Mikecz Dániel (2020): Semmit rólunk nélkülünk: Tüntetések, politikai aktivizmus az Orbán-rezsim idején. Budapest: Napvilág Kiadó

Milyen változások történtek a tiltakozó cselekvésben az elmúlt tíz év alatt? Milyen nemzetközi és hazai trendek voltak e változások motorjai? Kik tiltakoznak, miért, hol és hogyan Orbán Magyarországán? Mikecz Dániel Semmit rólunk nélkülünk c. könyve mindezekre választ ad nekünk.

Sebestyén Annamária

A magyar karakter legfőbb jellegzetességét Babits Mihály találóan a szemlélődő realizmus fogalmában ragadta meg. Eszerint a magyar embert a történelem hozzászoktatta a gyakori politikai átalakulásokhoz, s megtanította arra, hogy ezekkel szemben épp annyira tehetetlen, mint az időjárással szemben. Nem arról van szó tehát, hogy nem érzékelné vagy nem látná tisztán, hogy mi zajlik körülötte, de az idők folyamán megtanulta mindezt egyfajta adottságként elfogadni, az életét felforgató változásokba beletörődni és közönyössé válni a körülmények cselekvő alakítása iránt.

A rendszerváltás környékén sokak számára úgy tűnt, hogy e generációkon átívelő szemlélődő karakterben történelmi léptékű fordulat következik be. Az elmúlt harminc, és különösen az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban azt bizonyítják, hogy a korábbi politikai viszonyulás- és magatartásminták túlélték az őket kialakító politikai rendszereket, és még mindig eleven részesei (látszat)demokratikus jelenünknek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rendszerváltás óta passzív csendességben, tiltakozásmentesen telt a magyar társadalom élete, azt viszont igen, hogy a Nihil de nobis, sine nobis (Semmit rólunk nálunk nélkül) elve mindvégig marginális maradt, és csak egy elenyésző kisebbségnek sikerült azt hosszú távon is megtartania. 2010-től azonban az elv kormányzati kisajátításával, kiforgatásával és önhatalmi törekvések szolgálatába állításával ennek a lehetőségei is nagyban lekorlátozódtak.

E körülményekből kifolyólag a rendszerváltást követő politikai szociológiai tárgyú elemzésekben csupán kevés figyelmet kaptak a folyamatosságnak, a kontinuus mintáknak és gyakorlatoknak ellentmondó társadalmi mozgások. A mozgalmi politizálás hazai trendjeit vizsgáló Semmit rólunk nélkülünk c. könyv ezért nemcsak, hogy újdonságnak számít a hazai palettán, de – hasonlóan az elmúlt években megjelent A civilek hatalma, illetve a Mozgalmi társadalom című kötetekhez – fontos hiánypótló munka is. Már csak azért is, mert

nem egyszerűen bemutatja, hogy hogyan alakult át a civil és a politikai aktivizmus az Orbán-rezsim tíz éve alatt, hanem az aktivizmus – empirikus tüntetéskutatási adatokkal alátámasztott – ideáltípusainak kidolgozásával egyúttal figyelemre méltó elméletet is kínál.

Civilek a politikában és a politika „civilesedése”

A könyv első része a civil és a (párt)politikai cselekvés között húzódó strukturális feszültségek és az ezeket áthidaló mozgások tárgyalásával indul, majd ezek hazai megnyilvánulásait és változatait veszi szemügyre. A második rész pedig különböző példákon keresztül a civil aktivizmus 2010-es években feltűnt új mintázatait mutatja be.

A civil–politika-ellentét a civil társadalom liberális értelmezésében gyökerezik és nagyon leegyszerűsítve abban áll, hogy amíg a civil cselekvés univerzális, mindenkire kiterjedő morális elveken alapul, a társadalom érdekeit helyezi előtérbe és inkluzív, a lehető legtöbb ember hasznára szolgál, addig a politikai cselekvés sok tekintetben diszkriminatív és racionálisan gyakorlatias, vagyis önző: a társadalom érdekei elé partikuláris hatalmi érdekeket helyez. Civil cselekvést a civil társadalom, valamint annak informális világa és az állam közötti közvetítői szférában elhelyezkedő civil szervezetek és társadalmi mozgalmak végeznek, ezzel szemben a politikai cselekvés a nagypolitika állami-kormányzati világában „lehorgonyzott és kartellesedett” pártok és politikai elit hatásköre.

