Bíró-Nagy András, Kiss Ambrus, és Lakner Zoltán szerkesztők beszélgetnek arról, hogy a válságkezelés milyen politikai kihívásokat jelent a kormánypárt számára. Van-e kellő reflexiós képessége a Fidesznek, és elegendő-e a szokásos gazdasági, társadalompolitikai paradigmákban gondolkodni?
A közfoglalkoztatás, a szociális ellátórendszer és az iskolai lemorzsolódás összefüggéséről, a közmunka országos politikai funkciójáról Molnár György közgazdásszal beszélgetett Lakner Zoltán.
„Tényleg majdnem mindenki dolgozik”, „Már kis híján mindenki dolgozik az országban”- ilyen és hasonló címekkel számol be az online sajtó a hazai munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatokról. Valóban dolgozik már szinte mindenki? Mit jelentenek ezek az adatok, ha a mélyükre nézünk? Hová vezet, ha a foglalkoztatottsági ráta emelése a legfőbb politikai célkitűzés?
„Közmunkarendszer: így nem mehet tovább” címmel írt cikket Kiss Ambrus, amelyben kifejti, hogy a közmunkaprogramból fakadó egyenlőtlenségek felszámolásához elkerülhetetlen a közfoglalkoztatottak bérének emelése. Az Új Egyenlőség szerkesztője most élőszóban foglalja össze a közmunkaprogram legfontosabb jellemzőit és problémáit.
A közmunkáról mindenkinek van véleménye, de még a pártok sem mernek határozott alternatívát mondani helyette. Az olyan politikai mondások, hogy „a nem értékteremtő közmunka helyett majd a szociális szövetkezetek fogják megsegíteni”, nem túl erősek és hihetőek. De miért ilyen a rendszer, és mi mást kellene tenni ezzel szemben?
Magyarországon a létminimum értéke (2015) 88 016 forint, a nettó minimálbér (2015) 68 775 forint és a nettó közmunkabér (2015) 51 847 forint. A legutolsó adat olyan kevéske pénzről szól, amely az emberek orrát éppen csak a felszín felett tartja. Feljebb lehet-e emelkedni innen?