Caroline Criado Perez: Invisible Women: Data Bias in a World Designed for Men. New York: Abrams Press, 2019.

Az emberiség felének fizikai adottságait, igényeit figyelmen kívül hagyják az egészségügytől a szociálpolitikán át a hétköznapi tárgyak tervezéséig. Az adathiány a nők egészségügyi, testi és lelki épségét veszélyezteti világszerte – és ezen a digitalizáció sem változtat. A probléma rendszerszintű.

Faludi Julianna

Az adatdömping korában nincs elég adat – derül ki Caroline Criado Perez könyvéből – zavarba ejtően hiányos ugyanis a tudásunk a népesség feléről, a nőkről. A probléma az ember=férfi tézis – azaz az alapból a férfiak testi tulajdonságaiból, igényeiből stb. kiinduló gondolkodás, mutat rá Perez.

Az ember férfiként jelenik meg az orvostudománytól a képzőművészeten át a várostervezésig.

A nő mint a férfi egyfajta változata kerül a képbe, ha egyáltalán képbe kerül.

De végigfutva a makrogazdasági adatokon át a mesterséges intelligencia megoldásokon keresztül a leghétköznapibb tárgyakig, ugyanaz a tervezési probléma merül fel.

Az adatsorok a nőket egész egyszerűen kihagyják.

Hogy ez miért probléma? Mert innentől kezdve az emberek fele számára használhatatlanná, elérhetetlenné válnak olyan alapvető dolgok, mint a testi épség, az egészség, a tiszta levegő, a szociális ellátórendszer, a méltányos bér vagy a munkahely.

A hiány itt a rendezőelv – ez adja Perez könyvének gerincét: adatok, amelyeket figyelmen kívül hagynak, amelyeket meglepő és sokszor felháborító módon egyszerűen nem gyűjtenek. Perez ugyan elsősorban a nyugati társadalmak életkörülményeit vizsgálja, adatai Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra vonatkoznak, ugyanakkor szembesíti és kiegészíti őket, egyrészt nemzetközi adatokkal, másrészt a globális Dél sajátos adataival – azaz mérési hiányosságaival. A legjellemzőbb példa a női testre vonatkozó adathiány, valamint az ebből fakadó egészségügyi ellentmondások.

A könyv az ember=férfi képletből indul ki, azaz abból az állításból, hogy nem szükséges rögtön a nagy struktúrák és a társadalmi viszonyrendszerből kiindulni ahhoz, hogy észrevegyük: egy átlagos napon hány olyan helyzet van, amikor a tervezés figyelmen kívül hagyja a társadalom java részének fizikai adottságait, igényeit és helyzetét. Ezzel pedig nem csupán „kellemetlenségeket”, hanem egyenesen egészségügyi, a testi és lelki épséget veszélyeztető helyzeteket teremt.

Nyugodj le, Drága! – a nyilvános vécétől a politikai részvételig

Caroline Criado Perez könyve magyar nyelven 2019-ben jelent meg a Gabo kiadó gondozásában.

Kiindulásként – a hólapátolás után – a nyilvános vécék problémájával indul a lavina. A szituáció kézenfekvő – az egyik legalapvetőbb szükséglet kielégítéséről lévén szó – nem beszélve a gyakoriságról, amely a nők fizikai adottságai által meghatározott. A nem megfelelő, hiányos infrastruktúra, a távoli vagy a koedukált vécék a munkavégzés szempontjából is fenyegető kockázatot jelentenek a mezőgazdasági munkában, a földeken, vagy az üzemekben dolgozó nőkre, amit csoportosan mozogva, egészségügyi betétekkel(!), vagy az evés-ivás elhagyásával igyekeznek csökkenteni.

A probléma a zárófejezetben köszön vissza, odakanyarodunk, hogy katasztrófa esetén nincs megfelelő infrastruktúra, nőket és férfiakat gender-semleges vécékkel ellátott helyiségekben szállásolnak el, ahol szokványossá válik a bántalmazás, a nemi erőszak, és mindez Amerikában pont úgy előfordul, mint Indiában. A menekült táborokban nem szegregáltak a vécék, és nem zárhatóak a fürdőhelyiségek sem, nemcsak Libanonban, de Németországban és Svédországban sem. A helyzet annyira rossz, hogy a görög és a német táborokban a nők megvonják maguktól az evést, ivást.

