Tamás Gáspár Miklós Antitézis című könyvéről (2021, Pesti Kalligram). Államkapitalizmus volt a szovjet rendszer? Mi maradt a baloldalnak? TGM gamechanger kötete.

Pogátsa Zoltán

Tamás Gáspár Miklós (TGM) filozófus műfaja az esszé, mégpedig közismert módon extrém sűrű, idézetekkel, hivatkozásokkal, utalásokkal, idegen kifejezésekkel, zárójelekkel, szellemességekkel, almondatokkal teletűzdelve, amelyet valahogy úgy olvas az ember, mintha keresztrejtvényt fejtene. Először megoldja az alkérdéseket, hogy összeálljon a fő üzenet. Munkás tevékenység, de az egyes feladványok sikeres felfejtése folyamatosan flowban tartja az embert. Írásaival a magyar olvasó is rendszeresen találkozhatott, ám mint ismeretes, nemrégiben bejelentette, hogy kiszáll a magyar közéletből, mert nem érzi, hogy arra hatása lenne. Idegen nyelvű írásait azonban lefordítva most kötetbe szerkesztette Sipos Balázs irodalmár. Ünnepnap ez TGM híveinek, hiszen utoljára közel két évtizede jelent meg tőle kötet. Ráadásul az új könyv rendkívül izgalmas, az a típusú intervenció, amely képes átírni az értelmiségi viták alap fogalomkészletét.

Tekintsük tehát át TGM gamechanger mondanivalóját!

Államszocializmus helyett jóléti államkapitalizmus

A központi üzenet, hogy az 1989/1991 előtt létező szovjet típusú rendszer meghatározásaként az államkapitalizmus kifejezést ajánlja, és helyesen. Hangsúlyozza, hogy a bevett magántulajdon/állami tulajdon ellentétpár nem kardinális dichotómiája a kapitalizmus/szovjet rendszer kettősségnek. Magántulajdon a kapitalizmus előtt is létezett, annak nem sajátossága. Ugyanúgy a piac verzusz terv sem: a keleti rendszerekben is működtek korlátozottan piaci folyamatok, ha máshol nem, akkor pont a fellazuló tervutasításban, a vállalatok közötti tervalku folyamatában, a hiánygazdaságban, illetve az azt betöltő gebinrendszerben és maszekolásban. A létező kapitalizmusban pedig a tervezést érhetjük tetten, minimum a multik belső működésében, az anticiklikus politikákban, az államilag szervezett gyarmatosításban, a katonai-ipari komplexumban, de egyes kapitalizmus válfajok, például a távol-keleti fejlesztőállamok esetében konkrét állami tervezésben is.

Ha Marx elemzéseiből indulunk ki – márpedig ezek a rendszerek maguk is Marxra hivatkoztak – akkor a vízválasztó a munkás termelőeszközöktől való elválasztottsága.

Ez a kapitalizmus lényegi jellemzője. Márpedig, hangsúlyozza joggal TGM, a szovjet típusú rendszerben minden ígéret, retorika és marxizáló legitimációs kísérlet ellenére a munkások továbbra sem rendelkeztek a termelőeszközökkel. Munkájuk továbbra is ki volt zsákmányolva, az értéktöbbletet tőlük eltulajdonították, sőt, azt növekedésre, felhalmozásra fordították, ami ismét csak a kapitalizmus jellemzője. Továbbra is létezett pénz, ár, bér, árutermelés, mind-mind a kapitalizmus jellegzetességei. A szovjet típusú rendszer tehát egyfajta államkapitalizmus volt, mely kategóriának további válfajai lehetnek a távol-keleti fejlesztőállamok vagy a harmadik világbeli modernizációs diktatúrák.

Hogy ki volt ebben a rendszerben az uralkodó osztály, az vita tárgyát képezheti. Nem véletlenül burjánzott el az új osztály elméletek irodalma. A kérdés azonban másodlagos ahhoz képest, hogy a rendszer jellegét kapitalizmusként azonosítjuk.

