„Minden relatív: Istenen és az éhségen kívül” 1

A karácsonykor megszülető Jézus inspiráció lehet mindannyiunknak. Tegyük félre a szekértáboros viszálykodást, és gondolkodjunk a valós értékek mentén, mégpedig együtt. Ezek az értékek – a szolidaritás, a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység, és a kirekesztettekkel való közösségvállalás – nemcsak karácsonykor, hanem az év összes napján érvényesek.

Perintfalvi Rita

A szolidaritás, a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység klasszikusan baloldali értéknek számítanak. A keresztény gondolkodást, szemléletet pedig tipikusan jobboldalinak gondolja az emberek túlnyomó többsége, aminek az imént felsorolt értékekhez talán köze sem lehet. Mintha a végtelenül szegényes betlehemi jászolban karácsonykor megszülető Jézus üzenete kizárólag a jólétben és szociális biztonságban élő középosztályhoz szólna. Mintha első nyilvános fellépésekor nem abban foglalta volna össze küldetését a Mester, hogy azért jött „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek”. Mintha nem ugyanerre buzdítana Ferenc pápa példája is, akinek értékrendszerét baloldali körökben szinte jobban becsülik, mint a katolikus egyházban.

Annyi bizonyos, hogy a szolidaritás üzenetét pápai ténykedésének középpontjába állító Ferenc pápát annyi gyűlölködő támadás éri a jobboldali, magát kereszténynek nevező sajtó, illetve saját püspökei és hívei részéről, hogy az ember elgondolkodik azon, hogy ez a pápa valamit nagyon hiteles módon csinál. Hiszen már Pál apostol is úgy beszél az evangéliumi üzenetről mint botrányról, amelyen sokan megütköznek, illetve mint balgaságról, amelyet csak kevesen értenek.

A világ és benne a keresztény emberek is ilyenkor, karácsony előtt jobban odafigyelnek a nélkülözőkre, adományokat osztogatnak, elajándékozzák az elhasznált ruháikat, esetleg ajándékcsomagokat készítenek a szegény gyerekeknek. Aztán az ünnepek elmúltával ez az odafordulás hirtelen eltűnik.

Talán azért is olyan irritálóak Ferenc pápa szolidaritásra buzdító szavai, mert az embert ki akarják mozdítani a komfortzónájából, olyan cselekvésre buzdítanak, ami életidőt, energiát, az önmaga körül forgó ember egoizmusának feladását követeli meg. Ez pedig roppant terhes felhívás. A keresztény emberek nagy része hozzá van szokva ahhoz, hogy mivel létezik állami szociális támogató rendszer, sőt vannak egyházi karitatív szervezetek is, ezért neki nem kell tennie semmit. Persze ilyenkor karácsonykor azért megerőlteti magát, részt vesz valamilyen adakozási akcióban, és ezzel egy évre letudta a szolidaritás kötelezettségét.

Ferenc pápa a szolidaritás üzenetét állította a középpontba – Forrás: Tânia Rêgo/ABr, CC

Hol van már az a szépséges középkorban elterjedt gyakorlat, mikor a legtöbb keresztény család a vasárnapi asztalnál egy fővel több számára terített? És az a teríték azt a szegényt, nélkülözőt várta, aki betért hozzájuk az utcáról, akár ismeretlenül is. Ez a szolidaritás apró gesztusa volt csupán, de mégis a mindennapok természetes részévé tette a szegényekkel való találkozást.

A mai ember sokszor csak az újságok fotóin vagy a tévében látja a rászoruló emberek tekintetét. Ha pedig az utcán találkozik velük, akkor lehetőség szerint felgyorsítja lépteit, vagy még az arcát is elfordítja tőlük.

