Több mint 200 éve született Friedrich Engels. Nem meglepő hát, hogy a legtöbben afféle történelmi alakként gondolnak rá, akinek ugyan megvan a maga történeti jelentősége – elsősorban, mint Marx barátja, támogatója és alkotótársa, másodsorban, mint a korabeli kapitalizmus krónikása –, de különösebben újat nem tud mondani nekünk. Mit is várhatnánk egy csaknem 126 éve halott gondolkodótól? – gondolhatják. Nagyobbat nem is tévedhetnének.

Kis Miklós

Engels A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében megrajzolta a kapitalizmus korabeli arcát. Méghozzá egy kegyetlen szörnyeteg arcát: számot adott a dolgozó tömegek szenvedéséről, a gyermekmunkáról, az emberhez méltatlan életviszonyokról.

A közgazdasági magyarázatok felkavaró történetekkel vegyültek betegségről, elnyomorodásról és a halál különböző formáiról, amelyek mögött az igazságtalanságok sora, egy embertelen gazdasági rendszer működése állt. Mindehhez a vagyonos osztályok fényűzése és közönye szolgált nyomasztó háttérül.

Az Engels-szünet

Mindezt összefoglalhatjuk a számokra és közgazdasági fogalmakra koncentrálva úgy is, ahogy Robert C. Allen gazdaságtörténész tette egy 2009-es tanulmányában[1], hogy A munkásosztály helyzete Angliában lényegében egy korai és híres beszámoló az egyenlőtlen fejlődésről. Engels ebben leírja, hogyan vezetett az ipari forradalom elképesztő mértékű városiasodáshoz és óriási mértékű termelésnövekedéshez úgy, hogy közben a reálbér nem változott és a gazdasági fejlődés eredményének túlnyomó része a kapitalistákhoz került. Allen szerint a történetnek az a pozitív oldala, hogy a tőkefelhalmozódás lendületet adott a gazdasági fejlődésnek, s a későbbiekben a reálbér is emelkedni is tudott. Allen az 1790-1840 közötti időszakot – amikor a reálbér stagnált, a dolgozók által előállított érték emelkedett – elnevezte Engels-szünetnek.

Forrás: Allen, R.C. Engels’ pause: Technical change, capital accumulation, and inequality in the british industrial revolution. Explor. Econ. Hist. (2009), doi:10.1016/j.eeh.2009.04.004         

Mindez aligha tűnne többnek  valamiféle  gazdaságtörténeti érdekességnél, ha nem kellene rádöbbenünk arra, hogy jelenleg is egy Engels-szünetben élünk. Márpedig éppen erről van szó: a világ legtöbb országában a 70-as évektől kezdődően nem követik a reálbérek a termelékenység növekedését. Ami azt jelenti, hogy a dolgozó egyre kisebb arányban részesedik az általa megtermelt értékből, és az egyenlőtlenségek lassan az egekig nőnek. Magyarországon sincs ez másképp már jó ideje.

Maga Allen is ráirányítja figyelmet a történelmi párhuzamokra a Nature-ben megjelent cikkében, amelyben rámutat arra is, hogy bizonyos országokban, mint például Nagy Britanniában, nem pusztán stagnált, hanem egyenesen csökkent a reálbér az elmúlt évtizedekben, a termelékenység növekedésének dacára.

Ha Engels ma élne

Mit írna Friedrich Engels, ha ma élne? – teszi fel a kérdést Carl Benedikt Frey és Ebrahim Rahbari közös elemzésükben, utalva az Engels által elemzett első és a napjainkban zajló negyedik ipari forradalom közös vonásaira:

eltűnnek a közepes jövedelmű állások a digitalizáció és  automatizáció hatására, akár a XIX. század elején a tisztes megélhetést nyújtó kézműves foglalkozások a gyáripar térhódítása okán, ráadásul hasonlóan csökken a munka aránya a nemzeti jövedelemben is.

A szerzők kérdése természetesen költői marad. Nem tudjuk, hogy Engels min döbbenne meg jobban: azon, hogy mennyire megváltozott a világ A munkásosztály helyzete Angliában megjelenése óta,  vagy inkább azon, hogy alapjait tekintve mennyire nem változott meg.

Az elmondható persze, hogy az angliai munkások általános helyzete sokat javult a XIX. század első fele óta. Az Engels által leírt borzalmak azonban nem tűntek el, ráismerhetünk számos ázsiai és afrikai ország munkaerőpiaci gyakorlatában. A kapitalizmus e helyeken továbbra is leplezetlenül mutatja meg arcát: elterjedt a gyermekmunka és gyakran embertelenek a munkakörülmények. S ami a briteknél sem változott az 1790-1840 közötti időszakhoz képest: hiába tud a technológiai fejlődés miatt egy óra alatt nagyobb értéket megtermelni a munkás, nem kapja meg azt arányosan nagyobb bér formájában, a többlet a tőkéshez vándorol – a jövedelmi egyenlőtlenségek dinamikusan nőnek.

Ami különösen megdöbbentő A munkásosztály helyzete Angliábant  olvasva-újraolvasva, hogy ami új fogalomnak, új jelenségnek tűnik, azt már valójában Engels leírta több mint 170 évvel ezelőtt.