TGM szerint ráadásul a vonat a kommunizmus céljaihoz, ígéreteihez képest az első pillanattól kezdve a másik irányba indult el. Nincs egyébként egyedül a tézisével, ennek a nyugati marxizmusban vaskos irodalma van. Érdemes például megnézni a videót ahol Noam Chomsky mondja ugyanezt a lenini rendszerről. Gazdasági értelemben a NEP (Új Gazdaságpolitika) bevezetése jelentett visszarendeződést a kapitalista árutermelésbe, árakkal, bérekkel, boltokkal. TGM politikai értelemben a kronstadti lázadást említi visszatérően, mint visszafordulást. Míg Marx állam és jogellenes volt, addig a szovjet rendszer a kezdetektől az állam mindenhatóságára épít. Nagyjából Sztálin halála és az 1956-os forradalom időpontja az a fordulópont, amikorra a marxi munkásuralomra vonatkozó eredeti ígéret megvalósításának reménye is teljesen kifullad. Új ígérvényt kellett találni a legitimáció fenntartására.

A totalitárius állam autoriterré szelídült, a folyamatos mobilizáció helyébe az apolitikus demobilizáció lépett, a brutális kényszermunkára épülő iparosítás helyében maradt a nem nyílt kapitalista kizsákmányolás, a terror helyébe pedig belépett a jóléti állam, mint legitimációs bázis.

(De csak Kelet-Európában, Kínában nem. Egyes országokban – Románia, Jugoszlávia – az uralkodó elit még a nacionalizmust is felhasználta a támogatottsága fenntartásához, ismert módon tragikus következményekkel.) A bérmunkakényszer alóli univerzális felszabadítás helyébe az újraelosztó egyenlősítés, a társadalmi mobilitás megteremtése került. Az elidegenedés felszámolása helyett az igazságtalanság felszámolása lett a cél. Kvázi keynesiánus életszínvonal politikát alkalmazott az egypárt. Mindezt a Keleti Blokk a nyugati szocdemektől leste el. Mindezek kétségkívül jelentős civilizációs vívmányok. A szovjet rendszer apologétái rendszeresen utalnak is rájuk, mint a széles társadalmi mobilizáció csatornáira. TGM azonban helyesen hangsúlyozza, hogy miközben ezeket a modernizáció eredményeket fontos elismerni, ezek policyk, szakpolitikák voltak, nem pedig a rendszer gazdaságfilozófiai lényege. A megvalósult szovjet típusú rendszerek rendre mezőgazdasági rendi/kaszttársadalmakban jöttek létre, nem pedig kapitalistákban, ahogy azt Marx korábban jósolta. TGM szerint az általuk elvégzett modernizáció lényege az volt, hogy ezekből a rendi társadalmakból osztálytársadalmakat csináltak. „A marxizmust Oroszországban a modernség centrális elméletének tekintették, amely ugyanazt a történelmi funkciót tölti be, mint a XIX. Századi Nyugat-Európában a korai liberalizmus.” – írja TGM. De arra is felhívja a figyelmet, hogy amíg a szovjet rendszer a proletariátust, a proletár életformát idealizálta, addig maga Marx ezt egyáltalán nem tette, sőt felszámolni akarta az egész osztályt a kapitalizmussal együtt. (Ezért is érthetetlen amúgy, amikor a létezett rendszer szimbolikájának kultikus követői máig hatóan a proletár létformát fetisizálják, idealizálják.)

Kulcsfontosságú, amit TGM arról ír, hogy a társadalom és ezen belül konkrétan a munkásmozgalom tudatos és szisztematikus atomizálásával a szovjet típusú államkapitalizmus a nullára csökkenti az ellenállást a ’89 utáni kelet-európai kapitalizmus számára.

A szovjet rendszer előtti hagyományos jobboldali, konzervatív társadalmi szolidaritást és ellenállást ugyanúgy megsemmisítettél, mint a munkásmozgalmat. Utóbbit a hatalomra került leninista-sztálinista pártok részben felmorzsolják, részben beolvasztják bürokratikus-diktatórikus rendszerükbe. „Se körmenet, se sztrájk” – hangsúlyozza TGM újra és újra. De szétverte a rendszer a részvétel, a szolidaritás, az ellenállás etoszát is, azaz lelki értelemben is védekezésképtelenné tette a munkásosztályt. Az ún. proletárdiktatúra nem tett mást, mint a munkásosztály „hatalmának” szánalmas látszatára hivatkozva megszüntette magát a politikát is, hívja fel a figyelmet TGM. Élesszemű megfigyelés tőle, hogy a mai kapitalista „szakmaiság”, technokrata policy szemlélet egyenes folytatása a diktatúra depolitizáló törekvéseinek, amely a „teendők” és „intézkedések” nyelvezetében fogalmazott, mintha ezeknek nem lenne alternatívája. Akárcsak Thatcher és a There Is No Alternative.

