Fabio Mattio: Dark Finance (Stanford University Press, 2020)

Nikola Gruevszki 2016 óta él száműzetésben, Orbán Viktor vendégszeretetét élvezve. Észak-Macedónia egykori teljhatalmú miniszterelnöke egy látszólag valószínűtlen szövetségre építette rendszerét: a 2008-as összeomlás után új profitlehetőségeket kereső nemzetközi befektetőkre és a politikai hatalom gazdasági hatalommá alakításában jártas hazai oligarchákra. A Dark Finance (Stanford University Press, 2020) című könyvében Fabio Mattioli bemutatja, hogyan épült ki ez a hálózat felülről, és hogyan éreztette hatását alulról.

Scheiring Gábor

Nikola Gruevszki 2006-2016 között Észak-Macedónia — 2019-ig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság — miniszterelnöke volt. A Gruevszki vezette VMRO-DPMNE (Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja, egyszerűsítve VMRO-DPMNE) kormány 2016-ban megbukott, miután kiszivárgott felvételek felfedték a rendszer sötét és erőszakos oldalát. Bár a VMRO-DPMNE megnyerte a 2016-os választásokat, nem tudott kormánytöbbséget alakítani. A politikai patthelyzet végén Gruevszki támogatói — verőlegények és túlbuzgó nacionalisták dühös csapata — elfoglalták a parlamentet. Gruevszki azonban végül kénytelen volt lemondani és elhagyni Macedóniát, titokban, a magyar kormány segítségével, amely szó szerint kicsempészte őt az országból, hogy megmeneküljön a korrupciós vádak elől.

Mattioli könyvéből kiderül, hogy Gruevszki autoriter rendszere „közvetlenül kapcsolódott az európai periférián tapasztalt pénzügyi expanzió formáihoz.” Gruevszki képes volt mind a globális pénzügyi szereplők profitelvárásait, mind a macedón állampolgárok elismerési vágyát kielégíteni – legalább is egy ideig.

A kormány számára elérhető bőséges nemzetközi likviditás és a vállalkozásokat szorongató hazai pénzszűke lehetővé tette a macedón kormány számára, hogy „monopolizálja a pénzkínálatot, és rákényszerítse a vállalkozásokra és az egyénekre az illiberális politikát.” A könyv öt empirikus fejezete különböző helyszíneket tár fel, ahol a pénzügyek és a politika összefonódtak.

Oligarchikus hálózatok építése

Az első fejezet felvázolja VMRO-DPMNE pénzügyi hálózatának kulcsszereplőit.

Gruevszki illiberális gazdasági architektúrájának a központi pillére a Szkopje 2014 nevű infrastrukturális mega-projekt, és a mögötte álló közbeszerzési hálózat volt.

A 2010-ben elindított projektet kezdetben keynesi ösztönző intézkedésként bélyegezték, aminek 2017-re 683 millió euróra duzzadt a teljes költsége. A pénz Észak-Macedónia fővárosának „ráncfelvarrására,” szobrok, épületek, közterek megépítésére, felújítására ment. A projekt valódi célja azonban az volt, hogy az oligarchákat Gruevszkihez kösse. Ugyanakkor az építkezés a fejlődés politikai szimbólumaként is működött — ez a szimbolika mélyen a szocialista időkben gyökerezik, amikor az építőipar virágzott, és a szorgos munkások a modern Macedóniát építették. A Szkopje 2014 projekt tehát politikai-esztétikai célt szolgált. A városi középosztály számára az építkezések kellemetlenséget jelentettek. Ezzel szemben a munkásosztály számára új munkahelyeket, lakáshoz jutást és „esztétikai irredentizmust” kínáltak, ami olyan elismerést nyújtottak számukra, amelyet a szocializmusból a kapitalizmusba való neoliberális átmenet során nem kaptak meg.