Kurt Appel bécsi filozófus szerint az ember képes arra, hogy egy második bőrt növesszen magára, amivel hermetikusan elzárja magát attól, hogy megérinthető legyen, hogy mások szenvedése bármilyen hatással legyen rá. Így válik az ember érzéketlenné és közönyössé. A dolog veszélye szerinte abban áll, hogy amikor ez megtörténik, az ember elveszíti a transzcendenssel való találkozás lehetőségét is, mert annak feltétele éppen a megérinthetőség. Talán éppen ez az oka, hogy a baloldali, magukat ateistának vagy agnosztikusnak tituláló emberek, akik képesek felállni az íróasztal mellől, és például ételt osztani a hajléktalanoknak, emberibbek tudnak maradni…

Csak a szegény egyház értheti a szolidaritás üzenetét

Ferenc pápa megválasztását követő egyik programadó beszédében szenvedélyesen felkiáltott: „Ah, mennyire szeretnék egy szegény egyházat, egy olyan egyházat, amely a szegényekért van!” Így egyházreformjának legfontosabb eleme az lett, hogy egy olyan szegény egyházat akar, amely a szegényekért, a nélkülözőkért való fáradozást nem csupán mellékes karitatív feladatnak tekinti, hanem a szegényekhez való odafordulásban látja meg a keresztény spiritualitás lényegét.

Mivel a pápa szerint csak a szegény egyház értheti meg igazán a szolidaritás üzenetét, ezért a szegénység szent ferenci ideáljának (újra)felfedezéséhez kívánja visszavezetni egyházát. Ezt tudatosan jelzi pápai névválasztásával és jelképesnek tűnő cselekedeteivel is. Például azzal, hogy kiköltözött a pápai lakhelyről, és a Szent Márta vendégház 70 m2-es lakosztályában lakik. Sokak megdöbbenésére leszállt a pápai aranytrónról, és egy hétköznapi fehér széken ül. Soha nem venné fel a rikító piros színű pápai lábbelit és az előkelőséget sugárzó hermelint. Példaértékű érzékenységét a szegények iránt még ifjúként egykori tanárától és lelki mesterétől, a jezsuita Juan Carlos Scannone-től vette át, aki az argentin felszabadítási teológia és filozófia megalapítója volt. Aki még bíboros korában azzal a parainézissel bocsátotta útjára növendékét, hogy „bármit is tegyél, bármivé is legyél, soha ne feledkezzél meg a szegényekről!”

Így vált Ferenc forradalmi programjának alappillérévé a szegénység, a szolidaritás és az irgalmasság ideáljának követése. No persze mindez nem minden előzmény nélkül való, hiszen a II. vatikáni zsinat nagy pápája, XXIII. János, aki meghirdette az aggiornamento irányelvét („a mai naphoz igazodást’”) és azt, hogy az egyháznak végre ki kell tárnia ablakait, hogy beáradjon a friss és megújulást hozó levegő, az egyház lényegéről is Ferenc pápához hasonló módon gondolkodott: „A fejletlen országok felé az egyház annak mutatkozik, ami valójában és ami lenni akar: mindenki egyháza, kiváltképpen azonban a szegények egyháza.”

A titkos Katakomba-paktum és a felszabadítási teológiai vatikáni üldözése

A II. vatikáni zsinatra (1962–65) érkező bíborosok egy része nagyon szerette volna, ha az egyház a szegénység szellemében átalakul, de sajnos a zsinati fejlemények nem a várakozásaiknak megfelelően alakultak. Ennek ellensúlyozására 1965. november 16-án, néhány héttel a zsinat befejezés előtt a zsinati atyák közül 40 püspök a Róma melletti Domitilla-katakombában titkos tanácskozást tartott, ahol aláírtak egy 13 pontból álló dokumentumot, melyben önként elkötelezték magukat arra, hogy hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és látják el püspöki szolgálatukat.

