Samuel Moyn (2018): Not Enough: Human Rights in an Unequal World. Cambridge, Massachusetts: The Belknap Press of Harvard University Press.

Miért esett egybe az emberi jogi mozgalom és a neoliberalizmus felvirágzása? Hogyan emelkedett fel e mozgalom más, radikálisabb törekvésekkel szemben? Mi történt a gazdasági igazságosság céljával, és miért csak a létminimum alatt élők szenvedéseire összpontosítunk? Könyvében Samuel Moyn e kérdésekre keresi a választ.

Berlinszky Virág

Napjainkban a társadalmi igazságosságról alkotott elképzeléseket a főáramú politikában és a közbeszédben leginkább az emberi jogi eszme határozza meg. Az emberi jogi gondolkodás szerint minden ember egyenlő, amelyet az egyénhez tapadó, elidegeníthetetlen jogok biztosítanak. Olyan jogok, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a vallás szabad gyakorlása. Ez azonban nem volt mindig ennyire hangsúlyos, ugyanis ez az eszme a hetvenes években tört előre, majd 1989-ben, a hidegháború végén és az államszocialista tömb bukásakor vált uralkodóvá. Ez a folyamat felerősödött a neoliberális fordulattal, ami a szabadpiac és a tőkésosztály korábban sosem látott megerősödését hozta magával.

Samuel Moyn amerikai jogtudós és történész könyve, a Nem elég: Emberi jogok egy egyenlőtlen világban (Not Enough: Human Rights in an Unequal World) 2018-ban jelent meg, e kötetében az 1948 utáni emberi jogi eszme történetét veszi számba és veti alá kritikai vizsgálatnak. Moyn magyarázatot kínál arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolat van az emberi jogi gondolkodás felvirágzása és a neoliberalizmus, valamint az ebből eredő növekvő globális egyenlőtlenségek között.

A szerző kritikája az emberi jogi mozgalmakkal szemben nem elutasító természetű. Inkább azt rója fel velük szemben, hogy önmagukban nem elegendőek a társadalmi igazságosság és egyenlőség eléréséhez, sőt inkább elvonták a figyelmet a materiális igazságtalanságokról abban a korszakban, mikor a társadalmi szakadék a gazdagok és szegények között a legnagyobbra nőtt.

A társadalmi egyenlőtlenségek értelmezése és értékelése az emberi jogi eszme fényében vitatott álláspont a baloldalon. Moyn szerint bár az emberi jogok lehetnek társadalmilag hasznosak, önmagukban sosem lesznek elegendőek. Mert az igaz, hogy az emberi jogi gondolkodás igazságosságról alkotott elképzelése egyetemessé vált azáltal, hogy e jogokat univerzálisnak és országhatárokon átívelőnek tekintjük. E mozgalmak több évtizedes küzdelmek során rengeteget tettek azért, hogy globálisan is elfogadott és elismert értékekké váljanak az emberi jogok. Noha világszinten elterjedtek, az emberi jogok a társadalmi egyenlőtlenségek mindennapi, materiális enyhítésében nem hoztak előrelépést, hiszen az emberi jogi mozgalmak célja elsősorban a jogi egyenlőség elérése volt.

Moyn az emberi jogi eszme előretörését nyelvtörténeti adatokkal szemlélteti.

Bemutatja, hogy a közbeszédben korábban sokkal gyakrabban használt szocializmus szót hogyan érte utol, majd előzte meg az emberi jogok kifejezése, amikor a szocializmus elbukott, és egy új, neoliberális világrend vette át helyét.

Itt megjegyezném, hogy Moyn tág értelemben használja a szocializmus fogalmat. Ő főképp az amerikai környezetben használatos demokratikus szocializmust érti alatta, ami az elosztási igazságossággal foglalkozik, s amelyet mi szociáldemokráciának hívunk, szemben a szocializmussal, ami a tulajdonviszonyok megváltoztatására törekszik. Az emberi jogi mozgalmak előretörése előtt az államok főleg az akkor még aktív szakszervezetek és a szocialista mozgalmak nyomására még képesek voltak a felső osztály és a nagytőkések kordában tartására. Ámde ebben az új, emberi jogi korszakban immár háttérbe szorult az elosztás alapú igazságosság gondolata. Az emberi jogi eszme képviselői nem foglalkoztak redisztribúciós kérdésekkel, vagy ha azok szóba is kerültek a gazdasági és szociális jogok formájában, akkor is kizárólag a legalsóbb társadalmi rétegek létminimumának biztosításáról szóltak. Miközben mozgalmak a státuszegyenlőséggel, és a létminimum jogi biztosításával foglalkoztak, addig a felső osztályok a szabályozatlan piac kiterjesztésével lebontották a felső korlátokat a gazdagodás útjából, ezzel pedig hatalmas társadalmi szakadékot hoztak létre gazdagok és szegények között

Érdemes megjegyezni azonban, hogy Moyn nem igazán használja a tőke és az osztály kifejezést, hanem elsősorban „gazdagokról” (the rich) és „szegényekről” (the poor) beszél. A könyv hiányosságának is tekinthető, hogy nem tesz említést tőkés viszonyokról, kapitalizmusról és osztályokról, melyek egyébként alapjaiban határozzák meg a társadalom szerkezetét.