Ez nem jelenti azt, hogy a civil szereplők nem politizálnak, ám politikai szerepük és jelentőségük fő szabály szerint kimerül az állam és a pártok ellenőrzésében, a társadalom számára fontos ügyek nagypolitikába történő becsatornázásában, és a nyomásgyakorlásban, amellyel a politikai döntéshozókat célozzák.

E munkamegosztás a civil és a politikai szféra között napjainkra több okból kifolyólag is tarthatatlanná vált. A szerző e tekintetben három fontos állomást jelöl meg. Az első az, hogy az univerzális civil társadalom koncepcióját nemzetközi szintre emelő globalizációkritikus mozgalom a 2000-es évek közepére kudarcot vallott: úgy fulladt ki, hogy közben végső célját nem érte el. A második, hogy a civil társadalmat komoly bírálatok érték szervezeteik professzionalizálódása és NGO-izálódása miatt. E kritika szerint a helyi civil kezdeményezések és mozgalmak betagozódtak a nyugati NGO-k, nem kormányzati szervezetek globális hálózataiba és ezzel együtt „be is hódoltak” nekik. Mikecz szerint e bírálatok joggal mutattak rá a civil társadalom rendszerkritikai képességének korlátaira – e problémáról korábban izgalmas vitát indított az Új Egyenlőség virtuális hasábjain is, itt és itt. Végül a harmadik az, hogy a 2008-as világgazdasági válság nyomán újra felerősödtek a politikai és gazdasági összefonódásokat bíráló elitellenes hangok és a teljes politikai elit száműzését követelő mozgalmak is megjelentek.

Mindezek a tapasztalatok és felismerések vezettek el ahhoz a belátáshoz, hogy a politikai döntések valódi befolyásolása csak a „kapukon belül” lehetséges, majd adtak lendületet a civileknek, hogy elmozduljanak a pártpolitika terepe felé. Ez ugyanakkor nem feltétlenül jelenti a civil cselekvés hátra hagyását a politikai javára, hanem inkább a kettő összeegyeztetéséről szól. Az eredmény olyan kevert struktúrájú kísérletekben ölt testet, mint az egyszerre alulról és felülről kiinduló, szervezési és szervezeti megoldásokat egymást kiegészítő módon alkalmazó, „hibrid” politikai kezdeményezések és mozgalmi pártok. Ezek sikerén felbuzdulva pedig a hagyományos politikai pártok is igyekeznek – több-kevesebb sikerrel – különböző formákban megnyitni szervezeteiket a civilek előtt.

A fenti trendek nálunk történelmi okoknál fogva részben másképp alakulnak, részben sajátos kontextusba ágyazódnak. Az alulról szerveződő civil társadalom hazánkban a rendszerváltás előtt ugyanis még egyértelműen mozgósító erejű politikai hívószó volt, szervezett politikai ellenerőt képviselt az államszocialista rendszerrel szemben. A nyolcvanas évek végének pártosodási hulláma azonban megszakította a társadalom önszerveződési folyamatait, és szinte teljes mértékben felszívta az addigra sokszínűvé váló közélet vezéralakjait. A civil társadalom politikai térfoglalása nem következett be, az állampolgárok a közösségi megoldások helyett ismét inkább az egyéni érdekérvényesítési stratégiákat választották. Magyarország fejletlen civil társadalommal rendelkező, „részvétlen demokráciává” vált, és noha „a »civil« identitásképző elem maradt a liberális oldalon (Demokratikus Charta) és hivatkozási pont a jobboldalon is (Polgári Körök, Civil Összefogás Fórum)”, maga a kifejezés a következő két évtizedben nagyobb részt a kisegítő szociális tevékenységekre berendezkedett, gyenge nyomásgyakorlási képességgel bíró, alulfinanszírozott nonprofit szféra megjelölésére szorítkozott. Mint mondja a szerző,

hazánkban a globalizációkritikus és más nyugati baloldali mozgalmak rendszerkritikái, a mindennapi érintkezési és fogyasztási szokásokat bíráló követelései csak szűk, magas státuszú és megfelelő kulturális tőkével rendelkező csoportokban leltek talajra. A szélesebb társadalom számára idegenek maradtak.

