kíván tenni (hogy ezt külön is jeleznie kell, sajnos szimptomatikus), az autoriter liberalizmus történeti korszakát és elemzéseit hasonlítja össze a neoliberalizmus jelenlegi autoriter gyakorlataival. Bár külföldi szerzők elméleti írásainak bemutatására szorítkozik, bátran nyúl hozzá ahhoz, hogy bizony

a liberalizmus is lehet autoriter – és a neoliberalizmus is. És ezt ki lehet, és ki kell tudni mondani, anélkül, hogy az ember a NER egyre autoriterebb gyakorlatait akarja igazolni. Megmutatja, hogyan fér meg egymás mellett a piaci fundamentalizmus kiszolgálása az állam autoriter hatalomgyakorlásával.

Éber Márk e kérdés tekintetében a neoliberalizmusra adott társadalmi önvédelmi reakciónak tekinti a neopopulizmust. A neopopulista szereplők antiliberális retorikájára nem tér ki, ő tisztán politikai gazdasági keretben értelmezi, amennyiben a szélsőséges egyenlőtlenségekre és osztályharcra adott válaszként értelmezi a jobb- és baloldali populista szereplők népszerűségét. (Hogy ez miért fontos, de önmagában miért nem elegendő, lásd a Kellék folyóirat Populizmus számának recenzióját.)

Hazai politikai, gazdasági, társadalmi változások a globális térben

Ahogy a különböző liberalizmus-neoliberalizmus értelmezésekből is kitűnik, a szerzők eltérően tárgyalják a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit. Hogyan hat a neoliberalizmus a politikai képviseletre, a társadalmi egyenlőtlenségekre és a globális gazdasági viszonyokra, és ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz? A populizmus és a neopopulizmus is visszatérő, kulcsjelentőségű fogalmak a kötetben, a populizmus és a politikai tér átalakulásának összefüggésére a neoliberalizmus gazdasági modelljével és ideológiájával azonban eltérő, gyakran homályos magyarázatokat kapunk.

A két ellenpontot Kapelner politikai-filozófiai elemzése, illetve Éber és Pogátsa politikai-gazdaságtani elemzései jelentik. Kapelner filozófiai szövege lényegében nem reflektál arra, hogy az általa elemzett politikai gondolatok milyen gazdasági és társadalmi viszonyokba ágyazódnak be, illetve miket okoznak a gyakorlatban. Pogátsa ezzel szemben részletesen tárgyalja, hogy a neoliberális ideológia hogyan vált hegemónná és alakította át a globalizálódó kapitalizmust. Politikai-gazdaságtani elemzése koherens módon foglalja össze a ‘70-es évektől a politikai irányzat térnyerését a gazdasági és társadalmi változásokkal összefüggésben, és kiemeli a nagyvállalati, valamint az állami szereplők részvételét e folyamatokban. Tanulmányában nagy hangsúlyt kapnak Piketty nyomán a neoliberalizmus társadalmi hatásai, a növekvő jövedelemkoncentráció és a társadalmi egyenlőtlenségek; valamint a „foglyul ejtett állam”, tehát a gazdasági elit meghatározó politikai hatása, részvétele a politikai elitben.

Bár az sajnos csökkenti írása meggyőző erejét, hogy nem vet számot az állításait (köztük Piketty eredményeit) vitató széleskörű irodalommal. Pogátsa szövege, bár a neoliberalizmus általános leírásával és bevezetésével kezdődik, elemzésében valójában csak az Egyesült Királyságra és az Egyesült Államokra szorítkozik. Noha utal rá, hogy a tőke és jövedelemkoncentráció a globális térben zajlik, nem szentel figyelmet arra, hogy ez a koncentráció és általában a neoliberális hegemónia hogyan működik a világ más területein és hogyan függ ez össze az általa részletesen elemzett példákkal.

Ezt a hiányt jól ellensúlyozza Éber Márk Áron tanulmánya, amely kifejezetten a magyarországi helyzettel, változásokkal foglalkozik, és ezeket helyezi el a modern kapitalista világrendszer viszonyaiban. Kiemeli, hogy a neoliberalizmus „nem ‘szabadon lebegő’ ideológia” (129. o.) és tanulmányának erőssége az is, hogy mind történeti, mind földrajzi, mind világgazdasági szempontból elemzi a neoliberalizmus hazai kialakulását. Éber tanulmánya elsősorban tudásszociológiai megközelítésű, a neoliberalizmus eszméjének magyarországi megjelenését és elterjedését vizsgálja a késő Kádár-korszakban, összefüggésben a társadalmi, politikai változásokkal. Bár a tudáshordozók szerepének és a neoliberalizmus nemzetközi áramlásának, párhuzamos kialakulásának kiemelése újszerű és fontos adalék a téma megértéséhez, Éber ezt az elemzést nem ágyazza be a kortárs tudásszociológiai diskurzusokba, annak ellenére, hogy ennek van hagyománya a magyar baloldali szociológiai elemzésekben, többek között Böröcz József vagy Gagyi Ágnes munkásságában.