Guy Standing egy, új, veszélyes osztályról ír, a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben lévőkből, akik bizony Magyarországon is egyre többen vannak. Úgy nevezi őket: prekariátus (precariat), a prekárius (ideiglenes) és a proletariátus szavak összevonásával. „A prekariátusban a legtöbben alkalmi, rövid távú vagy ideiglenes munkák között evickélnek, nem rendelkeznek a munka biztonságának egyetlen olyan formájával sem, melyet a munkásosztály és az alkalmazottak a jóléti állam korszakában megszereztek; jövedelmük viszonylag alacsony és bizonytalan”[2] – írja Standing.

Engels ugyanakkor arról ír, hogy „a szegénységnél is sokkal bomlasztóbban hat az angol munkásokra az a körülmény, hogy megélhetésük egészen bizonytalan, hogy bérükből a szó szoros értelmében máról holnapra kell élniök, egyszóval az, ami proletárokká teszi őket”[3].Ez volt tehát a proletár eredeti fogalma.

A történelmi fejlődés, a szakszervezetek, a társadalombiztosítás, a modern intézmények eredményeképp idővel a létbizonytalanság már nem volt meghatározó eleme a proletár fogalmának, legalábbis a fejlett országokban – a 80-as években érkező neoliberális fordulatig. Mára azonban a fejlett országokban is – és Magyarországon is – egyre és egyre több a bizonytalan léthelyzetű munkavállaló.

Vagyis ami Standingnél a prekariátus, az Engelsnél a proletariátus. Ami talán túl sarkosan hangzik, s ellene vethető, hogy Standing a prekariátusról azt is írja, hogy nincs foglalkozási identitásuk, társadalmi emlékezetük. De ne feledjük, Engels sem ír másról, mint hogy a gépek egyik foglalkozást szüntették meg a másik után, és sok bérmunkás olyan egyszerű munkafolyamat végzésére volt kárhoztatva, amelyet bajosan lehet foglalkozásnak nevezni.

Egy másik régi-új jelenség a „szegénység dinamizálódása”. A mai Magyarországon sajnos különösen széles rétegek tapasztalták meg a Covid- válság kapcsán – amelyet a magyar kormány nem óhajtott szociális intézkedésekkel enyhíteni –, hogy a közepes jövedelemhez dukáló, az általános társadalmi sztenderdeknek megfelelő életből hirtelen alá lehet zuhanni a dermesztő szegénységbe. Sajnos ez a helyzet (bár kevésbé feltűnően) válság nélkül is, s nemcsak Magyarországon. Az új társadalmi közép bizonytalan középpé alakulásáról és a szegénység „dinamizálódásáról” ír Ulrich Beck A munka szép új világában[4]. Beck szerint a szegénység szétszabdalódik életszakaszokra, és a társadalmi hierarchia széles csoportjait érinti.  A szegénység „normálissá” válik, és egyre gyakrabban nem csak átmeneti tapasztalattá válik a társadalom középrétegeinél is. Beck könyve első alkalommal 2007-ben jelent meg.

Hasonlóról ír Engels az elsőként 1845-ben megjelent könyvében, bár ő kifejezetten csakis a munkásságra vonatkoztatva.

„A nagyvárosi munkásság helyzete tehát különböző, fokozatai vannak: a legkedvezőbb esetben átmenetileg elviselhető az élete, megerőltető munkáért jó bért kap, jó lakása van és nem táplálkozik rosszul — mindez természetesen csak munkásszempontból jó és elviselhető —; a legrosszabb esetben keserves nyomorban él, amely odáig fajulhat, hogy a munkás hajléktalanná válik és éhen hal; az átlag pedig sokkal közelebb áll ehhez a legrosszabb esethez, mint a legjobbhoz. De ezek a fokozatok nem osztják állandó csoportokra a munkásokat, tehát nem lehet azt mondani, hogy a munkásoknak ez a csoportja jól él, a másik pedig rosszul, s hogy ez mindig így volt és így is marad; hanem, ha itt-ott ez is az eset, ha egyes munkaágak általánosságban előnyben vannak is a többiekkel szemben, a munkások helyzete minden szakmában mégis annyira ingadozik, hogy minden munkás megjárhatja a viszonylagos kényelem és a legnagyobb ínség minden fokát, sőt éhen is halhat, —majdnem minden angol proletár sokat mesélhetne a szerencse nagy forgandóságáról.”[5]

Akárhogy is nézzük, a munka szép új világa mintha nagyon emlékeztetne a munka régi, Engels korabeli világára.

Engels leírása a munkásság változatos helyzetéről arra is emlékeztet bennünket, hogy már Engels idejében éles szem kellett annak észrevételéhez, hogy az olyannyira eltérő helyzetű, jövedelmi státuszú munkások mégiscsak egy és ugyanazon osztályhoz tartoznak. A (poszt)modern kapitalizmus még inkább tarkabarka sokfélesége sem jelenti, hogy az osztály fogalma idejétmúlt lenne, ugyanakkor nyilvánvalóan nem mindegy, hogyan is határozzuk meg.

