Ha az alkotmányos mérnökök más országok problémás hagyományaiból, rossz módszereiből akarnak meríteni a „legrosszabb gyakorlatok demokráciájának” tervezése során, akkor az Egyesült Államok – valóban gránitszilárdságú, de helyenként elavult alkotmányos struktúrájával és minden pozitív, demokratikus aspektusával együtt – széles tárházát nyújtja az ilyen elemeknek.

Győri Gábor

Az alábbi esszé témájának jobb megértéséhez egy metaforát kínálunk: képzelhetjük el a demokratikus rendszert mozaikként, amely számos különböző méretű és színezetű darabból áll össze. Az üvegdarabok a demokratikus működés legkülönbözőbb aspektusait ölelik fel, a nagyoktól a legkisebbekig. A nagyobbak között említhető például a szabadon választott törvényhozás, a független alkotmánybíráskodás, a médiaszabadság, a civil szféra. Számos kevésbé feltűnő és a demokráciáról szóló diskurzusban alig észlelt (és így gyakran elhanyagolt) mozaikdarab is fontos ugyanakkor egy rendszer leírásához. Ilyen a helyi nyilvánosságok működése, a demokratikus értékek közvetítése az oktatásban, a kampányfinanszírozás transzparenciája vagy a külön hatalmi ágnak nem számító, de elvileg a kormánytól függetlenül működő állami szervek autonómiája (az Állami Számvevőszéktől a médiafelügyeletig).

Az egyes mozaikdarabok mérete a fontosságot jelöli a rendszeren belül, a szín pedig az adott alkotóelem minőségét a demokratikus működés szempontjából, hiszen a demokratikus működés nem fekete-fehér, a színek széles spektrumát öleli fel a demokratikus ideáltípustól az autokratikus szélsőértékig. Minden egyes ország demokráciamozaikjai eltérő színkavalkádot alkotnak, vagyis minden létező demokráciának vannak jól vagy kevésbé működő elemei.

A 2010 utáni magyar politikai rendszer „különlegessége”, hogy sok esetben kiragadja a külföldi példák legkevésbé demokratikus, illetve kifejezetten antidemokratikus jellegzetességeit, és azokat illeszti össze, anélkül, hogy megjelennének azok a masszív ellensúlyok, amelyek más rendszerekben semlegesítik a rossz gyakorlatok hatását.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere által kialakított demokratikus, jogállami és tágan értelmezett alkotmányos rendszer a „legrosszabb gyakorlatok demokráciáját” hozta létre Magyarországon.

Amennyiben alkotmányos mérnökök más országok problémás hagyományaiból, vagy akár a közelmúltban gyökerező rossz gyakorlataiból akarnak meríteni egy „legrosszabb gyakorlatok demokráciája” tervezése során, akkor az Egyesült Államok – valóban gránitszilárdságú, de helyenként elavult alkotmányos struktúrájával és minden pozitív, demokratikus aspektusaival együtt – széles tárházát nyújtja az ilyen gyakorlatoknak. A szűkös terjedelmi korlátok között három ilyen elemre utalunk a következőkben: a polarizált politika kialakulására, a választási és alkotmányos intézmények politikai eszközzé válására, valamint a média kulcsszerepére az új típusú „háborús” stratégia és retorika alkalmazásában.

Párhuzamos (demokrácia-)életrajzok: A polarizált politika kialakulása

Az amerikai politika Magyarországra kifejtett hatása nyilvánvalóan jelentős, ezt azonban néhány kivételes eseménytől eltekintve nem lehet közvetlenül tetten érni. Ennek két oka van. Egyfelől e hatások gyakran az Egyesült Államok nemzetközileg domináns puha hatalmi (soft power) státuszából erednék. A puha hatalom a fogalom megalkotója, Joseph S. Nye politikatudós szerint egy „ország azon képessége, hogy másokat erőszak vagy kényszer nélkül meggyőzzön arról, hogy azt csinálja, amit ő akar”. Ha országok a kulturális, fogyasztási vagy akár politikai értékeikben és preferenciájukban kezdenek az Egyesült Államokhoz hasonlítani, az önmagában a puha hatalom fontos megnyilvánulása – még akkor is, ha ez számos aspektusában nem egy tudatosan felépített folyamat, hanem gazdasági, kulturális és politikai folyamatok mellékterméke. Amerika hatása az elmúlt évtizedekben a tágan értelmezett kulturális hatáson túl elsősorban abban jelent meg, hogy a régió egészéhez hasonlóan a magyar elit mind stratégiailag, mind a társadalmi berendezkedés alapvető vonulataiban az Egyesült Államok által fémjelzett Nyugathoz akart tartozni, és ebben a struktúrában az Egyesült Államok vezető szerepét elfogadta. Magyarország biztonsági garanciáját a 21. században sokáig nagyjából mindenki az Egyesült Államok katonai ereje által meghatározott NATO-n keresztül látta biztosíthatónak. De a magyar külpolitika igazodása Amerikához sokáig túl is mutatott ezen, Magyarország NATO-tagságának megőrzése nem követelt annyira lojális külpolitikát, mint ami ténylegesen megvalósult Afganisztántól Irakig. 

