Beszélgetés Kiss Viktorral Kívül/Belül: Egy új politikai logika című új könyvéről (Budapest: Napvilág Kiadó, 2021)

A rendszerkritikai baloldal az elmúlt években újra a hagyományos baloldali témák felé fordult és a pártpolitika irányába mozdult el. Kiss Viktor legújabb könyvében gyökeresen különböző utat javasol a 21. század új elméleteit és cselekvési formáit keresve. A szerzővel Marikovszky Andrea beszélgetett.

Marikovszky Andrea

Mit jelent a posztmodern kapitalizmus? Miért szükséges a kulturális forradalom a tőke elleni harc során? Mit tanulhatunk a civilizációs önkritika terén a feministáktól és a zöldektől? Mit várhatunk a politikusoktól?

Idén februárban jelent meg a Napvilág Kiadónál Kiss Viktor politológus, ideológiakutató, a PTI Társadalomelméleti Műhely tagjának új kötete Kívül/Belül: Egy új politikai logika címmel. Az új globális törésvonalakat feltérképező kötet az aktuális hazai baloldali, rendszerkritikus pozíciókat is provokálni, illetve inspirálni kívánja.

Marikovszky Andrea: Egy új politikai logika – hirdeti a könyv alcíme. A kívül/belül közötti szembeállítás azonban nem új, hiszen például John R. B. Walker nagyhatású könyvében már 1992-ben e fogalmi rendszerbe helyezte a kortárs politika megközelítését. Miért tartod fontosnak, hogy 2021-ben ezt a politikai logikát megértsük és használjuk a „jól bevált” dichotómiák, vagy a világrendszerelméleti megközelítés helyett?

Kiss Viktor: 1989 után a hegemón helyzetbe került liberálisok a „történelem végének” elhíresült tézisét fogalmazták meg: azt állították, hogy a szovjet–amerikai szembenállás megszűntével a hagyományos értelemben vett politika kora véget ér, nem lesz többé olyan alapvető konfliktus, amely a politikai mezőt meghatározza. Ennek oka pedig az, hogy globális szinten létrejön egy, az Egyesült Államok uralta demokratikus és szabad kapitalizmus.

A rendszerkritikus baloldal elméleti pozícióját tulajdonképpen az határozza meg az elmúlt harminc évben, hogy ezt a tézist cáfolja. A hagyományos baloldal legtöbb képviselője úgy gondolja, hogy éppen annak ellenkezője az igaz: a munkások és a tőkések, a centrum és periféria, a szegények és gazdagok, a nép és az elit stb. közötti szembenállások kora köszöntött be – főleg nemzetközi szinten.

Walker posztmarxistaként más megoldást keresett. A kívül és a belül közötti szembenállást azonosította be az „új globális konfliktusként”. De ezen az úton jár Slavoj Žižek vagy Giorgio Agamben is.

Az én elképzelésem abban különbözik az övékétől, hogy míg számukra a Kívül/Belül közötti szembenállás valami réginek az új változata, számomra politikai logikaként olyasmi, ami kimondottan a 21. század terméke…

M.A.: Előző, Ideológia, kritika, posztmarxizmus című 2018-as könyvedben a legjelentősebb szerzők fontos műveinek bemutatásával összefoglaltad a posztmarxista elméleti alapállás lényegét és érthetővé tetted a politikai logika fogalmát. Új könyvedet ezt folytatva a politika és a politikai megkülönböztetésének hangsúlyozásával indítod Ernesto Laclau és Chantal Mouffe elgondolásait idézve. Miért fontos ez a megkülönböztetés a politikai logika koncepciójának szempontjából?

K.V.: Laclau és Mouffe számára a politika (politics) a mozgalmak, pártok, kormányzatok versengésének és konfliktusának a terepe, a politikai (political) ellenben egy olyan ellentmondás, amely mélyen áthatja a mindennapjainkat, meghatározza az életünket – nem iktathatjuk ki, ezért reagálnunk kell rá.