Szegénységi fogadalmuk közé tartozott, hogy pl. lakás, étkezés, közlekedési eszközök tekintetében úgy éljenek, mint ahogy az országukban élő átlagemberek. Lemondtak arról, hogy drága anyagokból, hivalkodó színekből készült hivatali ruházatot hordjanak. Az aranyból és ezüstből készült hivatali jelvények helyett például a tucum pálma gyümölcséből készült fekete gyűrűt hordták, amely a szegényekkel való szolidaritás jelképévé lett.

A szegénységet annyira komolyan gondolták, hogy nem birtokoltak sem ingatlant, sem ingóságot, sőt lemondtak a saját bankszámláról is. Ezenkívül elutasították, hogy előkelő címekkel szólítsák meg őket, mint például eminenciás, excellenciás vagy monsignore. Társadalmi szerepvállalásukat olyan értelemben tartották fontosnak, hogy a kormányokat, illetve a közszolgálatok felelőseit olyan törvények, struktúrák és társadalmi intézmények létrehozására ösztönözték, amelyeket megkíván az igazságosság és az egyenlőség.

Amíg Latin-Amerikában a paktum egyre népszerűbbé vált, hiszen mintegy ötszáz további püspök csatlakozott hozzá, hogy életmódját és szolgálatának stílusának radikálisan megváltoztassa, addig Európában lassan szinte teljesen feledésbe merült. A marxizmus ideáitól félve a kúria a 80-as évektől fogva II. János Pál pápasága alatt – a Hittani Kongregáció vezetője, Ratzinger bíboros tanácsára ‑ megpróbálta fékezni a latin-amerikai papok és püspökök túlzottnak vélt politikai szerepvállalását, és üldözni kezdte a felszabadítási teológia gondolatait ill. képviselőit. Az egyetemi professzorokat, akik magukat felszabadítási teológusnak nevezték, megfosztották katedrájuktól, püspököket állítottak félre, papok működését tették lehetetlenné. II. János Pál pápa rettegett a marxizmustól, és ez a félelem határozta meg tetteit. Jon Sobrino úgy bírálta később Benedek pápát, hogy szerinte Benedek rettegett attól, hogy a világból kiveszik az istenhit, de közel sem aggódott annyira azért, hogy a keresztény emberekből kiveszik az elnyomott és jogfosztott embertársaik iránti érzékenység.

A paktum szellemiségét nem tudták azonban véglegesen megsemmisíteni. Ezt tanúsítják a 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa gesztusai és beszédei is, aki maga is a latin-amerikai kontextusból jön, és életmódját, pápai stílusát látva, egyértelmű követője a titkos Katakomba-paktumban megfogalmazott elveknek. Az Evangelii Gaudium c. apostoli buzdításában ugyanolyan szenvedélyes módon áll ki a szegények mellett és hangsúlyozza a szolidaritás szükségességét, mint felszabadítás-teológus elődei: „Minden keresztény személy és közösség arra hivatott, hogy Isten eszköze legyen a szegények felszabadítására és támogatására. (…) A szegények szükségletei iránti szolidaritás hiánya közvetlenül befolyásolja Istenhez fűződő kapcsolatunkat. (…) Szüntelenül visszatér a régi kérdés: „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1Jn 3,17)” (EG 187).

A szolidaritás etikája a Héber Bibliában és a jézusi vízióban

A teremtéstörténet (Ter 1,26-28) szerint, ami mind a zsidó, mind pedig a keresztény emberképet meghatározza, az ember Isten képmása, egyedülálló és elidegeníthetetlen méltósága ezen alapszik. Isten a férfit és a nőt egyenlőnek teremtette, és rájuk bízta – mégpedig mindkettőjükre azonos módon – , hogy földi képviselőiként gondoskodjanak az egész teremtett világról, annak őrzői, gondnokai legyenek. Így az ember arra lett meghívva, hogy mint értelemmel és felelőségtudattal megajándékozott lény olyan világot formáljon maga körül, amely a szeretet civilizációjára épül, és amely minden embertárs javát egyaránt szolgálja. Az emberiség nagy családja iránt érzett felelősség legfontosabb elemei a szolidaritás és az igazságosság.