Elegendőség és egyenlőség

Moyn szerint el kell választanunk egymástól az elegendőség (sufficiency) és az egyenlőség (equality) fogalmait, mert csak ezáltal nyílik lehetőség a gazdasági jogok történetének elemzésére. A társadalmi javak és állami bevételek újraelosztásának e két rendezőelve a történelem során egyidejűleg volt jelen, többször egymást kiegészítő viszonyban.

Az elegendőség, vagy elegendő minimum elve gyakorlatban az önfenntartáshoz szükséges minimális javak biztosítását jelenti minden ember számára, akik a szegénységi küszöb alá esnek. Ezért az olyan elosztó rendszer, amely az elegendőségen alapul, bizonyos mennyiségű árut és szolgáltatást nyújt azoknak, akik nem érik el a jóléti küszöböt. Ezzel szemben az egyenlőségalapú újraelosztás az egyének közötti távolságra összpontosít, legfőbb célja a távolság csökkentése, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése, a javak egyenlő elosztása által.

Moyn egyik fő kritikája az emberi jogi mozgalommal szemben az, hogy a neoliberális hegemónia korában feladta az egyenlőség elvét, és csak az elegendő minimum elvére hagyatkozott, ezáltal lemondott az egyetemes igazságosság megvalósításának céljáról is. Moyn szerint az emberi jogok egy súlyosan egyenlőtlen társadalomban is érvényesülhetnek, mivel az alapszintű szociális juttatások biztosítása mellett is kialakulhatnak drasztikus materiális egyenlőtlenségek.

Az a tény tehát, hogy az emberi jogok jól összeférnek az egyenlőtlenségekkel (és azok növekedésével is), lehet az oka annak, hogy az emberi jogi mozgalmak oly népszerűek lettek a neoliberalizmus virágzásával.

A fogalompár megjelenését Moyn egészen a nagy francia forradalom idejére vezeti vissza, a könyv Jakobinus örökség című fejezetében a két elv fogalmi és történelmi alakulását vizsgálja egymáshoz fűződő viszonyukban, bemutatva hol szintézisben lévő, hol versengő érvényesülésüket. Az eszmetörténeti elemzést ezután kiterjeszti a jóléti államok huszadik századi fénykorára, a gyarmati rendszer második világháborút követő felbomlásának időszakára, valamint a hetvenes évektől elkövetkező neoliberális rend korszakára is, amit immár az emberi jogi eszme ural.

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata és kritikája

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (EJENY) a legfontosabb emberi jogi dokumentum, melyet az ENSZ fogadott el 1948-ban. Az emberi jogi mozgalmak e nyilatkozatot az emberi jogi eszme nemzetközivé válásának egyik legnagyobb mérföldköveként ünneplik. A második fejezetben Moyn azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy megszületésének idején egészen más jelentőséggel bírt, mint amit a neoliberális fordulat után tulajdonítottak neki. Ezért fontosnak tartja kiemelni, hogy

a Nyilatkozat megalkotásakor a fő cél a jóléti államok megerősítése volt, nem pedig az államközi és az állam alatti szervezetek védelme az állammal szemben.

„[az EJENY] központilag foglalkozott elosztásbeli igazságossággal, nemcsak a gondolat, a szólás- és az egyén szabadságával…. A nemzeti közösségekről és a jóvátételükről szólt, és nem feltétlenül a nemzetek felett álló kötelező rendelkezésekről…” (44. o.)

A kidolgozás éveiben, a negyvenes évek Európájában az államok elkötelezettek voltak az egyenlőség alapú jóléti szociális rendszerek megtartása és kiterjesztése mellett, amit az akkori szociális jogok is tükröztek. A jóléti rendelkezések univerzális jogokként azonban kiszorultak a dokumentum véglegesített változatából, amely a szuverén törekvéseknek adott helyt. Ennek ellenére, Moyn kiemeli, hogy

az EJENY iránymutatásai, születését követő évtizedekben nem voltak relevánsak a politikai és diszkurzív térben, csak később, az emberi jogi forradalmat követően lett központi szerepük.

A jóléti államok kora

Moyn szerint legutoljára a jóléti államok fénykorában volt jellemző, hogy az elegendő létminimum és az egyenlőség elvei egyaránt alakítsák az állami újraelosztást az egységesebb és egyenlőbb társadalom kialakításának érdekében.