Azonban mind megállapításai a neoliberalizmus ideológiájának megjelenéséről Közép-Kelet-Európában, mind komplex, strukturális gazdasági és politikai összefüggéseket tárgyaló megközelítése visszhangtalan marad más tanulmányokban. Antal Attila és Ágh Attila második tanulmánya az autoriter neoliberalizmust vizsgálja. Antal a neoliberalizmus autoriter természetét az autoriter liberalizmusból vezeti le. Koherens eszmetörténeti leírásában azt mutatja be többek között Schmitt alapján, hogy az autoriter állam a liberális állam „tiszta formája”. Nemzetközi szakirodalom alapján összefoglalja a neoliberális program és az állam működésének főbb karakterjegyeit és jellegét, kitérve mind a gazdasági kormányzásra, mind a válságok „permanens menedzselésére” és a büntető állam megerősödésére. Elemzésének hiányossága azonban, hogy univerzálisan írja le a neoliberalizmus és a neoliberális állam működését, és nem árnyalja alaposabban a különböző geopolitikai pozíciójú államok közötti eltéréseket és azok összefüggéseit. A magyar helyzet és az Orbán-rezsim működésének megértéséhez egy ilyen árnyaltabb elemzés jelenthetné a következő lépést.

Ágh a „rendszerváltás terhét” járja körül és elemzése témák széles spektrumát öleli fel. Bár a magyar közvélemény változásaitól, az EU politikáján át világgazdasági folyamatokra is kitér, ami széleskörű olvasottságot mutat, épp ezek a témaváltások gyengítik a szöveg koherenciáját és elhomályosítják mondanivalóját. Bár tanulmánya elején Ágh kijelenti, hogy a rendszerváltás „neoliberális zsákutcája” vezetett „a demokrácia kiüresedéséhez”, az inkább esszéisztikus jellegű; a politológiai, szociológiai, közgazdasági és eszmetörténeti eszmefuttatásokat tartalmazó szöveg nem igazán teszi ezt az összefüggést érthetővé. Ágh visszatérően a „gondolatrendszer-váltást” várja és kéri számon a magyar közvéleménytől, ám magát a „közvéleményt” sem szisztematikusan elemzi a szövegben, és épp az a tudásszociológiai megközelítés hiányzik belőle, amit Éber tanulmánya kiválóan bemutat, hogy hogyan függ össze társadalmi-gazdasági folyamatokkal egy eszme megjelenése.

Összességében a kötet izgalmasságát az adja, hogy – részben inkoherenciájából, koncepcióhiányából adódóan – írásai egymással is vitáznak. Például Antal Attila Ágh Attilát cáfolja, amikor leírja, hogy nem a neoliberalizmus időszakával kezdődött a globalizáció, vagy Éber Márk vitatja a „nyugathoz való felzárkózás”, „kelet-európai civilizációs lemaradás” Ágh Attila által is képviselt narrativáját, vagy a Kapelner ambícióját a filozófiák „önmagában való” vizsgálatára, kiszakítva azokat társadalmi kontextusukból.

A kötet tehát, bár számos fontos témát és megközelítést bemutat, sok hiányosságot tartalmaz arra nézve, hogy a magyar helyzetet mélyebben megérthessük a neoliberalizmus keretrendszerben.

Ezt a hiányt vagy elsősorban olyan elemzések tudnák pótolni, amik egy-egy téma esetében mutatják be a neoliberalizmus működését, mint például Pásztóy tanulmánya a munka neoliberalizálásáról. Bár a releváns témák sora végtelen, és külön elemzést érdemelnének például a szociálpolitika, gazdaságpolitika különböző területei, kiemelnénk, hogy

többek között fájóan hiányzik belőle, hogy ez a fajta gazdasági és eszmerendszer hogyan érintette a különböző státuszú nőket és mit mond általában a nemek közötti viszonyokról. A kötetben figyelmen kívül marad, hogy az elemzett politikai, gazdasági folyamatoknak és ideológiáknak van nemi vonatkozása is, összefüggésben állnak a nemek közötti egyenlőtlenséggel, munkamegosztással.

Ez a hiányosság, illetve reflektálatlanság a kötet összeállításában szimbolikusan is tükröződik, hiszen egyetlen nő sem szerepel a kötet szerzői között, annak ellenére, hogy számos publikáció igazolja, hogy többeknek van releváns mondandója a neoliberalizmussal kapcsolatban Magyarországon. Kiterjedt szakirodalma van a 90-es évektől kezdve annak, hogy a rendszerváltozás utáni átalakulások hogyan érintették eltérően nőket és férfiakat, és a nemek közti viszonyokat.

A kötetben az is találhat újat, aki a neoliberalizmussal kapcsolatban bevezetőre vágyik, valamint az érdekli, hogy fontos ez ma Magyarországon, és az is, aki már unásig olvasott erről. Kár, hogy az ígért átütő vitaindításra és programadásra nem alkalmas.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.