A 2014-2018-as ciklusban a mozgalmi kezdeményezések kapcsán a visszatérő kérdés az volt, hogy mit érhetnek el az éppen folyó tiltakozások, majd az adott hullám végén, hogy miért volt sikertelen a tiltakozás. A ciklus végén visszatekintve pedig következhet a vélt sikertelenség okainak számba vétele. Ez azonban tévút, ugyanis a valódi kérdés az, hogy az egyébként túlzott elvárásokhoz képest milyen következményekkel jártak a korszak tüntetései.

Mikecz Dániel

Ebben az írásban a kérdésnek megfelelően először arról lesz szó, hogyan alakultak ki a bizonyos túlzott elvárások, azaz hogyan váltak párt pótlékká a közvélemény számára a mozgalmak, majd a tüntetések következményeit vesszük sorra.

Politizáló civilek

A 2014-2018 közötti ciklus egyik legfontosabb jellemzője volt a tiltakozások, mozgalmak, vagy ahogyan az a közbeszédben elterjed és a szereplők önmeghatározásának is megfelel, a “civilek” önálló politikai tényezőként való megjelenése. 2014-ben rögtön az országgyűlési választások után Lázár János vezetésével a magyar kormány politikai elfogultsággal vádolta a Norvég Civil Támogatási Alap civil szervezeteket érintő támogatási eljárását lebonyolító szervezeteket.

A norvég ügy nem csak a korábban szakmai identitással rendelkező civil szervezeteket emelte politikai szereplőkké, de több figyelmet kaptak a civil szervezetekbe is jól integrált aktivista körök. A norvég programért felelős alapítványoknál végzett házkutatást, a NAV vizsgálódását követte a Humán Platform által szervezett tüntetés szeptember 13-án (Állj! – A civilek védelme a mi dolgunk!), majd október 23-án a Blaha Lujza téren tüntettek (Tedd magad szabaddá!). A 2014-es évben azonban mégsem ezek a megmozdulások, hanem az októberi civil tüntetést öt nappal követő első netadós tüntetés fokozta tovább az aktivisták, civil szervezetek politikai jelentőségét.

Az egyéni autonómiát súlyosan sértő netadó és a három vesztes választás után az ellenzéki pártokkal való elégedetlenség együttesen keltette az év végéig kitartó tüntetési hullámot. Bár a netadós tüntetések főszereplői nem a Humán Platform hálózata vagy a “norvég” civilek voltak, a tiltakozási hullám nagyobb figyelmet kapott minden pártokon kívüli politikai szereplőnél, legyen az mozgalmár, közösségszervező vagy NGO szakértője. Ennek oka persze az is volt, hogy a mozgalmi szektor szűkössége miatt sok átfedés volt a szerepek és szervezetek között, valamint kevés megszólaltatható alanyt talált a sajtó.

A kormány által gerjesztett konfliktusok, a magyarországi viszonylatban óriási tömegeket megmozgató tiltakozások együttesen adtak nagyobb politikai jelentőségét a kormánykritikus civileknek és a tüntetéseket szervezni képes mozgalmároknak 2017 őszéig. Az utóbbi szereplőkön kívüli tényezőként kell még megemlíteni az ellenzéki pártpolitikai paletta töredezettségét és kimerülésüket a 2014-es önkormányzati választások után.

Az ellenzékben való csalódottság, a pártokkal szembeni általános alacsony bizalmi szint, a magyar politikai kultúra politika-ellenessége, a civil szervezetek magasabb presztízse és szakmai hitelességük megőrzésének igénye miatt a civilek politikai jelentőségüket és így mozgósítási potenciáljukat részben az ellenzéki pártokkal szemben védelmezték a későbbiekben.