Gruevszki legfontosabb szövetségese Saso Mijalkov, a titkosszolgálatok vezetője és az ország legfontosabb magánbiztonsági cégének tulajdonosa volt. Saso Mijalkov apja, Jordan Mijalkov, egy szocialista állami textilipari export-import vállalat vezetője volt, egyben Gruevszki nagybátyja. Ezek az import-export vállalatok a szocializmusban központi szerepet játszottak a nehezen beszerezhető külföldi valuták biztosításában. Ezeknek a vezetőknek és pénzügyi bürokratáknak a kreatív és kétes pénzügyi gyakorlatai (hamis számlák, fekete valutakereskedelem stb.) a posztszocialista korszakban, a privatizáció és a nehéz 1990-es évek alatt is tovább éltek, előkészítve az utat a későbbi illiberális pénzügyi gyakorlatoknak.

Az ország gazdasági és politikai életét a VMRO-DPMNE fő riválisa, a Macedón Szociáldemokrata Unió (SDSM), az államszocialista Macedón Kommunisták Szövetségének utódja uralta a 2000-es évek végéig.

Mivel a Szociáldemokrata Unió volt az, amely az 1990-es években privatizálta a legtöbb állami vagyont, Gruevszki klikkje 2006-ig viszonylag marginális pozíciót foglalt el.

A korrupciós botrányok 1997-ben megbuktatták a szociáldemokrata kormányt, ami az első rövid életű VMRO-DPMNE kormányhoz vezetett. Gruevszki 1997-2002 között pénzügyminiszter volt. Az 1990-es években felemelkedett oligarchák azonban ellenségesen viszonyultak Gruevszki pártjához. Gruevszki és klikkje úgy válaszolt erre a kihívásra, hogy újra aktiválta Jordan Mijalkov kapcsolatait a macedón hírszerzésen belül, és agresszívan kiépített egy alternatív oligarchahálózatot (később kiderült, hogy ennek érdekében 20 000 állampolgárt, újságírót, politikust és üzletembert hallgattak le).

Az európai neoliberális pénzügyek és a macedón illiberalizmus találkozása

Ez a VMRO-DPMNE rezsim legközvetlenebb politikai kontextusa. Gruevszki azonban nem tudta volna létrehozni illiberális hálózatát a nemzetközi pénzügyi közösség támogatása nélkül. 2006-ban Gruevszkit Európa-párti neoliberálisként választották meg a vidéki és munkásosztálybeli nacionalista szavazók. Mattioli könyvének második fejezete az illiberalizmus neoliberális segítőinek szerepét elemzi, majd két olasz vállalkozót vesz górcső alá. A kalandvágyó kisvállalkozók, a nagy beruházási projektek és a nemzetközi pénzügyek mikrotörténeteit összekötő 2. fejezet kiváló leírása az európai politikai gazdaságtan dialektikájának; annak, hogyan vezetett a 2008-as válság után a beruházások átcsoportosításához Európa keleti perifériájára. Gruevszki kormánya létrehozta az Invest in Macedonia nevű befektetésösztönző ügynökséget, és nemzetközi marketingkampányt indított, amely Macedóniát a külföldi befektetők számára az olcsó munkaerő helyszíneként tüntette fel. Észak-Macedónia későn szállt be a működőtőkéért folyó versenybe, ezért Gruevszki nagy összegben kezdett költeni az ország nemzetközi hírnevének javítására.

A befektetők azonban sokkal óvatosabbak voltak, amikor magánbefektetésekről volt szó.

Gruevszkinek sikerült néhány nagybefektetőt az országba vonzania, de ezek többsége más perifériára szorult vagy perifériára szoruló országokból érkezett, olyan helyekről, melyeket a 2008-as pénzügyi válság súlyosan érintett, például Olaszországból, Görögországból vagy Magyarországról.

Mattioli megemlíti, hogy Gruevszki üzletet kötött a WizzAirrel, egy magyar fapados légitársasággal az ország repülőterének felújításáról. A WizzAir azóta is uralja Észak-Macedónia utasforgalmát. Hozzá lehetne tenni a magyar MOL-t, amely kulcsfontosságú befektető Észak-Macedónia olajipari infrastruktúrájában, vagy az ország jobboldali médiavilágát, amely elsősorban Orbán Viktorhoz kötődő oligarchák tulajdonában és irányítása alatt áll. Macedónia és Magyarország illiberális pénzügyi hálózatai egyértelműen átfedik egymást.

