Mi a populizmus? Aki átfogó áttekintésre kíváncsi a populizmussal kapcsolatos baloldali elméleti megfontolásokról és vitákról, annak jó szívvel ajánlom a kolozsvári Pro Philosophia Alapítvány Bakcsi Botond szerkesztette kötetét.

Kováts Eszter

Baloldali szempontból 2019 legfontosabb magyar nyelven megjelent kötetei – Sebők Miklós és Scheiring Gábor könyvei mellett (lásd ismertetőinket róla itt és itt) – biztosan helyet kell kapnia a Kellék folyóirat „populizmus(ok)” témájú lapszámának. A kötet tizennégy tanulmányból áll. Négy klasszikus kulcsszöveg magyar fordítását nyolc elméleti (történeti, politikai gazdaságtani, posztmarxista elméleti és politikai filozófiai) szöveg követi, majd két konkrét esettanulmány zárja.

A populizmus fogalma az egyik legdivatosabb politikatudományi kifejezése lett a 2010-es éveknek, és nem csak a politikában vált használatossá az ellenfelek megbélyegzésére szolgáló bunkósbotként, de a társadalomtudományokban is inflálódott a jelentése. Nagyok az eltérések abban is, hogy a populizmus terjedését minek tekintsük: valamiféle válságtünetnek? Veszélynek a demokráciára? Lehetőségnek? Ráadásul azzal kapcsolatban sincs konszenzus, hogy mi is a populizmus: Egy ideológia? (Akkor le kell határolni más ideológiáktól: pl. mi a viszonya a szélsőjobboldalhoz, a nacionalizmushoz, a kommunizmushoz?) Egy stílus? (Akkor miben más a demagógiához képest?) Egy sajátságos politikai logika? (Akkor nincs benne semmi patologikus vagy bírálandó?) E kérdésekre adják meg válaszaikat a kötetbe beválogatott külföldi, és az eredeti magyar tanulmányok, ki-ki a saját tudományterülete és meggyőződései felől.

Liberális + demokrácia: Szükségszerűen összetartoznak vagy feszültségben állnak?

„A demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” – halljuk sokszor a NER illiberális demokrata öndefiníciójára válaszul. A kötet szerkesztője a populizmusirodalom négy olyan elméleti szövegét választotta ki fordításra, amely a populizmussal kapcsolatos megfontolásait e dilemma keretében tárgyalja. Mind a négyben abból indulnak ki, hogy nem engedhetjük meg magunkat, hogy félresöpörjük a populisták követeléseit, azokat komolyan meg kell fontolnunk.

Cas Mudde 2004-es klasszikus szövege ideológiának tekinti a populizmust, mégpedig egy olyan antipluralista ideológiának, „amely szerint a társadalom végső soron két homogén és antagonisztikus csoportra, ‘a tiszta népre’ és ‘a korrupt elitre’ oszlik, és azt állítja, hogy a politikának a nép ‘volonté générale’-ját (általános akaratát) kell kifejeznie.”

A populista érvelés szerint az ellenfelek tehát nemcsak eltérő prioritásokkal vagy értékrenddel rendelkeznek, hanem egyenesen gonoszak, a nép ellenségei.

Későbbi ponton egészíti ki e klasszikussá vált definícióját azzal a kitétellel, hogy ez egy szűken fókuszált ideológia, vagyis könnyen össze tud kapcsolódni más irányzatokkal, például a kommunizmussal, az ökologizmussal, a nacionalizmussal vagy a szocializmussal.

Fontos meglátása a szövegnek, és ez indokolja is, hogy a kötet elején kapott helyet, hogy tesz néhány fontos megállapítást a populista elképzelések támogatottságának okairól. Sorra idézi a szerzőket, akik rámutatnak, hogy például tényleg vannak olyan tendenciák a modern demokráciákban, amelyek megerősítik a politikai osztály elkülönülését a szavazóbázisától, vagy hogy a különböző pártok politikusai egyre jobban hasonlítanak egymáshoz szociológiai és politikai értelemben. Áttekinti, hogy összességében mely tényezők járultak hozzá a politikai tisztségek demisztifikációjához ill. ásták alá az emberek szemében az elit hozzáértésébe vetet hitet.