A fentiek fényében akár a sors iróniájának is nevezhető, hogy az Egyesült Államoktól látványosan elforduló Orbán Viktor (az USA-tól való stratégiai elfordulás tényén a Trump-adminisztráció alatti átmeneti közeledés, annak személyhez kötődő jellege miatt, nem változtat) és annak pártja, a Fidesz hozta be leginkább az amerikai hatást a magyar politikába, mind közvetlenül, mind közvetetten. A közvetlen hatás az Arthur Finkelsteinhez kötődő kampánytanácsadókon keresztül nyilvánult meg.

Ide kapcsolódik az egyik legszembetűnőbb és legfontosabb párhuzam a két ország között, az intenzív politikai polarizáció, amely nemcsak egy erősödő ideológiai megosztottságot tükröz, hanem egy teljesen másfajta demokráciamegközelítést is.

Ennek kapcsán érdemes felidézni két választást, amelyek hosszabb távon irányt szabtak Orbán Viktor stratégiai gondolkodásának.

Az 1994-es választás kiemelkedő tanulsága az volt, hogy a magyar választási rendszerben egy adott oldalon belül a megosztottság megsemmisíti a választási győzelem esélyét. Az állampolgárok elsődleges pártpreferenciáit tükröző listás szavazatok 1994-es megoszlásából ugyanis nem derült ki egyértelműen, hogy MSZP-s győzelem született (az MSZP 33 százalékával egy akkor közel 30 százalékos, de jóval megosztottabb jobboldali tömb állt szemben – ennek akkor a Fidesz még nem volt a része). A megosztott jobboldal, ahogyan a 20 százalék feletti liberális oldal (SZDSZ és Fidesz) sem volt képes számottevő mennyiségű egyéni mandátumot nyerni a monolitikus baloldallal szemben. Innen ered az „egy a tábor, egy a zászló” logikája, amelyet a jobboldalra átnavigáló Fidesz kíméletlenül végrehajtott az összes jobboldali konkurens – gyakran vitatható eszközökkel történő – kiiktatásával.

A kis pártok és független jelöltek kiszorítása az Egyesült Államok politikai rendszerének is lényeges eleme, és amikor ez nem sikerült – mint például a Republikánus Pártnak 1992-ben, amikor Ross Perot milliomos inkább tőlük vitt el szavazatokat, vagy a demokratáknak 2000-ben, amikor a zöld aktivista Ralph Nader inkább tőlük –, akkor az érdemben befolyásolta a választási kimenetelét. A polarizáció szempontjából az 1994-es magyar választás főbb tanulsága tehát az, hogy a választási győzelem szempontjából sikeres politika csak nagy táborok mentén képzelhető el, amelyeknek a szervezeteit közös nevezőre kell hozni. 

A 2002-es vesztes választás fontos tanulságát Orbán a két forduló között zajló eseményekből vonhatta le. Ekkor a vesztésre álló Fidesz bekeményített: nem az ideológiailag középen álló ingadozó szavazókat próbálta megnyerni, hanem a saját táborát akarta mozgósítani, méghozzá jelentős sikerrel. Bár az első forduló hátrányát már nem tudta kompenzálni, és ellenzékbe szorult, a Fidesz innen már nem nézett vissza: a saját tábor összetartása és mozgósítása vált meghatározóvá a választási harc értelmezésében. A két választásból levont tanulságokban közös, hogy azok mindkét esetben a polarizáció irányába hatottak. 

Puszta véletlen, hogy épp az 1994-es választás az USA-ban szintén fordulópont volt a modern kori polarizáció tekintetében: a Newt Gingrich által vezetett republikánus „forradalom” négy évtizedes demokrata párti hegemóniát tört meg a képviselőházban, és az új többségben számos olyan politikus kapott helyet, aki nem az addigi konszenzusorientált politikát akarta követni. Ennek egyik, triviálisnak tűnő eleme volt, hogy az új republikánus vezetés csökkentette az ülésnapok számát, azt üzenve a frakciótagoknak, ne Washingtonban éljenek, hanem maradjanak a körzetükben, s folyamatosan kampányoljanak. Ez egyfelől erősítette a köteléket a képviselők és szavazóik között, másfelől aláásta a képviselők közötti, hosszú időre visszanyúló interperszonális kapcsolatokat, ami óhatatlanul rányomta a bélyeget a korábban konszenzusorientált törvényhozási munkára is. 