Az Isten a férfit és a nőt egyenlőnek teremtette… Fotó: Atlas Green, stocksnap.io

A Tanakh (vagyis a Héber Biblia) Izrael alapvető történelmi és spirituális tapasztalataként beszél az egyiptomi szolgaságból való szabadulásról. JHWH Mózes által szabadította meg népét jogfosztott, elnyomott helyzetéből. Vagyis Istennek opciója van a kirekesztettek felé, azok felé, akiket megfosztanak emberi méltóságuktól. Ez az isteni cselekvési modell inspiráció az ember számára, hogy ő is így viszonyuljon embertársaihoz.

Az istenszeretet szolidaritás nélkül üres és önbecsapó illúzió

Amikor Jézus a felebarát szeretetéről beszél, akkor visszanyúl az ún. aranyszabály egyetemes emberi – kultúrákon és vallásokon átívelő – parancsához, sőt meghaladja azt: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12; Lk 6,31).

Nem véletlen, hogy tanításában, akárcsak az ószövetségi törvényben az isten- és a felebaráti szeretet kettős parancsa szorosan összefügg, sőt ez válik a főparanccsá: „Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: »Mester, melyik a főparancs a törvényben?« Jézus ezt felelte: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták«” (Mt 22,35-40).

A két parancsolat olyan értelemben kapcsolódik egymáshoz, hogy az istenszeretet a felebarát szeretete nélkül puszta absztrakció marad, azaz valótlan önbecsapó illúzió: „Ha valaki azt állítja, hogy: Szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1 Jn 4,20). A felebarát szeretete azonban nem valamiféle érzelem, hanem nagyon is konkrét aktivitás, amely a cselekvő szolidaritásban ölt formát: „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1 Jn 3,17)”

Opció a szegények, jogfosztottak, kirekesztettek mellett

Az egyház eddigi történelme folyamán bizonyosan az ún. felszabadítási teológia volt az, amely a szegények iránti opciót és a cselekvő szolidaritást a leginkább a fókuszba helyezte. Ez a teológiai irányzat az 1970-es évek Latin-Amerikájából indult el, mégpedig egy olyan kontextusból, amelyet az érintett országok katasztrofális belpolitikai helyzete, szociális egyenlőtlenségek, a lakosság túlnyomó részének nyomora és a katonai diktatúrák kegyetlenségei jellemeztek. Ahol minden reformkísérletre, amely a szegények sorsán kívánt javítani, durva erőszak és még erősebb elnyomás lett a válasz.

Jóllehet a katolikus egyházi hierarchia jelentős része kollaborált az elnyomó rezsimmel, az „oltár és trón” szövetségében támogatta a diktatúrát, ha az „kereszténynek” és „kommunistaellenesnek” mondta magát. Mégis, teológusok, papok, püspökök egy csoportja, megtapasztalva a nyomort, az elnyomást, a jogfosztottságot és a rendőrállamot –  az ellenállást és a szegényekkel való szolidaritást választotta.

A felszabadítási teológia erőteljesen küzdött a klerikális fasizmussal és megfogalmazta azt, hogy mivel Isten a szegények, a kicsinyek és a megalázottak pártján áll, ezért az egyház sem állhat az oligarchátus, az elnyomó rezsim oldalára velük szemben, hanem az ellenállás útját kell, hogy válassza, még akkor is, ha ez számára is veszélyekkel járhat. Van olyan történelmi helyzet, amikor csak az ellenállás óvhatja meg az egyházat hitelessége elvesztésétől és attól, hogy torz karikatúrájává váljon önmagának.