Rámutat arra is, hogy a kortárs populista lázadás nem több, hanem kevesebb részvételt akar.

A populisták jelenlegi szavazóbázisa, állítja Mudde, nagyrészt támogatja a demokráciát, de nem akarja, hogy állandóan a politikával zaklassák. Olyan vezetőket akar, akik ismerik az embereket, és igyekeznek megvalósítani a vágyaikat, így elsősorban a demokrácia kimenetére, nem pedig a bemenetére összpontosít, elvárásaira fogékony kormányzatot követel, nem pedig nagyobb fokú beleszólást és részvételt. Cas Mudde tanulmányával talán Kapelner Zsolt írása állítható szembe a kötetben, amely megvédi a populizmust az antipluralizmus vádjától, de pont azért nem tekinti demokratikusnak, mert nem szélesíti a részvételt – vagyis nem teszi lehetővé, hogy a nép társszerző lehessen a demokráciában.

Mudde tanulmányának nagyon fontos megállapítása, részben a kötetben később szereplő 1999-es Canovan-írást idézve: hogy „a liberális demokrácia egy bonyolult kompromisszum a népi demokrácia és a liberális elitizmus között, és éppen emiatt csak részben demokratikus. (…) [A] populizmus a demokrácia korlátainak keserű kritikája a liberális demokráciákon belül. A többségi demokrácia szélsőséges értelmezése révén a populizmus elutasítja az általános akarat kifejezésének minden korlátozását, különösen a kisebbségek alkotmányos védelmét és a legfontosabb állami intézményeknek (pl. az igazságszolgáltatásnak, a nemzeti banknak) a politikától, és ezáltal a demokratikus ellenőrzéstől való függetlenségét.”

Margaret Canovan 1999-es klasszikusa liberalizmus és demokrácia feszültségéből indul tehát ki, és a fő állítása, hogy nem elegendő válságtünetként tekinteni a populizmusra, ugyanis a forrása „nemcsak abban a társadalmi kontextusban keresendő, ahonnan az egyes mozgalmak panaszai származnak, hanem a demokrácia belső lényegében rejlő feszültségben”.

Michael Oakshott konzervatív filozófus fogalmait alakítja át, és azt fejti ki, hogy

a demokrácia pragmatista és megváltó oldala közötti feloldhatatlan feszültség miatt örökké fenn fog állni a populizmus lehetősége. A demokrácia pragmatikus arca alatt azt érti, hogy a demokrácia egy eszköz, egy „egymás legyilkolása nélküli konfliktuskezelési rendszer”. És mint ilyen, egy módszer, egy kormányzati forma és egyben intézményrendszer.

Tartalmilag a demokráciának azonban van azonban egy megváltó oldala is – jobb életet ígér itt a Földön, „a politika révén ígér üdvözülést” –, ez viszont szembekerül folyton a pragmatikus oldallal, például lényegileg intézményellenes ígéretével. Canovan állítása szerint folytonos feszültség van a demokrácia két oldala között, és ha e szakadék túl szélessé válik, akkor oda benyomul a populizmus. A pragmatikus oldal túlsúlya vagy varázstalanítottsága például kihívja maga ellen a megváltás ígéretét hordozó establishment-ellenes oldalt.

Ennyiben a populizmus a demokrácia önmagára vetett árnyéka.

Az ő tanulmányával állíthatók szembe a kötet politikai gazdaságtani elemzései, Tallár Ferencé és Éber Márk Ároné, akik válságtünetként tárgyalják a jobboldali populizmus megerősödését, mégpedig elsősorban a neoliberalizmus termelte egyenlőtlenségekre és (lét)bizonytalanságokra adott válaszként. Termékeny feszültség áll fent e két megközelítés között. Egyfelől egy tisztán politikatudományos megközelítés valóban nem tud számot adni a populizmus keresletének legfőbb okairól, amelyhez sokat hozzáad a politikai gazdaságtani megközelítés. Másfelől e két elemzés alapvetően alap–felépítmény keretben tárgyalja gazdaság és politika viszonyát, vagyis a materiális feltételekből vezeti le tisztán a különböző politikai folyamatokat és ideológiákat, ami nem tud számot vetni a politika számos egyéb vetületével. Izgalmas ezekhez képest Lányi András vállaltan konzervatív írása, aki egyfelől amellett érvel, ami mellett Éber és Tallár is, hogy a neoliberális globalizáció termelte ki a jobboldali populizmus keresletét. Ezt egyébként náluk polémikusabban teszi, például ostorozza (nézetem szerint joggal) „az internacionalista baloldal és a kozmopolita liberalizmus történelmi egymásra találását”.