A növekvő polarizáció ugyanakkor egy olyan demokrata párti elnök ellen irányult, aki sokban különbözött a korábbi, hangsúlyosan liberális és baloldali demokrata jelöltektől. Bill Clinton ugyanis a demokratákat erősen középre tolta mind a gazdaságpolitikában (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény – NAFTA), mind a társadalompolitikában („Crime Bill”, a szigorúbb büntetőpolitikai törvénycsomag), mind pedig a kettőt ötvöző szociálpolitikában (a jóléti ellátás szigorító reformja [„Welfare Reform”], a közmunka [„Workfare”] követelménye). Ha tehát lehetett volna demokrata elnök, aki alatt gyengülnie kellett volna a polarizációnak, az éppen Clinton lehetett volna. 

Összetettek az okok, miért alakult máshogy, olyannyira, hogy az USA történetében ekkor kezdeményezték második alkalommal az elnökkel szemben az eltávolítási eljárást („impeachment”). Hogy mindennek nem ideológiai, hanem politikai stratégiai okai voltak, jelzi, hogy a Clinton-adminisztráció egyik legjelentősebb politikai sikereként hirdetett  NAFTA-t 1994-ben 30 republikánus szenátor megszavazta, és csak 14 szavazott ellene (11 demokratával együtt), míg az 1994-ben megválasztott republikánus többségből a „Welfare Reform”-ot 51 republikánus szavazattal fogadta el a szenátus, és mindössze egy utasította el, miközben a demokraták fele-fele arányban oszlottak meg ebben e kérdésben. 

Mindez erősen hajaz a magyar politika növekvő polarizációjára az 1990-es és 2000-es években, amikor a gazdaságpolitika és az emberek mindennapjait érintő jóléti és szociálpolitika fő irányvonalai kapcsán ugyan sok retorikai támadás és sallang hangzott el, de nem volt nagy különbség a két nagy blokk, azaz az MSZP–SZDSZ és a Fidesz megközelítése között. Konszenzus állt fenn a piacgazdaság kereteinek kiépítésében, az EU-ba történő gazdasági integrációban, valamint az azzal járó közpolitikai feltételek megteremtésében, és minden retorikával ellentétben alapvetően konszenzus volt a költségvetési fegyelem, valamint az adósságleépítés kérdésében is. Amikor pedig az MSZP a költségvetési fegyelmet látványosan felrúgta a 100 napos csomag érdekében, akkor az ellenzékben lévő Fidesz ezt is támogatta, mint ahogy minden olyan népszerűtlen intézkedést ellenzékben elutasított, amelyet kormányon aztán maga is végrehajtott (és természetesen általában fordítva a szocialisták esetében). 

A két országban megfigyelhető polarizáció a fentiek fényében legalábbis részben a politikai cselekvés és nem valós társadalmi ellentétek eredménye, bár előbbi idővel könnyen az utóbbi forrásává válhat. Anélkül, hogy pontos lenne a párhuzam, vagy a részletekben rejlő számos különbséget kibontanánk, nagy vonalakban elmondható, hogy a szubsztanciális gazdaságpolitikai különbségek hiányában mind az Egyesült Államokban, mind Magyarországon előtérbe kerültek azok a jobb szó híján kultúrháborús jellegű tematikák, amelyek mentén a saját tábort konszolidálni és sikeresen mozgósítani lehetett. Annak ellenére, hogy a Fidesz időközben valóban bizonyos tekintetben új gazdaságpolitikát folytat, valamint Amerikában is időközben nőtt a valós távolság a nagy pártok gazdaságpolitikai elképzelései között, általánosságban véve továbbra is elmondható:

az időközben egyre inkább az identitássá rögzülő egyéb kérdések határozzák meg a polarizáció mértékét meghatározó éles szembenállást.

Ezzel egyáltalán nem azt szeretném sugallni, hogy a társadalompolitikai, valamint az úgymond kultúrháborús témák a gendertől kezdve a melegek jogain keresztül a bevándorlás- és nemzetpolitikáig nem relevánsak, illetve nem tükröznek valós ellentéteket. Az állítás itt pusztán annyi, hogy mivel a vizsgált időszak nagyobb részében a gazdaságpolitikában nem voltak nagyszabású eltérések, nem is lehetett a meglévő különbségeket hitelesen oly módon felnagyítani, hogy a választókat ez lázba hozza. Innen jött egyfelől „a kis különbségek narcizmusa”, amire az Economist egyik szerzője egyszer ironikusan utalt, amikor a blairi korszakban a két brit nagy párt büdzséelképzelése között pár milliárd fontnyi különbség volt, ami körül intenzív csetepaté alakult ki.

