Ha a marxiánusoknak igazuk van, akkor a kapitalizmus nem egyszerűen csak válságról válságra bukdácsol, hanem önmaga felszámolása felé tart. A profitabilitás ugyanis eltűnőben van. Profit nélkül  pedig nincs vállalkozó, nincsenek beruházások.

Pogátsa Zoltán

A marxiánus iskola szerint a keynesiánusok fókusza, a kereslet mint meghatározó magyarázó változó nem képes kielégítő narratívát adni a válságok kialakulására. Míg a 2008-as válságra rá lehet húzni a kereslet csökkenésének sémáját, de sem az 1974-75-ös, sem pedig az 1980-82-es nagyobb válságok előtt nem csökkentek a bérek a profithoz képest, hanem éppen ellenkezőleg, nőttek. Azaz nem lehetettek ezek alulkeresleti válságok. Ezzel szemben a ’82-es krízis utáni kilábalásban ténylegesen csökkeni kezdtek a bérek a profithoz képest, ez viszont nem vezetett válsághoz. A kereslet nem jó magyarázó tényező.

A válságok kialakulása az amúgy is sokkal nagyobb kilengéseket mutató profitráta változásaival erősebb együttjárást produkál, mint a kereslet változásaival, ami a marxiánus közgazdászok számára saját nézeteik erejét igazolja vissza a keynesiánusokkal szemben.

A marxiánusok szerint ugyanis a kapitalizmust és annak válságait nem a kereslet ingadozása hajtja, hanem a vállalkozások profitabilitása.

Ez sokkal konkrétabb és közvetlenebb változó a tőketulajdonos számára. A keresletből nem feltétlenül lesz nyereség, márpedig a vállalkozásnak nyereségesnek kell lennie.

A National Bureau of Economic Research amerikai kutatóintézet oldalán megtalálható az összes recesszió adata 1895-tő kezdődően, negyedéves bontásban, összesen 275 negyedévet összefoglalva. José A. Tapia ezeken az adatokon tesztelte a két iskola magyarázatait: a Keynes-Kalecki féle keresleti és a marxiánus profitráta magyarázatot.

Válságok 1. – A tulipánbuboréktól a 2008-as globális pénzügyi válságig Válságok 2. – A piacpárti közgazdasági iskolák válságmagyarázatai Válságok 3. – Keynesiánus válságelméletek Válságok 4. – A magánadósság okozta válságok

Megnézte egyrészt, hogy a válságok kirobbanása előtt és után hogyan alakulnak ezek. Az első megállapítása, hogy a profit konjunktúra idején gyorsabban nő, mint a bérek, recesszióban pedig gyorsabban csökken. Azaz a jövedelmi egyenlőtlenségek prociklikusak. Az adózás utáni profit ingadozása kisebb, mint az adózás előttieké, tehát az adóztatás már önmagában tompítja a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését.

Az adatok szerint a profitabilitás lelassul, stagnál, majd csökkenni kezd a recesszió beköszönte előtt egy évvel, a legnagyobbat a recesszió első negyedéveiben zuhannak, majd utána stabilizálódnak. A recesszió után pedig ismét növekedésnek indulnak.

A beruházások ezzel szemben már csak a recesszió kezdete utáni első negyedévben kezdenek el csökkenni. A legnagyobb csökkenés éppen a recesszió vége előtt tapasztalható. A bérek még akkor is tovább növekednek, amikor már a recesszió első negyedévében járunk. A keynesiánus kereslet a beruházásokból, illetve a jövedelmekből megvalósított fogyasztásból áll. Mivel ezek a változók nem a válság előtt, hanem már csak a válság beállta után kezdenek el csökkenni, ezért a keynesiánus válságmagyarázatot az empíria nem igazolja vissza. Ezzel szemben a marxiánus magyarázatot igen, mivel a profitráta csökkenése megelőzi a válság beálltát.

A válság utáni első kilábalási negyedévben a profitráta már ismét emelkedik, mégpedig magas, 10 százalékot megközelítő szinten. Ugyanebben a negyedévben a bérek csupán 1 százalék alatt, a beruházások pedig csupán 1,2 százalékkal nőnek. Itt megint csak azt látjuk, hogy a (beruházások illetve a bérekből megvalósított fogyasztás húzta) kereslet nem lehet a kilábalás magyarázója. A profit annál inkább.

Ugyanez történt egyébként a legutolsó válság időszakában is: 2007-ben és 2008-ban is zuhant a profitabilitás, méghozzá kétszámjegyű arányban, míg a beruházások 2007-ben is még 5,3 százalékkal nőttek, és 2008-ban is csak 0,9%-al csökkentek. A profitabilitás csökkenése megelőzte a válságot, a keresleté nem igazán.