A globális pénzügyi válság előtt a nemzetközi befektetők kevés érdeklődést mutattak Észak-Macedónia iránt. Gruevszki neoliberális márkaépítési kampánya azonban végül felkeltette a válság miatt megszorongatott nemzetközi befektetők figyelmét. Ugyanakkor a magánbankok továbbra is óvatosak maradtak, és nem szívesen adtak kölcsönt vállalatoknak és háztartásoknak, inkább az államkötvényekből származó stabil nyereséget részesítették előnyben. Ennek eredményeként 2007-2015 között Észak-Macedónia államadóssága a GDP 20%-áról 46%-ára nőtt.

A kormány bőséges külső finanszírozáshoz jutott, míg a hazai vállalkozásoknak likviditási gondokkal kellett küzdeniük. Ez a konstelláció lehetővé tette Gruevszki számára, hogy elmélyítse pártja pénzügyi beágyazottságát, a legjelentősebb hazai befektetőket és oligarchákat a párthoz kösse, így lecserélve az Macedón Szociáldemokraták oligarchikus hálózatait.

A 3. fejezet Macedónia nemfizetési válságának természetét vizsgálja, kiemelve a kompenzacija, a természetbeni cserekereskedelemhez hasonló cserék szerepét, amelyek a likviditáskezelés egyszerű eszközéből a pénzügyi elnyomás, azaz a kényszerhitelezés eszközeivé váltak. Mattioli bemutatja, hogy a barter és a természetbeni csere más formái, mint például a kompenzacija, központi szerepet játszottak a szocialista gazdaság működésében; a kreatív pénzügyi gyakorlatok ezen öröksége túlélte a szocialista államot. A kompenzacija kezdetben a likviditási problémák kreatív áthidalására szolgált, de fokozatosan átalakult kényszerhitellé, amelyet Gruevszki rendszere extraprofitok kisajtolására használt.

A 4. és 5. fejezet az építőipari munkások szemszögéből vizsgálja ennek az autoriter financializációnak a megélt élményét. A bizonytalanság tapasztalata Gruevszki alatt a munkások körében fokozott versengéshez és ellenségeskedéshez vezetett. Ez végül erodálta a közösségi eseményeket és felszámolta a munkásosztály szolidaritását. A gyanakvás, a versengés és az ellenségeskedés tönkretette annak a gyárnak a közösségi szövetét, ahol Mattioli terepmunkát végzett. Ugyanakkor a Gruevszki-kormány bőkezűen alkalmazta a „munkás-giccs” eszközét, valamint retorikájában és politikájában megerősítette a hagyományos férfi-soviniszta erkölcsi hierarchiákat, ezzel fenntartva pártja támogatottságát a munkások körében. Mattioli szerint ezért nem csoda, hogy fiatal, városi középosztálybeli nők álltak a Szkopje 2014 projekt elleni tiltakozások élére. Ez a két fejezet a mindennapi identitások éleslátó elemzését nyújtja; az olvasó azonban elgondolkodik azon, hogy a Mattioli által leírt változások valóban bekövetkezhettek-e abban a rövid egy évben, amelyre a szerző összpontosít. A posztszocialista foglalkozási és nemi identitások történeti elemzése lefedhette volna ezt a hiányérzetet.

Párhuzamok és tanulságok

A könyv fogalmi apparátusa a Mattioli által organikus politikai gazdaságtannak nevezett elméleti keretre épül, amit mások kulturális politikai gazdaságtannak (Sum és Jessop, 2013) neveznek nevez. Ez az elméleti megközelítés a heterodox posztmarxista hagyományban gyökerezik. Mattioli a pénzügyeket nem absztrakt értelemben kezeli, hanem úgy, ahogyan azok a társadalmi élet alkotóelemévé válnak. Mint ilyen, a könyv meggyőzően mutatja be a politikai-gazdasági antropológia erejét.