Másfelől nagyobb hangsúlyt fektet a nyugat-európai és a kelet-európai populizmusok közti különbségekre, valamint egy kulturális, és valóban alultárgyalt aspektusra, amely részben, de nem egészében magyarázható a gazdasági „alapból”. Fő állítása ugyanis, hogy a populizmus feltámadása „a közösséghiányban szenvedő és ezért önazonosságában elbizonytalanodó tömegember politikai reakciója”.

Egy baloldali populizmus lehetősége

Étienne Balibar a híresen antipopulizmus-kritikus görög Jannisz Sztavrakakisz elemzéseiből indul ki, azokat egészíti ki 2015-ös írásában. Két fő állítása a baloldali és a jobboldali populizmus elkülönítése (sőt, hogy bizony van centrista populizmus is), és egy európai szintű baloldali populizmus melletti kiállás. Írása a kötetből Antal Attiláéval állítható párba, aki egyedüliként érvel amellett, hogy a baloldal útja a populizmuson keresztül vezet, és hogy a baloldali populizmusnak egy nemzetállam feletti, transznacionális térben kell helyet foglalnia.

Mindketten abból az ismert tényből indulnak ki, hogy a lokális szinten jelentkező problémák jelentős része nem lokális vagy nemzeti szinten keletkezik, a nemzetállamoknak sincs mozgástere az ezekkel szembeni fellépésre, így csak egy európai vagy globális szerveződés lehetne az út előre.

Balibar azért kételkedik is: szerinte jelen formájában az EU csupán „a globális kapitalista „kormányzás” („governance”) hajtószíjaként működik”, és amíg így van, addig nem lehet a demokratikus intervenciónak a globalizáció kihívásaihoz mérhető kollektív kerete, csupán a népi képviselet gyorsuló bomlását tudja hozni.

A baloldali populizmus felvetése már csak azért is érdekes, mert a populizmus kifejezés a közbeszédben a jobboldali populizmussal azonosként jelenik meg (rosszabb esetben a patkóelmélettel érvelnek, ti. hogy a jobb- és a baloldali szélsőségek valójában összeérnek). Pedig 19. századi eredetét tekintve a populizmus baloldali (ahogyan magyar nyelven például a kötet egyik szerzője, Paár Ádám is megírta másutt), a 20. században pedig több baloldali és nagyon is demokratikus kezdeményezés volt köthető a populizmushoz, elsősorban Latin-Amerikában.

Mára a közbeszédben a demagógia vagy a tekintélyelvű tendenciák, illetve a demokráciaellenes erőkkel rokon értelmű kifejezéssé vált (érthető módon, a magukat populistának valló jobboldali pártok gyakorlata alapján). Ezért is provokatív, ha valaki előáll a baloldali populizmus ötletével. Még úgy is – vagy pont amiatt–, hogy láttunk baloldali populista kezdeményezéseket elbukni is: a Sziriza és a Podemos kudarca után legújabban Corbyn vezette Labour esetében.

A szerzők, akik a baloldali populizmus mellett érvelnek, túlmennek tehát azon, amit Mudde vagy Canovan mond, hogy komolyan kell vennünk a populisták követeléseit, meg kell értenünk a kereslet okait. Amellett érvelnek, hogy a kereslet nem adott, ugyanis a nép nem adott: a népet meg kell alkotni, mégpedig mi és ők ellentétében. A politikai identitáshoz és cselekvőképességhez nemcsak az szükséges, hogy meghatározzuk: mi kik vagyunk, de az is, hogy meghatározzuk, kik azok, akikhez képest mi vagyunk. Vagyis, hogy kik az ők, ki a másik.