Ha a modern kori amerikai polarizáció sokrétű forrásai közül próbáljuk megragadni a lényegeseket, akkor érdemes azt az elemet kiemelni, amelynél a leginkább valószínű, hogy konkrét hatással volt a magyar folyamatokra. Az 1980-as évek Reagan-féle forradalma nem csak közpolitikai jellegű volt, amelynek során az elnök véglegesen elszakadt a „New Deal” konszenzusától. E fordulat a politikai kultúrában és a kampánytechnikákban is elindított egy fokozatos, de hosszú távon forradalmi változást.

A Reagan-forradalommal együtt képbe került egy olyan kampánypolitikai tanácsadói generáció, amely első körben forradalmasította magát a kampányt a negatív kampánytechnikákkal, a személyt lejárató kommunikációs csúcsra járatásával, a negatív brandinggel, másfelől sikeresen azonosította, miként lehet a társadalmi előítéleteket – leginkább az afroamerikai kisebbség vonatkozásában – olyan kifinomultan mozgósítani, hogy az ezáltal megszólított fehér munkás- és középosztály úgy érezhesse, nem ragasztható rá a „rasszista” címke. A stratégia szimbolikus csúcsának Lee Atwater kampányguru 1988-as választási hadjáratát tekintik, melynek során az idősebb George Bush kampányfőnökeként sikeresen ábrázolta a demokrata elnökjelöltet, a massachusettsi kormányzót, Michael Dukakist puhány ultraliberális jogvédőként, akinek fontosabbak a fekete erőszakos bűnözők jogai, mint a fehér áldozatok védelme. Ez állt a kampánytörténelemben elhíresült Willie Horton-kampányspot középpontjában, ami Dukakist tette felelőssé azért, mert egy eltávozási engedéllyel átmenetileg szabadlábon lévő fekete fegyenc elrabolt egy fehér házaspárt, kínozta őket, és megerőszakolta a nőt.

Az Atwaterrel együtt színre lépő új sztárstratégák közé tartozott többek között Roger Ailes, a Fox News későbbi alapítója, valamint a Magyarországon sokat emlegetett Arthur Finkelstein, aki később jelentős szerepet játszott a Fidesz stratégiájának kialakításában, és ezáltal – még a részletek ismerete nélkül is – a magyar politikára kifejtett legközvetlenebb amerikai hatás forrásának nevezhető. 

A politikai átalakulás tehát kampánystratégiaként indult ugyan, de hatása az amerikai politikára messze túlmutatott a kampányidőszakokon.

A hagyományos, konszenzusos alapon kialakított írott és íratlan szabályokra és konvenciókra épülő rendszert fokozatosan egy teljesen más, a politikát (jobbára) erőszakmentes háborúként értelmező keret váltotta fel.

Ennek logikus folyománya a politikai táborok erősen differenciált és társadalmilag minél jobban körülhatárolt, ideális esetben kommunikációs burokban tartott szubkultúrákba szervezése.

A „rendszerváltás” eszközei: a választókörzetek határai és a bírósági jelölések

Az új törzsi logika mentén a politika logikája is átalakult: a cél nem pusztán a választási győzelem, nem egy adott közpolitikai vízió végrehajtása, hanem a rendszerszintű hatás, ami ahol csak lehet, olyan változásokat céloz meg, amelyek túllépnek a váltógazdasági logikán.

Ennek két eklatáns példája a választási körzetek határainak pártpolitikai érdekek mentén történő meghúzása (a gerrymandering), valamint a bírósági jelölések totális átpolitizáltsága. Egyik folyamat sem új, mindkét gyakorlat létezett korábban is, de a jelenlegi helyzetben rendszerszintű hatásuk van az amerikai politikában, akár évtizedekre előre gyengíthetik a demokratikus döntéshozatalt. 