A terepmunka, az osztály- és gazdasági változások megélt tapasztalatainak mély kontextuális megértése a kulturális politikai gazdaságtannal kombinálva más megközelítéseknél mélyebb betekintést nyújt a tekintélyelvűség és a neoliberális pénzügyek bonyolult kölcsönhatásába.

A kelet-európai térséget elemző antropológusok — gyakran nyugati kutatók, akik a külső nézőpontot a résztvevő megfigyelő mély kontextuális ismereteivel kombinálták — előre látták a régió szorult helyzetét. Az olasz származású antropológus Mattioli Michael Burawoy, David Kideckel, Kristen Ghodsee, Chris Hann, Don Kalb és hasonló antropológusok nyomdokaiban halad, akik a posztszocialista neoliberalizmus ellentmondásainak első mélyreható elemzéseit adták.

Míg a makroszkopikus tendenciákra koncentráló elemzők többsége a piacok terjeszkedését ünnepelte, addig az antropológusok rámutattak arra a mély társadalmi és gazdasági dezintegrációra, amelyet a piacosítás magával hozott.

Ők voltak az elsők, akik felismerték azt is, hogy ez a posztszocialista piacosítás hogyan vezethet egy Polányi-féle kettős mozgás keretében a társadalmi önvédelem nacionalista formáihoz. Ez a dialektika áll a Dark Finance középpontjában is.

Mattioli a hangsúlyt Macedóniára helyezi. Gruevszki Macedóniája azonban számos feltáratlan párhuzamot kínál az illiberalizmus más eseteivel, Magyarországgal, Törökországgal, Indiával, sőt egyes esetekben még az Egyesült Államokkal is. Remélhetőleg ezek a hasonlóságok összehasonlító munkák témái lesznek a jövőben.

Mint Macedóniában, a nemzetközi pénzügyi befektetők és az európai pénzek döntő szerepet játszanak a magyarországi illiberális rendszer lehetővé tételében és stabilizálásában is.

Az EU azon erőfeszítései ellenére, hogy Európa keleti és déli perifériáin magas színvonalú bürokráciákat építsen ki (Bruszt és Vukov, 2017), az EU-pénzeket gyakran a helyi oligarchák szerzik meg. Az EU így a jövedelemkivonás fenntarthatatlan, fejlődéssel ellentétes formáit táplálja. Magyarországon a nemzeti burzsoázia mellett a német autógyártók is az Orbán-rezsim legnagyobb nyertesei közé tartoznak, ahogy azt könyvemben bemutatom (Scheiring, 2020b). Az indiai Modi szintén kemény neonacionalista hierarchiákat kombinál neoliberális országmarketinggel, hogy külföldi befektetőket vonzzon, és Indiát a lehetőségek új földjeként adja el (Kaur, 2020). Az új profitlehetőségeket kereső befektetők számára a neoliberalizmus autoriter és nacionalista mutációja nem jelent problémát, amit találóan ragad meg a Reijer Hendrikse (2018) által a neoliberalizmus és az illiberalizmus szavak összeillesztésével megalkotott neo-illliberalizmus kifejezés.

A párhuzamok a privatizáció történetében szintén szembetűnőek. Mind Magyarországon, mind Észak-Macedóniában a szocialista utódpárt dominálta a privatizációt az 1990-es években, létrehozva a két ország első nemzeti kapitalistáit. Ezek a csoportok erősebb kapcsolatokat ápoltak a volt szocialistákkal, mint nacionalista kihívóikkal, ami arra kényszerítette Gruevszkit és Orbánt, hogy agresszív projektbe kezdjenek egy alternatív gazdasági elit kiépítésére. Még a politikai időzítés is majdnem azonos: Gruevszki 1997-2002 között, Orbán 1998-2002 között volt kormányon. Mindketten arra használták fel első hatalomra kerülésüket, hogy elkezdjék kiépíteni a pártjaik köré a pénzügyi hálózatot. Aztán a 2000-es évek második felében újra hatalomra kerültek, Gruevszki 2006-ban, Orbán 2010-ben.