Ezután jönnek a klasszikus helyzetek, a munka világa. Caroline Perez továbbmegy a szokványos narratívákon. A legapróbb részletekig begyűjt minden adathiányt, amit csak lehet: hol és mikor nem gyűjtik nemekre tekintettel az adatokat, és milyen fizikai adottságokra vannak kalibrálva a munkakörülményeket biztosító felfázásig lehűtött irodák, egészen a munkaidő szervezésének problémáin át az életpálya érzékeny kérdésköréig. A nők nem „pusztán” a nemük miatt számítanak, és nem csupán a kirakatba tehető esélyegyenlőségi okok miatt, mint ahogy a divatos populista-konzervatív irányok beállítják a diskurzust. Hanem azért, mert

a társadalom veszélyeztett csoportjai többségükben a mai napig nőkből áll.

Perez elmegy a makroszintig, és a multik adókedvezményeinek problémaköréhez is eljut. Hazai viszonylatban is releváns problémára mutat rá, amikor felveti, hogy az adókedvezményekben és egyéb

„ösztönzőkben” részesített multinacionális vállalatok egészen direkten az olcsó munkaerő miatt telepítik be a gyártást, az olcsó munkaerő pedig a legtöbb esetben nőkből tevődik össze, miközben az elmaradt adók így nem járulnak hozzá az amúgy is az alacsony jövedelmű országok növekedéséhez, beruházásaihoz, példának okáért az infrastruktúra és a szociális stb. ellátórendszerek javításához.

Az államok végül adóemeléssel kompenzálják az elmaradt adóbevételt, ami gyakran a fogyasztást adóztatja meg, ami leghátrányosabban éppen a nélkülöző tömegeket érinti. A jövedelmük legnagyobb arányát éppen a legszegényebbek kénytelenek ráadásul fogyasztásra költeni.

Perez megnézi a GDP-oldalt is. Csupán becslések vannak arra vonatkozóan, hogy a háztartásbeli munka és a gondozás milyen mértékben terheli le a nőket, illetve pénzben ez hogyan fejezhető ki. Mindenesetre a GDP-jelentős hányadát teszi ki becsülve is, az arány pedig növekszik, minél inkább leépíti az állam a jóléti rendszereket, és súlyosbítja az oktatás helyzetét (is).

A nemzeti össztermeléshez tehát hozzájárul a női munkaerő, az adók oldalán pedig nagyobb eséllyel kerülnek az aránytalanul megadóztatottak körébe.

És akkor az intimtermékek áráról, illetve a rózsaszín adóról itt most még nem is szóltunk egy szót sem. Az adat főszereplő: a policy hatékonyságának, valamint az egyes állami beavatkozások tervezésének alapja.

Nem mindegy tehát, hogyan mérjük például a nők foglalkoztatását, hiszen első ránézésre emelkedést mutatnak a számok, de közelebbről megnézve a nők jellemzően inkább vannak részmunkaidős, és határozott idejű szerződésekkel foglalkoztatva. Nem beszélve az AI, vagyis a mesterséges intelligencia szerepéről abban, hogy egyes szektorokban, az előrejelzett forgalomalakulás szerint hívják be a dolgozókat. Ezzel pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a család, vagy a gyermekét egyedül nevelő szülő ritmusát és kötelezettségeit. Ilyen AI megoldásokat alkalmaz például a Starbucks.

A digitalizáció csak ronthat a helyzeten, hiszen a struktúra – a tervezéstől, az eszközök fejlesztésén át, a befektetők döntésééig – ugyanazt a régről ismert lemezt játsza, mint más iparágakban.

A tervezők a rosszabb esetben zseni geek szerepében lévő privilegizált férfiak, a termékeket végül az átlagemberre (azaz a tőkés fehér férfira) tervezik meg. A nők láthatatlanok a digitális eszközök, az appek tervezői számára. Olyan, hogy nők figyelembe vételével készült elektronika, egyszerűen nem is létezik – sorolja példákkal illusztrálva Perez. Ami mégis annak tűnik, az csupán az  átlagos férfikéz számára tervezett fogyasztói elektronika lila-rózsaszín árnyalatban legyártva. A nők a design és termékfejlesztés számára tehát „szépítési” kategóriát jelentenek, amire ráhelyezhető a pink tax, azaz a nők számára piacra dobott termékek felára. Miért van ez így? Nézzünk meg egy példát.

A nők testi és hétköznapi problémáira reagáló technológia alig létezik, a startupper nők, akik ilyesmit terveznek, a befektetői tanács öltönyeivel találják szemben magukat, tehát a szűrő, amin átmegy egy prototípus, elfogult – mind a terméket, mind a fejlesztőket tekintve.