A gerrymandering által okozott hosszú távú probléma abban áll, hogy egyre több tagállamban úgy szabják át a választókerületek határait, hogy azok az adott választáson bekövetkező szavazói elmozdulástól függetlenül nagyjából ugyanazokat a többségi viszonyokat termeljék újra a törvényhozásban. Mivel a népesség döntő többsége ideológiailag és pártpolitikailag elkötelezett, és az elkötelezettség a korábbi választási, valamint demográfiai adatok mentén jól prognosztizálható, ezért a megfelelő adatok és a megfelelő statisztikai eszközök birtokában nagyjából meg lehet úgy húzni a választókerületek határait, hogy bármilyen választáson az el nem kötelezett szavazók ide-oda mozgása a pártok jelöltjei között csupán minimálisan befolyásolja a törvényhozás összetételét, és főként alig vagy egyáltalán nem tudja átbillenteni. Egy jól megtervezett gerrymandering esetében csak egy földcsuszamlásszerű választói elmozdulás teremthet új többségi viszonyokat a törvényhozásban, márpedig egy erősen polarizált környezetben ezek ritkák. Végül a polarizáció által is okozott gerrymandering visszahat a polarizációra: akik olyan körzeteket képviselnek, ahol a győzelemhez elegendő a saját pártjuk demográfiai bázisának mozgósítása, hajlamosabbá válnak csak ennek a közönségnek játszani, ami gyakran polarizáló nyelvezettel és tartalommal valósulhat meg a leghatékonyabban. 

A gerrymandering folyamatát nagymértékben elősegítette, hogy a bíróságok nem tudtak és nem is akartak megálljt parancsolni a választókerületek pártpolitikai érdekek mentén történő meghatározásának. Az utolsó remény, hogy a legfelsőbb bíróság majd leállítja a gerrymandering legszélsőségesebb megnyilvánulásait, 2019-ben foszlott szét, amikor a főbírók jobboldali többsége kimondta: az Egyesült Államok alkotmánya ezt a gyakorlatot nem tiltja. Ezzel a legfelsőbb bíróság precedensjelleggel eltiltotta az alsóbb bíróságokat is a politikai alapú gerrymandering leállításától (ennek ugyanakkor némileg ellentmond, hogy egyre több államban érvénytelenítik a „furcsa” alakú és kétes motivációk alapján megalkotott körzeteket az állami bíróságok. Ennek egyik példája 2019 szeptemberében Észak-Karolina). 

A legfelsőbb bíróság e döntése maga is a pártpolitikai érdekek mentén kialakuló polarizációt tükrözi: a korábbi, sok évtizeden keresztül általában sikeresen működő hagyományoktól elfordulva az elmúlt évtizedekben fokozatosan megszűnt minden arra vonatkozó erőfeszítés, hogy pártokon átívelő konszenzus szülessen a bírói kinevezésekről.

Az ideológiai, illetve a (vélelmezett) pártlojalitás sokkal fontosabb tényezővé vált, mint korábban, ennek megfelelően a korábbi gyakorlatnál jóval erősebben tükröződik a politikai részrehajlás a bíróságok ítélkezési gyakorlatában.

Mivel az amerikai szövetségi bírák kinevezése életre szól (a függetlenségük védelme érdekében), jelenleg – a polarizáló jelölési folyamat eredményeként – a függetlennek csak az eddiginél korlátozottabb értelemben nevezhető bíráskodás bebetonozása megy végbe. 

A főbírók kinevezésének szenátusi jóváhagyási folyamata egyúttal illusztrációja annak a tágabb folyamatnak, hogy (ahol lehetséges) az íratlan és írott politikai konvenciókat és szabályokat, amelyek a mindenkori politikai kisebbséget védik, felváltják a polarizáló logikára épülő új szabályozások, amelyben a mindenkori többség egyoldalúan tudja érvényesíteni az akaratát. Miután a Republikánus Párt a kisebbség de facto vétóját (filibuster) a szenátusban (ez minimum 60 főhöz kötötte a százfős szenátusban az elnöki jelöltek jóváhagyását) arra használta, hogy Obama elnök jelöltjeinek túlnyomó többségét érdemi vizsgálat nélkül elutasítsa, az akkor demokrata párti szenátusi többség 2013-ban megváltoztatta a vonatkozó házszabályt, amelyet addig csak a precedensre alapuló konszenzus védett. Ezt a szabályváltoztatást nem véletlenül „nukleáris opciónak” nevezte a politikai közbeszéd, mivel totális szakítás volt a konszenzusra törekvő modellel: a filibuster elismerése és védelme az obstrukció kivételes használatára, és nem annak általános politikai fegyverként történő bevetésére alapult. 