És ha a jobboldal meg tudja alkotni ezt például a nemzet osztályellentéteket elfedő fogalmán keresztül, akkor lehetséges egy baloldali, igazságosabb, emancipatívabb vízió is. Emlékezzünk az 1% és a 99% szembeállítására, ami még Mudde definíciós kívánalmát is teljesítette: a korrupt elitet állították szembe a tiszta néppel.

A kötetben leggyakrabban idézett szerzők kétségkívül Ernesto Laclau és Chantal Mouffe, négy magyar tanulmány is az ő elméleteiket elemzi, gondolja tovább, használja fel vagy vitatja. Laclau egyik fontos tanulmánya is megtalálható a kötetben fordításban, amelyben kifejti azon elméletét, hogy a populizmus nem rendellenesség, hanem a politika logikája – amely bármilyen tartalommal is megölthető, így akár felszabadító-emancipációs tartalmat is ölthet. Egyenértékűségi láncokat kell létrehozni a különböző társadalmi csoportok akár nagyon eltérő követelései között, melyek aztán önmagukon túlmutatva két táborra osztják a társadalmit: a hatalmat gyakorlókra és a hatalomnak alávetettekre.

Az egyenértékűség Laclau szerint abból ered, hogy mindannyian alávetettek a hatalomnak és mindannyian szemben állnak vele. Az effajta megjelenítés akkor lehetséges, „ha egy sajátos igény, anélkül, hogy sajátosságait teljes mértékben feladná, elkezd olyan jelölőként is működni, amely a láncot mint totalitást jelöli.” Ez pedig egy olyan elemen keresztül tud megszilárdulni, amely úgy fűzi össze a láncot, hogy azt egyben totalitásként meg is jelöli. Ezt nevezi üres jelölőnek.

Az üres jelölőnek, az elnyomottságok egyenértékűségi lánca megalkotása értelmében nevezi Kiss Viktor az antiorbánizmust is populizmusnak egy másik írásában, ahol egyébként meggyőzően érvel amellett, hogy a magyar baloldal útja nem lehet a populizmusé, „lekéstük a populizmus vonatát.”

Ami még esetleg elfért volna a kötetben

A kötettel kapcsolatban néhány hiányosság is felvethető, az alább hármat emelek ki:

Az első: Egy filozófiai folyóirattól talán nem elvárható, de nekem hiányoztak a kötet gerincét adó elméleti tanulmányokból az empirikus elemzések. Annak hiányában eshetett meg, hogy némely tanulmány abból indult ki, hogy az alsó osztályok szavazatvándorlása balról a jobboldali populista pártokra önmagában és teljes körűen megmagyarázná utóbbiak népszerűségét, amiről empirikus kutatásokból tudjuk, hogy nem igaz. Így viszont megkérdőjelezetlen marad a kötetben az a politikai gazdaságtani alapvetés, hogy a jobboldali populista pártok kereslete Európában kizárólag a neoliberális hegemónia 2008-as lelepleződésére, a neoliberalizmusba kódolt és a válságra adott megszorítások által növelt szegénységre és egyenlőtlenségre adott válasz lenne, ti. az alsó osztályok lázadása a kizsákmányolás és egyenlőtlenségek ellen, gazdasági sérelmeik kulturalista/kirekesztő nyelvezetben.

Másutt hivatkoznak ugyan empirikus elemzésekre, de nem tisztázott, hogy az hogyan áll össze: Soós Kinga érdekes diskurzusanalízise a jobboldali, a liberális és a baloldali populizmusdiskurzusokat veti össze, de az elemzett szövegek kiválasztásának módját nem jelöli, így néha úgy tűnik, mintha illusztráció gyanánt választana ki néhányat állításai alátámasztására.

A populizmus gyakorlatait elemző írásoknál pedig nem mindig világos, mely országokra vonatkoznak, és felmerül a kétség: lehet ilyen általánosító kijelentéseket tenni? Például Antal Attila az autoriter populizmusról ír, de nem határolja le, mely mozgalmakat, pártokat, országok kormányait érti ezalatt, és túláltalánosításai csökkentik az amúgy izgalmas állításai érvényességét. Például a lengyel Jog és Igazságosság pártról sok rossz elmondható, de az nem, hogy ne tenne ténylegesen a szegénység csökkentéséért. Erősítette volna a tanulmány érveit, ha néhány országra koncentrál, és azokat esettanulmányként kezelve, óvatosabb következtetéseket tett volna a kiterjeszthetőségre.