Példa erre a mellszívó, vagy az orvosi vizsgálati eszközök. Alig van adat a női méh alakjára, és diverzitásának összefüggéseire vonatkozóan – így maradnak a fájdalmat, és komplikációkat okozó eszközök. Ma már magától értetődő, hogy az egészségünkre vonatkozó alapvető adatokat applikációval rögzítjük, így a lépések számlálásától, a testtömegindexen át a szívritmusig szinte mindent – mégis, eleinte nem volt olyan applikáció, ami integrálta volna a menstruációs adatokat. A helyzet azóta változott, de ehhez végig kellett járni az utat. Pontosan

ezért fontos a tudatosítás, a nők egy részének eszébe sem jut, hogy az igényeit, a testét, vagy a társadalmi helyzetét nem vették figyelembe.

Így járnak azok a páciensek is, akiket félrediagnosztizálnak, mert a vizsgáló-orvos nem veszi figyelembe az anatómiai sajátosságokat, és így jár számtalan nő a világban, aki gyógyszeres kezelést kap, jobb esetben hatás nélkül – hiszen a gyógyszerekre másképpen reagál a női szervezet. A férfi és a gyártók azonban nem tesznek különbséget az egyes termékekben, és tájékoztatást sem nyújtanak.

Élet, egészség és biztonság a férfivezérelt adatgazdaságban

Az adatok sodrása remélhetőleg a döntéshozók, tervezők, társadalompolitikusok, és a technokraták, a társadalmi rendszerek tervezőinek asztalát is elborítja majd. Perez a társadalmi rendszerek újragondolására behúz egy sor olyan szempontot, ami figyelmen kívül marad: nyugdíj, gyerekvállalás, karriertervezés, az otthon végzett munka, az adókivetés kérdéskörei, melyek éppen azokat érik hátrányosan, akik legalul vannak.

Elemzése több mint körültekintő, olyan részletekig elmegy, amik lemaradnak általában a térképről, a tempó szédületes. Amikor a megoldáshoz ér, azaz a politikai képviselet és a választási rendszer kvótáinak kérdésköréhez, a megszokott adatdömping mellett kitér a kvalitatív megfigyelésekre, a nők kiszorítására irányuló finom-mechanizmusokra.

A politikai képviseletben drasztikusan csökkent a nők száma Európa több országában is, ami a konzervatívok és a populisták előretörésével magyarázható. Kimutathatóan nem alkalmazzák a nőket és a kisebbségeket beengedő mechanizmusokat, illetve számos módon szorítja ki a jelenlévőket a döntéshozatali mechanizmusból, például informális hálózatokból való kiszorítással, közbeszólásokkal. Szó szerint, egy szociálpszichológiai tanulmány szerint a nőket kétszer olyan gyakran szakítják félbe, mint a férfiakat.[1] A politikai és parlamenti életből szintén számos eset illusztrálja, hogyan halkítják le a nőket. Az eszköztár egészen a verbális zaklatástól a szexuális zaklatásra adott nem válasz esetén a felszólalás-megvonással történő megtorlásáig, illetve a konkrét szexuális bűncselekményekig, a telefonos fenyegetésig is elmegy. Valamint a szegények – és a nők – életkilátásaira, tapasztalataira vonatkozó adatgyűjtés elmosásával.

A probléma azonban nem oldódik meg a nők politikai részvételével, ugyanis minél több nő kerül a politikába, annál jobban növekszik a női politikusokkal szembeni agresszió is.

Perez könyörtelenül állítja a példák sorába Afganisztán mellett Új-Zélandot, az Egyesült Államokat, Svédországot(!) vagy Argentínát: a mechanizmus logikája mindvégig ugyanaz.

Nem kell messzire menni továbbá, a társadalom- és politikatudományokban, avagy a hétköznapi gyakorlatban sem ahhoz, hogy tudjuk: az igazi hatalom az informális hálózatokban rejlik. A férfi minták elsajátítása és tükrözése sem megoldás, hiszen nők esetében ugyanaz a viselkedés botrányt kavar, mivel férfitulajdonságként értékeli a társadalom. Egy nő azonnal „túl agresszív” lesz és ezáltal ellenszenves. További probléma, hogy a pszichológiai hadviselés következményeként sok nő feladja politikai karrierjét, és nem indul újra a választásokon. Az ok, legtöbbször a család és a közvetlen környezet féltése.

Az igazi megoldás a politikai rendszer újragondolása, hiszen ebben a formában még a nemek szintjén sem demokratikus, és itt a kisebbségekről, vagy az egyenlőtlenségi dimenziók együttes jelenlétéről, még nem esett szó.