Tapia késleltetett regressziós elemzése szerint a profit – különösen az adózás előtti profit, 44%-os magyarázóerővel – jól jelzi előre a beruházások alakulását, de fordítva a beruházások alakulása nem jelzi jól a profitabilitás alakulását. Ezzel szemben a beruházások késleltetett hatása a profitabilitásra nem szignifikáns statisztikailag. Azaz a beruházások nem lehetnek a gazdasági ciklusok húzó, meghatározó változói, hiszen a kapitalista vállalkozás iránytűje, létkérdése mégis csak a profitabilitás.

Mindez erősen megkérdőjelezi a keynesiánus elgondolások közül nem csak azt, hogy az alulkereslet lenne a recesszió meghatározó oka, hanem azt is, hogy állami keresletélénkítéssel ki lehetne emelkedni a recesszióból.

Miközben a keynesiánusok kritikája az a neoklasszikusokkal szemben, hogy nincs endogén, azaz a gazdaság belső logikájából következő magyarázatuk a válságok kirobbanására, addig a marxiánusok azt mondják a keynesiánusokról, hogy szinte ugyanez a helyzet velük is. Ha kapitalisták nem fognák vissza a beruházásaikat valamifajta sajátos pszichológiai okból (Keynes-nél ez a várakozás fogalmával írható le), akkor nem alakulna ki recesszió. Valamint a keynesi recept a kereslet újraélénkítésére, és ezen keresztül a kilábalásra, a kormányzati anticiklikus költés szintén exogén, azaz a gazdaság logikáján kívüli. A marxiánusok ezzel szemben azt mondják, hogy nekik tényleg endogén magyarázatuk van: a beruházásokat a profitabilitás határozza meg.

Mi határozza meg viszont akkor magát a profitabilitást?

A marxiánus válságelméletek alapvető eleme a süllyedő profitráta elmélete. Ez Marx eredeti projekciója, mely szerint a kapitalizmus nem csak hogy időszakos válságokban van, hanem önmaga megsemmisítése felé halad.

Ennek a tézisnek az alapja az, hogy Marx szerint a profit forrása a többletérték egy részének kisajátítása a tőkés által. Többletértéket pedig csak a munka képes előállítani (munkaérték elmélet). Viszont a tőkés rákényszerül, hogy  a technológia fejlődésével egyre magasabb arányú gépesítést vezessen be. Ez viszont csökkenti a munka arányát a technológiához képest[1] a vállalat működésében. Ez az, amit a hétköznapi életben úgy hívunk, hogy az automatizáció. A tizenkilencedik században még a legtöbb foglalkoztatott az iparban dolgozott. Ha a huszadik században nem jött volna létre a tömeges állami foglalkoztatás, akkor az ipari munkahelyek folyamatos megszűnésével ma már a társadalom nagyobb részének nem lenne munkahelye. Az ipari munkahelyek ugyanis manapság egy fejlettebb gazdaságnak csupán negyedét-ötödét teszik ki. Manapság pedig ismét terítéken van az a probléma, hogy az automatizáció és az algoritmusok terjedésével rövid időn belül a fennmaradó termelő munkahelyek is elvesznek majd.

Ám kizsákmányolni, azaz a hozzáadott értéket elvonni a tőkés csak a munkástól tudja, a géptől nem. A munkásnak kifizetünk egy előre meghatározott bért, majd ennél magasabb értékű munkát sajtolunk ki belőle a hónap folyamán. (Szemben Samuelson hírhedt állításával, a munkavállaló nem olyan, mint egy beszállító. A munkás nem saját munkaerejével piacra lépő ’vállalkozó’. A beszállítótól a munkája termékét vásároljuk meg, a munkástól a munkaidejét! Ebből a szempontból a foglalkoztatási szerződésre alapuló munkapiac egészen különleges, semmi más piachoz nem hasonlítható a gazdaságon belül, hiszen nem egy termék eladásáról és vételéről szól!)

A gépet viszont a tőketulajdonos nem tudja kizsákmányolni. Egy benzinüzemű autó például tudvalevőleg körülbelül 200 000 kilométert bír ki. Pont ennek megfelelő összegért is veheti meg azt egy taxis. Azaz ő is terméket, volument vesz, nem pedig munkaidőt. (Egy-egy autóból többet is ki lehet sajtolni, de más autók hamarabb tönkremennek. Átlagban egy frissen vásárolt kocsi 200 000 kilométer után ténylegesen tönkremegy.)

A termelés fokozódó gépesítésével a tőkés csökkenő profitrátával kell szembesüljön, hiszen egyre kevesebb embert képes kizsákmányolni. A süllyedő profitráta tézise azonban hosszabb távon a kapitalizmus megsemmisüléséhez vezet Marx szerint. Ez az eredeti marxi elmélet egyik legerősebb állítása.