A ’89 utáni Kelet-Európában a létező legtisztább formában teljesedhetett ki a kapitalizmus, azzal szemben társadalmi ellenállás gyakorlatilag nem volt és ma sincs. Az egykor őszinte baloldaliak egy része emigrációba kényszerült, másik részét elnyomta a rezsim, harmadik részét kooptálta és lejáratta. A gumipecsét szakszervezetek a rendszerváltásra a meghaladandó rezsim részeivé váltak. A pezsgő társadalmi életet biztosító, ám felülről szervezet, eleve rendszerkomformnak megalkotott pártállami QUANGO-k nem egyenlőek az érdekképviselet harcos, ha kell a hatalommal szembenálló szervezeteivel. A kulturház, a vállalati üdülő és az MHSZ repülőmodellező klubja nem helyettesíti a militáns szakszervezetet, a bottom up szakmai érdekvédelmet, a lakóhelyi ügyekbe való beleszólást, a munkásönigazgatást. A társadalmi önvédelem minden formája több évtizedes munkával semlegesítődött. Nem véletlen, hogy Keleten sokkal nyersebb, sokkal brutálisabb kapitalizmus lépett életbe, mint a nyugati.

A fenti gondolati láncból egyébként az is következik, hogy az eredeti marxi szocializmust amúgy soha sehol nem próbálták még ki.

A marxi hagyományt ma leginkább értelmiségiek viszik tovább, felismervén, hogy a szovjet és kínai típusú, a múltban ténylegesen létező társadalmi képződményekért nem tekinthető felelősnek sem az 1883-ban elhunyt Karl Marx, sem a rendkívül széles és színes nyugati marxiánus hagyomány. Hamis tehát a jelenlegi jobboldal próbálkozása, amely megpróbálja Marxot illetve a nyomában világszerte kibontakozott marxiánus filozófiai, közgazdasági elméleteket a szovjet rendszer kegyetlenségeivel diszkreditálni. A ténylegesen létező szocializmus se meg nem valósította, se nem diszkreditálta a marxi és a marxiánus elméleteket. Ezek fennmaradtak antitézisnek a kapitalizmussal szemben, hogy visszautaljunk a könyv címére.

Mit akarhat ezek után a baloldal?

Ezek után mi maradhat a baloldalnak?

TGM abban is követi Marxot, hogy nagyrészt homályban hagyja az általa célul kitűzött társadalom természetét. Amit ki lehet olvasni a szövegekből, az az, hogy megkülönbözteti azt a szimplán újraelosztó egyenlőségpártiságtól, melyet ő alapvetően a szocdemekkel azonosít, és melyet aztán a keleti pártvezetők is lemásoltak. Szerinte az újraelosztó jóléti állam az eredeti cél helyett alakul ki (szubsztitúció), és lényege a szegénység felszámolása, egy minimális emberi méltóság garantálása. Ez azonban nem számolja fel a kapitalizmust, ami szerinte a marxizmus eredeti célja volt. Ez ugyanis a kizsákmányoló kapitalista munkareláció felszámolását jelentené, amely az elnyomás színhelye. Míg a kapitalista demokráciák szabaddá tették az élet összes másik területét, a munka világában továbbra is legális az elnyomás. TGM szerint ez a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan és a polgári jog azon fikciójának az erőltetésével tartható csak fenn, amely a munkaszerződést két egyenlő fél szerződéses alkujának állítja be, és a magánszférába utalja. Ennek a leleplezése, a munkaszerződés politikai jellegének feltárása szerinte minden baloldali politika alapja: az egyik fél számára az alternatíva az „éhségkopp”.

TGM szerint a valódi baloldali politika tehát felszámolja a kapitalista munkaviszonyt, ezen keresztül a proletáriátust. Az így megteremtendő társadalom a testvéri szolidaritáson alapul, ahol az individualizált fogyasztás helyett a társadalomhoz tartozás, a másik megsegítése lesz az alap. Sőt, a fogyasztás elítélése, elutasítása, ami tulajdonképpen az oka az individuális versengés megtagadásának. Nagyjából ennyi olvasható ki a tanulmányokból.

TGM egyébként a szocializmus kifejezést is sűrűn használja a kitűzött cél megnevezéseként. Ez azt sugallja, hogy akár a szocializmus is elfogadható megnevezés lehet számára, ami szerencsés, mert nem kontaminálódott olyan visszafordíthatatlanul, mint a kommunizmus kifejezés. Sőt, egyes felmérések szerint immáron pozitív (lásd a fiatalok több mint fele az Egyesült Államokban) fogalomnak számít, főleg ha demokratikus szocializmusként van említve, ami az európai szociáldemokrácia megfelelője, ahogy azt Bernie Sanders világossá is teszi, Dániát állítva példaképül.