A könyvben Moyn nyomon követi a New Deal korabeli Egyesült Államok jóléti próbálkozásait. A könyv harmadik fejezetében az 1944-es „Second Bill of Rights” kerül középpontba, ami az Egyesült Államok Alkotmányát kívánta bővíteni olyan jóléti intézkedésekkel, amelyek egyrészt jóléti minimumot biztosítottak volna, másrészt az egyenlőséget is elősegítették volna egy szabályozott gazdaságon keresztül. Ezek azonban csupán tervek maradtak, mivel az Egyesült Államokban nem intézményesítettek tartósan jólétet biztosító állami juttatásokat.

Moyn azonban azt is kiemeli, hogy a jóléti államok biztosította gazdasági és szociális juttatások csak egy nagyon szűk és jól körül határolt csoportot céloztak meg. Egyrészt szigorúan a nemzetállami kereteken belül gondolkodtak, másrészt saját társadalmukon belül is kirekesztően működtek a jóléti programok, azok ugyanis elsődlegesen a férfi kenyérkereső családfőre lettek szabva. Ezáltal a nők és a javarészt a gyarmatokról származók, a rassz alapon megkülönböztetett kisebbségek kiszorultak a jogosultak köréből.

Moyn végig szkeptikus marad a jóléti államokat illetően: szerinte nem elegendő az emberi jogok által felkínált elképzelés, helyette olyan egyenlőségre törekvő elosztást kell kialakítani, amely alkalmas a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére.

A jólét kiterjesztése, a nemzetállami keretek meghaladása

A második világháborút követően a gyarmati rendszerek felbomlásával és új államok létrejöttével egyre határozottabb igény jelent meg a jóléti szolgáltatások és szociális jogok nemzetközi kiterjesztésére. Csakhogy a jóléti rendszerek globális kialakítását megakadályozta az, hogy a függetlenedett államok beléptek az ENSZ kartájába, mely a nemzeti szuverenitáson alapult, ezért a határokon átívelő közreműködések lehetősége elhalt.

A volt gyarmatok és a globális dél államai létrehoztak egy együttműködést, melynek a New International Economic Order (NIEO) – magyarul Új Nemzetközi Gazdasági Rend – nevet adták. A NIEO alapvető célja a nemzetek közötti egyenlőség elérése volt, amely magában foglalta az egyének egyenlőségét is, de törekvéseket elsősorban nemzetállami kereteken belül fogalmazták meg, így a cél az államok közötti általános egyenlőtlenség mérséklése volt.

Az emberi jogi eszme felemelkedése azonban elnémította e kezdeményezést is, és a figyelmet ismét az elégséges létminimum biztosítása felé terelte. Miközben a globális szegénység felszámolásáért folytatott küzdelem ügye egyre népszerűbb lett, a társadalmi egyenlőségért folyó harc feledésbe merült.

A könyv zárófejezetében Moyn, a legendásan gazdag lüdiai király, Kroiszosz mítoszát állítja párhuzamba korunk uralkodó gazdasági struktúráival és elosztási elvével. Az allegóriában Kroiszosz, teljhatalmú uralkodóként áll alattvalói fölött, és bár egyenlőségre nem törekszik királyságában, az elégséges létminimumot azért mindenesetre biztosítja. A király egyaránt megveti az erőszakot, a háborút és a szenvedést.

E világ, amiben élünk, egyre inkább kroiszoszi világ – írja Moyn –, ahol egy nagyon szűk gazdag elit birtokolja a javak nagyrészét. Napjaink államai és gazdasági rezsimei, valamint az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata a szociális jogokon keresztül biztosítja a szükséges létminimumot, de korunkból immár kiveszett a törekvés a materiális egyenlőség felé.

Az emberi jogok összeegyeztethetőek a hierarchiával, mivel az elégséges létminimum biztosítása összefér a társadalmi egyenlőtlenségek globális növekedésével.

A könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy meg kell haladnunk azt a társadalmi igazságosságról alkotott képet, melyet az emberi jogi eszme jelenít meg. Azt sugallja, hogy legyünk ambiciózusabbak, és építsünk olyan mozgalmakat, amelyek számára a gazdasági szakadék leküzdése is cél.

Nem elégedhetünk meg a szegénység enyhítését célzó minimális ellátással; a felső-uralkodó osztályok gazdagodásának is határt kell szabnunk, a materiális egyenlőtlenségek ugyanis hierarchiát szülnek a társadalomban.

A könyv egyik hiányossága, hogy nem beszél az egyenlőtlenségeket kitermelő mechanizmusokról, a kapitalizmusról, a tőkés és osztályviszonyokról. A jóléti államokat csupán diszkriminatív mivoltuk miatt bírálja és nem fordít nagyobb figyelmet arra, hogy azok ugyanúgy betagozódtak a kapitalista világrendszerbe. Figyelmen kívül hagyja azt is, hogy a jóléti államok újraelosztási mechanizmusai csak a már kialakult egyenlőtlenségeket tudták enyhíteni, okait megszüntetni – strukturális változtatások hiányában – nem voltak képesek, nagyrészt nem is akarták.

Címfotó: Gayatri Malhotra – Unsplash

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.