Mikecz állítása szerint ugyanakkor 2010 után szembetűnő változás indul meg a civil cselekvésben, e változás azonban hangsúlyozottan nem a társadalmi részvétel növekedését jelenti. A Fidesz kétharmados győzelmével meginduló tekintélyelvű rezsimépítési folyamat lendületbe hozta ugyan a hazai civil mozgalmi életet, a mozgolódások azonban rendre kifáradnak, mielőtt céljukat elérnék, és sem kezdetben, sem a későbbiekben nem öltenek társadalmi méreteket. A politikai rendszer demokráciák és diktatúrák között elfoglalt vegyes helyét, azaz hibridizációját nem kíséri a kormány és a gazdaság teljesítményével szembeni tömeges elégedetlenség, a választási részvétel viszonylag magas, a civil aktivitás és a tüntetéseken való részvétel szintje viszont alacsony marad, és csak ritkán terjeszkedik túl a politikailag egyébként is aktív, nagyvárosi értelmiségi középosztály keretein, érdekein és sérelmein. A szerző adatokkal alátámasztva mutatja be, hogy az országos nyilvánosságot kapó kormánykritikus tüntetéseken résztvevők között meglehetősen magas volt az átfedés a vizsgált időszakban. (Ennek problematikus voltára reflektál Éber Márk Áron A középosztályi tiltakozások impotenciája c. cikke.)

A jelzett változás nem ebből, hanem a civilek és a politika viszonyának szempontjából érdekes. A legfontosabb tetten érhető tendencia ugyanis egyfelől a civil cselekvők pártpolitikai térbe való bemerészkedése, másfelől pedig a pártok „civilesedése”, mozgalmi jellegű mozgósító tevékenysége. Egyik folyamat sem előzmény nélküli Magyarországon. Már a rendszerváltó pártoknak is volt rövidebb-hosszabb mozgalmi működésük, majd később, a 2010-ben parlamentbe jutott Jobbik és LMP szintén mozgalmi gyökerekkel rendelkezett. Az ellentétes irányú mozgásra, pártok „civilesedésére” pedig a Fidesz által 2002-ben életre hívott polgári körök mozgalma hozható példaként.

A határátlépésre irányuló 2010 utáni mozgások okai és tétjei azonban egyértelműen újkeletűek. Egyszerre játszik bennük közre a kísérlet, hogy a hitelvesztett és meggyengült pártpolitikai bal- és liberális oldal visszaszerezze létjogosultságát és támogatottságát, és az a törekvés, hogy az ellenzéki pártok és a civilek működését egyaránt aláásó, ellehetetlenítő kormányzati politikát ellensúlyozzák, kijátsszák és legyőzzék. A folyamat tehát egy olyan erőtérben zajlik, ahol az ellenzéki szereplők a saját legitimitásukért küzdenek, s egymással olyan koalíciók kötésére kényszerülnek, amelyek más erőviszonyok közepette nemigen köttetnének meg.

Működésüket a kormányzat, ahogyan csak tudja, nehezíti: médiájukat gyarmatosítja, s helyüket a saját szövetségeseivel tölti fel.

Az első próbálkozás a civilek politikai küzdelembe való beszállására a 2010-es új médiatörvény ellen tiltakozó tüntetéssorozatból kinőtt „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” (röviden Milla) mozgalom volt, amely előbb egyesületté, majd többed magával választási mozgalommá, végül párttá (Együtt 2014) alakult és a baloldali kormányváltó pártszövetség tagjává lépett elő. Átütő választási sikert azonban nem tudott elérni. A kormányváltás elmaradása, az ellenzéki pártokban való csalódás, valamint a 2014-es őszi netadóellenes tüntetések győzelme viszont egyértelműen felértékelte az ellenzéki civil szerveződések szerepét és egyre erősebben fogalmazódott meg az a gondolat, hogy

e kezdeményezések olyan új, önálló politikai alakulatok – netán pártok – magjai lehetnek, amelyek nemcsak a jelenlegi kormánnyal, de annak ellenzékével szemben is alternatívát nyújtanak a társadalom számára.