A második: A kötet számomra egyik legizgalmasabb tanulmánya Kiss Tamás elemzése a romániai professzionális középosztály korrupcióellenes diskurzusáról meggyőzően érvel amellett, hogy az is egyfajta populizmus, amennyiben ideológiának tekinthető, és megfelel a muddei minimalista definíciónak (korrupt elit áll szemben a tiszta néppel), és amúgy egy sor kizárást alkalmaz a felsőbb osztályok „fejlődési idealizmus”-át nem osztó emberekkel szemben.

Ugyanilyen konkrét tanulmány elfért volna a magyarországi viszonyokkal kapcsolatban is. Lányi András dolgozata röviden érinti e kérdést (bár szerinte sem a Jobbik, sem a Fidesz nem tekinthető populistának). Pedig izgalmas lett volna egy-két empirikus tanulmány arról, hogy a NER elhelyezhető-e a populizmus e kritikaibb megközelítéseiben, és hogy hogyan viszonyul egyéb, a NER-rel kapcsolatos értelmezési keretekhez, például a hibrid rezsim-megközelítéshez vagy Scheiring Gábor felhalmozó állam-megközelítéséhez.

És a harmadik: Bár a szerkesztő nyilván a beérkező tanulmányjavaslatokból dolgozott, mégis

feltűnően hiányzik a kötetből egy genderrel kapcsolatos elemzés.

Pedig három szempontból is fontos lett volna.

Egyrészt azért, mert közismert, hogy a jobboldali populistának nevezett pártok Európa-szerte ellenségképnek használják a migráns mellett a gendert is. Laclauval szólva: egy üres jelölő, amin keresztül létrehozhatók egyenértékűségi láncok. A genderben például benne vannak nemcsak a nők és férfiak, heteroszexuálisok- és a melegek közti társadalmi viszonyok, de a legújabb, valóban kétséges trendek is a nemek fluiditásával kapcsolatban, sőt – és ez az ellenségkép voltaképpen ezért is működhet – az angol nyelvű szó jelölője egy sor további jelenségnek is: a Kelet–Nyugat hatalmi egyenlőtlenségeknek, a liberális elitek „fejlődési idealizmusá”-nak, az igazságossági küzdelmek kulturális terepre terelődésének, a progresszív elitek elrugaszkodottságának az emberek mindennapi küzdelmeitől – és így alkalmas a mindezek feletti elégedetlenségek megjelenítésére.

Másrészt azért is fontos, mert a jobboldali populista pártok retorikájának része a nemek közti viszonyok problémája is. Van, ahol a hangsúly inkább azon van, hogy az eltérő kultúrájúakkal riogatnak: „Elveszik a melegjogokat”, ezt hívja Jasmir Puar homonacionalizmusnak; „megerőszakolják az asszonyainkat”, ezt hívja Sara Farris femonacionalizmusnak. Mindezek a problémák az integrációval kapcsolatban természetesen felvethetők, de akkor lennének hitelesek, ha e pártok a fehér/keresztény németek, franciák stb. által elkövetett nők elleni erőszakra, homofób bűncselekményekre is ilyen érzékenyek lennének. Máshol tényleg az uralkodó férfi és alávetett nő egyenlőtlen képével kampányolnak, és azt ígérik, hogy egy régi-szép világot hoznak vissza, amikor a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig még nők – ezt teszi például a spanyol Vox.

Megint máshol bár konzervatív keretben segítik a nőket (például mint anyákat), de rámutatnak a progresszív pártok mulasztásaira, például a gondoskodó munka évtizedes el nem ismertségére. Elég csak a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) 500+-os programjára (500 zlotys, kb. 40 ezer forintos családi pótlék) gondolnunk, ami két év leforgása alatt mérhetően csökkentette a szegénységet és a gyerekszegénységet, a rendszerváltozás óta a legnagyobb mértékű újraelosztási intézkedésként.