Segély helyett munka

Amikor a szegénytörvények, vagyis a segélyezés eltörléséről ír Engels, a magyar olvasónak különösen ismerős érzése támadhat. Engels idézi a törvényt, miszerint azért törlik el a segélyezést, mert „a rendszer olyan nemzeti intézmény, amely kedvét szegi a szorgalmasoknak és becsületeseknek és oltalmazza a lustákat, romlottakat és meggondolatlanokat”. Angliában bevezették a segély helyett munka elvet: csak úgynevezett „workhouse”-ban, dologházban végzett munkáért lehetett ellátást kapni, ahol jellemzően fölösleges munkát kellett végezni börtönszerű körülmények között, s a családtagokat szétválasztották.

Magyarországon szintén gyakorlatilag felszámolták segélyezést, az Európai Bizottság országjelentése szerint a foglalkoztatást helyettesítő támogatás az egyik legkevésbé megfelelő az EU-ban. A jelentés megjegyzi, hogy az összege 2012 óta változatlan – tegyük hozzá, előtte 25 százalékkal magasabb volt. A magyar kormányfő maga ismerte el, hogy ebből az összegből nem lehet megélni, a bajban levőknek a közmunkát és a hadsereget ajánlotta figyelmébe. A magyar közmunkarendszer – amely egy OECD tanulmány szerint bizonyítottan nem hatékony abban, hogy a résztvevők végül valódi álláshoz jussanak – annyiban humánusabb a XIX. századi angol rendszernél, hogy a munkát nem börtönszerű körülmények között kell végezni. Annyiban viszont kevésbé, hogy a magyar közmunka – amellett, hogy az összege jóval alatta marad a minimális megélhetéshez szükséges összegnek – még csak nem is garantált: vagy jut belőle a rászorulónak, vagy nem.

A jelen viszonyainkat idézi Engels „társadalmi gyilkosság” fogalma is, a munkások rossz életkörülményekből  fakadó korai halála. Eszünkbe juthat erről, hogy a magyarok mintegy harmada a létminimum alatt él, s további harmaduk ugyan a létminimum felett, de érdemi megtakarítás nélkül, teljes létbizonytalanságban. S Magyarországon halnak meg a legtöbben megelőzhető betegségben, és – Románia, Lettország, Bulgária és Litvánia után – kezelhető betegségben is Európában az Eurostat adatai szerint. Az összefüggést persze sokan éppen úgy nem akarják észrevenni, ahogy Engels idejében sem.

Ha változik a termelési mód, változnak a gondolatok is

De mitől ennyire aktuális Engels? A fő ok alighanem, hogy olyan horderejű történelmi változások történnek éppen, mint az első ipari forradalom idején. Ezért e sok párhuzam napjaink és A munkásosztály helyzete Angliábanban elemzett korszak között. A negyedik ipari forradalom korszakában vagyunk, az automatizáció, a robotizáció, a mesterséges intelligencia – és a robbanásszerűen növekvő egyenlőtlenségek korában.Mit tehetünk? Bízzunk abban, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tanulmányának[6] igaza van abban, hogy

a termelésben történő forradalmi léptékű változások új eszméket, új mozgalmakat, új intézményeket hívtak létre eddig mindig a történelem során, s nem lesz ez most sem másképp.

Ez persze csak akkor nem lesz másképp, ha valóban teszünk is valamit – és itt, Magyarországon is, hogy ne megint csak elkésve kullogjunk a történelmi változások nyomában.

Az első ipari forradalom létrehívta a munkásmozgalmat, s számos baloldali eszmét. Most is baloldali, ugyanakkor új eszmék, új mozgalmak, új intézmények kellenek. Ehhez vitára és közös gondolkodásra van szükség a magyar baloldalon. Olyan új (vagy régi, de újonnan elővett) gondolatokat kellene közösen megfontolni, mint például az alapjövedelem vagy a robotadó – vagy akár olyan új gondolatokat, amelyek elsőre őrültségnek tűnnek, vagy még meg sem fogantak. Ugyanakkor a régebbiekről sem szabad teljesen megfeledkezni – továbbra is érdemes olykor kézbe venni kortársunkat, Engelst.

Címfotó: Friedricch Engels szobra Wuppertal-Barmenben – Pixabay

[1] Allen, R.C. Engels’ pause: Technical change, capital accumulation, and inequality in the british industrial revolution. Explor. Econ. Hist. (2009), doi:10.1016/j.eeh.2009.04.004

[2] Guy Standing „Prekariátus:Lakosokból állampolgárok” Fordulat, 19. szám, 2012/3. 31.p.

[3] Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában.  (MEM 2. kötet, 211-473. oldal) [1845] 319.p.

[4] Ulrich Beck (2009) A munka szép új világa. Belvedere, Szeged

[5] Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában  (MEM 2. kötet, 211-473. oldal) [1845]  284.p.

[6] Nübler, Irmgard., 2016. “New technologies a jobless future or golden age of job creation?,” ILO Working Papers 994904983402676, International Labour Organization.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.