A nagyobb politikai jelentőség miatt aztán nagyobb elvárásokat is támasztottak a tüntetéseket sikerrel szervezni bíró mozgalmárokkal szemben az újságírók és a közvélemény is. Az elvárások azonban nem álltak meg mozgalmi szinten, hanem alapvetően pártpolitikaiak maradtak. A közvélemény többsége ugyanis a civilekre elsősorban, mint jótékonykodó, szociális, egészségügyi feladatokat ellátó szervezetekre gondol. A mozgalmi szerep, a politizáló civil így egy szűkebb politizáló rétegen kívül ismeretlen. A súlyát veszített ellenzéki pártok mellett a feltűnt mozgalmak, tüntető csoportok, mint pót-pártok, a politikai cselekvés megvalósítói funkcionáltak az ellenzéki közvélemény számára.

A legfontosabb kérdések a netadós, majd a közoktatási és a CEU-s tüntetések kapcsán is az volt, hogy mi lesz a tüntetések választási következménye. A mozgalmakból fognak majd új pártok kinőni? A hirtelen feltűnt mozgalmárok lesznek az új politikusok? Jelentősen csökkenni fog a kormánypártok népszerűsége a tüntetések nyomán? Nem voltak alap nélküliek ezek a kérdések, hiszen a netadós tüntetés után a Fidesz népszerűsége óriásit zuhant és csak a menekültválság nyomán tudott új erőre kapni. A 2010-2014-es ciklusban pedig a Szolidaritás, a Milla és a HaHa is rekrutációs bázisa lett ellenzéki pártoknak (Kónya Péter, Árok Kornél, Juhász Péter, Barabás Richárd).

A túlzott elvárásokat ugyanakkor az is táplálta, hogy mozgalmi körökben egyre gyakrabban hivatkoztak a Milosevics-rendszer bukásában fontos, de korántsem kizárólagos szerepet játszó Otpor mozgalomra. Ahogy azonban az ezredforduló jugoszláv eseményei és a magyar politika történései 2006 és 2010 között mutatták, az utcai megmozdulásokkal akkor lehet nyomást gyakorolni a kormányra, ha létezik választási alternatíva is. A pártpolitikai szövetségesek közvetlen veszélyt jelentenek az adott kormány újraválasztására és segítenek fenntartani a mozgalmi bázist a tiltakozások közötti időszakban is. A korszak tiltakozói ugyanakkor civil hitelességük fenntartása érdekében kerülték a pártok közelségét.

A tüntetések hatásai: szakpolitika, hatalom, kultúra

A média logikáját követve a közvélemény és gyakran maguk a mozgalmárok is sikertelennek tartották tevékenységüket, hiszen – a mozgalmi mozgósítás természetéből fakadóan – mindegyik tüntetési hullám egyszer véget ért, anélkül, hogy megroppantotta volna a kormányzó többséget. Ahhoz, hogy megvonjuk a 2014 és 2018 közötti tiltakozások egyenlegét, érdemes aprólékosabban megvizsgálni a mozgalmak tevékenységét és a siker helyett – ahogyan azt a társadalmi mozgalmak kutatásában szokás – a tiltakozások következményeire fókuszálni. A következőkben ennek megfelelően három, némileg leegyszerűsített mozgalmi típust mutatok be aszerint, hogy milyen célokat fogalmaznak meg, illetve tevékenységük végső soron milyen következményekkel jár. Ezek a szakpolitikai, a politikai és a kulturális változást elérni kívánó mozgalmak.

A klasszikussá nemesedett netadó elleni tüntetés 2014 októberében – Fotó: Tóth Gergő, Népszava