Harmadrészt szintén gender szempontból felvethető, hogy a baloldali populizmusban receptként javasolt laclaui egyenértékűségi láncok mögött, ahogyan például Mouffe is érvel For a Left Populism (Egy baloldali populizmus védelmében) című könyvében, milyen társadalomelmélet munkál: ha nincs egy magyarázat a társadalmi igazságtalanságokra, akkor minden elnyomottsági igény valósnak és elismerendőnek van tételezve, az összes elnyomott csoportnak össze kell fognia. Ez kísértetiesen hasonlít a vulgár-interszekcionalitás „elnyomottsági olimpia” gyakorlatára, ahol az osztályhelyzet csak egy a többféle identitáskategória között, és a közös ellenség, minden elnyomás oka pedig a „kapitalista ciszheteropatriarchátus” (nem vicc).

Az apróbb szerkesztési egyenetlenségek néhol rontják a kötet élvezhetőségét. Néhány szerző nyelvileg pongyolábban fogalmaz, vagy ismétli magát, azt egy feszesebb szerkesztés javíthatta volna. Kerékgyártó Ágnes és Kiss Viktor közös tanulmányának, de Soós Kingáénak az érthetőségéhez elengedhetetlen, hogy szerepel a kötetben Laclau fordítása. De mintha a szerzők nem tudnák, hogy a kötetben ott lesz ez a tanulmány – és foglalják össze saját szavaikkal hosszabban-rövidebben annak állításait.

Vagy egyéb átfedések is szerepelnek, például négy tanulmány is kiemelten foglalkozik Chantal Mouffe említett For a Left Populism című kötetével, és így négyszer is megtaláljuk az összefoglalóját, ami picit azért zavaró. Vagy említhetem még Tallár Ferenc tanulmányát, ami kronológiailag előbb van, mint Éber Márké, viszont logikájában azt mélyíti, egészíti ki. Egy nyitó tanulmány, a keretek és a koncepció explicitté tétele segítette volna a befogadhatóságot. De hangsúlyozom: ezek az összképhez képest elhanyagolható jelentőségűek.

Ha valaki egy vibráló, igényes, gondolatgazdag panorámát szeretne kapni napjaink populizmussal kapcsolatos baloldali elméleteiről és dilemmáiról, hogy magas színvonalú írásokkal vitázva kialakíthassa saját álláspontját, annak nagyon érdemes beszereznie ezt a kötetet. Megéri.

 

A kolozsvári Pro Philosophia Alapítvány által kiadott Kellék folyóiratra itt lehet előfizetni. A Kellék 61., „populizmus(ok)” témájú lapszáma megvásárolható egyebek mellett az Írók boltjában is, Budapesten a Andrássy úton.

A tematikus lapszám tartalomjegyzéke

Kellék 61. szám
Populizmus(ok)
Elméletek, viták
• Cas Mudde: A populista korszellem
• Margaret Canovan: Bízz a népben!
• A populizmus és a demokrácia két arca
• Ernesto Laclau: Populizmus: mit fed a név?
• Étienne Balibar: A populizmustól az ellenpopulizmusig: történet és stratégia
• Paár Ádám: Vonzások és választások. Populizmus és konzervativizmus
• Tallár Ferenc: Meggyengült centrumállamok – erősödő populizmusok?
• Éber Márk Áron: A nép nevében. A populizmus új hullámának okai a neoliberális hegemónia után
• Soós Kinga: „Kísértet járja be Európát”, avagy a populizmus diszkurzív kalandjai
• Antal Attila: Az autoriter nacionalista és a transznacionális populizmusok
• Kiss Viktor – Kerékgyártó Ágnes: A politika visszatérése?
• Chantal Mouffe és a baloldali populizmus
• Kapelner Zsolt: Lehet-e demokratikus a populizmus?
• Lányi András: Populizmus, avagy a demokrácia válsága
Kelet-közép-európai változatok
• Kiss Tamás: A fejlődési idealizmus és a neoliberális populizmus között. Szempontok a román professzionális középosztály antikorrupciós diskurzusának értelmezéséhez
• Bartha Ákos: Populista antifasizmus? A Magyar Front – Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (1944) a korabeli dokumentumok alapján

 

Címfotó: Erdős Dénes – Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.