Somai Miklós recenziója Gordon Neufeuld pszichiáter és Máté Gábor orvos közös kötetéről (A család ereje: ragaszkodj a gyermekeidhez, angolul: Hold On to Your Kids. Why Parents Need to Matter More Than Peers) 2016. december 21-én jelent meg az Új Egyenlőség oldalán. A recenziót olvasva értetlenül álltunk az előtt, hogy a bemutatott könyv tartalmának ismertetése közben miként maradhattak el a recenzió szerzőjének a kötetben foglaltakkal szembeni kritikai megjegyzései egy olyan weboldalon, amely bemutatkozásában azt hirdeti, hogy „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”.

gregor_aniko
Gregor Anikó

Állításunk szerint ugyanis a recenzált könyv több szempontból is ezen alapértékekkel szembenálló üzeneteket fogalmaz meg. Ezeket a problémás pontokat szociológiai nézőpontból világítjuk meg a következőkben, forrásként az eredeti angol kötetet használtuk fel.

Emlékeztetőül: a szerzőpáros által felállított tézis az, hogy a mai társadalmunkban („in our society”) a (kis)kamasz fiatalok sokkal erősebb kötődést mutatnak a kortársaik irányába, mint a szüleik felé, azaz a szülői autoritás és szeretet gyengüléséért a társak iránti növekvő kötődés tehető felelőssé, és a hangsúlyeltolódás felel azokért a különféle zavarokért, amelyek a fiatalok újabb és újabb generációiban egyre nagyobb arányban ütik fel a fejüket (pl. iskolai zaklatás, bűnözés, drogfogyasztás, önártalmak stb.).

csanyi_gergely
Csányi Gergely

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van szigorú szociológiai kritikának alávetni egy kézikönyvet, illetve hogy hogyan várható el pszichológiai „how-to” típusú könyvtől, hogy politikai elveket képviseljen. Valójában a szociológiától egyáltalán nem áll távol a „how-to” típusú könyvek vagy kézikönyvek elemzése. Norbert Elias például az érzelemmenedzsmentet középpontba helyező társadalomelméletét illemtankönyvek elemzésére építette, de itt említhető meg Luc Boltanski és Laurent Thévenot is, akik a társadalomban egymás mellett párhuzamosan jelenlévő értékrezsimekről szóló elméletüket menedzserkézikönyvek elemzéséből vezették le. De jelen esetben talán még ennél is fontosabb Boltanski leírása arról, hogy az Egyesült Államokban milyen szerepe volt a szociálpolitika neoliberális-neokonzervatív „büntető” fordulatának népszerűsítésében egy Charles Murray nevű pszichiáternek, aki pszichológiai szakkönyvekben érvelt amellett, hogy a (jóléti) állam nem képes intézményrendszerével csökkenteni a bűnözést, hiszen a bűnözés forrása nem a társadalmi egyenlőtlenség, ahogy azt sok szociológus és szociálpolitikus állította, hanem a bűnöző veleszületett alacsony kognitív képessége.

A pszichológia mint annak a tudománya, hogy hogyan definiáljuk, alakítjuk és fegyelmezzük magunkat, és milyen öndefiniálást, önalakítást és önfegyelmezést várunk el a másiktól, részese egy társadalmilag elvárt emberkép kialakulásnak. Az ideális emberkép pedig fontos tétje a különböző politikai ideológiáknak is. Mindezek miatt tud a pszichológiai tudás és gyakorlat bizonyos hatalmi érdekek önmagaság-technikájaként funkcionálni, ezáltal becsatornázni az egyént saját felügyeleti rendszerébe, így a kormányozhatóság részeként funkcionálni. Ezért a társadalmilag nem reflexív pszichológia, amelynek látókörén kívül esik a társadalom bonyolult struktúrája és intézményrendszere, és annak helyén csupán egy szociális mátrixot lát, előfeltevéseiben rejtve hirdeti azt, amit Thatcher nyíltan kimondott: „Nincs olyan, hogy társadalom. Egyének vannak, férfiak és nők, és családok.” Így pedig könnyen „önmagaság-technikájává” válik a neoliberális-neokonzervatív narratívának. Gondolhatnánk, hogy a pszichológia emberképébe van kódolva a lelki problémák egyéni szintű okainak keresése és megoldása, ez azonban nem igaz, figyelembe véve például a kritikai pszichológia iskoláját, amely társadalmi szintű hatalmi viszonyokat problematizál és rendszerszintű megoldásokat is keres, és amelyről itthon is születtek ismeretterjesztő írások, lásd például Máriási Dóra és Vida Katalin pszichológusok cikkét a Kettős Mércén vagy éppen Éber Márk írását az Új Egyenlítőn. Sajnos a kötet recenziója nem látja meg ezt a problémás tartalmat, és elfogadja, sőt propagálja annak keretét az olyan kijelentéseivel, miszerint a tartalmát „mindenkinek ismernie kellene […] mindenkinek el kellene olvasnia”.