A meggyengült ellenzéki pártok viszont éppen a választók utcai mozgósításában pillantották meg a megújulásuk lehetőségét és a hazai pártpaletta baloldalán korábban nem gyakran alkalmazott tiltakozó akciókkal keresték új funkciójukat a 2014-2018 közötti ciklusban. Erre hozza példaként a szerző a Demokratikus Koalíció 2015 szeptemberi Egyetem téri tüntetését, valamint az LMP, a Párbeszéd és az Együtt közös demonstrációját a sajtószabadság mellett és a korrupció ellen 2016 őszén.

Mivel azonban sem a civilek politizálódása, sem a pártok civilesedése nem vezetett eredményre, a várva várt kormányváltás 2018-ban sem következett be, alábbhagyott a civilek ellenzéki pártok iránti ellenszenve, és a 2018. végi túlóratörvény elleni tüntetések során megindultak a kormányváltást célzó lehetséges együttműködésről szóló párbeszédek. Mikecz ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy bár kezdetben a közös fellépés zökkenőmentesnek bizonyult, a civil és a politikai szervezetek eltérő működési logikájából és érdekeiből fakadó ellentétek a későbbiekben egyre inkább kiütköztek. A tavalyi évben pedig megfigyelhetőek voltak bizonyos visszarendeződési tendenciák is. Példának okáért 2020 júliusában az index.hu felmondott újságírói és a sajtószabadság mellett kiálló tüntetések után ismételten megjelent a pártok által szervezett tüntetésekkel szembeni kritika. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói által szervezett tüntetésen pedig

újfent elvárásként jelent meg a pártpolitikai szereplőkkel szemben, hogy „magánemberként”, s ne a pártjuk képviseletében jelenjenek meg.

Az aktivizmus típusai

Noha a tiltakozásokban való részvétel szintje és társadalmi háttere nem változott a tízes évek folyamán, a tiltakozás természete és kifejezési formái jelentősen átalakultak. Ebben egyfelől szerepet játszottak a hazánkban is érvényre jutó olyan globális tendenciák, mint a társadalmi cselekvés individualizálódása, súlypontjának az intézményekről és közösségekről az egyénekre helyeződése, valamint a mozgósítást és az információátadást egyaránt forradalmasító internetes közösségi média és vele együtt a digitális és képi kommunikáció térhódítása. Ezek egyrészt teljesen új tiltakozási formák megjelenését vonták maguk után (mint pl. az online petíciók vagy a politikusokat kifigurázó, gúnyos, de egyben humoros képek és mémek gyártása és megosztása), másrészt olyan motivációk keletkezését eredményezték, amelyek a politikai részvételben eddig nem, vagy csak járulékosan voltak jelen (pl. önkifejezés, kreativitás megélése, élményszerzés, személyiségfejlesztés).

A hazai tiltakozások alakítói voltak másfelől az illiberális belpolitikai fejlemények nyomán felszínre kerülő érdekek és érzelmek, mint ahogy a tartós civil szereplőgárdát önmagában is megosztó „antipolitika–politika” dilemma, vagyis annak a kérdése is, hogy valóban indokolt-e, hogy a civilek a hagyományos szerepüket és céljaikat feladva akár magukban, akár az ellenzéki pártokkal szövetkezve ringbe szálljanak a politikai hatalomért. Mikecz adatai tükrében ez a kérdés a társadalom szintjén is erősen vitatott. A civil szervezetek közvetlen politikai szerepét az ellenzéki válaszadók támogatják a leginkább, de közöttük meglepő módon kevéssé a fővárosi tüntetések bázisát adó budapesti, magasan képzett csoportokat találjuk, mint inkább a civil szervezetek által nem, vagy csak kis mértékben elért, közepes méretű városok alacsony végzettségű polgárait.