A szakpolitikai jellegű mozgalmak jellemzően elosztási konfliktusok kapcsán jönnek létre. Tipikusan szakszervezeti, érdekképviseleti tüntetésekről, akciókról van szó ebben az esetben. A követelések konkrétak, részletesek és korlátozottak, nem kívánnak túllépni az adott szakpolitikán. A politikai tüntetések nem korlátozódnak egy-egy szakpolitikai területre, hanem hatással kívánnak lenni a politikai, hatalmi viszonyokra, a politikai berendezkedésre. Értelemszerűen így tágabb, a rezsimet érintő követelésekről van szó. Az ilyen tüntetéseket társadalmi mozgalmak, politizáló körök, protopártok szervezik. Kulturális változást olyan mozgalmak céloznak meg, ahol nagyobb a jelentősége a tüntetések és a részvétel expresszív dimenziójának. Ennek a típusnak így művészeti irányzatok, társadalmi mozgalmak a hordozói. Az igényelt változás nem valamilyen szakmai döntésre vagy a hatalmi viszonyokra vonatkozik, hanem a résztvevők identitására, a társadalmon belül a kulturális normákra, hegemóniára. Szimbolikus, kulturális követelések fogalmazódnak meg, amelyek gyakran az adott csoport elismerésére vonatkoznak.

Ez a három típus természetesen nem válik szét élesen egymástól. Ha a 2014-2018-as ciklus tüntetéseit nézzük, a netadós tüntetés és a Tanítanék mozgalom is szakpolitikai követeléseket fogalmazott meg, később azonban az általános kormánykritika terepévé. A Város Mindenkié (AVM) szervezet és a lakhatási mozgalom szintén szakpolitikai, azonban a lakhatási szegénység kapcsán strukturális okokat neveznek meg, továbbá aktivista bázisuk kapcsolódik egy jól azonosítható újbaloldali politikai szubkultúrához. Az egyes tüntetések értékeléséhez azonban mégis érdemes külön-külön szemügyre venni a különböző típusú következményeket.

A ciklus elején a netadós tüntetések rendkívül sikeresek voltak szakpolitikai szempontból, hiszen pár hét alatt visszavonta a kormány az internetforgalom megadóztatásának tervezetét. A szakpolitikai siker után a tüntetések szervezői kibővítették a tematikát és többek között az orosz közeledés, a kitiltási botrány, az oktatás helyzete lett tüntetési téma. 2015-re azonban már nem lehetett továbbvinni a tiltakozási hullámot, az intézményesedési kísérletek (MostMi, Populus.hu, Rendszerbontó Népszavazás) nem bizonyultak maradandónak. Politikai következménye annyiban volt a netadós hullámnak, hogy kb. 1 millió szavazó pártolt el a Fidesztől, amely azonban a menekültválság során újra stabilizálni bírta szavazótáborát.

2016-ban a közoktatás és dolgozóinak helyzete vált széles támogatást bíró mozgalmi üggyé, amelyhez csatlakozott szövetségesként Sándor Mária mozgalma. Mindkét mozgalom alapvetően érdekvédelmi, szakpolitikai indíttatású volt. A pedagógusok el is értek eredményeket, csökkentek a tanárok adminisztratív terhei, nőttek az igazgatók hatáskörei, azonban továbbra is erős a KLIK felügyelete az iskolák felett és a tanszabadság is korlátozott maradt. Nem ért el tehát olyan átütő szakpolitikai sikert a Tanítanék, mint a netadós tüntetések, azonban a közoktatás kapcsán sokkal összetettebbek is voltak a követelések.

A 2014-es hullám után sokan 2016-ban tudták újra átélni a tüntetések felszabadító erejét, akik közül azonban többen érezhették azt, hogy elmaradt újra a katarzis. Politikai értelemben így sikertelennek ítélték meg a Tanítanék mozgalmat, hiszen nem alakított új pártot a karizmatikus vezető (Pukli István), és nem lehetett egy idő után újra mozgósítani a pedagógusokat. A népszerű vélemények ellenére a pedagógus tüntetések és a diákok által véghezvitt kockás inges lázadás nyomán 3-5 százalékot csökkent a Fidesz népszerűsége. További fontos eredmény, hogy Balog Zoltán leváltotta a köznevelésért felelős államtitkárt, Czunyiné Bertalan Juditot. Nagyon ritka, hogy a kormány elleni tüntetéseknek személyi konzekvenciái vannak. Ebben a tekintetben az oktatási mozgalom igen sikeres, hiszen a 2012-2013-as hallgatói tüntetések nyomán veszítette el a felsőoktatási portfóliót Hoffmann Rózsa államtitkár.