Donald Trump amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök találkozója
Fotó: hu.usembassy.gov

A szenátusi házszabályváltozás után csak a legfelsőbb bíróság bíráinak jelölése kapcsán maradt érvényben a kisebbségi vétó (mármint az elnöki személyi jelölések vonatkozásában, a törvényjavaslatok kapcsán most is él). Amikor a szabályváltoztatást korábban élesen elutasító republikánusok többségbe kerültek, nekik pontosan az állt érdekükben, hogy a legfelsőbb bírósági jelöltek – jelen esetben Trump elnök két jelöltje – sima többséggel át tudjon menni, úgyhogy az elnöki jelölések kapcsán is megszüntették a filibustert, kvázi nukleáris ellencsapásként. A szélsőségesen átpolitizált jelölési folyamat átmeneti csúcsaként a republikánus többség a szenátusban egyenesen megtagadta, hogy 2016-ban szavazásra bocsássa Obama elnök jelöltjét a legfelsőbb bíróság megüresedő helyére, a mérsékelt, ideológailag elismerten középen álló Merrick Garland bíró esélyt sem kapott. Ez a polgárháború óta példátlan volt. 

Bár, ahogy a fenti példák mutatják, mindkét párt profitálhat a kisebbségi vétó felszámolásából, a gyakorlatban a Republikánus Párt jelentős előnyt élvez: a szenátusban minden szövetségi tagállamnak két képviselője, azaz szenátora van, a körülbelül 40 milliós és erősen a demokraták felé hajló Kaliforniának éppúgy, mint az USA 22 legkisebb népességű tagállamának, amelyeknek összesen akkora a népessége, mint Kaliforniának. Mivel a kis államok a szenátusban hagyományosan felülreprezentáltak, ebből a felállásból az a párt profitál, amely a kisebb népességű államokban népszerűbb, még akkor is, ha országosan le van maradva. Bár ez messze nem olyan szélsőséges mértékű, mint a tagállami szinten zajló gerrymander, az államok határvonalai egyfajta „természetes” gerrymandert képeznek a Republikánus Párt, valamint az azt támogató vidéki, konzervatívabb szavazók javára. 

A rendszerszintű átalakítások logikája, valamint ennek kölcsönhatása a politikai polarizációval a legnyilvánvalóbb jelenkori hasonlóság az amerikai és a magyar politika között.

Csak vélelmezni tudjuk, hogy Arthur Finkelstein és csapata ötletgazdája volt-e a hasonló irányú magyarországi politikának, de az biztosra vehető, hogy a mögöttes logika meghonosításában – miszerint a politika lényegét tekintve háború, és a háborúban minden megengedett – ők, illetve az általuk javasolt eszközök fontos szerepet játszottak. A Fidesz és kiemelten Orbán Viktor kommunikációjában gyakran megjelenik az a vonulat, hogy egy-egy választás nem a váltógazdaság logikáját követi, hanem a tartós dominancia megalapozására ad esélyt – vagy ellenkezőleg: a vereség a hatalomból történő végleges kieséshez vezethet. 

Orbán Viktor szempontjából a rendszerváltás 1990-et követő időszaka pusztán a korábbi diktatúra más eszközökkel történő folytatása volt, a baloldali médiatúlsúlytól kezdve az MSZP–SZDSZ-hez kötődő oligarchikus gazdasági kapcsolatokon keresztül a bürokráciáig és a bíróságokig. Saját 1998–2002 közötti tapasztalatából és főként a 2002-es választási kudarcból azt a következtetést vonta le, hogy a politikai döntéshozatali jog megszerzéséhez nem elegendő a kormányrúd megszerzése. A „fülkeforradalom” óta, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” fogalmának használatával nyíltan vállalja, hogy a 2010-es választói felhatalmazást nem a váltógazdaság szerinti sima kormányváltásként értelmezi, hanem egy rendszerszintű átalakításra adott felhatalmazásként. Ennek a hatása jelenik meg a számtalan, külföldön is erősen vitatott közjogi változásban a médiafelügyelet politikai megszállásától az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbításáig és személyi állományának Fidesz-lojalistákkal való feltöltéséig. 

Az Egyesült Államokban mindez elképzelhetetlen. Bár Donald Trump elnök gondolkodásában megjelenik az arra való igény, hogy a bíróság fő feladata az elnök számára kedvező ítéletek „leszállítása”, az elvileg politikailag semlegesen működő nemzetbiztonsági vagy gazdaságpolitikai apparátus szakvéleményének pedig az elnök álláspontját kellene tükröznie, minderre összességében kevés befolyása van.

A fő hadszintér: a média

Az eddigiekből kirajzolódik, hogy a Republikánus Párt az elmúlt évtizedekben az átfogó változások stratégiájával közelített az Egyesült Államok politikai rendszeréhez, és ebben olyan eredményeket ért el, amelyek ugyan demokratikus nézőpontból vitathatóak, de politikailag megkerülhetetlenek. A „fegyverkezési versenyben” a Demokrata Párt is igyekezett felzárkózni, ami adott esetben ugyanazoknak az eszközöknek a bevetésével járt (például a hírhedten torzító gerrymander az erősen demokratikus Maryland államban), mint a mások oldalon. A jobboldali és a baloldali médiumok híradásait tanulmányozva könnyen keletkezhet az a benyomásunk, mint az óvodai verekedések után: az amerikai politika eldurvulása kapcsán egymásra mutogatás zajlik. 