Amikor a kívül és a belül kérdéséről esik szó, akkor azt gyakran a politika szintjén ragadják meg: eszerint a nyugatiak állnak szemben a bevándorlókkal, a lokalisták a globalistákkal, a centrum a perifériával, a fehérek a kirekesztett feketékkel stb. Ez a megközelítés azonban teljesen félreérti a probléma lényegét. Ma a politikai folyamatok alapja nem az, hogy a belül és a kívül terei, a befogadottak és kirekesztettek csoportjai között merev határok jönnek létre. Éppen ellenkezőleg: a nyugati országok közéletét az határozza meg, hogy nincsenek ilyen merev és stabil viszonyok.

A Kívül/Belül politikai logika alapja tehát az az antagonizmus, hogy valójában sosem tudhatjuk, éppen kívül vagy belül vagyunk; hogy milyen helyzetben leszünk holnap. A posztmodern kapitalizmusban éppen az az új, hogy nincsenek többé „objektív” strukturális pozíciók, minden állandó változásban van. A koronavírus-járvány kapcsán megtapasztalhattuk: bármelyik pillanatban emelkedhet egy határ, kerítés, fal vagy karantén az orrunk előtt és bármikor annak „rossz” oldalára kerülhetünk.

Az új politikai logika alapja tehát az abból eredő szorongás, hogy a 21. század elején sosem lehetünk eléggé belül és mindig túlzottan fenyeget minket a kirekesztődés – a mindenhonnan ránk leselkedő veszély.

Mivel valódi pozíciónk bizonytalan, fluid és soktényezős, a politikától várunk egyértelmű bizonyosságot azzal kapcsolatban, hogy Belül vagyunk, és még véletlenül sem kerülhetünk Kívülre.

M.A.: A Kívül/Belül egyértelműen ott kezdődik, ahol az Ideológia, kritika, posztmarxizmus véget ér: mi a posztmarxista reálpolitikai lehetősége. Erre adott válaszként az autonomizmust helyezed a középpontba. Ezzel gyakorlatilag politikai megoldásként hozod be a magyar politikai térbe az autonomista mozgalmat.

K.V.: A hagyományos baloldal évszázadnyi ideje a „kívül rekedtektől” várta a kapitalizmus felszámolását vagy gyökeres átalakítását. A könyv első felében bemutatom, hogy Marx eredeti koncepciójában a proletárok éppen ezt a szerepet játszották el. A hetvenes évektől – ahogy Peter Osborne erre rámutat – nem véletlenül fordul a baloldal figyelme a középosztályosodó munkásság helyett a kirekesztettek felé: a dolgozó szegények, a hajléktalanok, a tartósan munkanélküliek, az LMBTQ-csoportok, a bevándorlók, az akadályokkal élők, a feketék, az afrikai éhezők, a korábbi gyarmatok lakói stb. számára nem ígérkezett hely a kapitalizmus nyugati középosztályi világán belül, ezért azt feltételezték róluk, hogy fogékonyak lesznek az antikapitalista beszédmódra.

Reálpolitikai értelemben azonban ez a megközelítés teljes kudarcot vallott. A baloldal nem értette meg, hogy ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a fogyasztás pezsgő oázisai vagy a globalizáció sivár és kizsigerelt sivataga, akkor végső soron azt mondjuk, hogy nincs alternatíva. Amennyiben úgy tesszük fel a kérdést, hogy csak a bizonytalan Kívül, vagy az ismert Belül közül lehet választani, akkor a jelenlegi szorongó korszakban mindenki az utóbbit kívánná inkább. Márpedig a tőke éppen így teszi fel a kérdéseket.

Hogyan szabadulhatna ki a radikális-forradalmi baloldal ebből a slamasztikából? Erre válaszol szerintem az ún. autonomista pozíció. Az autonómia a Kívül/Belül politikai logika korában egyszerűen annyit jelent, hogy „nem belül, de nem is kívül” – a baloldalnak ezt kell tudnia megfogalmaznia és megtöltenie tartalommal a mindennapok szintjén. Ezt jelenti, hogy a szocializmus helyett a posztkapitalizmus projektjét kell választanunk.