Az a mód, ahogyan ezek a neo-illiberális elitek manipulálják a munkavállalókat, hogy megnyerjék támogatásukat, ismét feltűnően hasonló. Az elégedetlen munkásosztály és a vidéki szavazók segítették Gruevszkit hatalomra 2006-ban. Bár Orbán 2010 után elvesztette a munkásosztálybeli szavazói nagy részét, a baloldali pártok még mindig alulreprezentáltak a munkások körében. A regionális közepes méretű ipari városok voltak korábban a Magyar Szocialista Párt vidéki fellegvárai. Most e városok többségét szilárdan a Fidesz vagy jobboldali kihívója, a Jobbik uralja.

Magyarország, Macedónia, és sok más kelet-európai ország tapasztalata mutatja, hogy a neonacionalizmus erőteljes alternatívát jelent a posztszocialista baloldal progresszív neoliberalizmusa által cserbenhagyott munkások és a vidéki posztparaszti társadalom számára (Scheiring, 2020a; Kalb és Halmai, 2011; Szombati, 2018; Ost, 2006).

A munkásnacionalizmussal kapcsolatos párhuzamok ismét nem érnek véget Magyarországon. Nem kell politikatudományi doktorátus ahhoz, hogy felismerjük a hasonlóságokat abban, hogy a szélsőséges neonacionalizmus miként tüzelte a macedón parlamentet vagy az amerikai szenátust megrohamozó fanatikusokat.

Fabio Mattioli tanulságokban gazdag könyvet írt, feltérképezve a Nikola Gruevszki hatalmát fenntartó hálózatokat és az „autoriter financializáció” megélt tapasztalatait, újszerű betekintést nyújtva Macedónia és Európa politikai gazdaságába. A könyv ötvözi a néprajzi és a szinte költői érzékenységet, a gazdasági, városi és társadalmi tájak gazdag leírását adva. Amellett, hogy ügyesen kivitelezett etnográfia, a Dark Finance: Illiquidity and Authoritarianism at the Margins of Europe egy lenyűgöző esettanulmány, krimi, politikai dráma és politikai thriller is egyben. Nemcsak azoknak ajánlott, akik meg akarják érteni Gruevszki rendszerét, hanem mindenkinek, aki érdeklődik az illiberális pénzügyek iránt.

Címfotó: Nikola Gruevszki és Orbán Viktor az Európai Néppárt csúcstalálkozóján Brüsszelben 2015 június 25-én – Európai Néppárt, CC

Hivatkozások

Bruszt L and Vukov V. (2017) Making states for the single market: European integration and the reshaping of economic states in the Southern and Eastern peripheries of Europe. West European Politics 40: 663-687.

Hendrikse R. (2018) Neo-illiberalism. Geoforum 95: 169-172.

Kalb D and Halmai G. (2011) Headlines of nation, subtexts of class: working class populism and the return of the repressed in neoliberal Europe. New York & Oxford: Berghahn Books.

Kaur R. (2020) Brand New Nation: Capitalist Dreams and Nationalist Designs in Twenty-First-Century India, Stanford: Stanford University Press.

Ost D. (2006) The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe, New York: Cornell University Press.

Scheiring G. (2020a) Left Behind in the Hungarian Rustbelt: The Cultural Political Economy of Working-Class Neo-Nationalism. Sociology 54: 1159–1177.

Scheiring G. (2020b) The Retreat of Liberal Democracy: Authoritarian Capitalism and the Accumulative State in Hungary, New York: Palgrave Macmillan.

Sum N-L and Jessop B. (2013) Towards a Cultural Political Economy: Putting Culture in its Place in Political Economy, Cheltenham: Edward Elgar Publishing.

Szombati K. (2018) The Revolt of the Provinces: Anti-Gypsyism and Right-Wing Politics in Hungary, New York and Oxford: Berghahn Books.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.