Felmerül az olvasóban, hogy mit gondolhat TGM a szociáldemokráciáról? Ismét csak nincs sok fogódzó: a szociáldemokráciát külön nem elemzi. Az olvasható ki, hogy a szociáldemokrácia számára az eredeti marxi mozgalom szétválása után az az ág, amelyik megbékült a kapitalizmussal, a termelőeszközök és osztályviszonyok megváltoztatásának célját az egalitárius újraelosztásra cserélve. Még azt sem mondhatjuk, hogy TGM gyűlölné ezért a szocdemeket, ahogy teszik a szovjet rendszer diehard apologétái. Sőt, TGM reálpolitikai alapon szimpatizál ezekkel a mozgalmakkal, ahogy világossá tette számtalan írásában a Sziriza, Jeremy Corbyn, vagy Bernie Sanders kapcsán, akikről világosan látja és le is írja, hogy alapvetően szociáldemokrata jellegű mozgalmak. (Megdöbbentő, hogy a szociáldemokratákat gyűlölő radikális baloldalon hányan támogatják ezeket tévesen, radikálisabbnak látva őket, mint amilyenek valójában. TGM világosan látja, hogy esetükben szocdemekről van szó. Sőt, még a német Linke-nek is van antikapitalista platformja, ami jelzi, hogy a párt egésze nem feltétlenül az…)

Érzésem szerint a szociáldemokrácia története azonban ennél árnyaltabb elemzést leírást igényelne, két okból. Egyrészt mert a szocdemek ugyanis egyrészt sosem adták fel a kapitalizmus meghaladásának gondolatát. Másrészt pedig a huszadik századi kompromisszumaik elkerülhetetlenek voltak.

Lehet-e a szociáldemokrácia a baloldal jövője?

A tizenkilencedik században a baloldal fő követelése a szakszervezetek és az akkor még egységesen szociáldemokratának nevezett pártok (ezekből léptek ki a nyugati kommunista pártok ugyanúgy, mint Lenin bolsevikjei) legalizálása volt, illetve az általános választójog. Ebben implicite benne volt a politikai demokrácia elfogadása: maga Marx is részt vett választási kampányokban. A századforduló környékére ezeket a célokat a mozgalom elérte. A legálissá vált szakszervezetek által organikusan támogatott szocdem pártok egy idő után megjelentek a parlamentekben, sőt, a kapitalizmus előretörésével, az ipari munkásság számának robbanásával a legnagyobb parlamenti pártokká váltak.

Az első világháború után a kérdés úgy merült fel, hogy vállalja-e a szociáldemokrata párt a kormányzást polgári demokráciákban? Minekután évtizedeken keresztül az általános választójog volt a cél, az immáron választó munkásság meglehetősen cinikus cserbenhagyása lett volna, ha erre nemet mondanak. Természetesen meg volt a lehetőség a kívülmaradásra, a szembehelyezkedésre a demokratikus rendszerekkel, ám az ezt képviselő mozgalmak rendre megsemmisültek. (Még a kommunista pártok is indultak a polgári államok parlamenti választásain!) A végre eljövő szocdem kormányzástól a választók sanyarú élethelyzetük közvetlen javítását várták, joggal, és azt meg is kapták. Olyan civilizációs vívmányokat köszönhetünk a nyugati világban a szociáldemokratáknak, mint a gyermekmunka tilalma, a 8 órás munkanap, a minimálbér, a szabad hétvége, a munkahelyi biztonság, a sztrájkjog, és még számtalan más, ma már megkérdőjelezhetetlen alapjog. Illetve a progresszív adórendszer, az ingyenes és magas minőségű oktatás, egészségügy, a dotált közösségi közlekedés, a várostervezés, a természetvédelem. Egy igazságos, de egyben szabad társadalom. Összegezve: a szociáldemokratáknak nem is nagyon volt más választása.

Kapitalista országokban a munkások elenyésző kivétellel nem csináltak olyan forradalmakat, amelyek a kapitalizmus eltörléséről szólt volna.