A profitráta (folyamatos vonal) és az automatizáció (szerves összetétel) trendvonalai, USA 1945-2014 (Forrás: Carchedi 2018)

A kapitalizmus természetesen sokféleképpen igyekszik válságokat elkerülni. Hatékonyabb technológiákat hoz létre és vezet be. Spekulál a nem termelő ágazatokban, mindenek előtt a pénzügyi szektorban. Új piacokat igyekszik meghódítani, illetve új, olcsóbb munkaerőt használ ki külföldön. Ezek a törekvések időről időre lelassítják a profit csökkenő rátájának marxi törvényt, ám a marxiánusok szerint hosszabb távon megállítani nem tudják azt, a beruházott tökére vetítve. Hosszabb távon tehát a kapitalizmus felszámolja önmagát. Rövid távon azonban válságokat produkál. A gazdaság képtelen a korábbi profitrátát produkálni. Ilyenkor a beruházott tőke megsemmisül: a nem nyereséges cégek tönkremennek, az elavult technológiát kiszorítja az új, ezzel viszont a profitráta ideiglenesen ismét emelkedik kicsit. Ám a hosszabb távú trend süllyedő.

Átlagos profitráta az Egyesült Államokban, tíz éves mozgóátlag, 1955=100% (Forrás: Carchedi-Roberts)

Az Egyesült Államok, mint a világgazdaság meghatározó centruma jól illusztrálja ezt a folyamatot. A profitráta süllyed, bár nem folyamatosan. Ellensúlyozza azt a neoliberalizmus korszakában az, hogy a megtermelt hozzáadott értékből a tőke nagyobb részt hasít ki magának a bérek arányának visszaszorításával. Ellensúlyozza a globalizáció folyamata, az, hogy az amerikai cégek olcsóbb munkaerőre váltanak külföldön. Illetve ellensúlyozza a nem termelő ágazatok (pénzügyi, ingatlan, stb.) előretörése, melyeknek magasabb a profitabilitása.

A hetvenes évektől beköszöntő neoliberalizmus a marxiánusok szerint nem más, mint a tőke válasza a csökkenő profitrátára.

A kapitalizmus jóléti állami korszakában a gazdaságban megtermelt hozzáadott értéken (GDP) belül a profit aránya visszaszorul a bérek javára, mert erősek a szakszervezetek, és az állam is támogatja őket. A neoliberalizmussal azonban megvalósul a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett állam, amely gyengíti a szakszervezeti jogosítványokat. Így a megtermelt hozzáadott értéken (GDP) belül a profit aránya nőni kezd a bérek kárára. Ez megállítja a befektetett tőkére vetített profitráta zuhanását, ha visszafordítani nem is tudja azt.

A marxi alaptrend azonban nem változik. Ha a ténylegesen tapasztalt profitrátát korrigáljuk a kizsákmányolási ráta változásával, azaz ha továbbra is a korábbi alacsonyabb szinten tartanánk a profit részesedését a megtermelt hozzáadott értékből, akkor a tőkére vetített profitráta a neoliberalizmus korszakában is zuhant volna.

A profitráta trendje, ha változatlanul tartjuk a profit arányát a hozzáadott értéken belül (marxiánus nyelvezetben ez a kizsákmányolási ráta), USA 1945-2014 (Forrás: Carchedi)

A marxiánusok fenti eredményeiből fontos dolgok következnek. Egyrészt erős kihívást intéznek a keynesiánusok felé. Míg a neoklasszikusok szerint a válságon a szabályozás rendbetételével túl vagyunk, addig a keynesiánusok szerint ez nem így van. Amíg az alulfogyasztás fennmarad, addig a válság is. Ők tehát progresszív adókból finanszírozott újraelosztást javasolnak. A marxiánusok szerint azonban ez is kevés, mivel a válságokat nem a jövedelmekből vagy állami költekezésből finanszírozott kereslet ’irányítja’, hanem a profitráta. Márpedig a profitráta folyamatosan süllyed, és ezt a trendet a kizsákmányolás neoliberális fokozása is csak megállítani tudta, visszafordítani nem Az automatizáció mélyben rejlő folyamata azonban megállíthatatlan, ezért ha a marxiánusoknak igaza van, akkor a kapitalizmus nem egyszerűen csak válságról válságra bukdácsol, hanem önmaga felszámolása felé tart.

A profitabilitás ugyanis eltűnőben van. Profit nélkül  pedig nincs vállalkozó, nincsenek beruházások.

[1] Az iparág „szerves összetételének” nevezi ezt Marx.

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Kilencvenszázalékos gazdaság
    A gazdasági élet általában nem lesz képes arra, a világon sehol sem, hogy ott folytatódjon, ahol a válság előtt abbamaradt. Milyen lehetőségei vannak Magyarorsz...
  • Neoliberálisok Magyarországon 1989 előtt – 1. rész
    A neoliberális tanok már 1989 előtt is itt voltak. A neoliberalizmus keleti, illetve nyugati közgazdászok és értelmiségiek párbeszédéből alakult ki – állítja Jo...
  • Olasz mindennapok a koronavírus alatt
    Milyen volt Olaszország a koronavírus-zárlat alatt, és milyen most a gazdasági, politikai helyzet? Scheiring Gábor és Kiss Ambrus beszélgetése arra is választ a...
  • A koronavírus és az európai válságkezelés
    A koronavírus okozta válság európai kezelését értékelte Róna Péter közgazdásszal Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője. Többek között áttekintették, h...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.