A könyv tulajdonképpen arra keresi a választ, hogyan képviselhetjük ezt az egyetlen, egyszerre valóban radikális és reális pozíciót napjainkban.

Az autonomizmus számomra az az irányzat a baloldalon, amely kezdettől arra építette stratégiáját, hogy előbb létre kell hozni az alternatívát a rendszeren belül, és csak ez után lehet leváltani a kapitalizmust valami másra.

A változtatás alanyai az autonomizmusban a tudatosan marginalizálódottak (akik lehetnének kedvezményezettek, de nem akarnak, mint például az informatikai szektorban dolgozó lázadók), akik személyükben és gyakorlataikban is megjelenítik ezt az alternatívát.

M.A.: A jobboldali politika sikerének alapja, hogy állításokat tesz arról, mi a család, a nemzet, a tőke stb. szerepe. Gyakorlatilag könnyen érthető kategóriákat használ és a biztonság kérdését állítja világképének homlokterébe. Miközben a profitból való részesülés, az állam szerepe, a hierarchikus intézmények változatlanok, a munka alapú bevételre építő tömegek félelemek között, létbizonytalanságban élnek, amit jelenlegi a járványhelyzet még inkább fokoz.

A prekariátusról mint új osztályról Magyarországon szinte alig esik szó, az ellenzéki baloldal is alapvetően a munkaalapú társadalom retró (a fordista korszakban kialakult) felfogására épít. Vajon az autonomista baloldal képes arra, hogy a jobboldali világkép alternatívája legyen? A forradalom kérdésének felvetése nem éppen a létbizonytalanság fokozódásával jár?

K.V.: A kérdés abszolút jogos, hiszen éppen az imént beszéltünk a bizonytalanság központi szerepéről. Fel kell azonban tenni a kérdést, hogy miből is ered valójában a korunkban szinte elviselhetetlenné váló bizonytalanság? A prekariátus koncepciója ebből egyetlen elemet emel ki – a munkaerőpiac rugalmassá tételét, a munkahelyek bizonytalanná válását –, ennyiben ez egy igen korlátolt és nosztalgikus fogalom.

A jobboldal jelenleg sokkal pontosabban érzékeli, hogy a korszakos szorongás a társadalmi lét egészére kiterjed, és ezért a rend, a hagyomány, a kisközösségek, a vezér védelmének ígérete sokkal vonzóbb az emberek számára, mint a retró baloldal ígéretei és mozgalmi szimbolikája. Miért szorongunk valójában?

A könyvben egy kultúrkritikai koncepciót vázolok fel. A bizonytalanág forrása eszerint, hogy a nyugati társadalmak többségét a tőke az ún. kulturális kapitalizmushoz láncolja. A bizonytalanság forrása tehát az, hogy rettegünk e kapocs elszakadásától. Ez egy ördögi kör: a mai kapitalizmus mind kevésbé tudja garantálni számunkra, hogy belül legyünk a kiválasztottak körén; az ebből eredő rettegés miatt viszont még jobban ragaszkodunk hozzá; így pedig még kevésbé leszünk biztonságban és még jobban nő a szorongásunk…

M.A.: Az autonomista mozgalom főbb elméletein keresztül annak történetét is bemutatod, és láttatod összefüggéseit a ‘68-as forradalom utáni időszakkal, az anarchizmussal és az alterglobalizációs mozgalommal. Tekinthető ez a mozgalom kiemelkedőnek abból a szempontból, hogy az individualizmusra építő korszakot meghaladni képes erényeket tud felmutatni?

K.V.: Teljes mértékben. Nem véletlenül emelem ki a feminizmust és az ökológiai mozgalmakat, mint amelyek ma a legtöbbek számára kézzelfoghatóvá teszik ezeket az új habitusokat, érzéseket és érzékenységeket. Ennek szimbóluma a nemzetközi baloldalon a Rojava néven ismert kísérlet.