A közoktatási és a szűkebb szakmai összefogást felmutató egészségügyi mozgalom esetében fontos politikai következménynek számít a tüntetéseknek a média napirendjét formáló ereje.

Nyilvánvalóan a mindennapi tapasztalatok alakítják benyomásainkat az oktatás vagy az egészségügy működésével kapcsolatban, azonban a társadalmi mozgalmak egyik fontos funkciója éppen a sérelmek láthatóvá tétele, a közös érintettség felmutatása, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy egyéni problémákból politikai ügyek válhassanak. A Tanítanék és Sándor Mária mozgalma nélkül nem érezné olyan kínos témának a kormány a szóban forgó területeket és kevésbé lenne hiteles az ellenzéki pártok oktatást és egészségügyet érintő kampánya.

A ciklus harmadik jelentős tiltakozási hullámát a Közép-Európai Egyetem (CEU) ellehetetlenítése váltotta ki. A CEU végül nem zárt be, bár valószínűleg ez inkább az USA külügyminisztériumának ellenállásán és nem a budapesti tüntetőkön múlott. A szakpolitikán túl a politikai következmény is kézzel fogható. Az egyik CEU-s tüntetésen jelentette be Gulyás Márton aktivista a Közös Ország Mozgalom (KOM) megalapítását. A KOM fontos innovációja volt, hogy – megfogalmazásuk szerint – társadalmasítani kívánták a politikát, azaz közelebb vinni egymáshoz a civil kezdeményezéseket és a politikai pártokat. Ez a cél tulajdonképpen a korábbi civil-párt bizalmatlanságon való túllépést jelentette. A nagyarányú mozgósítás természetesen a CEU-s tüntetések esetében sem volt fenntartható. A KOM azonban felhalmozott egy olyan vállaltan politikai célzatú közösségszervezői tapasztalatot, ami segíthet a későbbiekben kijelölni a mozgalmak intézményesedésének eredményes stratégiáit.

A nagyobb volumenű tiltakozási hullámok mellett a ciklusban több olyan mozgalom is szerveződött, ahol a méreteknél fogva nem jelentek meg túlzott elvárások, noha a hirtelen és teljes kormányzati visszavonulás elmaradása miatt többen nem tudták sikerként értékelni az elérteket. A Római-partra tervezett mobilgát ellen fellépő “Maradjanak a Fák a Rómain” csoport fellépése nyomán végül széles vita kezdődött a gátról, szembe került egymással a főváros és a kerület kormánypárti polgármestere, elhalasztódott a beruházás elkezdése, majd Tarlós István bevonta szakértői csapatába a jelenlegi terv ellenzőit is. A Ligetvédők esetében sem történt teljes szakpolitikai győzelem, azonban már most tudható, hogy a Múzeumi negyed nem úgy fog megvalósulni, ahogyan azt a kormány tervezte, ráadásul sokkal kevésbé vállalható az egész beruházás a döntéshozóknak és szakembereknek.

A Római és a Liget ügye is mutatja, hogy a hazai zöld mozgalmak akkor tudnak sikereket elérni, ha kapcsolódnak helyi, akár lokálpatrióta igényekhez.

Nem Paks2 ellen mozgósíthatóak a magyar emberek, hanem lakóhelyük környezetének védelme érdekében. Ezeknek a (rész)sikereknek az elérésében ugyanakkor fontos szerep jutott az ellenzéki pártoknak is, elsősorban a Római-part kapcsán.