„Éhes voltam, és adtatok ennem”

A felszabadítás-teológia névadója: Gustavo Gutiérrez (1928–), perui származású katolikus pap, domonkos szerzetes, főiskolai tanár. A felszabadítás-teológia szerinte nem más, mint Jézus felszabadító gyakorlatának követése, amely a világ hatékony megváltoztatását célozza (Máté 25,31: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Nem volt ruhám, és felruháztatok.”). Vagyis nem korlátozódik arra, hogy a világot pusztán gondolatilag kutassa, hanem tényleges változásokat akar, tiltakozik az emberi méltóság lábbal tiprása ellen, harcol az emberek túlnyomó többségének kizsákmányolása ellen, hisz a szeretetben, és egy új, igazságos és testvéri társadalom építésén dolgozik. Szerinte a szegénység „nem szerencsétlenség, hanem igazságtalanság”, amit le kell küzdeni.

Gustavo Gutiérrez, a felszabadítás-teológia névadója  Forrás: secours-catholique.org

Gutiérrez szerint Isten a szegényeket előnyben részesíti, irányukba részre hajlik. No, de ki is az a szegény? A jelentéktelen, a másik? A felszabadítás-teológia a kezdetektől figyelembe vette a szegénység különféle dimenzióit, vagyis nem szűkítette le azt az amúgy nagyon lényeges szociális szempontokra. Így mindenki szegény, aki „jelentéktelen”, valamilyen szempontból a társadalmi élet peremére szorult, olyasvalaki, aki nem kapja meg az őt emberként megillető jogai teljességének elismerését, akire még csak „személyként” sem tekintünk. Akiknek nincs társadalmi vagy egyéni súlyuk, akik kevésbé számítanak a társadalomban vagy az egyházban, szinte láthatatlanok. Ilyenek például a nők, akikre hosszú évszázadokon keresztül, mint „másra”, a „másikra” tekintettek. A történelmet nem a nők szempontjából írták és olvasták (his-story), ezért most a történelmet újra kell olvasni (her-story). Ami nem pusztán intellektuális gyakorlat, hanem azt jelenti, hogy újra kell formálnunk a történelmet, hogy a nőknek is helyük, terük legyen benne.

A radikális szolidaritás ára a mártíromság

Óscar Romero érsek (1917–1980) és a jezsuita teológus filozófus, Ignacio Ellacuría (1930–1989) a diktatúrával szembe szállva, a végsőkig elmentek a Krisztus-követésben, amikor a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmük miatt védtelenül lemészárolták őket, vagyis életüket áldozták a barátaikért. Az érseket, akinek kedves emlékét ma is népdalok, eleven színekben pompázó utcai graffitik őrzik, egyik gyászmiséje alkalmával lőtte le egy ismeretlen merénylő. Ellacuría pedig kemény szavakkal kritizálta a kormányt az elmaradt agrárreformok miatt, amire válaszul bombatámadásokat intéztek a professzor egyeteme ellen. Ezt még túlélte, de ekkor már tudatosult benne, hogy bizony a szegények melletti bátor kiállása miatt valószínű, hogy az életével kell majd fizetnie. Tehát nagyon tudatosan döntött úgy, hogy a német Bundestag és az amerikai kongresszus előtt felszólal és embargót indítványoz országa ellen, amíg a szükséges reformokat végre nem hajtják. Ez lett a halálos ítélete: 1989. november 16-án éjjel a hadsereg elit alakulata lerohanta a jezsuita kolostort, ahol élt, és megölték szerzetestársaival és a házban lakó női segítőkkel és azok gyermekeivel együtt.

