A koronavírus-járvány nyomában járó gazdasági válság Magyarországon is a prekariátus – a bizonytalan helyzetű munkavállalók – körében szedi a legtöbb áldozatát, de a proletariátust is az egyre nagyobb létbizonytalanság jellemzi. A piaci logikával szemben itthon egyelőre nem látni érdemi ellenerőket.
Elveszik a robotok az emberek munkájával együtt az identitásukat és önbecsülésüket is? Avagy szabadokká és/vagy boldogokká válnak az emberek a munka utáni világban?
Nem lehet azt mondani, hogy Magyarország a sztrájkok országa, ahogy azt sem, hogy a méltányos bérezés vagy a munkavállalói jogok érvényesülésének birodalma. Ritkán látni csak ilyesmire példát. Valamiféle pozitív változás az utóbbi időben mégiscsak elindult. Remélhetőleg valódi fordulat előtt állunk.
Évtizedek óta tartó világtrend, hogy a megtermelt nemzeti jövedelmek mind kisebb része jut a munkavállalóknak, s egyre nagyobb arányban részesedik a tőke. A munka és tőke ellentéte tehát ma is létezik, és a munka vesztésre áll. De hogyan szól bele e folyamatba a robotizáció, hogyan nyitja meg az osztályharc újabb szakaszát? Egyáltalán mit gondol Marx arról, ha a robotok kiszorítják a munkaerőt?
„Tényleg majdnem mindenki dolgozik”, „Már kis híján mindenki dolgozik az országban”- ilyen és hasonló címekkel számol be az online sajtó a hazai munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatokról. Valóban dolgozik már szinte mindenki? Mit jelentenek ezek az adatok, ha a mélyükre nézünk? Hová vezet, ha a foglalkoztatottsági ráta emelése a legfőbb politikai célkitűzés?
Aláássa-e a munkavállalói jogokat a sharing economy – magyarul megosztáson alapuló gazdaság – terjedése, vagy éppen ellenkezőleg, szabadabbá teszi a munka világát? Nem csoda, hogy heves viták folynak az Uber és az Airbnb miatt nálunk is jól ismert üzleti modellekről szerte a világon. A tét egyre nagyobb, hiszen e körben 2015-ben több mint 28 milliárd euró cserélt gazdát csak Európában.