A koronavírus-járvány miatt a munkaerőpiac átalakításában, a béralakulás kedvező változásaiban eddig elért, sok szempontból eleve kérdéses eredmények megőrzése nehézségekbe fog ütközni. Ezért fontos, hogy megvizsgáljuk, milyen a hazai bérezés színvonala, milyen jellemzői vannak, és honnan kell majd újrakezdeni az építkezést.
A béregyenlőtlenséget a bőrünkön érezzük, miközben az állam rejtegeti az erről szóló adatokat. A 2018-as létminimumadatok három esettörténete rávilágít, hogy milyen módon fátyolozza el a kormányzat azokat az adatbázisokat, amelyek megmutatnák a dolgozói társadalom helyzetét.
Németországon dolgozó kamionos német minimálbérnél nem kereshet kevesebbet? És a Németországon áthaladó magyar kamionos? Versenyelőny az alacsony bér, és éppen ez kell támogatni, vagy a kizsákmányolás egyik módja, és ellene kell fellépni? Ki mellett áll a magyar kormány, és mi lehet a megoldás.
Egy városi legenda szerint a 2001-2002-es radikális minimálbéremelések drámaian csökkentették a hazai foglalkoztatást. Lindner Attila, a University College London tanára híressé vált tanulmányában adatokkal alátámasztva mutatja be, hogy ez nem így volt.
A nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas 2001-2002-es magyar minimálbér-emelésnek legfeljebb csak csekély foglalkoztatási hatása lehetett. A hazai bérszínvonallal és a minimálbérrel kapcsolatos viták azóta sem értek nyugvópontra.
A munka után járó béreket a társadalom határozza meg. Ha a társadalom úgy érzi, hogy az ő szerepe a gazdaság kiszolgálása, akkor alárendelt szerepet szán magának. Ha a társadalom megrendelőként lép fel a gazdasággal szemben, amitől azt várja el, hogy az ő fejlődését szolgálja, akkor újrarendeződnek a szerepek.
Magyarországon a létminimum értéke (2015) 88 016 forint, a nettó minimálbér (2015) 68 775 forint és a nettó közmunkabér (2015) 51 847 forint. A legutolsó adat olyan kevéske pénzről szól, amely az emberek orrát éppen csak a felszín felett tartja. Feljebb lehet-e emelkedni innen?