Nem nehéz észrevenni, hogy a könyv erősen normatív, sőt kritikai. A modernitást, illetve azt, amit modernitásnak gondol, egy elképzelt vagy legalábbis erősen romanticizált tradicionalizmus és ruralizmus alapján kritizálja. Valójában az ipari forradalomig a háztartások termelési egységeket alkottak, a családtagoknak nem volt igazán magánéletük, a háztartás tagjai tevékenységüket együtt és nyilvánosan végezték. A mai értelemben vett szabadidő és munkaidő pedig nem vált külön egymástól. A család fogalma még a 18. században is, sok nyelvben – köztük a magyarban is – kifejezetten a gyerekekre vagy szolgákra vonatkozott, akiket a háztartás feje, a gazda vagy az úr kedve szerint dirigálhatott. Az autoritás tehát nem szülői volt, hanem apai. Ez a termelési mód változott meg az ipari forradalommal, és ahogy a munka egy része (a fizetett munka) átkerült a gyárba és az irodába, úgy osztódott meg a gyermek szocializációja a háztartás (család) és az iskola között.

csalad

Látnunk kell, hogy Neufeld és Máté kiindulópontja a fent leírt tradicionális apai tekintély romantkus imágója, egy reflexióra képtelen, végtelenül manipulálható éretlen (kis)kamasz és a démonizált kortársak – még akkor is, ha fő ellenfélnek nem a kortársakat, hanem a kortársakhoz való túlzott odafordulást (peer orientation) nevezik meg. A szerzők a szülőket és a kortárscsoport tagjait a gyerek feletti hatalomért (power) egymással versengő felekként tüntetik fel, akik tulajdonképpen egy zéró összegű játékban csapnak össze, melynek tétje, hogy kihez kötődik jobban a gyerek az ún. elsődleges kötődés (primary attachment) révén, amiből csak egyetlenegy lehetséges. A szerzők szövegük egy adott pontján egyértelműen egyfajta birtokvágyon alapuló intim kapcsolatot idéző módon hasonlítják egy viszonyhoz (affair) a gyerek társaihoz fűződő kötődését, amellyel tulajdonképpen a saját szüleiket „csalják meg”.

A zéro összegű játék, a versengés, a probléma megoldásának egyéni (szülői) szintre tolása, a másik feletti uralkodási vágy egy olyan hierarchiateremtő neoliberális társadalmi-gazdasági környezetnek a sajátja, amelybe a problematizált emberi kapcsolatok beágyazódnak, különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy a kötet szűkebben az elmúlt 3-4 évtized Észak-Amerikáját veszi saját kontextusául. Ebben az esetben viszont érthetetlen, hogy a szerzők miért nem problematizálták ugyanezt a társadalmi-gazdasági környezetet, és miért nem tették felelőssé az állítólagosan meggyengült szülői vagy más felnőtt iránti kötődés kérdésében. A szerzők úgy tesznek, mintha a társadalmi struktúrában elfoglalt helytől és lehetőségeiktől függetlenül minden szülőnek lehetősége lenne beszállni a már-már kötelezően előírt „versenybe”, csak a felismerés képessége vagy az akarat, esetleg a „helyes tudás” hiányzik hozzá (amit a szerzők épp most osztanak meg), ezáltal viszont nem csak a szülők egyéni szintű felelősségét forszírozza a kötődés megerősítésében, hanem egy tipikusan közép- és felsőosztálybeli, többségi társadalmi és egy meglehetősen idealizált családmodellt is számon kér az olvasókon a megoldás érdekében, felidézve ezzel „a család válsága” néven jól ismert morálispánik-diskurzusokat. A szülő első helye a kiemelt üzenet, de az például már nem merül fel kérdésként, hogy ez a szülő vajon hogyan viselkedik a gyermekein túl a családon belül a szülőtársával. Adott-e vajon a két szülő egyenlősége, vagy még nekik is meccselniük kell az alfaszülő szerepért? Mi a helyzet az egyszülős és a mozaikcsaládokkal, illetve minden más olyan családformával, ami a tradicionális családképbe nem fér bele? Ott miként alakul ideáltipikus formájában a klasszikus nukleáris családra elképzelt dinamika?