Ezek a nemzetközi és hazai tényezők nemcsak hatással voltak a tiltakozási kultúránk alakulására, hanem sok esetben közre is működtek a tiltakozások célkitűzéseinek meghiúsulásában. Közöttük egyfajta rendezőelvet keresve a szerző öt dimenzió – a tiltakozás kedvezményezettje, címzettje, résztvevője, a részvétel alapja és motivációja – mentén az aktivizmus hét típusát különböztette meg a jelenkori Magyarországon.

A tiltakozás folyamatos mintájaként és egyúttal viszonyítási pontként jelölte meg a civil ethosz vezérelte aktivizmust, amely a politika kívülről történő befolyásolásának, vagyis a civil–politika határvonalat megtartó, a rendszer megjavítására, nem pedig megdöntésére irányuló civil cselekvés klasszikus esete. Címzettjei a politikai döntéshozók, célja a nyomásgyakorlás, tárgya bármilyen ügy, cselekvője és kedvezményezettje pedig bárki lehet, aki az adott ügyben érintettséggel rendelkezik. Erre a típusra példaként hozza a 2011-12-es Milla-tüntetéseket, a Tanítanék Mozgalom tüntetéseit, de idesorolhatók a 2017-es CEU melletti és a „Free SZFE” tüntetések is. Ezek mindegyike a közösségi médiát használta a mozgósítás eszközeként.

E megmozdulásokban, ahogy Mikecz fogalmaz, a civil társadalom liberális ideálja éledt újjá, hiszen olyan szakpolitikai ügyek védelmében szerveződtek meg, amelyek elsősorban liberális elveket érintenek (a sajtószabadság, a tudomány és a kultúra autonómiája), nem pedig a széles társadalmat érintő elosztási konfliktusokat.

Ebből következően céljaik egyben társadalmi szétterjedésük gátjaikként is szolgáltak, ezek az ügyek ugyanis elsődlegesen, hanem kizárólag, a magas státuszú és nagy tiltakozási hajlandósággal rendelkező rétegekben tudtak érdemi visszhangra találni.

A többi aktivizmustípus a fenti jellemzők valamelyikében vagy többjében felmutatott eltérése alapján különíthető el. Így például a tranzakciós aktivizmus típusa abban különbözik a civil ethosz vezérelte cselekvéstől, hogy alanyai nem az érintett polgárok, hanem az állami szervek szakpolitikai tevékenységét szakmai oldalról bíráló nem kormányzati szervezetek. Az élményorientált aktivizmus pedig abban, hogy az ilyen indíttatású cselekvést nem a közvetlenül elszenvedett sérelem, hanem a felháborodás és a szolidaritás-vállalás szándéka motiválja, célja pedig nem valamely szakpolitikai döntés módosítása, hanem végső soron a résztvevő élményszerzése. Ez utóbbi az évtized folyamán egyaránt testet öltött a civil aktivista közösségek által szervezett szabadidős tiltakozó eseményeken való részvételben (pl. karneváli hangulatú Budapest Pride felvonulások, vagy az A Város Mindenkié csoport tüntetési repertoárját képező koncertek és utcai színház), és önkéntesen végzett segítő tevékenységekben (pl. hajléktalanok, menekültek mellett kiálló szolidaritási mozgalmak adománygyűjtési, ételosztási akciói), de olyan egyéni aktivitásokban is, mint például a fogyasztási szokások politikai vagy etikai okokból történő átalakítása.

Az élményvezérelt aktivizmus kapcsán világít rá a szerző az érzelmek mozgósításban és részvételben játszott meghatározó szerepére, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az érzelmek nem pusztán támogató, de ellentétes hatású, vagyis rendszerfenntartó elemei is lehetnek a tiltakozásoknak, amennyiben a mozgalom vezetőinek nem sikerül ezeket megfelelően irányítania.

Ez esetben a tiltakozás célt téveszt és inkább a felfokozott indulatok megélésére és levezetésére („gőzkieresztésre”) nyújt lehetőséget, semmint a követelések melletti tartós elköteleződés társadalmi kiépítésére. Ez a fajta érzelemirányítási hiba képezi a hazai tiltakozások korai kifulladásának egyik lehetséges okát.