Ellenkulturális forradalomra és civilizációs önkritikára van szükség ahhoz, hogy fel tudjuk számolni bajaink legfőbb okát: azonosulásunkat a rendszer által kínált „jó élettel”. Amennyiben más életmódot tekintenénk sajátunknak, máshogy szerveznénk emberi kapcsolatainkat, megélhetésünket, mások volnának a „fontos dolgok” számunkra, azzal ez a bizonytalanság is gyökeresen csökkenne.

Ha úgy gondolom, hogy egymagamnak kell finanszíroznom a lakáshitelemet, az autómat és a gyerekeim piacképes iskoláztatását, akkor nyilván nagyon fenyegető lesz ez a világ, amely körülvesz. Ha ellenben tudom, hogy másokra is számíthatok, mert közösen teremtjük meg az élet anyagi alapjait, lakásainkat szövetkezetben építjük, tömegközlekedéssel járunk, értelemesen töltjük életünket és a közösséget szolgáló gazdaságot hozunk létre, a gyerekünknek pedig normális gyerekkort kívánunk stb., akkor rögvest megváltozik a helyzet.

Ennek legfontosabb alapja, hogy ne egyéni, hanem közösségi megoldásokban gondolkodjunk.

A (neo)liberálisok rettegnek attól, hogy nem leszünk többé individualisták, az (új)jobboldaliak pedig attól, hogy saját közösségeinket találjuk meg, amelyek nem igényelnek többé vezért, papot és patriarchát. Mark Fisher helyesen állapította meg, hogy „a baloldalnak igenis támadnia kell az egyházat, a családot és a nemzetet – de csak akkor, ha tud mit kínálni helyettük”.

M.A.: Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan te is azok sorába tartozol, akik felvállalják a napjainkban feltörekvő baloldal, az úgynevezett „baloldali reneszánsz” kritikáját…

K.V.: TGM jól látja a napjainkban idehaza is zajló baloldali reneszánsz legnagyobb hibáját:

az éppen akkor fedezi fel az osztály kategóriáját, amikor meg kéne szabadulni tőle.

A munkásosztály a marxi értelemben halott, vele együtt semmivé lett mindaz, amire a radikális-forradalmi baloldal alapozni próbált. A kérdés, hogyan lehet továbblépni ebből a végzetes helyzetből. TGM erre egy Marxból rekonstruált „filozófiai kommunizmus” középpontba állításával válaszol, amelynek az egyenlőségi és szociális témákat előtérbe állító hazai rendszerkritika képviselői finoman fogalmazva sem felelnek meg.

Ez érthető válasz egy filozófus esetében. Én azonban más utat választok. Amikor megkülönböztetem a korai, a modern és a posztmodern kapitalizmust, azzal azt a tézist állítom fel, hogy nem igaz az a merev tipológia, amellyel a marxizmus dolgozott és amit olyan természetesen használunk valamennyien. Nincs olyan, hogy Kapitalizmus, amelynek fejlődési törvényei vannak és a feudalizmus, a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus nem felvonások egy világtörténelmi színdarabban.

Ennél sokkal termékenyebb, ha a kapitalizmus egyes korszakainak különbségére koncentrálunk és azt próbáljuk megérteni, hogy kik és milyen módon állnak szemben a rendszerrel a különböző időszakban. Ekkor teljesen világos lesz a feladvány, amire választ kell találnunk: a korai kapitalizmusban a „kirekesztettek” (a proletárok), a modern kapitalizmusban a „kívülállók” (a kivonulók, a nonkonformisták, a diákmozgalmak, a feministák) álltak szemben a tőkével.