Érdemes azonban rámutatni, hogy az általános republikánus stratégiának rendszerépítő jellege van. Szervesen egymáshoz kapcsolódnak benne olyan területek, amelyek korábban nem álltak összefüggésben egymással. A korábban vezető kampánytanácsadóként dolgozó Roger Ailes olyan médiabirodalmat épített ki a Fox News körül, amely szakított a konvenciókkal, és nyilvánvaló módon támogatja a Republikánus Pártot. A Fox ellensúlyként prezentálja magát a mainstream média – egyébként valóban létező – baloldali túlsúlyához képest, nyíltan pártos médiumként működik, és a jobboldali szubkultúrát összetartó vezető médiafelületként szolgál. Mint ilyen, egyfelől referenciapontnak számít, másfelől jelentős kiterjedésű szubkulturális közegében sokan egyedüli (vagy egyedüli hiteles) televíziós információforrásként tekintenek rá, ezáltal az újkori (vagy újonnan azonosított) információs buborékok egyik példája és alakítója lett. Az elmúlt évtizedekben a Fox és a republikánus politika közötti összefonódás újabb és újabb sajtóetikai határokat lépett át, ezzel átalakítva a média és a politika közötti határvonalról alkotott eddigi képet. Ennek legutóbbi, médiaelemzők szerint nagyszabású, mégis viszonylag csekély kritikai visszhangot kiváltó megnyilvánulása volt, amikor két Fox-műsorvezető, Sean Hannity és Jeanine Pirro egy kampányrendezvényen kiálltak Donald Trump mellé a színpadra.

A Fox mellett megjelentek más befolyásos sajtótermékek is, amelyek közül a jobboldali szubkultúra kiépítésében és konszolidációjában kiemelt szerepet játszik a Breitbart. Az érintett médiumok a szerepüket már kevésbé a hagyományos média keretében értelmezik, mint inkább a politikát aktívan alakító pártos platformként. És természetesen a másik oldalon mindez nyomást gyakorolt abban az irányban, hogy mérsékelten balos fősodrú médiumok hasonló utat járjanak be (ennek leginkább az MSNBC adó felelt meg). 

A Fox felemelkedése, a bíróságok átpolitizálása és a republikánus túlsúly bebetonozása a legfelsőbb bíróságon, a gerrymandering, az itt nem tárgyalt, de ide tartozó kampányfinanszírozási politika (amely a törvényhozás és a konzervatív bírói kar együttműködése révén vált eredményessé), valamint a jobboldali, átideologizált civil szféra tudatos építése rendszerszintű szemléletről árulkodnak, amelyben a politika a korábbinál erősebben és új formáiban fonódik össze a társadalom és a gazdaság egyéb területeivel egy szerves, erős szubkultúra erősítése érdekében. Az utóbbi egyfelől sikeresen mozgósít választások során, másfelől hatékonyan képviseli, védi és érvényesíti a „törzsi” közösség érdekeit akkor is, amikor a kormányzat egyes szintjein ellenzékbe szorul. Itt erős a párhuzam a Fidesz politikájával, és minimum vélelmezhető, hogy azok az amerikai Fidesz-tanácsadók, akik ebben a politikai szubkultúrában szocializálódtak és ennek alakítói voltak (mint Finkelstein is), inspirálóan hatottak Orbán Viktorra és pártjára. 

Az amerikai történetet viszont egy másik keretben is lehet értelmezni. Az már régi gondolat, hogy demográfiai okoknál fogva a Republikánus Pártot támogató szavazói koalíció, amely a fehér, idős, konzervatív, keresztény és vallásos, libertárius és laissez-faire kapitalizmust hirdető rétegek összefogására támaszkodik, idővel tartós kisebbségbe kerül majd a Demokrata Párt szélesebb demográfiai bázisához képest (ahol nagyobb arányban találhatóak fiatalok, bevándorlók, kisebbségiek, liberálisok, női szavazók). Ez megjelenik abban is, hogy 1988 óta egyetlen választás volt, amelyen a republikánus jelölt több szavazatot tudott szerezni, mint demokrata vetélytársa (George W. Bush 2004-ben, nem függetlenül a szeptember 11-i terrortámadás utóhatásaitól). 