A mítoszok leleplezése

Sorra jelennek meg az egykori közgazdász-szakértő nimbusz szerepéből áradó, a hetvenes években megnyitott közgazdasági diskurzust sutba dobó elemzések, melyek a mai globális kapitalizmus és a fennálló kirekesztő mechanizmusok újragondolásának szükségességét hirdetik. Amit Perez könyve hozzátesz, az a figyelem felkeltése arra, hogy a sokszor „adottnak” vélünk egy-egy hátrányosabb helyzetet, amit esetleg eszünkbe sem jut megkérdőjelezni.

Ez egyrészről a számok erejében rejlik: ha azt figyelem meg, hogy nem tudok a világ legkiemelkedőbb húsz zongoristája közé bekerülni, mert a billentyűzeten még egy centivel nagyobb fesztávra lenne szükség, akkor jobb esetben elfogadom, hogy a kimagasló képességeim és a készségeim ellenére a fizikai adottságaim nem teszik lehetővé, hogy az élvonalba kerüljek.

Rosszabb esetben azt gondolom, hogy még mindig nem vagyok „elég jó”. A számok itt könyörtelenül rámutatnak arra, hogy

a billentyűzetet férfikézre tervezték, és ez pontosan a topba bekerültek fesztávja.

Ekkor dönthetek úgy, hogy a női kézre tervezett billentyűzetet használok és összefogással elérem azt, hogy a férfiakra szabott uralkodó szabvány mellett végre elfogadottá váljon egy másik megoldás is – jelen esetben kisebb fesztávot igénylő billentyűzetek alkalmazása.

Miért kell elolvasnia mindenkinek Perez könyvét?

Ez a könyv nem csupán összegzése, vagy puszta ismertetése a könnyedén lehalászható adatoknak. Sokkal ambíciózusabb annál. Perez a teljes diagnózis felállítására törekszik. Túlmutat az adatsorokon: mögé néz a struktúráknak, ötvözi az esettanulmányokat, a jelentésekből kiemeli az egyéni tapasztalatokat, és mint kincseket állítja szembe a kevésbé látványos, vagy számos problémát felvető módszertannal előállított százalékos arányokat vagy puszta számokat. Az eredmény a legtöbbször ugyanaz: feltárul, hogy már a mérés módszertanának kidolgozásakor sem vetettek számot a reális helyzetekkel, a valós társadalmi dinamikákkal.

Megoldás lehet, ha az adatgyűjtés módszerének meghatározásába, valamint a tervezési folyamatokba bevonnák a nőket, az alávetett osztályok tagjait, a majdani valóságos felhasználókat. Ezzel elkerülhetőek lehetnek az olyan esetek, mint például a konyha nélkül felépített lakások.

A nők helyzetének felmérése nélkül nem érthető meg, hogy miért fuccsolt be többször is a modern tűzhelyek elterjedése egyes fejlődő országokban, ahol minden igyekezet ellenére a nők mégis a hagyományos tűzhelyek mellett maradtak. Az okok sokrétűek, egyrészt a háztartási kiadások feletti döntést a férfi hozza, más esetben a tűzhelyek technikai paraméterei, azaz az étel elkészítésének ideje, a tűzhely karbantartása messze alulmaradt. A háztartási munka ritmusában egyszerűen nem fért bele még több idő és munka.

A láthatatlan nők azonnal láthatóvá válnak, ha szolgálatról van szó, ha gondoskodásról, az iroda rendbetartásáról. A világ lehetne más, és Perez könyve átfogóan mutatja be, hogy pontosan hol és milyen adatokra lenne szükség, hogy pontos képet kapjunk a beavatkozások megtervezéséhez. Nők a politikában, nők mintaként, de alapvetően a struktúra igényel teljes változást. A legfontosabb adat Perez könyvében talán az, hogy

minél magasabb a nők gazdasági-társadalmi előmenetele, vagyis osztályhelyzete egy-egy országban, annál alacsonyabb a halálozási arányuk.

Hiszen annál több lehetőség van arra, hogy a nők által megélt élethelyzetek a társadalmi rendszerek és infrastruktúra kialakításának szerves részévé váljanak.

Caroline Criado Perez második könyve többek közt elnyerte a Financial Times Business Book of the Year 2019, valamint Royal Society Science Book Prize 2019 díjait, valamint a Sunday Times első számű bestseller volt 16 héten át. Hazai vonatkozása és fontossága szintén egyértelmű, fájdalmasan keveset tudunk az átfogó társadalmi folyamatokról, és ezen belül a legsérülékenyebb csoportokról.

Címképünkhöz felhasználtuk a Pexels fotóit

[1] Hancock, A. B., Rubin B.A. 2015. Influence of Communication Partner’s Gender on Language. Journal of Language and Social Psychology, 34 (1): 46–64.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.