Romero érseknek emléket állító falfestmény San Salvadorban Fotó: Alison McKellar, CC

Miért vállalta mégis mindezt? Ellacuría tudta, hogy az, hogy Isten kinyilatkoztatja magát a történelemben, nem jelenti, hogy a történelemben bárhol ugyanolyan módon mutatkozik meg. Ellenkezőleg: vannak helyek, ahol Isten kinyilatkoztatása elsötétül, és vannak helyek, ahol ez a kinyilatkoztatás különös világossággal tündököl. Az a hely, ahol Istenre különös módon rá lehet bukkanni, maguk a szegények. Ezért Istent ott kell keresni, ahol van: és ő a szegényekben van jelen. Így nem létezhet keresztény spiritualitás a szegényekhez való odafordulás nélkül. Ellacuría gondolatvilágában központi szerepet kapott az ellenállás, a szegények elnyomása elleni fellépés fontossága. Mivel azonban erre a hatalom szükségszerűen agresszióval reagál, számolni kellett az üldöztetéssel.

Az irgalmas szamaritánus példázatát (Lk 10,25–37) úgy értelmezi Ellacuría, mint az igaz és álszent keresztény cselekvési modell szembeállítását: „A szamaritánus példabeszéde egyértelmű: az igaz felebarát nem a pap, és nem is a Levita, akik kitérnek a sebesült szenvedése elől, hanem a szamaritánus, aki magához veszi a szerencsétlent és gondoskodik róla úgy, hogy a feloldja azt a helyzetet, amibe a megtámadott férfi igazságtalanul került. Ez a látszólag profán, természetes, saját jelentőségéről mit sem tudó cselekedet sokkal transzcendensebb és keresztényibb, mint minden ima és áldozat, amit a papok hátat fordítva a szenvedőnek és félve a környezetüktől elmondanak ill. bemutatnak.”

Romero érsek saját egyháza hitelvesztését azzal magyarázza, hogy az érzéketlenné vált az emberi szenvedésre:

„Ha már olyan sok ember eltávolodott az egyháztól, az arra vezethető vissza, hogy az egyház maga távolodott el túlságosan az emberektől. Egy olyan egyház azonban, amely az emberek mindennapi tapasztalatait jól ismeri és érti, amely minden ember szenvedését, reményét és félelmét a saját testében érzi, az ilyen egyház valóban élő Krisztussá változik – és ezért az emberek várni és szeretni fogják. (…) Az egyház opciója a szegények mellett megmutatja a hit politikai dimenzióját. Mivel az egyház a valóságosan és nemcsak a fiktíven létező szegények mellett áll ki, mivel a ténylegesen kiszákmányoltakért és elnyomottakért száll síkra, ezért szűntelenül politikai térben mozog.” (Beszéd: 1980. február 2)

Éppen ezért kell vigyáznia arra, hogy a politikai térben való mozgása soha ne váljon pártos politizálássá, hiszen akkor elveszíti a prófétai kritika lehetőségét és megkérdőjeleződik saját hitelessége, aminek kárát rövid távon szinte soha nem érzékeli, utólag pedig csodálkozik. De akkor már késő.

A karácsony margójára…

A szegényes istállóban megszülető Jézus arra is inspirál minket, hogy félretegyük a szekértáboros gondolkodást és hogy ehelyett inkább a valós értékek mentén gondolkodjunk, mégpedig együtt. A szolidaritást a baloldali szekuláris módon gondolkodó emberek azért tartják olyan fontosnak, mert hisznek az emberi méltóság és az emberiesség fontosságában. Ők az ember felől közelítenek. Sok keresztény ember számára a szolidaritás pedig azért fontos, mert megtanulta meglátni a szenvedő emberben az Isten arcát, aki nemcsak megváltó, de szabadító is, aki egy igazságos, és elnyomás nélküli társadalom építésére inspirálja őt. Miért is ne találhatna egymásra ez a két oldal? Sőt dolgozhatna együtt a szeretet civilizációjának építésén? Lehet, hogy fontos lenne elgondolkodni ezen, és nem csak ilyenkor karácsonykor!

[1] Pedro Casaldaliga (Latin-Amerika egyik legjelentősebb poltikai és vallási költője, a legjelentősebb hatású felszabadítás teológusok egyike), 2008.
Címfotó: Alfredo Borba, Wikimedia Commons

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.