Szemben a civil ethosz vezérelte, a tranzakciós és az élménykereső aktivizmusokkal a következő négy aktivizmustípus haszonélvezője csak egy-egy meghatározott csoport lehet, ugyanakkor ezekben is fellelhető az előző három típus némely vonása. Így például a különböző nemzeti rockzenei fesztiválokban és családbarát nyári táborokban testet öltő radikális jobboldali prefiguratív aktivizmusnak sem a politikai nyomásgyakorlás a célja, hanem az élményszerzés, az ideálisnak tartott társadalmi és politikai berendezkedés jelen idejű eljátszása és megélése. A partikuláris civil aktivizmus kategóriájába tartozó cselekvések többsége pedig szintén megmarad a civil szféra és szerep határain belül. Ez utóbbira példaként hozhatók a döntéshozókat kihívó, nyugati NIMBY-tüntetések („Not in my Backyard” – ne az én hátsó kertemben) hazai megnyilvánulásait fémjelző vámosszabadi és martonfai civil tüntetések a menekülttáborok építése ellen, míg ellenpéldaként A Haza Pártja, amely a devizahitelesek problémáit felkaroló civil mozgalmak összefogásából párttá lépett elő.

Különös értéke a tipológiának, hogy helyet kap benne a szakszervezeti aktivizmus. Ennek emblematikus példájaként elemzi a szerző a 2018-as túlóratörvény nyomán megindult, „rabszolgatörvény”-ellenes tüntetésekként elhíresült tiltakozási hullámot, amely, mint írja Mikecz, több aspektusban is eltért a tízes évek többi tiltakozó eseményétől. Egyrészt a résztvevői között nemcsak a diplomások aránya volt jelentősen alacsonyabb, mint más tüntetéseken, de jóval magasabb volt a nem a fővárosból érkező tiltakozók aránya is. Másrészt a különböző csoportok közötti szolidaritás célul tűzésével a követelései túlmutattak a szűken vett foglalkoztatási konfliktuson és általánosabb rendszerkritikává szélesedtek ki, továbbá az akcióiban a szakszervezetek, a pártok és a civil csoportok olyan együttes ellenzéki fellépése valósult meg, amelyre addig nem akadt egytelen példa sem. Ebben az értelemben a szakszervezeti mozgalom egyedülálló módon képes volt túllépni a saját érdekhatárain és megnyitni a kapuit nemcsak az ellenzéki pártok, de a széles társadalom felé. Bár a tüntetéssorozat nem ért célt, hosszú távon és bizonyos mértékig mégis eredményesnek tekinthető. A szerző sajtóelemzései ugyanis arra mutattak rá, hogy az eseményeket követően a szakszervezeti cselekvés egyértelműen felélénkült, a szakszervezeti sztrájkok száma alig fél év alatt közel a duplájára emelkedett.

És végül, a populista aktivizmus képezi az utolsó típust és egyben ez teszi teljessé a tipológiát. E cselekvés már nem az ellenzék, hanem egészében Orbán Viktor felülről szervezett „mozgalmi kormányzásának” terepe, melynek eszköze a félelemkeltés, a bűnbakképzés, a nemzeti konzultáció, a népszavazás és a Békemenet, célja pedig a kormányhűség és a mobilizációs készültség „helyzetbe hozása” és folyamatos „helyzetben tartása”, egyúttal demonstrálása a többi politikai közösség felé. Bár az eszközök az erkölcsi standardok szempontjából nézve kétségkívül vitathatóak, az azonban nem, hogy a Fidesz ezek révén sikerrel építette ki a nagyon eltérő társadalmi csoportokat összefogó táborát. Ennek ellenpólusa, mint írja a szerző, az ellentétes oldalon mindezidáig nem jött létre:

az ellenzéki mozgolódásoknak nem sikerült elismernie és összekapcsolnia az eltérő sérelmekkel és érdekekkel rendelkező társadalmi csoportokat.

Noha az akadályok (a liberális és a baloldal hegemóniaharca, a baloldali populizmussal kapcsolatos aggályok, a nagyvárosokon túlra nem terjeszkedő mozgósítás) felismerése már megtörtént, a gyakorlati megoldások kidolgozása még várat magára.

Címfotó: Erdős Dénes – Népszava

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.