Nekünk azt kell megválaszolnunk, hogy ebben az értelemben a posztmodern kapitalizmusban kik töltik be a rendszerellenes pozíciót. Ebből a szempontból a munkásmozgalmi és szocialista baloldal örökösei nem csak, hogy anakronisztikusak, de kimondottan károsak is. A dilemma súlyos, de számomra egyáltalán nem nehéz a választás:

ma vagy a „régi baloldalról” kell lemondanunk, vagy a forradalomról. A többi csak látszatradikalizmus…

M.A.: Ha már a „látszatradikalizmus” témájánál tartunk: a kommunikációjában radikális, tetteiben meglehetősen mérsékelt, antiorbánizmusra építő „ellenzéki összefogás” időszakában miért tartod fontosnak felvállalni ezt a népszerűtlen pozíciót? Hiszen sokan örülnek annak, hogy „végre újra van baloldal Magyarországon”…

K.V.: Kezdettől fogva meggyőződésem, hogy a baloldal számára az a legfenyegetőbb veszély idehaza, ha a nyilvánosságban sikerül elfogadtatni azt az ideológiát, hogy „csak két opció közül választhatunk”. Csak a diktátor és a demokraták, a népnyúzó és a szegények barátja, a keleti és a nyugati, a korrupt és tisztességes stb. oldal áll egymással szemben.

Ebben az esetben ugyanis a baloldal egy pillanat alatt a kapitalista rendszer elsőszámú védelmezőinek, a könyvben használt kifejezéssel élve, a progresszív Belülnek az oldalán találja magát. Ez nyilván csak olyanok számára elfogadható, akik a radikális-forradalmi politikát nem gondolják komolyan.

A „harmadik pólus” képviselői korábban, mint az LMP vagy az Együtt, alapvetően ott szúrták el, hogy végső soron maguk is kétpólusú felosztásban gondolkodtak. A „harmadik pólus” vagy egykutyának tekintette a másik kettőt, vagy önmagát azok valamiféle elegyeként határozta meg. Tehát a három pólus valójában csak kettő volt.

A radikális-forradalmi baloldalnak ezért olyan elméletre van szüksége, amely képes a politikai mező tényleges háromosztatúságát megragadni és reprezentálni a széles tömegek számára. A könyvben azt szeretném bizonyítani, hogy politikai ellenfeleink valójában igen távol állnak a radbaltól (tehát nincs közünk hozzájuk), de közben nagyon markánsan különböznek egymástól diskurzusaik és kollektív identitásaik (tehát hiba volna egy kalap alá venni őket)0.

Magyarul nincs semmi dolgunk se Gyurcsánnyal, se Orbánnal, de ettől ők még nem ugyanolyanok. És akkor sincs dolgunk velük, ha nem ugyanolyanok.

M.A.: A Bernie Sanders-féle demokratikus szocializmust elemezve azt írod, hogy a 21. század lázadóinak egyszerre realistának és utópistának kell maradniuk. Ez nem egyszerűen a szociáldemokrácia felvirágzását jelenti a kapitalista kereteken belül?

K.V.: Bernie Sandersről és a „baloldali populizmusról” nem éppen támogatólag írok: egyszerűen kudarcnak tekintem az irányt, amit választottak. A baloldali populizmus végül mindig a liberálisoknak való behódolással-kiegyezéssel végződik, vagy persze azzal, hogy a liberálisok felszámolják politikai képviselőiket, ha túl makacsnak bizonyulnak – gondoljunk a Szirizára.

Őket éppen a realizmus és utópia közötti ingadozás teszi tönkre. Tehát abban az értelemben nem szabad realistának és utópistának lenni egyszerre, ahogyan ma sokan gondolják, hogy elméletben forradalmárságra, gyakorlatban reformizmusra van szükség. Hogy forradalmi frázisokat kell keverni rendszerkonform közpolitikai javaslatokkal – mint a Green New Deal esetében láthatjuk. Ma ugyanis leginkább ezt jelenti az általad említett szociáldemokrácia.

Számomra a realizmus azt jelenti, hogy ebben a világban kell élni és boldogulni, az utópia pedig azt, hogy mégsem tekintjük közben magunkat e világ részének és minden pillanatban azon dolgozunk, hogy megszabaduljunk tőle. Ezt hívom a könyvben „marginalista alapállásnak”.