Könyvükkel a szerzőpáros tagjai ráadásul nem csak a szülőket, hanem a pedagógusokat is célozzák. Esetükben szintén kérdéses, hogy munkakörülményeiket tekintve, valamint az átalakuló és egyre inkább a munkájuk auditálását középpontba helyező neoliberális elvárások közepette mennyire igazságos az ő egyéni felelősségüket hangsúlyozni abban, hogy az ún. érzelmi munkavégzésük keretében nem tudják kellően kialakítani a kötődés olyan fokát, ami a szerzőpáros szerint a gyerekek nevelése szempontjából megfelelő lenne. A szülők és a pedagógusok egyéni felelősségének fókuszálásával a szerzők akarva-akaratlanul ismét a neoliberalizmus individulisztikus keretén belül mozognak, és ezt a keretet erősítik meg.

A szociológia sok ága és elméleti irányzata foglalkozik a könyvben megjelenő problémákkal. A frankfurti iskolához köthető, freudo-marxista Herbert Marcuse már a hatvanas években leírja, hogy megváltozik a családban az anya és az apa szerepe, és a szocializáció elsődleges helye a családról áttevődik a kortárscsoportokra, a tömegmédiára és a popkultúrára. Így az egyén elveszíti képességét, hogy saját szublimációs technikákat tanuljon meg és saját ideálokat alakítson ki, átveszi a termelés és fogyasztás populáris kultúráját. Della Costa és James marxista feministák pedig arról írnak, hogy az iskolarendszer a munkásosztálybéli gyerekeket hogyan idegeníti el a családjuktól, a környezettől, amelybe születtek. Azzal kapcsolatban, hogy a különböző érzelmek, köztük a pozitív kötődés alapját képező szeretet, illetve a szerelem gyakorlata miként ágyazódik be egy tágabb társadalmi közegbe, és hogyan történhet meg annak ki-, illetve felhasználása egy sajátos társadalmi-gazdasági rend fenntartásában, Magyarországon magyar nyelven is zajlik tudományos-közpolitikai diskurzus.

Ezen (vagy más) rendszerszintű magyarázatokat nem veszik figyelembe a szerzők, legfeljebb általánosan, de pontos rámutatás nélkül utalnak a megváltozott kulturális közegre. Így az ajánlott kötet azt a benyomást kelti, hogy a gyerek éretlen kis társai által megtévesztett, a valaha volt helyes útról letérített passzív lény, és ebből a kötődéshiány-labirintusból egyedül a szülő vezetheti ki, a szerzők pedig ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a szülők miként tudják visszakövetelni és visszanyerni (reclaim) gyermekeiket. Azt, hogy a kortársak milyen társadalmi-gazdasági faktorok hatására „romlottak el”, vagy minek a hatására fordult át a szülői domináns kötődés a kortársak irányába (fogadjuk most el, hogy valóban így történt), vagy azt, hogy számtalan pozitív erőforrás is nyerhető a kortárs kapcsolatokból, nem vetik fel a szerzők, így pedig kötetük sokkal inkább funkcionál egy erkölcsi kereszteshadjárat részeként, mint a felvetett problémákra adott, a problémák kontextusát figyelembe vevő tanácsadókönyvként. Ez a hiányos megközelítés azért is meglepő, mert a kötet egyik társszerzőjének, Máté Gábornak Wikipédia-oldala alapján Mátétól egyáltalán nem áll távol sem a társadalmi és intézményes szintű elemek keresése az egyéni szinten megjelenő pszichológiai problémák magyarázatában és megoldásában, sem a különféle átfogó jóléti politikáknak a témába való beemelése, azaz a rendszerszintű gondolkodás.

Recenziójában nagyon helyesen jegyzi meg Somai Miklós: „A bölcsődei, óvodai, iskolai létszámok túlterhelik a pedagógusokat, akik nincsenek felkészülve rá, hogy a ’tananyag’ átadásán túl a rájuk bízott fiatalok érzelmi fejlődésével is foglalkozzanak. Magyarán, általában nem marad elég idő a nevelők és a gyerekek közötti kötődés kialakulására.” Ugyanakkor azt javasoljuk, hogy egy sosem-volt tradicionalizmushoz és annak romanticizált szülői (apai) tekintélyéhez való visszanyúlás és az egyén hibáztatása helyett foglalkozzunk inkább a család és az oktatási rendszerre ható rendszerszintű problémák megoldására irányuló közpolitikák lehetőségével.

 

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOMTámogatom

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.