Később természetesen törtek ki radikális baloldali tömegforradalmak, ám csupa olyan országokban (Oroszország, Magyarország, Jugoszlávia, Kína, Kuba, stb.), amelyekben az idő tájt alapvetően prekapitalista viszonyok voltak, azaz ezek nem a Marx által várt antikapitalista fordulatok voltak. Ahogy maga TGM is leírja, a marxizmust sokkal inkább modernizációs történelemfilozófiája miatt választották a Leninek, Kun Bélák, Maok, Titók és Castrok.

Árulkodó, hogy a nyugati baloldal sorsát TGM mindvégig a kontinentális pártok alapján elemzi, de hallgat a skandináv szociáldemokráciáról. Ez óriási vakfolt, ugyanis a német illetve a skandináv szocdemek harmincas évekbeli stratégiája közti különbség az egyik legfontosabb tanulsága a huszadik századnak. Ahogy azt Mark Blythe, Stephanie Mudge, Sheri Berman és mások megírták, a német szocdemek fiskálisan konzervatív (a költségvetés kiegyensúlyozására törekvő) kormányzásukkal gyakorlatilag megnyitották a teret általában a szélsőjobboldal és konkrétan Hitler előtt. Hiába volt az SPD korábban minden szocdem párt anyapártja, szervezeti musztere (a skandinávoké, a magyaroké és az oroszoké is), a Weimari Köztársaság összeomlása nem kis részben az ő saruk. Az első világháborús pusztulás, a jóvátételi kényszer és a nagy gazdasági világválság természetesen rettenetesen nehéz körülményeket teremtett, de a kormányzati döntések szerepe kardinális volt. A történet kulcsfigurája Rudolf Hilferding szocdem pénzügyminiszter, egyébiránt kiváló marxista közgazdász. Ugyanakkor pénzügyminiszterként a „felelős” költségvetés híve maradt, elutasította a saját pártjából és a szakszervezetekről jövő keresletélénkítő terveket. (Ezzel gyakorlatilag előfutára volt a Giddens-i harmadik utas szocdemek megszorító gazdaságfilozófiájának ugyanúgy, mint az általuk okozott összeomlásnak és jobboldal térnyerésnek.) Hatalomra kerülése után aztán Hitler minden pénzügyi korlátot felmondott, a valósokat és a képzeletbelieket is, ami hozzájárult népszerűségéhez.

Nem lehetne nagyobb a kontraszt, mint a svéd szocdemek választott alternatívája. Kormányra kerülve jóval Keynes előtt kvázi keynesiánus anticiklikus keresletélénkítő politikába kezdtek, és ezzel elkerülték a gazdaság összeomlását, a szélsőjobb térnyerését. Míg a kontinensen tombolt a szélsőjobb, a svéd szocdemek a híres Saltsjöbadeni Egyezménnyel nekikezdhettek a szociáldemokrata jóléti állam fokozatos kiépítéséhez, ami egészen a hetvenes évekig zavartalunk kitartott. A modell sikere minden szempontból óriási volt, és ahogy TGM helyesen hangsúlyozza, még a keleti blokk országai is lekoppintották számos elemét legitimitásuk fenntartása érdekében.

A harmincas évektől a szociáldemokrácia nemzetközi eszmei központja máig hatóan Skandinávia lett, nem pedig Németország.

A második világháború utáni NSZK kifejezetten keresztény-konzervatív dominanciájú, ahogy az ottani szociális piacgazdaság is, a szocdemek csak későn és ritkán kapnak kormányzati szerepet, kiváltképp egyedül. (Ausztria talán egy másik szocdem fellegvár, az első és a második világháború után is.)

TGM viszont a skandináv modellről hallgat. Nem lehet ezt elintézni annyival, hogy a kapitalizmus leváltását az újraelosztás egyenlőségi céljára cserélték, szimpatikus csalódás, slussz. A skandináv jóléti állam társadalomfilozófiája jóval túlmegy azon, amit TGM sugall. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy minimális életminőség garantálásával (minimálbérpolitika, szociális transzferek, állami lakáspolitika) megteremtették a méltóságteljes emberi élet küszöbét. Már önmagában ennek óriási jelentősége lenne, ha modell elemként világszerte elterjedne, ám ennél jóval többről van szó. A svéd szocdemek ismert módon megteremtették a szövetkezeti tulajdon lehetőségét, mint a kapitalizmus meghaladásának önkéntes módját. Amikor a mai baloldal Elinor Ostrom nyomán szolidáris gazdaságról beszél, akkor ma sem mond lényegileg mást. De ezen felül a svéd szocdemek törvényvbe iktatták a munkásalapok rendszerét is, mely szerint a nagyvállalatok tulajdona fokozatosan ment át a munkások kollektív tulajdonába. Mi ez, ha nem a kapitalizmus meghaladása? Nem igaz tehát, hogy a skandináv szociáldemokraták feladták volna a kapitalizmus meghaladásának programját. Nem véletlen, hogy az egyik legismertebb szlogenjük mind a mai napig a gazdasági demokrácia. (Azokat az ellenérveket, hogy a skandináv modellhez északi tengeri olaj és gáz kell, vagy csak a világ többi részén élősködve tud fennmaradni, esetleg skandináv emberek kellenek hozzá, itt és itt cáfoljuk.)