M.A.: Egy megjegyzésedben az anarchizmust szembeállítod az autonomizmussal. Miért tartod fontosnak ezt az „elhatárol(ód)ást”? Mi ennek az alapja?

K.V.: Egyszerűen ténykérdés, hogy két különböző irányzatról van szó. Az anarchizmus a hatalom és az elnyomás ellen harcol, ezt látja az államban, az intézményekben, a családban, a főnökben, a tanárban és magában a kapitalizmusban. Szimpatikus törekvés persze, mondanom sem kell.

Az autonomizmus azonban abból indul ki, hogy a tőke éppen úgy függ tőlünk, mint ahogy mi függünk a tőkétől – tehát ez nem egy egyoldalú elnyomó viszony, mint az anarchisták vélik. Kölcsönös függés áll fenn, ez a politika forrása is.

A könyvben bizonyítom, hogy a posztmodern kapitalizmus nagy titka, amit titkolni akarnak előttünk: ma a tőke a végletekig gyenge és kiszolgáltatott – nem mi. A tőkét ugyanis az zavarja igazán, hogy ma már nemcsak a munkásra, de a fogyasztóra is rászorul, és emiatt kimondottan rossz helyzetbe kerül. Ez a radikális-forradalmi politika alapja és esélye a posztmodern korban, nem valamiféle extrémmé váló elnyomás, válság vagy elégedetlenség. A mindennapokban azonban azt láthatjuk, hogy a küzdelem egy táborba sodorja a két irányzatot és nincs is ezzel különösebb probléma.

M.A.: Antonio Negri, John Holloway és Paul Mason munkáira hivatkozva három stratégiai lehetőséget határozol meg az autonomizmus számára napjainkban. Majd egy posztkapitalista projektről beszélsz, amelyről azt írod: „a jövő autonómiája a jelennel szemben”. Hogy érted ezt pontosan?

K.V.: A radikális-forradalmi baloldalt az elmúlt évtizedekben valósággal agyonnyomta a jelen. Egyrészt a jelenben kellett kitalálni, hogyan győzzék le a kapitalizmust, ezt a mindenható szörnyeteget. Másrészt most kellett volna megmondani, hogy milyen lesz a szocializmus valamikor a jövőben. Mindkettő lehetetlen küldetés volt – ennek köszönhető a legtöbb baloldali mai letargikus hangulata.

A posztkapitalizmus újdonsága, hogy megszabadít ettől a tehertől. Abból indul ki, hogy néhány évtized alatt annyit fog változni a világ és olyan sok minden történik majd, amit ma még el sem tudunk képzelni.

Annyi új helyzet és nem várt kihívás éri a politika világát, hogy időről-időre minden a feje tetejére áll majd. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a pandémia csak szelíd előjáték volt. De már ez is elegendő volt ahhoz, hogy mindent borítson és minden szereplőt új helyzetbe hozzon.

Nem a másfajta jövőt kell kitalálni, hiszen az magától is másfajta lesz. A jövő tehát mindig autonóm a jelenhez képest. Ezt úgy kell érteni, hogy az állandóan változó körülmények bizonyos szereplőket időről-időre leértékelnek, másokat erőssé tesznek, bizonyos megoldásokat ellenszenvessé és károssá, másokat vonzóvá és normálissá változtatnak. A posztkapitalista projekt célja, hogy a rendszerkritika egyre inkább az utóbbi pozícióba kerüljön, a tőke pedig az előbbibe. Szinte bizonyos, hogy a tőke és mai gyakorlatai peremre szorulnak majd (ennyiben a tőke mindig saját sírját ássa) – de teljességgel nyitott kérdés, hogy mi kerül majd a helyükre a centrumba.

M.A.: E stratégiák milyen megnyilvánulásait és esélyét látod a mai Magyarországon? Azt tapasztaljuk, hogy az ellenzék kormányváltásra készül, tehát gyakorlatilag a hagyományos kormányzati szerepek betöltését kívánja – új szereplőkkel. Egyetértesz e rendszerkonform alapállással az autonomizmus perspektívájából? Tekinthető az autonomizmus a kapitalista rendszerben működő képviseleti demokráciák válságára adott reakciónak? A közvetlen demokrácia megnyilvánulásának?