Az elmúlt évtizedekben a republikánusok időszakos többségei a képviselőházban már nem kis mértékben a gerrymanderingnek köszönhetőek, a szenátusban pedig a korábban említett természetes gerrymanderingnek. Ebben a keretben a Republikánus Párt stratégiáját úgy is lehet értelmezni, mint a párt szemszögéből ideológiailag és politikailag kezelhetetlen demográfiai válságra adott adaptív választ. Ha a választók többsége elérhetetlen, akkor egyfelől egy-egy választáson a meglévő kisebbség lehető legjobb mozgósítására van szükség, másfelől pedig a választók által nem elérhető pozíciók bebetonozására (legyen szó a bíróságokról vagy az utóbbiak által védett választóikörzet-határokról). 

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor értelmezésében ugyanez történt a „nemzetellenes”, „kommunista” és „liberális” gazdasági, társadalmi és kulturális hegemónia átmentésével a rendszerváltás után, és hogy Orbán maga is abban látja a hatalom logikáját, hogy az átmeneti többségektől független bástyák épüljenek a nemzetiként, polgáriként értelmezett érdekszféra körül.

Az más kérdés, hogy a Fidesz kétharmados eszköztárának köszönhetően a magyar kormánypárt sokkal messzebb tudott menni érdekeinek körbebástyázása érdekében, olyannyira, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét Magyarországon huzamosabb időre meggyengítették, ami erős kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, vajon a demokratikus változás e keretek között egyáltalán lehetséges-e.

Összegzés

A legrosszabb gyakorlatok hazai átvételének célja a demokrácia hatékony működésének gyengítése.

A Fidesz politikai eszközei sok esetben importtermékek az amerikai/republikánus párti eszköztárból, legyen szó a törzsi identitást erősítő médiáról, a saját gazdasági és civil szféra kiépítéséről, a választási szabályok egyoldalú átalakításáról vagy az intézmények megszállásáról.

Mindkét megközelítésben megnyilvánul a napi politikát átfogó rendszerszemléletben megközelítő gondolkodás és cselekményterv, amelyeknek összhatása a megszerzett politikai (valamint az ehhez kapcsolódó, gazdasági, társadalmi és kulturális) pozíciók és befolyás bebetonozására tett kísérlet. 

A párhuzamok ellenére azonban összegzésként ismét emlékeztetni szeretnék két lényeges különbségre az amerikai és a magyar eset között. Az amerikai rendszer intézményes pillérei, a fékek és ellensúlyok olyan erősek, és az ottani két nagy párt egymáshoz mért ereje oly mértékig kiegyenlített, hogy egyelőre nem képzelhető el bármelyikük hegemón hatalmának bebetonozása. A legrosszabb gyakorlatok az amerikai kontextusban egyfelől értelmezhetőek úgy, mint a demokratikus döntéshozataltól független hatalmi zsákmányszerzés „hódító” jellegű eszközei, másfelől viszont egy demográfiailag visszaszorulóban lévő, de változatlanul erős társadalmi bázissal rendelkező csoport utóvédharcaként is az ellenoldal kirajzolódó demográfiai többségével szemben. 

A Magyarországon meghonosított legrosszabb gyakorlatok tömege ezzel szemben indokolt aggályokat ébreszt arra vonatkozóan, hogy a rendszer egyáltalán még demokratikusként jellemezhető-e.

Hogy a Fideszt hasonló logika vezérelte-e, mint a Republikánus Párt vezetői rétegét, azt lehetetlen megmondani, de az biztos, hogy a rendszer átfogó átalakítása, valamint a fékek és ellensúlyok jobbára sikeres kiiktatása Magyarországon merőben más helyzetet teremt, mint amit az amerikai rossz gyakorlatok alakítanak ki az Egyesült Államokban.

Első pillantásra Magyarországon a fent vázolt stratégiának nincs defenzív jellege, itt csak a hódító, rendszermegszálló aspektus látszik. A Fidesz társadalmi többsége egyelőre stabil, de nyilvánvalóan itt sincs garancia arra, hogy ezt a gazdasági és társadalmi viszonyok változásai nem tudják idővel megtépázni. Igazán csak akkor dől el, hogy a legrosszabb gyakorlatok beépítése a magyar politikai rendbe a váltógazdaság teljes kiiktatását hozta (ez a hódítói logika végpontja), vagy (a defenzív analógiát követve) csak a visszaszorítását eredményezte.

Ez az esszé eredetileg a Sebők Miklós és Böcskei Balázs szerkesztésében, az Athenaeum Kiadó gondozásában készült Itt van Amerika – Az amerikai politika hatása Magyarországon című tanulmánykötetben jelent meg.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.