„Az nem vitás, hogy a demokratikus kapitalizmus morálisan felsőbbrendű, mint a lenini-sztálini modernizáló diktatúra.” – írja TGM az Antitézisben. Ez így van, és azért van így, mert szemben a keleti alternatívával nem lehetetlenítette el az emberi szabadság alapjait, a konstruktív vitát, az önkifejezést. Nagyon kevés kivétellel a mai baloldal 1989 után elfogadta, hogy bármely jövőbeli baloldali alternatívának demokratikusnak kell lennie.

Szocializmusnak, de demokratikusnak. Azaz szociáldemokráciának.

Olyan kifejezés ez, amely nem vált végletesen toxikussá. Igaz természetesen, hogy a Giddens-i Harmadik Út programja, Mitterand, Blair, Clinton, Schröder, Gyurcsány, Renzi és mások hatalmas károkat okoztak neki. A szociáldemokrata pártok elvesztették választóik nagy részét, és kétségtelenül máig nem találtak magukra. Ám ha elfogadjuk TGM szocializmusra vonatkozó szellemességét, hogy Napóleont sem a bolondokházában magukat így nevező egyének alapján ismerhetjük meg, akkor ennek állnia kell a szociáldemokráciára is. Ami ezen fogalom alatt az elmúlt évtizedekben zajlott, az ugyanúgy nem szociáldemokrácia, mint ahogy a lenini-sztálini rendszer nem volt marxizmus. Ugyanakkor az egykori szociáldemokrácia Skandináviában lényegében tovább élt. Több kutatás bizonyítja, hogy a lényegi logika működik.

Zöld baloldal felé

A huszadik századi baloldal számára a fenntarthatóság nem volt kihívás. A klímaváltozás és a különböző környezetterhelések még nem érték el a kritikus szintet. Mára azonban egyértelműen a nyakunkon a klímakatasztrófa. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan az egykor elvszerű zöld pártok úgy érnek el választási sikereket, hogy feladták kritikájuk nagy részét a kapitalizmussal szemben.

Semmi ok nincs arra, hogy a demokratikus szocializmust, szociáldemokráciát valló pártok ne legyenek egyben a valódi zöld gondolat zászlóvivői is. Ahogy TGM fogalmaz, a marxi célban benne foglaltatik az egyéni fogyasztás, a folyamatos növekedés és felhalmozás elutasítása is. Nem is szólva a fenntarthatóság megteremtéséhez szükséges globális újraelosztásról.

Egy valódi zöld párt nem lehet más, mint baloldali. És egy baloldali párt is magától értetődően zöld.

Címfotó: 

Jó cikk volt? Azt gondolod, hogy több ilyenre lenne szükség? Küldj nekünk pénzt, akár 1000 forintot is, hogy működhessünk és írhassunk még ilyeneket! Itt teheted meg. Köszönjük!
TÁMOGATOM

Kapcsolódó írások

  • $15: minimálbér-duplázás az Egyesült Államokban
    A Biden adminisztráció a ciklus végére megemelné a minimálbért 15 dollárra. Ez is nagyon kevés, ám a szükséges minimálbér mértékéről már régóta tart az ádáz vit...
  • Egy nem kapitalista jövő felé
    Korunk társadalmi és gazdasági rendszere mélyen igazságtalan, pazarló és környezetpusztító – mégis, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy az élet másképp is me...
  • Brazília elveszett évtizede
    A sokszínű és lenyűgöző Brazília nagyhatalmi ambíciókkal és önbizalommal telve fordult rá a 21. századra. Nagyjából tíz évig jól is ment minden, majd elhúzódó v...
  • Vörös Bécs, vezesd a harcunk!
    Nyolcvanhat éve Bécsben fegyvert fogtak a munkások az ország szélsőjobbra tolódása ellen. A vörös Bécs azonban nem is a harcaival, hanem a sikereivel lehet péld...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.