K.V.: Ez a kérdés végighúzódik a könyvön. A politika és a politikai megkülönböztetése eleve magában foglalja azt az állítást, hogy a képviseleti demokrácia nem működőképes. A helyzet lényege ugyanis éppen a képviselet lehetetlenné válása – ahogy azt Laclau A populista észben ki is fejti.

A formálódó rendszerkritikai baloldalon sokáig egyetértés volt a tekintetben, hogy a politikától és a képviseleti demokráciától nem sokat várhatnak e radikális-forradalmi mozgalmak. Aztán a 2000-es évek második felében, az alterglobalizációs mozgalmak visszaszorulása sokakat arra sarkalt, hogy a túlélés érdekében forduljanak a pártpolitika irányába – ilyen volt az LMP, vagy a 4K! is.

Később az ún. baloldali populizmus kapott nagy figyelmet, ismét sokakat a nagypolitika felé lökve. Többen Sanders és Corbyn magyar változatát kutatták. Végül az Orbán-rendszer addig sanyargatta a civileket és a kulturális-alternatív színterek tagjait, a feministákat, az ökobaloldaliakat és az antikapitalistákat, míg rá nem tolta őket is a politika ellenzéki pártjaira. Ma sok helyütt egymás mellett ülnek az önkormányzatokban – ez másfél évtizede elképzelhetetlen és komikus lett volna. Hasonló történt Lengyelországban, részben Szerbiában is.

Több, mint tíz év távlatából azonban már látszik, hogy ez az irány nem éppen sikertörténet: az intézményesülő szereplők valójában nagyon kevés célt tudnak elérni a mozgalmi hátterük elpárolgása után. Lassan feladják korábbi ambícióikat. Erőforrásokhoz és pozíciókhoz jutnak, ahogy ők nevezik, miközben éppen igazi erőforrásaik és pozícióik veszhetnek túl könnyen el. Érdemes volna elindulni az ellenkező irányba!

Újra fel kell építeni az alternatív Magyarországot. Autonóm terekre és hétköznapi gyakorlatokra van szükség, alternatív kultúrára és intézményekre, a globális ellenállás hazai gócpontjaira, radikális mozgalmakra – egy új létforma alapjaira.

A nagypolitikát ennek szolgálatába kell állítani. Gyakran érzem úgy, hogy sokan vannak idehaza is, akik csak „jobbhíján” fogadták el az elmúlt évek trendjeit, valójában azonban valami egészen mást csinálnának. Az igazság az, hogy a könyvem elsősorban nekik szól – illetve azoknak, akik sosem adták fel a posztmarxizmus korának a „hivatalos politika” iránti engesztelhetetlen kételyét…

Címfotó: kissviktor.hu

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • Robbantsunk-e fel olajvezetékeket?
    A fiatal svéd sztárökológus, Andreas Malm legújabb könyvében felteszi a kérdést: miért nem igazán sikeresek a zöldmozgalmak? Válasza egyértelmű: azért, mert kiz...
  • A kapitalizmus válsága és az ökológiai katasztrófa
    A Zöld Egyenlőség vendége Tamás Gáspár Miklós, filozófus, politikai gondolkodó. Az Élet és Irodalomban megjelent „Világvége a világhiányban” című tanulmánya apr...
  • Radikális pedagógiák
    A Fordulat folyóirat új száma megtöri a magyarországi oktatáspolitikai viták kétosztatúságát: a konzervatív és a liberális mellett felvázolja egy baloldali peda...
  • A gépkocsi társadalmi ideológiája
    André Gorz eredetileg 1973-ban megjelent cikke azt mutatja be igen szemléletes módon, hogy az autózás tömegessé válása hogyan tette élhetetlenné a nagyvárosokat...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.