Az eddigiekben nem esett szó a kevésbé megfogható kulturális következményekről. Mozgalmi eredménynek tekinthető, hogy a 2014-2018-as ciklusban megszilárdult a korábban hivatkozott újbaloldali aktivista hálózat. Ez a hálózat olyan mozgalmi infrastruktúrák köré szerveződik, mint az Auróra közösségi tér, a Gólya presszó és a Mérce.hu. Ez a politikai szubkultúra és hálózat egy sajátos aktivista identitás és kultúra hordozója. A szubkultúra és hálózat folytatója a tágabb értelemben vett magyar alternatív mozgalomnak. A 2010-es évek óta ugyanakkor nem a globális igazságtalanság és a politikai ökológia, hanem a lakhatási szegénység az alternatív mozgalmiság legfontosabb témája. A lakhatási mozgalom egyik kiemelkedő mozgalmi szervezete a hajléktalan és középosztályi aktivistákat egyaránt maga között tudó, már említett AVM csoport. Az AVM alapvetően szakpolitikai követeléseket fogalmaz meg, amikor a lakhatási szegénység megoldását sürgeti, és direkt akciókkal akadályozza meg családok kilakoltatását, továbbá hajlandó ügyek szintjén együttműködni politikai pártokkal is. Ezeknek a direkt akcióknak a sikerei az érintettek szempontjából túlmutatnak bármilyen Kossuth téri demonstráción.

Nehéz műfaj

A társadalmi mozgalmak tevékenységét nem érdemes pártpolitikai szinten értékelni.

A kudarc érzése gyakran abból fakadt, hogy irreális elvárások fogalmazódtak meg a sajtó és még a tiltakozók részéről is a tüntetések szervezőivel szemben.

Ennek oka, hogy a közvélemény jobbára csak a mozgalmak felől tapasztalt politikai cselekvést, így tőlük kezdték várni a pártpolitikai innovációt is. Ezek az elvárások leginkább a Tanítanék mozgalmak érintették. A Momentum, mint vállaltan párt 2017-es megjelenése, majd a Közös Ország Mozgalom pártokkal szembeni empátiája nyomán rendeződtek 2017 közepére, végére a mozgalmi és pártos szerepek. A fenti, nem teljes (pl. devizahiteles mozgalom) áttekintő sorra veszi, hogy milyen – korántsem lebecsülendő – szakpolitikai, politikai és kulturális következményei voltak a tüntetéseknek Magyarországon. Nagy különbség van azonban annak tekintetében, hogy mennyien mennek el egy-egy tüntetésre és mennyien hajlandóak részt venni a későbbiekben egy kisebb csoport rendszeres munkájában, noha az AVM, a Ligetvédők és a Maradjanak a Fák a Rómain csoportok állhatatossága és munkája nem maradt eredménytelen. Utóbbi esetek ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy milyen fontos a célok pontos kijelölése és a pártpolitikai – akár hallgatólagos – szövetségek kötése. Ez azért is lényeges szempont, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a magyar emberek továbbra is a pártokon keresztül és nem közvetlenül kívánnak élni demokratikus politikai jogaikkal.

Az eredmények tekintetében a tiltakozás, a mozgalmi részvétel nem könnyű műfaj. Egy kormánynak sokkal több erőforrása van, mint a tüntetőknek, ráadásul a ciklus elején és közepén folyó tüntetéseknek kevésbé van választási következménye. A mozgalmi részvétel azonban a közvetlen, látható sikereken túl is eredményes. A tüntetések ugyanis a tanúságtételről is szólnak, a politikai vélemény, az autonómia, a csoport szolidaritásának és összetartozásának demonstrálásáról.

Magyarországon nem is az a legfontosabb probléma, hogy ne szerveződnének tüntetések, hanem az, hogy a választásokon túl a politikai részvétellel jellemzően az egyébként is jól képzett, jól kereső, magas társadalmi státuszúak élnek.

A valódi kérdés tehát az, hogy mi tart vissza más csoportokat, egyéneket attól, hogy ha önmaguktól nem, de legalább másokkal szövetségben részt vegyenek a politikában. Ehhez a szövetségkötéshez azonban az érdekek egyenlőségi láncolatára is szükség lenne. Míg sokan azért tüntetnek, mert csak két tankönyvből lehet választani, mások örülnek, hogy legalább egy ingyen van.

Címfotó: Molnár Ádám, Népszava

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.